Az Idő - második felvonás
Néha az embernek vannak megérzései könyvek kapcsán, mint például nekem, amikor azt írtam, várok még azzal a listafolytatással, mert még van előttem két könyv, amit a témában mindenképpen kitűztem magam elé olvasási célból. Bár a szimpatikusabb és jobbnak tűnő könyv borítója teljesen pocsék véleményem szerint, azért a címe megfogott már akkor is, amikor még csak végigböngésztem azt az 1500-1600 sci-fi könyvet, újságot a www.antikvarium.hu -n az idő után nyomozva.
Clifford D. Simak: Ha megáll az idő
Először is, miért fogott meg a cím? Kézenfekvő dolog, a múltkor is írtam: problémám van az idővel, szerintem ugyanis nem biztos, hogy létezik. Csak azért mert mérjük és mert mindent ehhez viszonyítunk szinte, még nem biztos, hogy valóban van is - ha létezik is valamilyen formában, pláne nem biztos, hogy úgy létezik, ahogy azt mi hisszük. Az idő is olyasmi, amit saját magunk képéhez próbálunk igazítani a gyarlóságunk és múlandóságunk miatt, noha ugye nagyon apró pontok a mi életeink az univerzum nézőpontjából.
A címe azért fogott meg, mert sugallja, hogy megáll benne az idő, tehát megszűnik mennyiség, mértékegység lenni valahol benne és nekem ez tetszett. Mondhatni ezt kerestem valahol eddig mindenben, hogy végre valaki hazudtolja már meg nekem az idő létezését úgy, hogy az nekem is tessen. És noha nem egészen ezt adta a könyv vissza, valóban máshonnan közelíti meg az idő fogalmát, mint ami az általános felfogás. A múlt halott benne, a jövő pedig még nem létezik (olvasván az embernek óhatatlanul a Langolierek jutnak eszébe), a valóságunk egyetlen létező pontja a jelenben van. Első ránézésre ez elég földhözragadt megközelítésnek tűnik, de a környezet, amibe bele lett ültetve, korántsem az, így a történet és az idő megközelítése is, bármilyen vad is legyen, hiteles marad. A cím fordítása viszont kissé helytelen, eredetileg Time is the Simplest Thing volt. Találóbb is rá, egy delta a fordításnak.
A könyv egy olyan jövőben játszódik, ahol kiderül, hogy az emberi szervezet képtelen a csillagközi utazás terheinek elviselésére, ezért hosszú évtizedek kísérletezései után lemondanak az űrhajózásról és új utakat választanak az univerzum feltérképezésére és megismerésére: a telepátiát, a parakinetikus képességeket, amik mindvégig ott voltak és ott is vannak minden emberben, csak jó részükben még mindig szunnyadnak. Az oldalakat olvasva egymás után, lelki szemeink előtt megjelenik egy kettéosztott társadalom, új kereskedelmi és gazdasági rend, mindez a telepátia köré felépítve. A telepaták képesek eljutni más bolygókra, információkat, technológiákat hozván haza a földre, amikre új iparágak épülnek, gyökeresen átformálva a meglévő rendet. És természetesen ezzel megteremtve a legújabb forradalom és globális konfliktushelyzetek alapjait. Ezen képességek a gazdaság egyik részének, szigorúan kontrollált formában iszonyú hasznot hoznak, a másik oldalon viszont, noha általuk megszűnik az éhezés, a járványok és betegségek, sok minden más is szükségtelenné válik, amiből addig emberek százmilliói éltek.
Na de mi történik akkor, ha egy telepata egy idegen bolygón járva egy másik intelligens lénnyel találkozik és aztán az út végén nem egyedül tér haza a tudata? Vajon ez adja ennek az újfajta emberiségnek a kiutat, a megoldást? Vagy csak adhatná, mivel nincsenek még ők sem felkészülve erre? És mire képes egy olyan ember, akinek a tudatában nemcsak egy ember, de egy többmillió éves idegen lény minden tudása és tapasztalata is lakik, akinek többek között az idő is teljesen más dolog? Képesek lennénk mi ezt valaha is elfogadni? Hát ezekre a kérdésekre ad választ a könyv, hibátlan logikával. Kihagyhatatlan és letehetetlen, ha az ember egyszer belekezdett.
június 5th, 2007 at 11:51 am
Hű, ezt a könyvet én nagyon szeretem! Egyike azoknak a regényeknek, amelyeket szívesen újraolvasok, ha éppen nincs friss regény a kezem ügyében.
A “halott múlt” képe nekem is Kinget juttatta az eszembe, bár fordítva kellene lennie, hiszen Simak korábbi, 1961-es.
június 5th, 2007 at 5:38 pm
Nekem is nagyon tetszett, valószínűleg még én is elolvasom párszor, már ha ugye egyszer is az életben sikerül utolérnem a világot sci-fi téren.
Ha már kettőnknek is King jutott eszébe a langoliereivel, akkor nem kizárt, hogy ebből a könyvből merítette az ihletet hozzájuk.
És igen, Simak a korábbi, kösz a kiegészítést, bár aki kézbeveszi a könyvet, annak úgyis egyértelmű lesz. A langolieres sztori valahonnan a 90-es évekből datálódik, legalábbis itthon akkortájt jelent meg, ha jól emlékszem.
június 6th, 2007 at 9:40 am
A langolierek filmverziója a kilncvenes évek közepére datálódik, de hogy a novella mikor született..? Passz.egyébként nagyjából az tetszik ebbena regényben, hogy egy “klasszikus”, aranykori regény keveredik az sf újhullámának megoldásaival. Mekkora szürreális már az idegen bolygó szobájában ülő lény, vagy maga a múltba halványult világ.
június 6th, 2007 at 10:14 am
Utánanéztem, a Four Past Midnight-ban jelent meg, pont 1990-ben a Langolierek. Minél többet próbálok visszaemlékezni rá, annál inkább úgy érzem, Simak utóhatás ez a King novella. Meg is keresem majd otthon.
Egy forró, homokos bolygón, a fal nélküli szobájában, kék padlón elterülő (ülő?), rózsaszín lény. Az izgatóan rózsaszín lény, aki figyelte őt. És milyen az izgatóan rózsaszín?
Nekem a képi világa (is) tetszett nagyon. Szürreális, igen, és gyönyörű.