A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

A minap szokásos űrkitöltő sétáim egyikén szembejött velem egy könyvespolc, azon is egy fekete borítójú könyv, aminek a címe már messziről vonzott. Végtelen Csillagtér. Felsandítottam a kategóriára; Világirodalom. Éppen semmi ilyesmit nem kerestem, így is van egy kis restanciám olvasnivalók terén és valójában azért mentem be a boltba, hogy hátha találok valami könyvet az átkos utáni, de még az elmúlt kor égisze alatt működő magyar hírszerzésről. Imádom a titkokat és ez, ugyan a szelleme még nagyon is itt lebeg körülöttünk, én legalábbis sűrűn érzem, nem egy túlpublikált téma. A keresésem azonban ezúttal se vezetett sehova, sehol semmi, de semmi. Nem a háború érdekel, nem 56, a 70-es és 80-as évek izgatnának. Kicsit elszontyolodva mászkáltam tovább az SF részre. Ott gyorsan be is gyűjtöttem az Éjszakai Őrséget, de valahogy még hiányérzetem maradt. Vonzott az a cím és vonzott az a borító is, így visszanéztem és aztán vissza is mentem. Fekete alapon a sötétségből fényképezett, boltívekkel tagolt folyosó, amit felülről megvilágít a napfény. Szabályosan osztott borító, egységben, harmóniában, finom eleganciával úgy részekre osztva, hogy a kép ott is van, de nincs is ott semmi, csak egy álomszerű dolog. Nem tudom általában ki hogy és mi alapján választ ki egy könyvet, én vagy baráti ajánlások alapján, vagy mert olvastam egy kritikát, esetleg mert valamelyik kedvenc írómtól megjelent valami újra. Ha magam választok valami teljesen újat, akkor viszont ez bonyolultabb ügy, de talán nem is olyan fura a kémiám. Van egy külön rigolyám az antikváriumos példányokra és a könyvesbolti, frissen nyomott típusokra. Az első, aminek meg kell érintenie, az a cím. A második az összhatás, ami a külalak főleg. Borító, grafika, kötés, én sajnos még ilyenekre is érzékeny vagyok. Biztos sok jó könyv mellett mentem már el így, de amit minden rigolyám alapján kiválasztok, az általában valóban jó könyv szokott lenni. Lehet erre legyinteni és azt mondani, hogy eh, mit számít a borító, a kötés, a grafika: nekem igenis sokat elárul. Ha igénytelen, akkor én óvatos leszek. Nem látom a garanciát arra, hogy a tartalom igényesebb lesz: valaki ugyanis jóváhagyta azt a kötést, azt a borítót, azt a grafikát. Nekem ezek beszélnek. Természetesen azért a cím a legfőbb úr, szóval ha az nagyon-nagyon megfogott valamiért, akkor valószínűleg leveszem a polcról megtapizni és beleolvasni akkor is, ha nem értek egyet a kötésével. De… néha elkap egy érzés… Ehhez persze kell, hogy előtte minden alapvető igényemnek megfeleljen, mert ha így van, akkor ez az érzés nem ereszt. Általában ilyenkor a tartalom elolvasása előtt csak leveszem a polcról, megfogom és még ábrándozok egy kicsit: vajon mi lehet benne? Titok. Minden könyv egy titok. Ez volt zsenge ifjúságom legfontosabb felismerése. Minden könyv egy titok: nyisd ki, olvasd el, találd meg. Ez most biztosan nagyon szentimentálisan hangzik, pedig valójában nem vagyok egy csöpögős alkat korántsem. Csak van 1-2 témakör, 1-2 dolog, amikben mégis. Ezek vagyok én valójában, minden más elviseli a felszínt és hordja az álarcot, amit ráaggattak. Egy olyan korban élünk, amit már annyira túlszabályoztak, hogy alig hagynak teret a képzeletnek, nincsenek már királyságok, királyok, hercegnők, bohócok és boszorkányok, kalózok, nincsenek már elásott kincsek máshol, mint a gondolatainkban - és mások gondolataiban. És én ezekre vadászom már nagyon régóta. Az SF is így fogott meg, piócát is fogtam vele, mert azóta se ereszt el, de nem is kell ennek máshogy lennie.

Szóval N.M. Kelby: Végtelen Csillagtér. A címről nem kell beszélni, csak az lepett meg, hogy a világirodalom kategória alatt van és nem máshol, a borítóról pedig már beszéltem. Keménykötésű… Bizony az. A borítópapír külön védi a kötést. Egyszóval minden egyben volt vele és jött is az érzés. Remélem a Hubble űrteleszkóp sosem szűnik meg, olyan gyönyörű képeket kapunk tőle. A hangya csillagköd jutott eszembe. Aztán kinyitottam, hogy elolvassam a tartalmat, de valójában ekkor már biztos voltam benne, hogy ez a könyv bizony eljön velem a kasszáig. Maga a tartalom kicsit fura dolgokat hozott elő belőlem, mert világossá vált, hogy ha közvetve is, de a regénynek a második világháborúhoz is lesz köze. Ami témával kapcsolatban én bizony már nagyon unom a mártírizmust, a kioktatást, azt hogy fél évszázada nem vagyunk képesek elereszteni a sérelmeinket, amik már nem is a miénkek pedig, hanem a nagyszüleinké és a szüleinké. Szóval a második világháború, noha a borzalmait tudom, olvastam, nem is veszem semmibe őket, de nem kívánok tovább azonosulni velük. Érdekelnek a háborúk, a csaták, a motivációk, de főleg ez utóbbi  szempontból érdekelnek. Attól, hogy én nem öltem meg soha senkit és nem ártottam senkinek, az tud érdekelni, hogy mi képes másokat rávenni erre. Remélem sikerül ezt úgy leírni, hogy senkit ne bántsak meg vele, nem áll szándékomban. Szóval a tartalomnak nagy mázlija volt, hogy még véletlenül sem érződött belőle semmiféle nevelési célzat, ítélkezés: a joilot-curie házaspár egykori asszisztensének sötét és titokzatos múltját vezette be, ami a mai valóságban egy díjátadóig vezetett, ahol ezen asszisztensnő lánya kapja a kitüntetést, aki kutató, de nem az atomenergia, hanem a csillagászat területén. Ezen belül is a fekete lyukak terén végzett kutatásaiért. A helyszín Párizs és a díjátadó előtti estén az amúgy kicsit elmeháborodott és nagyon titokzatos édesanya öngyilkosságot követ el. A lánya pedig rájön, hogy semmi sem véletlen. A titok, ami az anyja életét keresztülszőtte és az ő fél életét is, ott indult, azon a helyen. És elindul, hogy megkeresse az édesanyját a múltban, a motivációit a hallgatásra, a titkaira, az életére és az önmaga által választott halálára. A könyv ebből a szempontból nézve nem sci-fi. Viszont a könyvet olvasva megértjük az édesanyát, aki az atombomba összehozása után már csak a saját álomvilágában élt többnyire és mindent feltett egy teória igazolására, ami arról szólt, hogy mivel porból leszünk és porrá válunk, mindig részei maradunk az univerzumnak és mivel mindannyiunk egyedi, ezért miután valaki meghal, valamilyen módon és valahol a világűrben megmarad a nyoma. Ez viszont már sci-fi. A regényt keresztülszövi ez a szál és még vagy 3 másik folyamatosan. Az író tehetségének hála, követhető, nem idegesítő módon.

Összességében egy elegánsan, igényesen megírt, valódi irodalmi alkotás, egy nagyon tehetséges kortárs szerzőtől. A kiadónak és a fordítónak pedig külön gratulálni kell sajnos: Scolar Kiadó - nincs tele hibával, azt hiszem egyet sem találtam, legalábbis nem emlékszem (nagyon tudnak zavarni). Szóval ez egy jó könyv, egy olyan könyv, ami minden igényt képes kielégíteni, még az olyan házsártos sárkányokét is, mint amilyen én vagyok. Tudom ajánlani bátran mindenkinek. Tökéletes példája szerintem annak, hogy a világon vagy minden sci-fi vagy semmi nem az. Az meg gondolom nyilvánvaló, hogy én az előbbiben hiszek.

És picit offként, nem tudom Merras erre jár-e majd, de a tegnapi napjának blogjához hozzáfűztem megjegyzésként, hogy érdekelne mit gondol a blogok létjogosultságáról és időtállásáról. Állítólag van egy kristálygömbje, egy véleménye és még piszkozata is hozzá. Bár a blog egy kicsit más, mint a könyvek, de összecseng a két téma valahol bennem, ha már arról beszélünk, hogy ezt így legalább az unokáink is látni fogják. Haladunk a korral, én is rávetemedtem a blogírásra most új alapokon és bízom a technikában, de alapvetően könyvpárti vagyok. Van a kettő között különbség, ami lehet, hogy már csak nekünk létezik így… Na, nem ragozom túl, mert megint kapok a fejemre, hogy hosszú lettem.

This entry was posted on vasárnap, május 20th, 2007 at 10:00 pm and is filed under Könyv, könyvkritika. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.