A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Valahol máshol, délután. Feltételezem, máshol, másoknak a napnak e szakasza nem az ébredéssel áll szoros kapcsolatban. Na de ez történetem szempontjából teljesen lényegtelen. Tény azonban, hogy utálok délután ébredni, na nem mintha ez a cselekvés reggel valamivel is kellemesebb lenne. A rengeteg értelmetlen dolog közül, amikre rá vagyok kényszerítve, azt hiszem ez az, ami magasan viszi a pálmát a hiábavalóságok sorában. Aludni jó dolog, álmodni úgyszintén és csúnya sokk arra kelni fel (akármikor is), hogy x tételnyi lista kezd el lobogni az ember szeme előtt, amiket meg kell tenni. Szóval, így délutánra ébredve az ember néha félretolja a lobogó listákat és csendben körbenéz. Én is ezt tettem. Szeretem a hálószobát, a béke szigete. Kicsi, de van rajta egy ajtó, meg zár és benne egy kulcs… a telefon meg közben csörög. Na ezt is minek vettem fel. El kellett hagynom miatta a hálót, ráadásul közben volt még egy nem fogadott hívásom. Úgy érzem magam most, mint egy vicces képregényben a hajótörött a lakatlan szigetén, aki egyszer arra ébred fel, hogy a partoknál kismillió palackot sodort ki üzenetekkel a víz. Mi van, felkerültem valami levelezőlistára? Ha jól rémlik ez volt a képaláírás. Nem szeretem az értelmetlen telefonhívásokat, amikor valakinek nincs lényegi mondanivalója, vagy lehet hogy lenne, csak éppen tőlem várná el, hogy megfogalmazzam (amit persze én nem teszek meg). Általában azért aki ismer, az tudja mi a véleményem Bell találmányáról. Hasznos holmi(k): Stephen King. Sokat bosszankodom miatta. Én a telepátiában hiszek.
Na de, hálószoba és a téma. Általában gyanítom mindenki ki van békülve a hálószobájával, nem hiszem, hogy ezt ragozni kellene. Egy valami viszont szinte minden hálószobában akad, ami ambvivalens érzéseket kelt az emberekben: az ébresztőóra. Addig általában nincsen gond vele, amíg csak békésen ketyegve mutatja az időt - az igazi gond akkor támad, amikor ébreszt. Vagy amikor az ember az éjszaka közepén egy rémálomból ébred és a fluoreszkáló számlapot látja meg először: 03:43 a.m.

Az Idő

Kit ne gondolkoztatott volna már el az idő ilyen vagy olyan formájában? Elő kell hát most szednem, mivel a tárgyban megnevezett dolog nagyban közrejátszott abban, hogy a sci-fi elkezdett érdekelni. Mivel a science fictionben megszámlálhatatlan mennyiségű könyv és novella született ebben a témában, meg sem próbálom mindet felsorolni, hiszen gyaníthatóan az 1/1000-ét sem ismerem és pláne nem olvastam az idő témájában íródott műveknek. De törekszem rá. Miért? Miért érdekel minket ennyire az idő? Tán mert végesen és vészesen kevés adatik meg nekünk belőle és ezért keressük az utat az időn át valamihez, ami fontos és valamihez, ami túl van mindezen? Az idő olyasmi, aminek a rabszolgái vagyunk, ő pedig az uralkodó felettünk - egyetemlegesen mindannyiunk felett, korra, nemre, faji hovatartozásra való tekintet nélkül. Természetesen csak itt, ezen a földön - és természetesen még itt sem mindenkinek, hiszen a sci-fi mutat kiutat az időből, csak hit és képzelet kérdése, hogy egy-egy könyv elolvasása után miként változik meg az egyén saját viszonya ezzel kapcsolatban. Hétköznaponként nagyon zavarnak az időzített ébredések, határidők, a születésnapok, az évszámok és a be nem váltott ígéreteik, a szabályok, korlátok, néha, hogy nem mehetek vissza az időben megmondani valakinek valamit, amit kellett volna és már nem lesz rá többé lehetőségem, néha meg azért, hogy előre mehessek és megnézhessem milyen lesz az a világ, amit én már nem érek meg, maximum csak elképzelek. Vagy éppen a közeli holnap zavar, ami túl gyorsan lesz ma és aztán pedig tegnap. Apró dolgok a mindenség szempontjából, fontosak nekem.
Talán egyedül az óráknak nincs problémája az idővel, hiszen az ő szimbiózisuk az idővel tökéletes. Nincs egyik a másik nélkül. És én már megint az órát nézem.

Sokféleképpen próbálták már a sci-fiben megfogni valahogy az idő megfoghatatlanságát. Általában gondosan ügyelve arra, hogy a fizikai törvényszerűségeket csak megkerülve tálaljanak fel nekünk egy másik valóságot és nem úgy, hogy meghazudtolják az időt magát. Egy picit off-útra térve, felhoznám a sebesség problémáját, amivel azért nagylelkűbben kísérleteztek, kísérleteznek. A mai legjobb tudomásunk szerint a fénynél semmi sem lehet gyorsabb. Pedig az az univerzumban bóklászóknak azért elég lassú. Idegesítő egy dolog is lehet ez minden írónak, aki belefut ebbe a problémába, de kellő képzelőerővel azért megoldják a kérdést, például a star trekben a térhajtóművel (warp drive), ami szerintem önmagában is egy szenzációs ötlet. De a sebesség is az idő alatt megtett út függvénye, hogy visszakanyarodjak a témához. És mivel a Star Trek is a fénysebesség többszörösével operál a hajtóművénél, elismerik, hogy nekik is problémájuk van az idővel, ki is kerülik a határokat. Rút dolog ez. Nietzche azt mondta egyszer, hogy: “Az Isten halott, az ember szabad.” Hát ugyanezen a nyomvonalon akkor pedig ha az idő halott, az univerzum szabad. És emiatt az idő kérdése a sci-fiben reményeim szerint egy soha nem múló téma marad, egy olyan csont, amit nem lehet eléggé lerágni. Én pedig mindig szívesen fogom olvasni az erről szóló könyveket.

És ugyan határozottan nem vagyok a listák embere, de mindazoknak, akiket érdekel az idő témája, feljegyeznék ide 1-2 könyvet, novellát, amit eddig olvastam és jónak találtam valamiért a témában. Lassan csepegtetve, mert bár megfordult a fejemben, hogy kiírok egy ötös-tizes listát a topokról, de ez azért veszélyes dolog. Először is mert még van két könyv, amit nem olvastam el a kiválasztott kötelezők közül, pedig Hugo és Nebula díjasak is, legalábbis az egyik az, tehát még akár változhat is az a lista. A másik dolog, amiért nem teszem meg, hogy akkor sorrendbe kéne őket tenni. Nem illik és nincs hozzá merszem, valamint jogom sem. Egy nagyon szűkített ötös lista még a szubjektívnél is sokkal szubjektívabb, egyszerűen lehetetlen azt mondani, hogy ez az első, ez a második, ez meg a harmadik. Mindegyiket nagyon szerettem és mindegyikben valami mást tanultam meg tisztelni és szeretni. Úgyhogy most formabontó listaíró leszek és az első könyv, amit ajánlani fogok, csak az egyik kedvencem lesz.

Poul Anderson: Az idő folyosói

Egyértelműen ezzel kell kezdenem, lévén ez maradt meg bennem a legjobban.

Egy 1991-es kiadás van belőle nálam a Phoenix Kiadó jóvoltából, a borítója első ránézésre, a könyv olvasása előtt pocsék, de ez a vélemény megváltozik, ha az ember ugye mégis elolvassa a könyvet. Ragasztott papírkötés, a hazai SF felhozatal szinte kötelező velejárója - sajnos. Bár én még erősen az antikvár példányoknál tartok a lemaradásaim pótlásában, tehát ebben is szubjektív vagyok.

Az időháború sagáját ígéri és valóban ezt is adja a könyv. A földön sok helyen és szinte minden időben megtalálható rejtélyes bejáratokkal az idő folyosójára, amin át a múlttól az egy bizonyos konkrét jövőig mindenfelé mehet az ember, miközben hol az őrzők, hol a védők próbálják meg megakadályozni ebben. Mégis, ez a folyosó egy olyan hely, ami avatatlanok számára megközelíthetetlen. A könyv és a történet elején azonban megismerhetünk egy embert, egy kiválasztott embert, aki belecsöppen ebbe a világba, megismeri az idő folyosóját, jár a múltban több helyen és szembesül azzal, hogy az idő, a mi időnk, a történelmünk, a jelenünk és egy bizonyos pontig a jövőnk is: az idő háborúja, ahol az örzők és a védők csapnak össze egymással egy kegyetlen háborúban, mindkét fél a maga oldalára próbálván hajtani a történelmet, a jelent, a jövőt és mindenekfelett az uralmat. A főhős pedig, noha úgy csöppen bele a sztoriba, hogy az egyik oldal uralkodónőjének segítségre támad szüksége, amihez lelkiismeretfurdallás nélkül felhasznál bármit és bárkit, akire abban a konkrét pillanatban és azon a konkrét helyen (egy börtön) szüksége lehet, idővel és minden érzelmi érven túl rájön, hogy ennek a háborúnak nem kíván részese lenni, felismeri, hogy egyik fél céljainak sem tudja alárendelni magát. Megpróbál belenyúlni hát a küzdelembe és megpróbálja irányítani a kimenetelét, úgy hogy az emberiségnek legyen jó és nem a küzdő feleknek.

A történet érdekessége az idő kezelése, az időfolyosó maga és az idő etikája. Érdekes alapgondolatot fogott meg az író, mindig ez jut eszembe, ha halandónak képzelem magam. Lehet az ember halhatatlan úgyis, hogy közben úgyanúgy 120 év a maximális életének hossza… Valahol rejtve még a biblia is bele lett keverve, de nem kell megijedni, alapból nem látszik, csak a sorok közt olvasva. Úgy vonatkoztatott el tértől és időtől, hogy közben semmilyen áltudományos halandzsába nem mászott bele időgépekről, nem próbálta meg megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Helyette viszont teremtett egy olyan világot, ami akár valóban lehetne is, amiben tényleg léteznének ezek az időkapuk, amik az időfolyosóhoz vezetnek el bennünket. Ahol minden kornak és minden időnek megvan a maga polca a folyosón, hogy néztek ki, hogy öltözködtek, milyen eszközeik voltak abban az időben, ahova megyünk, satöbbi. És a legfőbb indok, amiért ezt a könyvet könnyű ajánlani az az, hogy könnyen olvasható, a hard core sf-fel szemben olvasmányos és akciódús iromány. Pontosan azt adja, amit a tartalom is ígér. Van benne mondanivaló és van benne gondolkoznivaló - de nem muszáj a mélységeit megemészteni, ha nem akarja az ember. Isteni csali viszont az időhöz és elolvasván az ember egyvalamit kíván: még. De ez már egy másik könyv ajánlója lesz.

Elnézést önmagamtól is.

Természetesen nőből vagyok és mint már mondtam egyszer, meggyőződésem, hogy ezt az egész horoszkópbizniszt mi nők éltetjük. Többek között én is. Mentségemre legyen mondva, hogy általában csak utólag nézem meg, ha megnézem a horoszkópom (de csak a személyreszabottat), valamint néha rápislogok a bioritmusomra is. Nem nehéz dolog, mivel ezek mind jönnek szépen a postaládámba.

Na de: a postaládám olyasmi, amit én képes vagyok hetekig nem ellenőrizni itthon. Néha megteszem és olyankor biztosan van egy fontos levél is a spamek között. Például a régi kedves Barátnő lánya, aki időközben már felnőtt és elvezet A Barátnőmhöz újra. Néha meg a bioritmusomba futok bele, ami arculköp, mint például a mai tette pár perce. Úgy másfél héttel ezelőtt még a padlón hevertem, rendesen pofáraesve és tűnődően szemlélve a saját árnyékomat, hogy hehe, nesze nekem, kellett nekem hinni valamiben. Aztán úgy képzeltem, hogy ügyes felnőttember módjára túltettem magam a saját hülyeségeimen és nem küzdöttem tovább inkább. Kitűztem a fehér zászlót a toronyban, hogy tudassam: oké, megadtam magam, lehet szépen mindennek továbbsétálnia. Majd ha újra érdekel valami, azt elgáncsolom, addig meg maradok inkább néző. És én botor azt hittem, hogy ezt nagyon jól csinálom! Tényleg nem sok minden tudott megérinteni azóta. A sporton viszont elgondolkoztam, napok óta erős késztetést érzek arra, hogy felvegyem újra a futócipőm és csak fussak, meg fussak, lehetőleg éjszaka, mert a futás csillagostul igazán szép dolog. Csak néha orraesik az ember, de hát az belefér ugye simán.

Erre mit mond a mai bioritmusom, a dög?!
Today your intellectual level is 26%: you must relax and increase your mental lucidity. Your physical level is 96%: you can use your energy however you wish.
Your emotional level is 0%: it is worth putting off delicate matters!

Interpretálás: nehezen rakom össze a gondolataimat valóban, le kéne másznom a térképről és a hétköznapjaimból pár napra. Hülye üres papírokra nézek csak és közben tudom, hogy már megint csak menekülök. Futni szeretnék. Nem érzek semmit, néha tán egy kis bűntudatot, mert nem felelek meg azon elvárásoknak, amiknek nem tudok és nem is akarok.
Csakhogy én azt hittem ez én vagyok. És íme tessék, ez a horoszkópolás és minden ilyen witchcraft eredménye - egy gondolat: szóval már ez sem a saját döntésem? Meg se merem nézni mit mond a horoszkópom A fenébe, persze most megnéztem. Azt mondja legyek kedvesebb és befogadóbb, ha jót szeretnék magamnak. Nem, túró a fülekbe, marad a zászló a toronyban és juszt sem szenvedek. Esetleg majd elkezdek hordani egy célkeresztes pólót: ide lőjjetek emberek! Nekem minden mindegy! Már nem is lázadok, csak néha jót kacagok a saját nihillemen.

Szóval Ilona, ha olvasol, nem vagy egyedül, az astronetet pl., töredelmesen bevallom, én is ismerem. Szerintem az gagyi, de nem mind az. Inkább nem publikálom hova menjetek, mert határozottan azt hiszem, hogy jobb talán az ilyesmiket nem tudni. Az álmodozás az élet megrontója - és különben is csak a nők csinálnak ilyet.

Offtopic vége, Urak, megnyugodhattok, több ilyen reményeim szerint nem lesz! Azt hiszem leiratkozom a horoszkópküldő szolgáltatásomról.

Transformers

7.4.7 - legalábbis az amerikai bemutatója ekkor lesz a filmnek, itthon persze marad a csütörtök, illetve az éjjelibaglyoknak a szerda éjjeli, csütörtök hajnali 1 perces kezdés. A képregényt és a rajzfilmet sosem láttam, biztosan azért, mert úgy egyébként az ilyen típusú képregények és rajzfilmek nem nagyon fogtak meg annak idején. Most viszont a film trailerét nézve a minap megfordult a fejemben, hogy hát jó, ezt valóban meg kell nézni. Kicsit olyasmi érzés volt, mint amikor felröppentek az első pletykák arról, hogy újra nekiveselkednek a Gyűrűk Ura megfilmesítésének. Akkor is az jutott az eszembe, hogy noha a könyvet biztosan nem lehet utolérni, de igen, tart már ott a technika, hogy akár jó is lehessen. És valóban. A Transformers-zel ugyanez lesz a helyzet, bár itt ugye nem a történet miatt fogok hasraesni, lévén az alapsztori egyszerű, de hogy a látvány jó lesz, az biztos. Spielberg neve zavar csak egy kicsit, a Schindler listája óta nekem ez inkább hátrány már, mint előny, bár jól tudom, hogy ez is egy olyan név, amivel mindent el lehet adni, tuti kasszasiker, fogyasztók millióit mozibacsalogató védjegy, satöbbi. Azért amit a Világok Harcával is tett pl., azt még egy darabig biztos nem bocsájtom meg. Na de Transformers: talán olyan lesz, mint a lencsefőzelék a menzán. Nehéz elrontani, így úgy döntöttem érdemes lesz megnézni is. Főleg, ha sok vicces jelenetet is sikerül belerakni, gondolok itt a trailerből arra a részre, amikor emberi főhősünk a hátsókertben rejteget egy bazi nagy alakváltót (egy autobotot) és az emeleti ablakból ordítva suttogva próbálja megmagyarázni neki, hogy legyen nagyon csendes és ne hívja fel magára a figyelmet, nehogy a mamája szívszélhűdést kapjon tőle.

Azt hiszem alibiből azért kölcsönkérem a barátnőm gyerekét, biztos ami biztos. Ő amúgy is gépmániás, anyukája pedig már frászt kap ettől. Már kétévesen is igen komoly járműparkja volt a kölöknek, valamint ekkortájt kötötte el először apuci igazi kocsiját is, szerencsére senki se tört össze.� Igen, ideális kísérő lesz.

És a trailer után pár nappal rájöttem, hogy valószínűleg miért is maradt ki ez a képregény és rajzfilm az érdeklődési körömből gyerekkoromban. Egyrészt gőzöm sincs róla, hogy akkoriban kapható volt-e itthon, ha igen, akkor anyukámnál masszívan tiltólistán volt. De ha ott lett volna a kezem ügyében sem biztos, hogy jót tett volna az nekem. Ugyanis volt (néha még mindig van) egy fóbiám, ami egy bizonyos nagyobb testű gépjárműhöz kötődik, nevezetesen a kukásautóhoz. Nem tudom miért féltem tőle, senki se értette a családban, mert egyébként nem voltam ijedős kisgyerek. De ha a kukásautó jött… Akkor kicsi jövőbeni sayed bizony fedezékbe rohant, a szó szoros értelmében. Máig emlékszem erre a paranoiára: el kell bújni, nem láthat meg - élőlénynek képzeltem. Ha már nem volt időm fedezékbe futni előle, akkor maradt a hasravágódás (lehetőleg legalább egy fűcsomó takarásában), és mivel ezt ugye bármikor és bárhol megtettem, néha bizony viccesen nézett ki a ruhám. De minden esetben megúsztam a dolgot, nem kapott el. És mielőtt orvosért kiabálnátok, közlöm, hogy ugyan félig-meddig kinőttem ezt a paranoiát, de a mai napig sem értem: egészen biztosan nem tanultam senkitől sem ezt a félelmet, nem úgy mint egyéb fóbiáimat, pl. a pókiszonyt, ami nem volt mindaddig, amíg nem láttam az arachnophobia c. filmet vagy mint a tériszonyom, amit anyutól sikerült ellesnem. A kukásautósat viszont sztem már eleve magammal hoztam. Érdekelne az eredete.

Hallottam egy olyan elképzelést ezzel kapcsolatban, hogy vannak hangok, frekvenciatartományok, amikre a gyerekek hallása érzékenyebb, mint a felnőtteké és ezek között vannak számukra ijesztőek. Ebben lehet valami, ugyanis én sokáig azt sem tudtam hogy is néz ki pontosan egy kukásautó, mivel ugye már a hangjától kifutottam a világból…  Mindenesetre így a premier előtt egyre inkább úgy képzelem, hogy a kukásautók Álcák, vigyázzatok velük. És ha a 3-4 éves csemete hasonló reakciókat produkál otthon, jussak eszetekbe és inkább engem hívjatok, ha nyugtatásra van szükség, mint az orvost.

A keddemet elnevezhetném hétfőnek. Osonok a kedvenc tárhelyemre, majd nézem a progit, hogy mi a szentséges gubanc lehet… Hamarosan a figyelmem a mellékvinyóra tévedt, ami - gondolom bosszúból - valamikor az elmúlt 24 órában elhalálozott. Mindenféle figyelmeztetés nélkül, ó hogy sírom én vissza a régi ABIT-os időimet. Még soha nem szívtam géppel annyit, mint ezzel, hol az alaplap, hol a memória, hol csak egy alig található kontakthiba, fura cpu halálok (pedig nem is húztam túl). Nincs még 3 hónapja, hogy ismételten gatyába ráztam a konfigot és kicsit tovább is tuningolódott a drága. Kapott többek között egy újabb vinyót is (brrrr…).  Hosszú éveken keresztül ellenálltam az új kornak és azt mondtam, hogy nem, az én gépemben 40 gigás vincsinél nagyobb nem lesz.  A csillagkapu, a TNG viszont legyőzött, meg még ugye jó pár minden… 200 gigás volt… Uszkve 160 gigányi adatot buktam, és nem mindenről van biztonsági másolat. Például az arabcuccomról, amit 2 hete tettem fel oda és töröltem a másik winchesterről, hogy legyen egy kis helye egy újabb proginak. Még mindig sikítani tudnék. Szóval tegnap este egy darabig még reménykedtem, hogy hátha csak viccelődik az az ablak, ami ártatlanul, de kitartóan azt kérdezgette, hogy ez a lemez még nincs megformálva, akarom-e esetleg most. Csak igen és nem válasz volt, amit nagyon nehezményezek, mert egészen másra gondoltam közben. Mielőtt még az elkeseredésem agyoncsapott volna, inkább kikapcsoltam az egészet és mély szomorúságomban DM-mel vígasztalódtam. Never let me down again, höhö. Reggelre sem változott a helyzet, hiába tudtam, hogy nem fog, azért reménykedtem benne. Elég lelombozó így most ez a szerda, ha valakinek van valami ötlete, hogy a Kürtön kívül mit próbálhatnék meg, az ne fogja vissza magát. Amíg megoldódik a dolog vagy belenyugszom az elmúlásba, jobb ha nem leszek a gép közelében túl sokat. Mivel jön egy hosszú hétvége, ezért azt hiszem alkalmas lesz egy nagyobb galaktikus körutazásra (a lipót mezőn leszek, ha még nem csukták be).  Mindegy, csak ne a gép körül kószáljak. Viszont hogy az út beleférjen, elképzelhető, hogy a csütörtöki programokat kicsit át kell szerveznem és némi csúszások várhatóak.

A drága kedves ABIT-os konfigomra gondolok. Olyan szép és aranyosan betonbiztos volt, hogy csak na. Néha elfüstölt egy-két tápegységet, de ezt elnéztem neki, mivel én is dohányzok. Ezt a mostani gépet viszont kezdem határozottan gyanakvással figyelni. Sztem direkt szivat. Hüpp.

Felcsigázott utazónk megérkezik e poros és sivár, de élettől nyüzsgő bolygó űrkikötőjébe, csak hogy szembesülhessen vele, hogy eltévesztette a helyrajzi számot. Na persze mindez hit kérdése. Történt vala ugyanis, hogy a helyi kocsma és fogadóiroda irányába loholva egyszercsak szembejött vele egy köpenyes fazon, csuklyában, alig látszott ki az arca. Utazónk rögtön tudta, hogy ez az ember minden bizonnyal őrült lehet, ugyanis legalább 50 fok volt, úgy 90%-os páratartalommal kísérőnek. Tovább esélye nem volt azonban gondolkozni, mivel a fazon elhúzta a szeme előtt a kezét és a következőket mondá vala:

- Rossz helyre jöttél, máshol van dolgod. Keresd a Trombitást a Föld nevű bolygón további útmutatásért, különben a csiga kárbavész, fajtája kihal és még a végén nem tudod meg ki nem evett még körömpörköltet. - És még folytatta volna tovább, hogy mi mindent nem tudhat még utazónk meg, de ez már önmagában is elég volt ahhoz, hogy sürgősen megkeresse a szállítóeszközét a Föld nevű bolygóra. A Kíváncsiság nagy úr, mint tudjuk, még akkor is, ha az idáig vezető felismerésben egyetlen délután alatt kb. 4-5 súlyos és önmagában is halálos kimenetellel fenyegető dolog próbálta megakadályozni. Először is egy ártatlan Chelloveckből Kollárik lett, majd miután ezt leküzdötte, újfent lecsapott Sheen-Ardként, súlyosbítva a KétKeresztnévvel, egyszóval rengeteg megpróbáltatás érte, miután még sokáig csak Hackegett. Szóval ilyesmik után már szinte nem is látszott nagy problémának az áthidalhatatlannak tűnő távolság a Tatuin és a Föld között. Vagy azt hisszük, hogy nem érünk oda soha, vagy azt, hogy pont időben ott leszünk. Utazónkról egyébként mindig is gyanították, hogy valamikor elrejtett magában egy filozeráfot, de legalábbis elfogyasztott már egy-két bölcsességkoktélt. Mit lehet tenni egy olyan esetben, amikor a Tatuinon áll az ember és sehol egy menetrendszerinti járat a célplanétára? Utazónk járkált kicsit a saját cipőjében, mígnem az Úrtól kapott egy másikat.*

Egy varázscipő hihetetlen dolgokra képes, a következő pillanatban már valami hosszú sárga eszközön utazott. Épphogy csak feleszmélt volna magától is, mikor valaki elsétált mellette azt motyogva, hogy itt nincsen levegő. Aha, gondolta, ezen a bolygón még mindig Beljajev az egyik legnagyobb kereskedő! Jó, helyben vagyunk. Megérkezvén a desztinációra kommunikáló főszervezőkbe botlott, így gyakorolta kicsit a cipőjében állást és arra gondolt, hogy a szülei igazán lehettek volna üvegesek, majd gyorsan elpályázott a túlvégre, ahol szomját olthatta végre, leginkáb a repülő szárnyasféle nedűvel, mivel a Gössert az első kör végére már kiitták a csapból a többiek. A szomjúság múlásával egyenes arányban jöttek a különböző urban legendek**  és valóban meglepődtünk, majd elvitatkoztunk kicsit azon, hogy akkor most Guatemalában tátong-e lyuk és hogy egy villamos által kettészelt ember élhet-e még két órán át. Pro és kontra csattantak össze a hiedelmek, akit tovább is érdekel, esetleg nézze meg az urbanlegend.hu-t és/vagy a Kampókezet. Ez utóbbit éjjel, aztán nézzen a tükörbe és gyakorolja egy kicsit azt a bizonyos szót. Ígérgették még a fehér bohócot is, hogy elmondják mi is volt vele, állítólag rekordszinten 45 percig sikerült legtovább mesélni, de ekkor a varázscipő hallókészüléket dugott utazónk fülébe, valami kozmikus főnyereményről volt szó az asztal másik végében, így felállt szépen, követvén a hullámhosszok jelét, hogy szembenézhessen a délutáni egészségkárosodásának okozóival. Szóbakerült a novella és mint olyan a fordítása, mert ha nem magyar a szerzője, a megítélése nagyban múlik azon, hogy ki és hogyan is nyúlt hozzá a fordításához. A vélemények pedig nagyon szubjektív dolgok, de ha ezt elfogadjuk, akkor értelmet adtunk például a verselemzésnek is (csak ne kelljen bemagolni). Ami fontos egy külföldi novellából, az nem két, hanem három dologból tevődik össze, egy háromismeretlenes egyenlet, ha úgy tetszik: mit gondolt az író papírra vetni, mit látott ebből a műfordító és az olvasó látja-e vajon az eredeti képet, vagy egyáltalán megjelenik-e a sztori a lelki szemei előtt. Ha sikerül: Győzelem. Fordította Kollárik Péter. Felsorolhatnánk még nyilván sok ilyen embert, de ők nem voltak ott. :) A Győzelem pedig azért egy nagyon jó darab, szigorúan szubjektíven persze, mert csupa olyan dologról szól, amit utazónk is kedvel. Felvillant és megsejtet egy képet egy vallásról, ami manapság nem sikertéma, értékrendként és motivációs erőként egy sporton át, aminek a nyelve ugyanolyan egyetemes, mint a matematika: a futás. Mindezt futurisztikus környezetbe öntve. A fordító pedig titkon biztosan arab, valamint tutira sportolt is egyszer, különben csak nehezen tudja utazónk elhinni, hogy hogyan is fordította ezt így le. Aztán itt valahol eltévedtek a hátterek területén, amiről jó néha megemlíteni, hogy fontos, és az igaz nyelvű, nevű KétKeresztnév megjegyezte, hogy ő bizony nem kedveli a háttérmunkát. Ez csak szakmai ártalom lehet, Hackett pedig váltig azt a képet mutatta magáról, hogy amikor éppen nincsen toll a kezében és papír a toll alatt, akkor ő bizony nem is író, mellesleg vagy neki volt a legnagyobb pókerarca vagy ő bírta a legjobban az idegmérgeket. Utazónk ezen a ponton lepődött meg azon, hogy az elektronikus e-mailcímének történetével minden összejövetelen legalább öt perces derültséget okozó KissG-nek igaza vagyon és felelőtlenül megígéri, hogy feltétlenül le kell írnia miért nem szabad ettől a kompániától félni - meg kell nézni, ha lehetősége támad rá az embernek. Hegével (na most remélem nem hallottam rosszul) az öt világvallásból négyet biztosan fel tudtunk sorolni, csak azért, hogy továbbra se tudjon szegény egyre se rámutatni, hogy igen, ez az igazi! Marad az autókázás, a kanyarok istene, azt meg már sajnos elfelejtettem, hogy hány kanyar is lesz a következő útvonalukon KissG-vel, pedig nekik fontos dolog ez. A skorpiókirálynő csendesen és igen titokzatosan követte nyomon a fejleményeket, remélem nem Jun bolygóállásait szögelte ki éppen közben. Az asztrológiában sok minden igaz. A legtöbb minden azért, mert el akarjuk hinni, egy része pedig valóban valami titokzatos módon kapcsolódhat az égi elemekhez. Mindenesetre utazónk meggyőződése, hogy ezt a műfajt, ami igen lebutítva érhető el a tömegeknek, a nők tartják életben. Eközben, mint minden kisgyermekes családban a karácsonyfa körül, a csomagolópapír is kapott egy nem is kicsi epizódszerepet, megmutatván a legújabb fejfedő és agyhullámelrejtő divatot. Kár, hogy a memória meg tele volt a gépben, így nem minden ötlet maradhatott fent a blogoló utókornak.

És szomorú hírként ekkortájt megszólaltak az égi harsonák, hogy: khm, záróra. Mire a hölgy nevű körútra ért a társaság és utazónk, néha egy üveg bor nyakát szorongatva, hogy fogja már meg egy kicsit, erősen fogyatkozni kezdett a gárda. Chellovecktől például el sem köszöntem, így utólag is a viszont látásra! És végezetül csak megtudtam hajnali kettőkor, hogy Sheen-Ard szereti a kérdéseket, de feketepontokat osztogat értük. Persze ezért nem hibáztatható, a helyében mindenki más is biztos frászt kap tőlük. Majd legközelebb megpróbálok pirospontosat is kérdezni. Azért kedvesen és igen türelmesen elmesélte, több felvonásban, így végre megtudhattam, hogy a tátititátá fontos, főleg egy galaktikus költőnek. Ezután kicsit Capoeiráztak. Majd utazónk továbbállt és reméli, hogy nem utoljára látott titeket.

Nagyon röviden, mert lassan kelnem kell és még aludnom is kéne valamicskét, no meg talán némiképp feljegyzésként is. KissG nyomán írni kell majd arról, hogy miért is nem szabad rettegni tőletek, dacára a neveknek, írni kell a Győzelemről és a háttérmunkáról, ami néha a legkézenfekvőbb és ami mellett hajlamosak vagyunk elsétálni, az urban legendekről és az asztrológiáról, és egy nagy-nagy köszönet miatyánknak, Miyazaki Junnak, valamint boldog szülinapot is neki még mindig.

És most asszimilálom a kispárnámat. Jó éjt!

Egy újabb hétfő, ahol a főnökömtől kezdve a munkatársakon (dolgozók) át mindenki nagyon kipihent lesz. Tele friss ötletekkel, elképzelésekkel… Olyasmikről, amik engem nem nagyon fognak izgatni. Elmegyek inkább kertésznek, esetleg halásznak. Addig meg kihúzom valahogy Garfielddal, lelki társammal és megkeresem a hétfőkben a jó dolgot: a központi tudathoz való kapcsolódás és dolgozóvá alakulás egyetlen pozitívuma, hogy új információkat is szerezhetek.

A minap szokásos űrkitöltő sétáim egyikén szembejött velem egy könyvespolc, azon is egy fekete borítójú könyv, aminek a címe már messziről vonzott. Végtelen Csillagtér. Felsandítottam a kategóriára; Világirodalom. Éppen semmi ilyesmit nem kerestem, így is van egy kis restanciám olvasnivalók terén és valójában azért mentem be a boltba, hogy hátha találok valami könyvet az átkos utáni, de még az elmúlt kor égisze alatt működő magyar hírszerzésről. Imádom a titkokat és ez, ugyan a szelleme még nagyon is itt lebeg körülöttünk, én legalábbis sűrűn érzem, nem egy túlpublikált téma. A keresésem azonban ezúttal se vezetett sehova, sehol semmi, de semmi. Nem a háború érdekel, nem 56, a 70-es és 80-as évek izgatnának. Kicsit elszontyolodva mászkáltam tovább az SF részre. Ott gyorsan be is gyűjtöttem az Éjszakai Őrséget, de valahogy még hiányérzetem maradt. Vonzott az a cím és vonzott az a borító is, így visszanéztem és aztán vissza is mentem. Fekete alapon a sötétségből fényképezett, boltívekkel tagolt folyosó, amit felülről megvilágít a napfény. Szabályosan osztott borító, egységben, harmóniában, finom eleganciával úgy részekre osztva, hogy a kép ott is van, de nincs is ott semmi, csak egy álomszerű dolog. Nem tudom általában ki hogy és mi alapján választ ki egy könyvet, én vagy baráti ajánlások alapján, vagy mert olvastam egy kritikát, esetleg mert valamelyik kedvenc írómtól megjelent valami újra. Ha magam választok valami teljesen újat, akkor viszont ez bonyolultabb ügy, de talán nem is olyan fura a kémiám. Van egy külön rigolyám az antikváriumos példányokra és a könyvesbolti, frissen nyomott típusokra. Az első, aminek meg kell érintenie, az a cím. A második az összhatás, ami a külalak főleg. Borító, grafika, kötés, én sajnos még ilyenekre is érzékeny vagyok. Biztos sok jó könyv mellett mentem már el így, de amit minden rigolyám alapján kiválasztok, az általában valóban jó könyv szokott lenni. Lehet erre legyinteni és azt mondani, hogy eh, mit számít a borító, a kötés, a grafika: nekem igenis sokat elárul. Ha igénytelen, akkor én óvatos leszek. Nem látom a garanciát arra, hogy a tartalom igényesebb lesz: valaki ugyanis jóváhagyta azt a kötést, azt a borítót, azt a grafikát. Nekem ezek beszélnek. Természetesen azért a cím a legfőbb úr, szóval ha az nagyon-nagyon megfogott valamiért, akkor valószínűleg leveszem a polcról megtapizni és beleolvasni akkor is, ha nem értek egyet a kötésével. De… néha elkap egy érzés… Ehhez persze kell, hogy előtte minden alapvető igényemnek megfeleljen, mert ha így van, akkor ez az érzés nem ereszt. Általában ilyenkor a tartalom elolvasása előtt csak leveszem a polcról, megfogom és még ábrándozok egy kicsit: vajon mi lehet benne? Titok. Minden könyv egy titok. Ez volt zsenge ifjúságom legfontosabb felismerése. Minden könyv egy titok: nyisd ki, olvasd el, találd meg. Ez most biztosan nagyon szentimentálisan hangzik, pedig valójában nem vagyok egy csöpögős alkat korántsem. Csak van 1-2 témakör, 1-2 dolog, amikben mégis. Ezek vagyok én valójában, minden más elviseli a felszínt és hordja az álarcot, amit ráaggattak. Egy olyan korban élünk, amit már annyira túlszabályoztak, hogy alig hagynak teret a képzeletnek, nincsenek már királyságok, királyok, hercegnők, bohócok és boszorkányok, kalózok, nincsenek már elásott kincsek máshol, mint a gondolatainkban - és mások gondolataiban. És én ezekre vadászom már nagyon régóta. Az SF is így fogott meg, piócát is fogtam vele, mert azóta se ereszt el, de nem is kell ennek máshogy lennie.

Szóval N.M. Kelby: Végtelen Csillagtér. A címről nem kell beszélni, csak az lepett meg, hogy a világirodalom kategória alatt van és nem máshol, a borítóról pedig már beszéltem. Keménykötésű… Bizony az. A borítópapír külön védi a kötést. Egyszóval minden egyben volt vele és jött is az érzés. Remélem a Hubble űrteleszkóp sosem szűnik meg, olyan gyönyörű képeket kapunk tőle. A hangya csillagköd jutott eszembe. Aztán kinyitottam, hogy elolvassam a tartalmat, de valójában ekkor már biztos voltam benne, hogy ez a könyv bizony eljön velem a kasszáig. Maga a tartalom kicsit fura dolgokat hozott elő belőlem, mert világossá vált, hogy ha közvetve is, de a regénynek a második világháborúhoz is lesz köze. Ami témával kapcsolatban én bizony már nagyon unom a mártírizmust, a kioktatást, azt hogy fél évszázada nem vagyunk képesek elereszteni a sérelmeinket, amik már nem is a miénkek pedig, hanem a nagyszüleinké és a szüleinké. Szóval a második világháború, noha a borzalmait tudom, olvastam, nem is veszem semmibe őket, de nem kívánok tovább azonosulni velük. Érdekelnek a háborúk, a csaták, a motivációk, de főleg ez utóbbi  szempontból érdekelnek. Attól, hogy én nem öltem meg soha senkit és nem ártottam senkinek, az tud érdekelni, hogy mi képes másokat rávenni erre. Remélem sikerül ezt úgy leírni, hogy senkit ne bántsak meg vele, nem áll szándékomban. Szóval a tartalomnak nagy mázlija volt, hogy még véletlenül sem érződött belőle semmiféle nevelési célzat, ítélkezés: a joilot-curie házaspár egykori asszisztensének sötét és titokzatos múltját vezette be, ami a mai valóságban egy díjátadóig vezetett, ahol ezen asszisztensnő lánya kapja a kitüntetést, aki kutató, de nem az atomenergia, hanem a csillagászat területén. Ezen belül is a fekete lyukak terén végzett kutatásaiért. A helyszín Párizs és a díjátadó előtti estén az amúgy kicsit elmeháborodott és nagyon titokzatos édesanya öngyilkosságot követ el. A lánya pedig rájön, hogy semmi sem véletlen. A titok, ami az anyja életét keresztülszőtte és az ő fél életét is, ott indult, azon a helyen. És elindul, hogy megkeresse az édesanyját a múltban, a motivációit a hallgatásra, a titkaira, az életére és az önmaga által választott halálára. A könyv ebből a szempontból nézve nem sci-fi. Viszont a könyvet olvasva megértjük az édesanyát, aki az atombomba összehozása után már csak a saját álomvilágában élt többnyire és mindent feltett egy teória igazolására, ami arról szólt, hogy mivel porból leszünk és porrá válunk, mindig részei maradunk az univerzumnak és mivel mindannyiunk egyedi, ezért miután valaki meghal, valamilyen módon és valahol a világűrben megmarad a nyoma. Ez viszont már sci-fi. A regényt keresztülszövi ez a szál és még vagy 3 másik folyamatosan. Az író tehetségének hála, követhető, nem idegesítő módon.

Összességében egy elegánsan, igényesen megírt, valódi irodalmi alkotás, egy nagyon tehetséges kortárs szerzőtől. A kiadónak és a fordítónak pedig külön gratulálni kell sajnos: Scolar Kiadó - nincs tele hibával, azt hiszem egyet sem találtam, legalábbis nem emlékszem (nagyon tudnak zavarni). Szóval ez egy jó könyv, egy olyan könyv, ami minden igényt képes kielégíteni, még az olyan házsártos sárkányokét is, mint amilyen én vagyok. Tudom ajánlani bátran mindenkinek. Tökéletes példája szerintem annak, hogy a világon vagy minden sci-fi vagy semmi nem az. Az meg gondolom nyilvánvaló, hogy én az előbbiben hiszek.

És picit offként, nem tudom Merras erre jár-e majd, de a tegnapi napjának blogjához hozzáfűztem megjegyzésként, hogy érdekelne mit gondol a blogok létjogosultságáról és időtállásáról. Állítólag van egy kristálygömbje, egy véleménye és még piszkozata is hozzá. Bár a blog egy kicsit más, mint a könyvek, de összecseng a két téma valahol bennem, ha már arról beszélünk, hogy ezt így legalább az unokáink is látni fogják. Haladunk a korral, én is rávetemedtem a blogírásra most új alapokon és bízom a technikában, de alapvetően könyvpárti vagyok. Van a kettő között különbség, ami lehet, hogy már csak nekünk létezik így… Na, nem ragozom túl, mert megint kapok a fejemre, hogy hosszú lettem.

Meglátogattam a kiskocsmát az univerzum másik végén… Lehet, hogy túl pontos útmutatást adtam az odajutáshoz? Sokkal több emberszerű lény volt, mint ahogy arra az utolsó látogatásomból emlékeztem (de az is lehet, hogy alakváltó volt sok és szórakoztak velünk egyet a mi bőrünkben). Vulkániakat alig láttam, klingont meg egyet sem, pedig őket kedvelem. Persze csak ha már benyomtak egy-két vogonkoktélt, olyankor kevésbé tartózkodóak. Velük mindig tartsátok meg a mértéket azonban, mert 3-4 vogonkoktél után hajlamosak agresszívvé válni és csatateret csinálni a kocsmából is, ami pedig univerzumszerte a béke jelképe. A rossz hírben a jó, hogy általában csak egymást gyilkolják ilyenkor is, kvázi live performancet adva egy-két TNG epizódból. Ha ilyesmibe botlotok, ne hagyjátok ki, az első pár ilyen feledhetetlen emlék lesz. De általános jótanácsként: a kocsma felé tartva, a cél környéki kisbolygókról integető és vadul stoppoló klingonokat ne vegyétek fel! Nem véletlen lettek odarakva Majd kijózanodnak, aztán megtalálják az enterpriseukat. Állítólag egyébként a vogonkoktél tényleg tartalmaz elemeiben vogonokat, és ez az ital minden intergalaktikus kocsmák legnépszerűbb piáinak egyike. A földön nem stimmel minden, de az univerzum nagyon rendben van és céltudatosan törekszik az egyensúlyra. Túl sok a vogon, meg a velük járó bürokrácia, így hát időnként beszippantanak egyet itt-ott, és újrahasznosítják őket. Sose veszik észre, szerencsére elég redundánsak. :)  Az ízük végülis nem olyan förtelmes, mint ahogy kinéznek, legalábbis cseppfolyós alakban feltétlenül fogyaszthatóbbak, mint egyben - és különben is: buborékkal elmegy. Egyébként még szerda magasságában kaptam utitársaimtól a kommunikációt, hogy mindenképpen át kellene ugranunk a kocsmánkba és hogy pénteken nagy valószínűséggel nyitva lesz a városligeti átjáró. Teljesen elérzékenyültem: a városligeti átjáró a kedvencem. Régen nem használtam már, így pontosan időszerűnek is tűnt, hogy felelevenítsem egy kicsit a múltat és megint erre keljek át.

Volt még egy kis három gráciás találkozóm előtte, ahol kellőképpen kilebegtettük fehér keszkenőinket a vártoronyból, ketten azért, hogy hátha arra járnak a délceg hercegeik vagy esetleg 1-2 kósza lovag. Néha azonban a toronyból kinyúló és fehér kendőt lobogtató kéz mást is jelenthet. Például, hogy oké, oké, megadom magam, legyen világbéke - eddig is csak én harcoltam érte. Mekkora egy ökör is az, aki a békéért, a harmóniáért, szeretetért és ilyesmikért megy a csatatérre. :) Azért megpróbáltuk megoldani a világ problémáit a föld nevű bolygó ránk szűkített tárgykörében, természetesen nem sikerült, viszont a bor elfogyott. Ez égi jel volt, próbáltam magammal invitálni őket tovább, de tartózkodtak. Legközelebb esküszöm nem bocsájtkozom filozófiai kérdésekbe, mert mindig megkapom, hogy cinikus vagyok, biztos ezért nem jöttek. Egyébként meg persze, hogy az vagyok, hát hogy a fenében lehet ezt másképp kibírni?! Két út van, két oldal: jópofát vágsz hozzá vagy jól pofánvágod a problémáidat.:) Szóval elfogyott a bor és így indulni kellett, tovább, tovább, a városligeti átjáróhoz. 

Dacára annak, hogy már kellőképpen éjszakai volt az óra, a nappali őrség vigyázta a bejáratot. Ezeknek úgy látszik mindent szabad. Egyre szigorúbb a kontroll, mindig motoznak. De kiszúrtam velük és felmutattam a fésűmet és majdnem lebuktam, mert rágópapír volt a fogai között… egy kicsit haboztak is mind, mert ez azért mégiscsak egy igen durva fegyver, de aztán beengedtek. Megint megúsztam. Ezen a ponton túljutva azt hittem már simán átmehetek végre a kocsmába, csak előbb ugye találjam meg azt a pár stoppost, akikkel megbeszéltük, hogy átosonunk. Ezzel nem is volt gond, mert az egyikük már a bejárati ajtóban fogadott és közölte, hogy aggodalomra semmi ok, csak a társaság egyik része még nálam is többet késik, így egy picit dekkolunk a váróban, mutatja hol gyülekeznek. Mondom jól van, megnézem addig a kistermet - erre ő elkezdte csóválni a fejét. Multikult váró lett, ezt mondta. Csak így, egyszerűen. He? - kérdeztem vissza, kifejezvén megütközésemet. Egyre nagyobb a gubanc ezzel a Föld nevű bolygóval. Azért odamentem és valóban. A kisterem stroboszkópállványa egy tuti pont volt anno nem is olyan régen, ahonnan lehetett utazni feltűnés nélkül és egyenesen át. Most pedig? Stroboszkóp nulla és ezt nem tudja ellensúlyozni, hogy lézerfény azonban van, azzal meg pláne nem, hogy a 80-as, 90-es évek földi zenéjét nyomták. Hát milyen átjáró ez kéremszépen? Aztán rájöttem, hogy ez biztosan a fránya nappali őrség újabb trükkje, hogy elvegye az ember kedvét a kifelé- avagy befelétekintéstől az univerzumba. Engem azonban nem zavarhattak össze, szépen visszasétáltam arra a pontra, ahol a két terem hangja kakofóniában fonódik össze. Régebben még ez a kakofónia is másképp hangzott, két jó zene csapott össze. Most egy kicsit olyan disszonáns volt, nem is erőltettem, igaza volt a másik stoppos haveromnak is: ezt hagyni kell a fenébe. Áttendáltunk a nagyterem felé és szomorúan motyogtam, hogy két dolgot is le kéne itten cserélni, de nagyon sürgősen. A nappali őröket, meg azt a fószert, aki a kisteremben jelenleg engedéllyel bír a keverőpulthoz. FLA igen, Kfratwerk igen. Az kisterem. Popzene???! Ezen a szent napon? Na ne, ez még viccnek is rossz. Ez most így leírva teljesen úgy hangzik, mintha egyébként utálnám ezt a populáris műfajt, pedig alapvetően nem. Buborékkal elmegy, hétköznapokra kielégítő. Átjárónapokra azonban nem használható, részünkről bojkott is lett a sorsa. Azon már meg sem lepődtem, hogy a nagyterem is megváltozott kissé. Az univerzum belenyúlt a dolgokba, hogy fenntartson némi egyensúlyt, így szerencsére a nagyteremben nem volt semmi gubanc. Változhat valami jó irányba is végtére és ezzel pontosan ez is történt. A nagyterem éljen szépen tovább, nem tudom kik csinálják most, de nekem jobban bejönnek, mint az előzőek. Anno azért maradoztam el onnan, mert rosszul viseltem a kedvenc zenémet 15-20 évesekre szabva és trancesítve vagy hogy is írhatnám le. Most viszont alig voltak remixek.
Mire kiegészült a banda és feloldódtunk a zenében, a hajónk is megérkezett és a kocsmába is eljutottunk. Feltétlenül beszélnem kellett a csapossal, aki munkaidőn kívül tiszteletbeli galaktikus könyvtáros és hatalmas lexikális tudással bír bizonyos irodalmi témakörökben. Beszélgettünk holmi elfeledett világok titkairól és hogy mit is gondolok én minek is kéne ezen tárgykörben megíródnia és már megint rámijesztett. Két mondat után közölte, hogy te, ezt már megírták valahol, ő olvasta. Na persze kicsapta a biztosítékot, ő szokta néha azt mondani, hogy a sci-fiben nincs új a nap alatt. Aztán szerencsére összeraktuk, hogy ja, jó, azért ez mégsem ugyanaz, maximum annyiban, hogy ugyanaz a képkeret, de a kép maga még véletlenül sem. Picit megnyugodtam, de most megint bizonytalan vagyok. Lehet, hogy ő egy borg és csak asszimilálni akar engem? Nem fog, nem tud Na mindegy, megoldódik majd valahogy ez is, mint ahogy a határidők is csak jönnek egy ideig, azután pedig mennek.

Ahogy ezt a postot elnézem, a legnagyobb valószínűsége minden közül most annak van, hogy még aludnom kéne kicsit. A macskák felvertek 7 tájt, azóta próbálok ébren maradni, de nem megy. Egy ekkora út után nincs is ebben semmi csoda. A kozmikus lottó akkor kezdődik, amikor akarom, a tévé meg csak délután lesz érdekes. :) Szóval viszlát és köszi a halakat!

Tiszta szerencse, hogy minden héten fixen van egy nap, amikor amúgy Szun-ce-san nyerhetek. Hiába hív a borg kocka és közli velem, hogy minden ellenállásom hasztalan, amíg ők regenerálódnak, én megpattanok. Búcsút intek a lemmingtábornak is, akik közül sokan még hétvégén is kempingeznek a szakadék felé tartó úton, én ilyenkor közülük is kiválok. Hiszen jön a hétvége, és ez a hétvége is jó lesz. Vár rám az Éjszakai Őrség, ahol önkéntes szolgálatot vállaltam, a Kozmikus lottón is elég nagy a jackpot, a Kapu a Csillagokba a dvd-n keresztül nyitva áll, az Elsüllyedt város  szintúgy, csak növesszek kopoltyút hozzá és még annyi minden, ami egy teljes élet minden hétvégéjére is bőven elég. Nekem sokszor a hétköznapokra is, hiszen vagy minden sci-fi vagy semmi nem az. Mert mi is a sci-fi? Kinek mi ugye, eltérőek a vélemények. Nekem egy életforma, a gondolatok tökéletes szabadsága, a létezés, a világmindenség és minden. Néha sajnáltam, hogy megkopott a fénye, hogy kicsit klisés lett, nincs újabb és újabb izgalom minden napban, amikor megjelenik valami újra, amitől éppen befelé nőhet az ember haja vagy megtudhatja az élet minden kérdésére a választ (42), de ma már nem sajnálom. Egyrészt mert egy csomó ritkábbnak számító könyvet fel lehet lelni némi türelemmel az antikváriumokban, másrészt mert úgy tűnik - és ezt csak nagyon csendben merem kiejteni a számon, hogy úgy fest, a sci-fi is reneszánszkorát éli. Talán újra divatba is jön, ami mindenképpen izgalmasan hangzik, hiszen túlléptünk egy hőstörténeti sci-fi korszakon. Rengeteg várakozással néztek eleink ezekre az évszámokra, simán folytatódhatna ez a játék. Álmodjunk előre. Sokszor hallottam már, hogy nincs új a nap alatt és hogy a sci-fiben gyakorlatilag már mindent megírtak, amit meg lehetett írni. Na ezt soha nem szeretném elhinni. Nem is értek egyet vele persze.  De ez már egy másik bejegyzés része lesz… Én ezen a hétvégén is az univerzum másik végében leszek. Van ott egy jó kocsma, változatos életformákkal, fura, de ütős italkínálattal, fénnyel, füsttel és sztorikkal szédítő kis zugocska.  :) 

Nem tudom érdekel-e még valakit, de legyen itt egy térkép, nehogy az esetleges érdeklődök eltévedjenek. Fő a pontosság, kéremszépen.