الحمدو ليللله

Lehet találgatni mi ez, remélem jól írtam. Mindenesetre azt hiszem így írják, mondani meg fonetikusan úgy, hogy alhamdu lilleh. ولله (wallah) 

A többi pedig legenda. Ott jártunk, ahol a madár nem, de ahol a közelben a halak és a hattyúnak álcázott zacskók úsztak. Fények és gondolatok tükröződtek a vízen, dobozok nyíltak, volt Aki tartotta magát a többet nem ígéretéhez. Az élet színekből, tócsákból, csetlésekből és botlásokból, barátokból és viszályokból, tétova érintésekből, hibákból és tökéletességből áll. És a hajnal buszmegállókban ér véget.
Örültem.

Nekem semmi sem megy? Megpróbáltam szakítani. Nem megy, hiányzik. Képtelen vagyok élni nélküle, pedig ez a túlzott rajongás biztosan nem tesz jót nekem. 

Néha próbálom észérvekkel meggyőzni magam, hogy miért is káros annyira ez a kapcsolat. Talán mert nem tudok mértéket tartani? Vagy csak nehezen, főleg mert ez nálam már egy rítus? Túl régóta tart, jaj nekem…

Még mindig többet szeretnék kapni belőle, mint amennyi van. A hideg, a meleg, a forró, és ahány fajtája csak létezik, mind vele jár. Sokoldalúnak szerettem meg, így fogadtam el. Olyan nekem, mint a levegő, amit belélegzek, a víz amit megiszok és a föld, amin sétálva kényszeresen focizok az utambakerülő kavicsokkal. Annyira ösztönösen keresik a mozdulataim, mint megszédült ember a kapaszkodót.

És ma még nem simogattam meg az oldalát, nem húztam végig rajta finoman a körmeimet és nem dugtam oda hozzá az orromat egy kis szaglászásra. Őrület, hogy ennyire hiányozzon… Darabjaira hullottak a gondolataim, minden nehezen születő összetett mondatom érte sír. Pedig mindig nekem kell menni érte. Ha érezni szeretném, csak én kezdeményezhetek. Ő nem fog, tudom ezt már régen. Mégsem haragszom.

Emlékszem… ahogyan már egészen kicsi gyerekkoromban áhítattal csodáltam és próbáltam közelebb kerülni hozzá, aztán később megszerezni. A családom sokáig nem nézte jó szemmel, tiltakoztak. Mikor elvették tőlem, képes voltam ájultan rogyni a padlóra.

Volt egy időszak a technikai felnőttéválásom tájékán, mikor gyakorlatilag egész nap együtt voltunk, ő meg én.

Mindenki csóválta a fejét, hogy sok lesz ez, sok lesz ez neked, nem lenne szabad. Papírom volt róla, hogy de igen, nekem ezt felírta az orvos, hagyjatok békén -  büszkén lobogtattam. Közben pedig lopva végigsimítottam az oldalát mosolyogva…

Még mindig nagyon szeretem, de néha már próbálnám elvágni a köldökzsinórt, ami hozzá köt. Nem tesz jót nekem biztosan. Hosszú távon… És már túl régóta tart. De azért feledni sem tudom, és lemondani sem tudok róla.   

Még valaki kávét?

Ecce homo

(Homo habilis, Homo erectus, Homo erectus Neanderthalensis, Homo sapiens… )

Homo sapiens sapiens… Jellemzői: egyenes testtartás, két lábon járás, fejlett agykoponya, 1300-1500 köbcenti, fejlett agyvelő, feltételes reflexek és képesség az elvont fogalmak alkotására.

Miért pont ezzel kezdem? Mert a legtöbb sci-fi könyv, amit olvashatunk, képtelen kilépni ebből a körből. Mehetünk egy-két évszázadot az időben előre, akár évezredeket is, a homo sapiens általában még mindig homo sapiens. Pedig ha már bolygókat váltunk a könyvekben, vajon mekkora az esélye, hogy ugyanazok maradunk eltérő környezeti és fizikai körülmények között? Nincs még egy Gaia, ugyanilyen nincs. Vagy ha máshol, még ha földszerű bolygókra is kalandozunk, mekkora az esélye, hogy homo sapiensbe botlunk odaérvén? Bár sok jó könyvet lehet olvasni, valahol mindig kicsit hiányérzetem marad, ha pár ezer év múltán az ember még mindig az, amilyenek most mi vagyunk. Az egyre gyorsabban fejlődő világban szívesen látnék több elméletet is a felgyorsult evolúcióra. Mert ugye miért pont erre ne hathatna? Nem csak apróságokban változhat az ember és nem csak a technika függvényében. De ez nyilvánvalóan egy nagyon nehéz téma. Van azonban valaki, akinek sikerült egy brilliáns történetet papírra vetnie arról, hogy mi jöhet ez után az emberiség fejlődésében.

Mindenkinek vannak az sf-ben kedvenc témakörei, van aki az űroperákat szereti, a fantasyt, a cyberpunkot, van aki a miniatűr emberekért rajong, stb., én pedig az emberiség fejlődésével, átalakulásával kapcsolatos témákért vagyok oda elsősorban. Minél meredekebb, annál jobb.

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége - End of Childhood

Már a címet leírni is olyan, mintha kinyílna valahol odabennt bennem pandora szelencéje. Annyi érzést és gondolatot hoz fel, hogy magam se tudom sikerül-e majd megfogalmazni miért is tartom a legjobb könyvnek, amit valaha is olvastam. Azt viszont biztosan tudom mondani, hogy ennek a könyvnek jelentős szerepe volt abban, hogy mára a polcaim nagy részét SF tölti ki krimik, thrillerek, kalandregények, háborús történetek, kémsztorik, nyelvkönyvek, analóg és digitális technika, fizika stb. mellett. Ettől befelé kezdett el nőni a hajam és annyira hipnotizált a könyvön keresztül az író, hogy a mai napig kicsit más állapotba kerülök, ha erre a könyvre gondolok.

A gyermekkor vége - álljunk meg itt kicsit, mert már a cím is nagyon jó, hiszen sokféleképpen lehet érteni és kíváncsivá teszi az embert, hogy mit is akarhat vajon mondani. Merthogy azt érzi az ember a cím és borító alapján, hogy itt valami súlyos mondanivaló van. Gondolhatunk egy gyermekre a felnőttéválás küszöbén, de gondolhatunk tágabb keretek között arra is, hogy azt fogjuk olvasni, a jövőnk egy bizonyos pontján nincsenek többé gyerekek, vagy vannak, de már nem emberek. Vagy épp arra is, hogy az emberiség, mint gyermek érkezik egy újabb fejezethez a fejlődésében. Egyik gondolat sem téves, hiszen mindezekről szól a könyv. És még valami többről is, amiben Clarke szerintem nagyon jó volt. A bibliát használta fel a műhöz, bibliai elemekkel adott keretet a történetnek, sajátos értelmezésben fordítva vissza a hitvilágát az olvasóknak. Emlékszem, gyerekkoromban megkaptam Szunyogh Szabolcs Biblia mesék c. könyvét egy szülinapomra. Szerettem azt a könyvet. Nekem a vallás is sci-fi.

Minden rossz-e, amit rossznak hiszünk évezredek óta? Vagy csak azért hisszük annak, mert mikor megismertük még annyira távol álltunk attól, hogy megérthessük, hogy félni kezdtünk tőle? Az ember híres arról, hogy amit nem ért, attól fél, amitől fél, azt megpróbálja megölni és ha nem megy, akkor babonás módon retteg tőle és próbálja elkerülni. A vallás elővétele ennek érzékeltetéséhez és feldolgozásához telitalálat, hiszen ez olyan hatalom a homo sapiens felett, amit régóta nem tudunk kinőni. A vallás egy rakás sztereotípiát és félelmet ültet belénk már kicsi korunkban, megmondja nekünk mi a jó és mi a rossz, miben higyjünk és miben ne higyjünk, aztán mi szépen generációról generációra továbbadjuk ezeket a tanokat és félelmeket. Mindenkit ijesztgetnek az ördöggel gyerekkorában, és még azok is éltetik és táplálják ezeket a sztereotípiákat, akik egyébként nem vallásosak és nem lapozgatják otthon gyermekeikkel a bibliát. A jó és a rossz fogalmának értelmezése nem - vagy nem csak - a sajátunk általában. Adott társadalmi, vallási, politikai keretek között valamire rásütik az egyik vagy a másik bélyegét, mint a marhákra a billogot és kész, el is van intézve, onnantól az a közösség nagyjából ugyanúgy ítéli meg és el majd az egyes dolgokat, cselekedeteket, személyeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Hehe

A könyv borítóján fura gyerekek láthatóak, érdekes tekintettel, fejformával és egységes öltözetben. Nem a legjobb, nem a legjobb, de jó (forrás: www.regikonyvek.hu). Ha elolvassa valaki a könyvet, megtudja mit szimbolizál a gyerekeken az egységes ruházat például. Nem azt, aminek látszik. A borító sötét hangulatú és a gyerekek nem nevezhetőek szépnek, de leginkább eviláginak nem.

A könyv külsejéhez kapcsolódóan van egy kis történetem is. Szeretek olvasni, néha képes vagyok az emberi társaságot is hanyagolni egy jó könyvért. Ez lehet hiba, de hát ha nem tudom letenni, akkor nem is teszem le. Ezért elő szokott fordulni, hogy a közös munkahelyi ebédeknél vagy szimplán közlöm, hogy oké, megyek veletek, de olvasok és hagyjatok lógva (hisz 20-30 perc is valami), vagy inkább elkerülöm az embereket, amennyire csak tudom. Ilyenkor persze mindenki kíváncsi, hogy mi is köt le annyira, és mivel már mindenkinek ajánlottam jó könyvet, ezért alapból feltételezik, hogy amit olvasok, az nekik is tetszeni fog. Egyik kolléganőnk ekkoriban volt terhes, már nagy pocakkal, és egy nap, mikor én önkéntes szegregációmban úgy tettem a könyv fölött a konyhaasztalnál, mintha érdekelne az előttem levő étel, arra járván megkérdezte mit is olvasok. Én csak ránéztem, behajtottam a könyvet, nem szóltam egy szót sem, nézze meg és olvassa el a címet. Kíváncsi voltam a reakciójára. - Jujj, ez ijesztő, mostanában nem szeretem az ilyen jellegű könyveket - valami ilyen választ kaptam. Valahol ez azt hiszem érthető, az ő akkori állapotában feltétlenül, hiszen egy gyermekkel a szívünk alatt ki szeretne olyan sötét gondolatokat, mint amiket a cím és a borító sugall? És bár ebbe a helyzetbe véletlenül csöppentem bele, nem tudtam szabadulni az ennek kapcsán eszembejutó gondolatoktól sem. Ez is a könyv szerves részévé vált nekem, még mielőtt az író is beleszőtte volna ezt a történetbe. Merthogy ez is benne van, a gyermek-szülő kapcsolat, a hirtelen fejlődésben rejlő elidegenedésnek egy olyan megállíthatatlan, megakadályozhatatlan formája, amit megérteni nem lehet, csak maximum elfogadni. A gyermek senkinek sem a tulajdona, ezt sokan hangoztatják is, mégsem szeret senki szembesülni azzal (vagy akárcsak belegondolni is abba), hogy esetleg a gyermeke fényévekre kerül tőle, miközben eleinte ugyanúgy ott játszik a szőnyegen.   

A könyv először 1953-ban jelent meg, javában a hidegháborús időkben, valamint amikor az emberiség figyelme igazán a csillagok felfedezése felé fordult. Talán nem is véletlen egybeesés, hogy a történetben egy szép napon, miközben két nagyhatalom vívja fegyverkezési versenyét egymással, a Föld nagyvárosai felett űrhajók jelennek meg, bennük a kormányzókkal, az idegenekkel, akik arcukat és megjelenésüket titkolják, de fejlettségi szintjüket tekintve annyival fölöttünk állnak, hogy ahhoz, hogy a föld életébe beleavatkozzanak, nincs szükség a fizikai jelenlétükre a bolygón. Egyszercsak ott vannak, átveszik az irányítást minden felett - és elhozzák az aranykort a Földre. Nincsenek többé háborúk, nincs éhezés, betegségek, az emberiség megkap mindent, az egyének gyakorlatilag azzal foglalkozhatnak, amivel csak akarnak. A tudomány, a technika, a művészetek, minden fejlődésnek indul. Ennek az aranykornak megvan azonban az ára is: az ember nem hagyhatja el a Földet. Senki sem tudja, hogy mi motiválja az idegeneket, miért biztosítják ezt a nyugodt életet számunkra. Vajon invázió lesz? Az idegenek a földi helytartókon keresztül tartják a kormányokkal és az emberiséggel a kapcsolatot és nem kerüli el a figyelmüket semmi sem. A növekvő ellenállás és nyomás hatására végül az idegenek megígérik, hogy 50 év múlva megmutatják magukat és elmondják idejövetelük célját.

Van azonban egy fiatalember, aki ezt nem bírja kivárni és felszökik az egyik idegen űrhajóra, hogy megnézze hova megy, milyen az a hely, ahol az idegenek élnek. Az ő útján és élményein keresztül érzékelteti még jobban Arthur C. Clarke azt, hogy mennyire reménytelen dolog lehet egy nálunk sokkal fejlettebb civilizációval találkozni, ahol az egyszerű homo sapiensnek nincsen gyakorlatilag semmi kapaszkodója, és alig ért valamit abból, ami körülötte van. Viszont az út alatt, ami földi idő szerint 80 évig tart, Jan Rodricks csak pár hónapot öregedett, így még fiatalemberként tér vissza a Földre. Ahol azonban már semmi sem az, mint régen…

Se többet, se mást nem lehet írni róla anélkül, hogy az ember ne árulna el olyan részletet, amit nem szabad. Ez a könyv egy hatalmas történet, sötét hangulatú, döbbenetes és igen elgondolkoztató. Nem az a fajta, aminek a végén az ember tapsol, hogy hú de szép ez a világ, de jó volt a vége, de elegáns volt a történetvezetés. Pedig ez is igaz a történetre, de ugye lehet egy könyv szép, jó és elegáns úgy is, hogy közben nem a maradéktalan boldogság lesz az, amit az elolvasása után érezni fogunk. Inkább valami mély fájdalmat valaminek az elvesztése miatt, ugyanakkor önzetlen és csendes örömet is egyben. És talán más is meghajtja a fejét majd egy néma, tiszteletteljes bólintásra egy brilliáns elme lehetséges jövőképe előtt. Egy olyan jövő előtt, ami már eleve elrendeltetett, csak mi még nem értünk oda az időben. 

Mert mindenekfelett a leghátborzongatóbb a könyvben az, hogy annyira valóságos, hogy akár igaz is lehetne. Ki tudja mi vár ránk egyszer…

Egy ideje már elolvastam F. Tóth Benedek könyvét és vártam, hátha valaki megnyitja a sort egy kis ismertetéssel vagy kritikával, kíváncsi lettem volna kinek mi a véleménye a könyvről. No meg persze bizonyos dolgok miatt féltem kicsit én először billentyűzetet ragadni.

F. Tóth Benedek: Mellékhatás

Amiért féltem, az az, hogy kellemetlen dolgot is muszáj megjegyeznem, sokáig töprengtem rajta, hogy tegyem, ne tegyem - de mivel a könyv része ez is, muszáj. Majd igyekszem pozitívra fordítani. Sajnos a kisregénynél sok a hiba, inkább nem is számolom össze mennyi… Listát eljuttatom merraséknak, ha kell egyáltalán, bár Benedek mondta a múltkori találkozón, hogy tudjátok: sajnos egy munkaverziós példány került a nyomdába. Nagy kár érte, mert egyébként a Dimand tetszett, de a 75. oldaltól már ceruzával a kezemben olvastam és néha azon kaptam magam, hogy inkább figyelek a nyelvtanra és helyesírásra, mint a történetre. Félre is tettem egy kicsit a könyvet, megvárva, hogy az érzés elmúljon. Szerencsére a novelláknál megszűnik ez a zavaró tényező nagyjából.

No de nem a személy, hanem a cselekedet számít, azaz nem a sajtóhibák, hanem a sztori a fontos.

Dimand

A kisregény nevét adó bolygón játszódik a történet, ahol a zord körülmények ellenére emberek ezrei élnek, főként bányászok, akik a a bolygó terraformálása után a meggazdagodás reményében érkeztek oda. A nikkelbányászat azonban nem könnyű dolog, mivel igen mélyre kellett érte fúrni, így a meggazdagodást felváltotta a megélhetés iránti vágy - mígnem egy napon a nikkelt fedő szénrétegben nem ütköztek valami érdekesbe. Egy ásványba, ami hétszer keményebb, mint a gyémánt. Az új ásványt a bolygó felfedezője után dimanditnak nevezték el. Természetesen azonban semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, a bányászok sem gazdagodtak meg, ugyanis a dimandit képes a saját rácsszerkezetének megváltoztatására és törhetetlen, éghetetlen anyagból átváltozni grafittá vagy antracittá, stb. Ettől függetlenül az új ásvány híre rengeteg kalandort hozott a bolygóra, ahol aztán idővel kialakul a dimandi élet a maga igen sajátos jogrendszerével. A bolygón való megélhetés szerencsefüggő mivoltához igazodóan a játéké, szerencsejátéké lesz hamarosan a Dimandon a legnagyobb főszerep. Egy egészen speciális társasági játékról van szó (és mintha a szabályok kapcsán lett volna valami nyűgöm, de aztán csak legyintettem), ahol az arénában álló játékosok kérdéseket kapnak és az általuk adott válaszok helyességére vagy helytelenségére lehet előzetesen fogadásokat kötni. Persze pár alapkérdést látva az emberben felmerül a kérdés, hogy mi ebben a nehéz és miért nem milliomos még mindenki a bolygón? Hiszen ez könnyű. Az ember pedig ember és amióta a szerencsejáték szerencsejáték a véletlenen és a valószínűségeken kívül még sokminden beleszólhat a nyerésbe. Például a manipuláció. A történet itt kezdődik igazán és sok minden kerül még az írói kondérba a rejtélyes gyilkosságoktól az összeesküvéselméleten át az emberkísérletekig, míg a végén kibogozódnak a szálak és kiderül, hogy miért is azt a választ adta Rork, a Dimand legnépszerűbb játékosa azon a szerencsétlen versenynapon az utolsó, egyszerűnek tűnő kérdésre, amit.
Szóval egy korrekt sci-fi történet, krimis beütéssel, jó ötletekkel. Nekem bejött, annak ellenére is, hogy azért néhol éreztem töréseket a lendületben, illetve éreztem úgy, hogy az író rövidebb írásokhoz van szokva. Technikailag egy kicsit kiforratlan még, de jó az alaptörténet. Pozitívum, hogy a 110. oldalig jó krimihez méltón nem jöttem rá mindenre és Agatha Christien nevelkedett szürkeállományom ennek nagyon örült. Ha már nem lövik le a poént egy könyvben a legelején, akkor ne jöjjek rá az első 20 oldalon, hogy mi miért van, mert ha mégis, akkor biztosan leteszem. Így viszont, noha a 110. oldalnál tényleg pontosan lehet tudni mi az ábra és mi miért történt úgy, ahogy, már nincs annyi hátra belőle, hogy az ember ne olvasná végig. És ennek fényében visszagondolva, nagyon-nagyon jó volt a kisregény kezdete.

Kíváncsi voltam viszont utána határozottan a novellákra, mert egyrészt én szeretem azokat is, másrészt szerintem amikor valaki először ad ki novelláskönyvet, a történeteit úgy szedi össze a fiókból, meg innen-onnan, hogy válogat, átnéz, átír és sok-sok év válogatott gyümölcseit kapja az olvasó végül. Szeretem az első könyveket. Mindig mások kicsit.

Nem is csalódtam, a novellák stílusban jobbak, mint a kisregény. A novellaírást sok szempontból egyszerűbbnek tartják a regényírásnál, pedig ez csak technikailag igaz. Egy jó novella egyrészt akár regény is lehetne, másrészt pedig pár oldalban kell elmondani a történetet, amiben ugyanúgy fontos, hogy legyen benne az ötlet, valami új, csattanós, elgondolkodtató történet formájában.

Mellékhatás, Showtime, Zsákbamacska, Referencia, Hat óra 20 - ezek nagyot ütöttek, legalábbis szerintem, és a 9-ből 5 nem rossz arány. Félreértések elkerülése végett: a többi novella sem rossz, de nem érik el ennek az ötnek a szintjét - vagy ha úgy jobban tetszik, akkor ez az öt szuper jó. A sötétebb hangulatvilágot kedvelőknek a Showtime, a Zsákbamacska és a Hat óra 20 biztosan nagyon be fog jönni. Nekem olyannyira, hogy ezeket nagy hirtelen kétszer is elolvastam.
Minden novella előtt egy bevezető van és én ezt a bevezetősdit Rejtő Jenő óta nem szeretem annyira, mert őt nem lehet utolérni. Viszont a Mellékhatás elolvasása után azon töprengtem, hogy az a fura elégedett utánérzés, ami maradt bennem, honnan a fenéből jött, mitől van? Aztán rájöttem: a jó sztoriknál a történeten túl mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ez vajon hogy jutott az író eszébe. Általában ez költői kérdés marad, a Mellékhatásban viszont nem, legalábbis némi történeti hátteret kap az ember, tehát így illik a sorba egy dicséret a beveztőknek is. Aki szereti a jó novellákat, mindenképp olvassa el.

Hopp, és még valami: a Duna Plazaban lévő Alexandrában, nem tudom minek kapcsán, de a helyére került a könyv, azaz a sci-fi szekcióban találtam meg a minap, úgyhogy nincs félrepakolva és van is még belőle.

Sajnos elfelejtettem, hogy ki ajánlotta ezt a sorozatot, mint nagyon jót, szóval most nem hivatkozok senki ajánlására, viszont esküszöm sűrűn mea culpázok majd, ha elmúlik vagy elmulasztjátok a rövidzárlatom. Láttam belőle már 10 részt, tetszik, az alapsztori nagyon tetszik, pár rész szerintem viszont nem jó benne, illetve az időhúzás miatt helyenként bosszantó kicsit. De ez mellékes, mert aki elkezdi nézni, annak így is, úgy is elvonási tünetei lesznek, szóval abbahagyhatatlan.

A helyszín Jericho, egy tipikus amerikai kisváros 5000 lélekkel. Az összes helyi intrika és pletyka ismertetésével együtt is roppant unalmas lenne, ha ennyi lenne a történet, na de mindjárt a legelején kirajzolódik a sorozat lényege, azaz a horizonton a semmiből és figyelmeztetés nélkül megjelenő gombafelhő. Úgy Denver irányában. Majd ezek után rövidesen megszűnik minden, ami addig a civilizált világ volt. Marad egy kisváros, elvágva mindentől, nem tudni mi történt, miért történt, azt meg főleg nem, hogy mi lesz ezután. Brutális kezdetek egy sorozattól és én rögtön tudtam, hogy oké, ezt megnézem. Már ami van belőle, merthogy eddig mindösszesen egy évad készült el.

Természetesen először a káosz lesz urrá a kisvároson, ahol mindenki gyorsan próbál mindenből bespájzolni amennyit csak lehet, a benzinkútnál pedig majdnem lincshangulat alakul ki. No de aggodalomra semmi ok, mert a polgármester és a két elhivatott gyereke - akik közül az egyik, mellesleg a sorozat egyik főszereplője, Jake, öt évre elhivatta magát inkább a városból, annyira nem bírta apucit - kézben tartják a dolgokat. Fontos kulcsszereplő még egy fekete “zsaru” is, Robert Hawkins, aki mindenhez ért érdekes módon a gépészettől a mesterlövészeten át a tömegoszlatásig, rejtélyesen tud nézni és váltig állítja magáról, hogy zsaru volt Louisianában “ez” előtt. Egyébként pedig érdekes mód családjával együtt 2 nappal a támadás előtt költözött Jerichoba. Stop. És készpénzért vett magának házat. Stop. Tud morzézni. Stop. Felettébb gyanús egy fazon és az idő múlásával egyre gyanúsabb is lesz. Stop.

Oké és akkor innentől csak az olvasson, aki: 

a) már látta

b) holt biztos benne, hogy nem nézi meg sosem,

c) vagy akit nem zavar, hogy egy-két részletet megtud előre. 

És ha már rejtély, akkor a polgármester Jake nevű fia hasonlóan érdekes figura, aki sokkal viccesebben közelíti meg az olyan kérdéseket, hogy mit csinált eddig az elmúlt öt évben. Ő még úszómesternek is mondja magát, de ugyanolyan rejtélyes módon ő is szinte mindenhez ért, ezáltal sejthető, hogy valami közös benne és Robert Hawkinsban biztosan lesz. Közben pár héttel a vélhető támadások után egyszercsak visszajön az áram, megpihenhetnek a benzineskannák és generátorok, valamint fellélegezhetnek a betegek a kórházban. Tehát gyaníthatóan mégiscsak létezik, maradt valami abból, amit úgy hívtak, hogy Egyesült Államok és a világ egyik vezető hatalma volt. És nagyjából ennél a félkatarktikus jelenetnél megremeg a föld, az emberek megijednek, hogy na most mi van, mi jön még, majd az utcára szaladva és az eget kémlelve két ballisztikus rakétát látnak kilövés után. Tehát ellencsapás, valami maradt a seregből is. Az örömhullámnak azonban hamarosan véget vet egy EMI, ami minden áramkört és minden elektromos kütyüt kiüt a városban. No áram újra, meg ha lenne se működne semmi, úgyhogy lehet lövészetet tartani agyaggalamb helyett Vanilla Ice CD-ken, és ugyan a bolt polcain is minden fogyóban, de érdekes módon gyertyából mindenhol marha sok van. Biztos vagy azt gyűjtögettek már évek óta ilyen esetekre konzerv helyett vagy van egy gyertyaöntő is a városban, akit még nem mutattak be a forgatókönyvírók. Természetesen az ATM-ek sem üzemelnek, a készpénz egész értelmetlen dolog már amúgy is, úgyhogy cserekereskedelem indul - és rablások, társadalmon kívüli rablóbandák szerveződnek, félkatonai és polgári elemekből, akik a városon kívül élnek még elszigeteltebben és készleteket halmoznak fel, újabb érdekes színfoltot varázsolva a sorozatba, ami már éppen kezdene unalomba és kisvárosi intrikákba fulladni. Jó, oké, néhol feltűnik egy sugárfertőzött menekült is, meg azt is el lehet kezdeni boncolgatni, hogy vajon ki fia borjai azok a jövevények, akik nem sokkal a nukleáris katasztrófa előtt érkeztek a városba. Robert Hawkins újra, akiről eddigre már azt is lehet tudni - persze csak a nézőknek -, hogy bizony EMI biztos laptopja és cuccai vannak, meg hogy lehetett ő sok minden, de hogy zsaru lett volna az egész valószerűtlen. Aki picit is militarista, az persze már az EMI előtt is gyanakodott, de utána mindenképpen, merthogy az ez ellen védett technika a sereg védjegye mindenfele a világon. Hawkins barátunk ráadásul persze nem is véletlen jött családostul Jerichoba, annyi is kiderül, hogy tudhatott bizony a támadásokról - de hogy ne lehessünk boldogok és okosak sem, hiába vélhetően katona, azért azt sem zárják ki, hogy akár köze is lehetett neki és annak a rejtélyes csoportnak az egészhez. Vagy mégsem és mégis ő a jófiú (a városért természetesen mindent megtesz legjobb tudása szerint). Ráadásul még a nethez is hozzá tud férni, azonban információt nem oszt meg senkivel, pedig ő már a legelején is tudja amit mások nem, hogy nem csak Denver lett oda, hanem számos más amerikai nagyváros is. Szóval etetik a nézőt rendesen, a leplet azonban még 10 rész után sem húzzák le róla, lassan csöpögnek az információk, miközben az ember úgy érzi, hogy a sztorit az írással egyidőben forgathatták. Valahol az ötödik rész után darabos, picit idegesítő és időhúzásszagú mellékvágányok vannak pár részben, amikre rá lehet ugyan erőszakkal húzni, hogy azt ott és úgy kellett bemutatni, de nagyon olyan az egész, mint a Lost. Ha mindent elmondanának, akkor úgy gondolják nem lenne érdekes a történet és a sorozat tovább, így egy csomó minden még a 10. résznél is homályban van, amit pedig az eleje óta szeretne látni, tudni az ember. Ez a rejtélyeskedés a Lostnál még valahol oké is, hisz az a sztori a titkok felfedésénél tényleg véget érne, de ez azért nem ugyanaz. És ez az, ami nem tetszik nekem a Jerichoban, mert értem én, hogy a sorozat arról szól, hogy hogyan is alakulhat az élet egy atomtámadás után, ahol úgy 100-150 évvel hirtelen visszavetik az embert az időben, cserekereskedelem, egészségügyi, kommunikációs és logisztikai problémák, tükörmutogatás a rendszernek - de ez akkor is érdekes és jó lenne, ha nem akarnák mindenáron az érdeklődést rejtélyekkel fenntartani. Nyugodtan el lehetne mondani és kiderülhetne, hogy ki és miért támadta meg az országot, kicsoda is Hawkins valójában és ki a “csoportja”, mi a céljuk, stb. stb. Persze lehet még kiderül ez az évad hátralévő részeiben. Jó lenne, akkor örülnék (csak szkeptikus vagyok, mint állat).

Amit a sorozat mentségére fel tudok hozni az az, hogy senki nem gondolta volna, hogy siker lesz, így pár rész lett belőle leforgatva először és úgy vélték, hogy ezután majd mindenki gyorsan elfelejti. Nem tudom mondjuk miből hitték, hiszen talán a fentiekből is látszik, hogy ez bizony egy nagyon jó téma, még ha az ötödik résztől kezdődően egy picit le is ült a történet, annyi szikra azért van benne, hogy ne tudjam abbahagyni a nézését.  Nagyon remélem, hogy ami nem tetszett belőle csak annak köszönhető, hogy ezeknél a részeknél még nem tudták, fogják-e egyáltalán folytatni az egészet.

Aztán a nézettségi adatokat látván a CBS megrendelte a teljes első évadot iziben.

A vicces az egészben az, hogy mikor ezt leültem megírni, kicsit utánanéztem a sorozatnak. Szóval május 9-én ért véget az első évad Amerikában, gondolom nem úgy, hogy a történetet lezárták volna, ennek ellenére a CBS május 16-án bejelentette, hogy nem rendelik meg a folytatást belőle… Hopp, mondom mi van itt, az is divat lett mostanában, hogy teljesen hülyére vesszük a rajongókat? (Még az SG1 pofont se hevertem ki úgy látszik, még mindig felköhögöm). Szerencsére nagy botrány is lett a dologból, így a CBS beadta a derekát és június 6-án bejelentették, hogy legalább 7 újabb részt vesznek és a Jericho visszatérhet a képernyőre - de csak 2008-ban. A CBS elnökének a levelét ajánlom elolvasásra mindenkinek. Nagyjából és egészében kimeríti a mitől hányjak ma című fejezetet nálam. Kb. azt mondja, hogy minden rajongó hozzon még egy rajongót minimum a tévé elé (persze a saját tévéje elé), mert szép, hogy veritek itt magatokat a földhöz, de mi nagyobb nézettséget szeretnénk. Ha ezt nem garantáljátok vagy ha nem jön több néző enélkül is, akkor csak 7 rész lesz. Egyébként lehet kaptok repetát is. Nem tudom ki hogy van vele, engem elég érzékenyen érintett ez a levél, és bár munkahelyemből adódóan sűrűn találkozom ilyen szózatokkal, de itt munkáltató-alkalmazott viszony van, a profit meg profit és valahol ja, rabszolgák vagyunk havi fixért. De ezek szerint a CBS-nek a nézők is az alkalmazottai.

Levél itt: http://www.thefutoncritic.com/news.aspx?id=20070606cbs01 

Intuíció, empátia, telepátia, deja vu - ki ne használná ezeket a szavakat, kifejezéseket néha? Mindenkivel megesik élete során, hogy néhány szituációban kimerevedik a látott kép és belénk vág a megérzés, felismerés, hogy ezt én bizony már láttam, ez már megtörtént velem egyszer. Aztán azt mondjuk: de ja vuenk van és vagy elgondolkozunk rajta, hogy mi is lehet ez - vagy nem. Vajon ilyenkor csak az agyunk modellezik jobban hirtelen felindulásból és ez az érzés szimplán a telitalálatosan előrevetített közeljövőképünkkel egyezik vagy valami úton-módon egyszer már valóban átéltük azokat az élethelyzeteket, pillanatokat ugyanúgy, ahogy éppen az adott jelenben megtörténik velünk? Ki tudja, többféle magyarázat is létezik erre, mindenkinek megvan rá a kedvenc teóriája gyaníthatóan. Nekem is. Valamint megvan az ennek a témának a kettőségébe pontosan belepasszoló kedvenc könyvem is:

Robert Silverberg: Jövőlátó ember

Tudtommal ‘93-ban jelent meg utoljára a Galaktika Baráti Kör Könyvklub jóvoltából, tehát hacsak nincs belőle újabb kiadás, ez a könyv sem elérhető a könyvesboltokban sajnos. Az antikváriumokban viszont fellelhető, ajánlom minden SF rajongónak ezt is kötelező darabként.

Talán kicsit fura, hogy a nagyon szabadon értelmezett időlistámban ez a könyv a 4. tételként jelenik meg, úgyhogy itt tisztáznám újra: nincs sorrend a listámban, mindegyik idővel kapcsolatos felsorolt könyvet, novellát elsőnek tekintek a maga időkategóriájában, mivel nem egyformán és nem egy irány felől közelítik meg az időt és ez a lényeg. Poul Andersoné egy remek kis akciósztori, érdekesen ötvözve a történelemmel, Simak könyve az emberi evolúció és idő kapcsolatait feszegeti, az emberben rejlő képességeket, James Blish Közös Idője pedig a technika-ember-idegenek kapcsolatról beszél a gyorsulás és a fényt meghaladó sebesség függvényében. Silverberg is az időről írt ebben a könyvben, de megint kicsit máshogy: behozta a képbe a jóslást, a sztochasztikát mint tudományt. Meg még mást is…

A könyv onnan indul, hogy lehet-e modellezni a jövőt? Lehet. Lew Nichols egy felkapott sztochasztikus “jós”, aki tudományos alapon foglalkozik a jövő előrevetítésével és mivel a modellje igen jó, sokszor beletalál a történésekbe. Nagyon felkapott személyiséggé is válik, tanácsadó lesz belőle, fontos szerepet tölt be a politikai életben: az Egyesült Államok egy jövendőbeli elnökének karrierjének formálásában kapja meg a szürke eminenciás szerepét. De Nichols csak tudományosan modellez, pontosnak és megbízhatónak számít, de nem látja a jövőt… Martin Carvajal, a világtól félrevonultan élő, idősödő, halálát pontosan ismerő és váró ember azonban igen. Kettőjük útja - és sorsa - kereszteződik a könyvben, ami nem arról szól, hogy melyikőjüknek van igaza. Nichols előrejelzései kapcsán egy ponton megijed, hogy mit és kit is szabadított ő rá a világra és saját felelősségét kezdi el kutatni, ennek kapcsán pedig azt, hogy a jövő valóban megváltoztathatatlan-e. Azt hiszi ugyan, hogy amit ő előrevetít jövőt, az megváltoztatható, de nem tud mihez kezdeni azzal a jövővel, amit Martin Carvajal lát és ami valóban úgy meg is történik. Martin Carvajal bizonyos tekintetben véve jobb nála. Carvajal, mivel látja benne a tehetséget és tudja amit tud, őt választja ki, hogy megtanítja látni, látnokká válni.
A könyv központi témája ez a tudományosságon túli, megmagyarázhatatlan képesség a jövőlátásra, látnokságra és ennek kapcsán az, hogy valóban szentírás-e az, amit előre meglátnak a Martin Carvajal típusú jósok. Nichols tényeket és körülményeket figyelembevévő modellje aztán a könyv végére kiegészül, “tökéletesedik” annak a látnoki képességnek köszönhetően, amit ettől a világtól és fejlődéstől szándékosan félrevonultan élő, bizonyos szempontból tökéletes, más szempontból azonban meglehetősen földhözragadt és végzethívő mestertől tanult.

És hogy a jövő lényege miben is áll, hogy megváltoztatható-e vagy megváltoztathatatlan, hitkérdés vagy tudomány-e vagy sem és hogy mindezen fogalmak egyáltalán értelmezhetőek-e és számítanak-e: az kiderül a könyvből. Néhány kérdésre igen, néhányra nem a válasz.

Jó dolog ez a szavazás, csak az a gond, hogy még ha az ember sorozataddikt is, akkor is képtelenség a teljes palettát ismerni, legalábbis epizódszinten mindent ismerni nehéz. Vagy csak én jártam rosszul, hogy pont a Star Trek és a Stargate univerzumok fogtak meg, mert ugye ezek egyike sem szenvedett hiányt évad- és epizódszámokban. És akkor a listám: 

LEGJOBB TV SOROZAT

Stargate SG-1 – 50 pont

“Sam Carter: They built their own stargate?  (Megépítették a saját csillagkapujukat?)
Daniel Jackson: Waaay smarter than us. (Sokkkal okosabbak nálunk.)
Jack O’Neill: Ours is bigger. (A miénk nagyobb.)”

“Kvasir: The perilous nature of this mission should not be taken lightly. There is a chance the Prometheus may not survive this voyage. But courage and a steadfast resolve will prove the most valuable assets in this undertaking. Well, good luck to you all.
[beams out]
(Ezen küldetés veszélyességét nem szabad könnyedén venni. Megvan az esélye, hogy a Prométheusz nem éli túl az utat. A bátorság és a rendíthetetlen elszántság azonban a leghasznosabb eszközök lehetnek ebben a küldetésben. Nos, sok szerencsét.
[asgardosan távozik J])
Dr. Daniel Jackson: I miss Thor. (Hiányzik Thor.)”

Legjobb, de miért? Mert a jelenben játszódó sci-fi, szórakoztató, jók a történetek, a fajok, a különböző technológiák, fegyverek, hajók, stb. - és nagyon jók a színészek (vagy csak már nagyon megszoktam, megszerettem őket), legfőképp viszont a humort szeretem az egészben, azt a játékos történetkezelést, ami az egész sorozatra jellemző. Most nézem harmadszor az egészet, néhány részt többször is, de nem tudok ráunni. Valószínűleg a vicces jelenetek és elgondolkoztató sztorik tömkelege mellett pár karakter miatt is, mint O’Neill, Dr. Jackson, Teal’c, Thor, Kvasir, meg az Asgardok úgy általában, Ré, Baal, Anubis, satöbbi (képzeljétek ide a teljes stáblistát szinte). Nem elemezgetném ezt, mert ez a része és ez a sorozat nekem kémia, mint ahogy a szerelem is az. Szeretem és kész, az első pillanattól fogva bele voltam esve. Egy sorozattal szemben kicsit mások az elvárásaim, mint a filmek esetében: pihentessen és szórakoztasson, de azért ne legyen sületlen marhaság. Ebből a szempontból az SG-1 csillagos ötös. 

Star Trek – The Next Generation – 30 pont

“We are the Borg. Lower your shields and surrender your ships. We will add your biological and technological distinctiveness to our own. Your culture will adapt to service us. Resistance is futile.”
“Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki a pajzsukat és adják át hajóikat. Biológiai és technológiai sajátosságaikat a miénkhez adjuk. Kultúrájukat a sajátunk szolgálatába állítjuk. Minden ellenállás hasztalan.” (az idézet a Kapcsolatfelvételből van)
 

A Star Trek univerzum nekem leginkább bejövő darabja. Amit a legjobbnak tartottam benne: a Borg vonal behozása. Nagy dobás volt. A klingonoknak meg szerintem pont jó volt egy kis új színt is adni azzal, hogy szövik lettek, így megismerhettük őket közelebbről és más oldalról is kicsit. Két “embert” külön is ki tudok emelni, akik nagyon szerethetővé tették nekem a sorozatot: Jean Luc Picard és Data, persze a többiek is jók voltak mind, de engem kettőjükkel bármikor le lehet ültetni a tévé elé. Jean Luc, akit a borg királynő mindenképp szeretett volna megszerezni – amit meg is tett, csak megtartani nem sikerült neki J - Data, aki mindenáron meg akarta érteni és el akarta sajátítani az emberi tulajdonságokat és ezáltal nagyon jó tükröt tartottak a karakterén keresztül elénk. Szegény amikor érzelmi chipet kapott, nagyon örült (mivel akkor már tudott ilyet) – én meg sajnáltam. Jó népek, Borg kockák, USS Enterprise-D, vonósugár, csaták. Kötelező darab szerintem. 

Stargate Atlantis – 10 pont

 “Dr Carson Beckett: [a parasite has attached itself to Sheppard’s neck, paralyzing him] I’m told you have something of a cling-on.
John Sheppard: That’s funny.” (Hát ezt nem szabad lefordítani)  

A föld helyett itt most Atlantisz az operációs központ székhelye, a galaxis sem a Tejútrendszer, hanem a Pegazus. Az SG-1-t próbálták meg kiváltani az Atlantisszal és ezt az elején nagyon nehezményeztem, pláne, hogy amikor az Atlantis elindult, még elég félbehagyott volt az eredeti sorozat és annak a folytatása jobban érdekelt volna. Aztán azért a lidércekkel, Atlantisszal magával, az ősök emlékeinek, történeteinek beleszövésével hamar rájöttem, hogy bizony ezt a sorozatot is szeretni fogom. A grafikája (is) fantasztikus. Remélem még jó pár évadot megér ez is.  

Battlestar Galaktika (Új) – 7 pont

 A cylonok megtámadják az emberi világokat és a csata első körének végén mindösszesen olyan 49000 ember marad életben, akik épp az űrben utaztak… Pár hajó, sérültek, kétségbeesés, káosz, a végső pusztulás szaga a levegőben. Hihetetlenül jól indult. A túlélők pedig megpróbálják felvenni a harcot, azaz leginkább a túlélésükért küzdenek egy olyan ellenséggel szemben, ami mindenhol ott van – vagy ott lehet. Mindenképpen pontkapásra érdemes űropera sorozat, azonban ami az elején jó volt benne, az később a hátránya lett. Minden sötétségnek és komorságnak megvan a határa – nekem kicsit kezdett a Lostra hasonlítani, annyira centizgetni kezdtek a sztorival vagy inkább megállni, abszolút időhúzásszagúan, hogy idegesíteni kezdett, pedig az elején jó volt nagyon. William Adama (Edward James Olmos), Gaius Baltar (James Callis), Number Six (Tricia Helfer), Lee Adama (Jamie Bamber), Kara Thrace (Katee Sackhoff) és Sharon Valerii (Grace Park), őket külön is ki kell emelni, nagyon jól játszanak mind, mondhatni profik a végtelenségig. 

Csillagok küldötte – 3 pont

 Még jó, hogy Chelloveck mindenre emlékszik, nem jöttem volna rá a címére sztem egykönnyen, pedig fél reggel azon filóztam, hogy jaj, mi volt a címe annak a sorozatnak azzal a csillagszemű kislánnyal, aki az öve nélkül mindig meg akart halni (enerdzsííí mellett az még antigravitációs is lehetett akár)… Ezt a sorozatot úgy ezer éve vetítette a magyar tévé, akkoriban, amikor még csak két csatornánk volt, meg nekem asszem kék nyakkendőm - mondjuk például az ápr. 4-ei iskolai ünnepélyen. És talán hétfőnként még adásszünet is volt, bizony. Szóval “a régi” időket idézi, de gyerekként lekötött. És most utánanézvén kicsit látom, hogy a szlovákok tavaly évvégén kiadták dvd-n, tehát megvehető.   

LEGJOBB TV SZÍNÉSZ

 Richard Dean Anderson (Jack O’Neill, SG1) – 15 pont
Christopher Judge (Teal’c, SG1) – 10 pont
Michael Shanks (Daniel Jackson, SG1)  – 10 pont
Patrick Stewart (Jean Luc Picard, TNG) – 15 pont
Michael Dorn (Worf, TNG) – 5 pont
Brent Spiner (Data, TNG) – 15 pont
Dr. Rodney McKay (David Hewlett, SGA) – 5 pont
Dr. Zelenka (David Nykl, SGA) – 5 pont
Edward James Olmos (William Adama, BSG) – 10 pont
James Callis (Gaius Baltar, BSG) –10 pont  

LEGJOBB TV SZÍNÉSZNŐ

 Marina Sirtis (Deanna Troi, TNG) – 20 pont
Amanda Tapping (Sam Carter, SG1) – 20 pont
Tricia Helfer (Number Six, BSG) – 20 pont
Katee Sackhoff (Kara Thrace, BSG) – 20 pont
Grace Park (Sharon Valerii, BSG) – 20 pont
  

LEGJOBB FILMES / TÉVÉS ŰRHAJÓ

 Borg Diamond (a borg királynő hajója) – 15 pont
Borg Tactical Cube 138 – 15 pont
Asgard hajó – 15 pont
F-304 (Daedalus) – 10 pont
Lidérc cirkáló – 10 pont
Ori cirkáló – 15 pont
Battlestar Pegasus –10 pont
USS Enterprise – D –10 pont 

LEGJOBB TÉVÉS / MOZIS VILÁG

Stargate – 35 pont
Star Trek – 30 pont
Battlestar Galactica – 15 pont
Star Wars – 10 pont
Alien – 10 pont 

A tegnapi nap kapcsán bóklásztam egy kicsit a neten, hátha találok valami véleményt a kedvenc írómtól arról, hogy lehet-e minőségi sci-fit elkövetni kéthavonta. És ahogy az a netes keresésekkel lenni szokott, erről semmit nem találtam, viszont találtam egy internetes chatszobás interjút Arthur C. Clarke-kal, amit úgy érzem közkinccsé kell tennem. Szemezgettem belőle kicsit, alulra beraktam a linket, in case valakit érdekel a teljes.

Moderator: <Agamotto> to <Moderator>: ACC:  What new technologies excite
you the most?

Arthur: The coming cold-fusion revolution. Our world is ending in the
next decade.  But nobody realizes it yet.

Moderator: <JerseyGirl> to <Moderator>: Mr. Clarke: Do you mean the
world ending in a physical sense, a currentt level of technology sense,
or a spiritual sense aka the 2nd coming?

Arthur: RE: World ending; I mean a technological revolution compairable
to the steam and electric one.

Moderator: And cold fusion is not a pipe dream…?
Arthur: No, it’s for real - but much of it is not fusion at all -
possibly zero-point energy.

Moderator: <Daniel> to <Moderator>: Arthur, which book are you most ’satisfied’ with, most proud of?
Arthur: SONGS OF DISTANT EARTHModerator: <Fountain> to

<Moderator>: What advice would either of you
give to a person who was thinking about writing a novel?
Arthur: Get a steady job first.

Moderator: <Ike> to <Moderator>: Arthur what human accomplishment has amazed you the most?
Arthur: The micro chip.

Forrás: http://www.scifi.com/transcripts/aclarke.txt

Egyébként fura módon, de én is úgy képzelem, hogy ennek a korszaknak, amiben most élünk, záros határidőn belül vége kell legyen, jönnie kell valami újnak. Az írókra bízom a vizionálást, de egy picit csalódott voltam ezzel a hidegfúziós válasszal… Csak ennyi lennénk? Eszközhasználók, technokraták? Hol marad az ember, mint faj evolúciós fejlődése, szimplán csak a technika és tudomány befolyásolná ezt is - belülről nem jöhet? Én egy másik világot szeretnék inkább, azt hiszem. És hogy pont a Gyermekkor végének írója mondja ezt, az külön fájt picit, bár most meg igazságtalan vagyok, mert az észérvek ott vannak, nálam meg csak az az egy darab éhező agysejt, ami túlélte a tegnapot. És Arthur C. Clarke valóban jó jövőlátó volt, elég a műholdakra gondolni. Ott csak annyit tévedett, hogy előbb jött el az ideje, mint gondolta. A hidegfúziónál már lehet fordítva lesz (azazhogy az időt kicsit alulbecsülte) - már csak három év van hátra abból a bizonyos következő évtizedből. Nem baj, kivárjuk, ha nem halunk meg addig.

És a maradék 1 db agysejtem ezen a ponton kapott egy levelet egy kollégától, hogy mit is szeretnék kapni a jövő héten. Mivel ez egy nagyon lökött kérdés, gondoltam szimplán elintézem a világbékével és boldogság utáni vágyaimnak felsorolásával, minő tételek sajnos még továbbra sem elérhetőek a boltok polcain, és közöltem, hogy bármelyik leszállításától fülig érő vigyorral szaladgálnék a fejemen. Na de azt kaptam vissza, hogy a világvégét nem garantálhatják nekem, mert azt már lecopyrightolta a haverom magának. Mondom mi van, nem világvége, hanem világbéke! Erre nézem az előzményt és valóban világvégét írtam… Most mi lesz? Előre is bocsánat, ha jövő héten mégis vége lenne… Már megint nem voltam elég óvatos a kívánságaimmal.

Néha vannak napok, amikor úgy kelek fel reggel, hogy ez hú de valóságos (és nem, nem a fű hatása múlik el ilyenkor, mivel én azt se tudom mi az, mert ártatlan vagyok, mint a ma született farkas) és mennyire unalmas is, hogy már megint hétfő van, megint elmegy egy fél napom, mire akárcsak a sürgős munkáimhoz hozzá tudnék nyúlni, stb., stb. Nem jó ilyenkor a környékemen lenni szerintem. És persze kicsit kesergett a lelkem, hogy elvették a sci-fitől is az időmet, mert ugye este 11-kor illdomos volt abbahagynom a Stargate 10 évadjának nézését a 12. résznél, pedig én még bírtam volna. A szemem már nem biztos, szóval ma pápaszemben utazok, de így legalább nem fáj annyira a fény. No de, no de. A tegnapi napom után kissé nehezen tudtam úgy tekinteni a hétfő reggelre, hogy a világ, ami körbevesz, sci-fi. Egyetlen SG részre sem hasonlított. Még akkor sem, ha félig lidérccé váltam, vagy legalábbis farkasvakságot intéztem el magamnak a tegnappal…

Szóval a nap idegesítően indult és aztán még rosszabb lett. Többek között mert vettem egy doboz cigit és már csak ez a tovább égős reklámos verziós volt a boltban. Gondoltam sebaj, úgyis le kell tesztelni ezt is, meg valahogy különben sem hittem el, hogy valóban tovább tarthat. Pedig igen és bizony, sokkal tovább tart. Mégiscsak sci-fi ez, gondoltam, közben az a bizonyos Márkus-féle kabaré jutott az eszembe a fotelággyal - tudjátok, az a “mi kerül ezen az fotelágyon húszezer forintba” lényegű. Csak éppen én arra lennék kíváncsi, hogy mégis mitől ég lassabban ez a cigi???! Aztán pedig: ki döntötte el azt, hogy nekem ez KELL?! Multinál dolgozom, könyörgöm, megszoktam, hogy vagy gyorsan végzek a cigimmel - vagy épp társasággal mentem ki bagózni és ha olyan az ember, akkor rászánom az időt is (minden ilyen dohányzásom egyben meeting is természetesen). De ez a ritkábbik eset, így általában ragaszkodom a 2 perc körüli cigihez. Esküszöm megpróbáltam gyorsabban elszívni, hogy juszt is bebizonyítsam: lehet. Nem ment.

Értem én a marketingfogást mögötte (500 forintért éghet valóban lassabban is) - csak ne nálam tegye. Szerintem ezt az újítást csak és kizárólag kocadohányosokon tesztelték, akik divatból és mutatóba elszívnak napi 2-3 szállal és nem olyan ízig-vérig tüdőropizókon, mint amilyen én is vagyok. Kérem alássan, nagyon nem mindegy, hogy 20-szor 2 perc vagy 20*7! Szóval az univerzum kapui itt kitágultak előttem és eldöntöttem, hogy elhagyom az egyik utolsó civilizációs szokásomat is; fenébe a márkahűséggel! Cigit váltok.

Nem tudom mi van ebben a lassabban égő cigerattában, de határozottan fura volt ez az első pár szál, rosszul vagyok tőle. Azt hiszem inkább nem is kéne megtudnom.

Közben pedig erősen délután lett, lassan haza kéne menni, de ahogy a mai napom kinéz, ebből az lesz, hogy én innen megyek sfportal talira. Délután négyig gyakorlatilag nem tudtam hozzányúlni az elmaradásaimhoz, mert mindig jött valami frissebb-sürgősebb, én meg csak próbálkozzak utolérni magamat, illetőleg találjam fel a 36 órás munkanapot, azért biztos kapnék a borgoktól egy vállonveregetést, a másik oldaltól meg egy-két jobb- és balegyenest. Nem tudom miért kell ilyen rohanásnak lennie az életünknek, de én ezt nagyon rosszul viselem. Bosszúból zöldre is festettem a körmöm. Végülis már lejárt a munkaidőm, ha úgy veszem, hogy csak 8 órát kéne dolgoznom. Legalább 10 percig csönd volt - senki nem mert levegőt venni azt hiszem .

Elég sokat töprengtem, hogy mi legyen a 3. helyen megemlített könyv avagy novella és végül, mivel már az első bejegyzésben is említettem az időkerülőket és a Star Trek térhajtóművét, no meg mert valami érdekes dolog folytán többször is felmerült a Gyilkos Idő című antológia, amiben az én egyik jelöltem is tartózkodik, így hát őt veszem itt most elő. Novella, márcsak azért is illeti meg a 3. helyen megemlítést, mivel a novellákat legalább ugyanolyan jónak tartom a sci-fiben, mint a regényeket. Általában könnyedebb történetek, több teret hagynak a képzeletnek, mert nincs idejük mindent megmagyarázni. Szóval elgondolkodtatóbbak és tanítóbbak néha. Persze ez nem kritika a regényekkel szemben, csak a kettő nem ugyanaz egészen.

James Blish: Közös Idő

“A tudományos-fantasztikus irodalom művelői legtöbbször az idő fogalmával játszanak, új játékot szinte már lehetetlen kitalálni. Jim mégis kitalált egyet, és bizonyos vagyok abban, hogy nagyon keményen dolgozott a szabályok körültekintő, gondos kimunkálásán.” (I. Asimov)

A Star Trek rajongók valószínűleg ismerik, a térhajtómű egyik atyja (is) volt, ha jól tudom. Hát, a Közös Idő című novellában is nagyon zavarta az idő, mivel itt is ezzel játszott. Az írásban szereplő hajó, ami a 2. ilyen típusú a kísérletek sorában, gyorsabban halad a fénynél, és a benne utazó Gerrard arra eszmél, hogy rájött, miért halt meg az előző hajó két utasa. Noha a mű jórészt az idő gyorsulásának és lassulásának lehetséges élet- és elmetani kérdéseit is feszegeti, a célja és mondanivalója egy része mégiscsak a Centauri bolygóval kapcsolatos, ahová megérkezvén Gerrardnak érdekes élményben lesz része az ott lakók által. Szeretné az ott szerzett tudást hazahozván felhasználni az emberiség építésére, de ahogy visszatér a földre és a normál, a közös időbe, minden tudása lassanként csak egy álom marad…

A Gyilkos Idő c. antológiában ezek mellett még számos remek novella található, például Arthur C. Clarketól az Isten kilencmilliárd neve, szóval nemcsak ezt a novellát ajánlom onnan, hanem az egész könyvet. Ha véletlenül ráakadtok valahol, mindenképp kosárba való.