A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Egy ideje már elolvastam F. Tóth Benedek könyvét és vártam, hátha valaki megnyitja a sort egy kis ismertetéssel vagy kritikával, kíváncsi lettem volna kinek mi a véleménye a könyvről. No meg persze bizonyos dolgok miatt féltem kicsit én először billentyűzetet ragadni.

F. Tóth Benedek: Mellékhatás

Amiért féltem, az az, hogy kellemetlen dolgot is muszáj megjegyeznem, sokáig töprengtem rajta, hogy tegyem, ne tegyem - de mivel a könyv része ez is, muszáj. Majd igyekszem pozitívra fordítani. Sajnos a kisregénynél sok a hiba, inkább nem is számolom össze mennyi… Listát eljuttatom merraséknak, ha kell egyáltalán, bár Benedek mondta a múltkori találkozón, hogy tudjátok: sajnos egy munkaverziós példány került a nyomdába. Nagy kár érte, mert egyébként a Dimand tetszett, de a 75. oldaltól már ceruzával a kezemben olvastam és néha azon kaptam magam, hogy inkább figyelek a nyelvtanra és helyesírásra, mint a történetre. Félre is tettem egy kicsit a könyvet, megvárva, hogy az érzés elmúljon. Szerencsére a novelláknál megszűnik ez a zavaró tényező nagyjából.

No de nem a személy, hanem a cselekedet számít, azaz nem a sajtóhibák, hanem a sztori a fontos.

Dimand

A kisregény nevét adó bolygón játszódik a történet, ahol a zord körülmények ellenére emberek ezrei élnek, főként bányászok, akik a a bolygó terraformálása után a meggazdagodás reményében érkeztek oda. A nikkelbányászat azonban nem könnyű dolog, mivel igen mélyre kellett érte fúrni, így a meggazdagodást felváltotta a megélhetés iránti vágy - mígnem egy napon a nikkelt fedő szénrétegben nem ütköztek valami érdekesbe. Egy ásványba, ami hétszer keményebb, mint a gyémánt. Az új ásványt a bolygó felfedezője után dimanditnak nevezték el. Természetesen azonban semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, a bányászok sem gazdagodtak meg, ugyanis a dimandit képes a saját rácsszerkezetének megváltoztatására és törhetetlen, éghetetlen anyagból átváltozni grafittá vagy antracittá, stb. Ettől függetlenül az új ásvány híre rengeteg kalandort hozott a bolygóra, ahol aztán idővel kialakul a dimandi élet a maga igen sajátos jogrendszerével. A bolygón való megélhetés szerencsefüggő mivoltához igazodóan a játéké, szerencsejátéké lesz hamarosan a Dimandon a legnagyobb főszerep. Egy egészen speciális társasági játékról van szó (és mintha a szabályok kapcsán lett volna valami nyűgöm, de aztán csak legyintettem), ahol az arénában álló játékosok kérdéseket kapnak és az általuk adott válaszok helyességére vagy helytelenségére lehet előzetesen fogadásokat kötni. Persze pár alapkérdést látva az emberben felmerül a kérdés, hogy mi ebben a nehéz és miért nem milliomos még mindenki a bolygón? Hiszen ez könnyű. Az ember pedig ember és amióta a szerencsejáték szerencsejáték a véletlenen és a valószínűségeken kívül még sokminden beleszólhat a nyerésbe. Például a manipuláció. A történet itt kezdődik igazán és sok minden kerül még az írói kondérba a rejtélyes gyilkosságoktól az összeesküvéselméleten át az emberkísérletekig, míg a végén kibogozódnak a szálak és kiderül, hogy miért is azt a választ adta Rork, a Dimand legnépszerűbb játékosa azon a szerencsétlen versenynapon az utolsó, egyszerűnek tűnő kérdésre, amit.
Szóval egy korrekt sci-fi történet, krimis beütéssel, jó ötletekkel. Nekem bejött, annak ellenére is, hogy azért néhol éreztem töréseket a lendületben, illetve éreztem úgy, hogy az író rövidebb írásokhoz van szokva. Technikailag egy kicsit kiforratlan még, de jó az alaptörténet. Pozitívum, hogy a 110. oldalig jó krimihez méltón nem jöttem rá mindenre és Agatha Christien nevelkedett szürkeállományom ennek nagyon örült. Ha már nem lövik le a poént egy könyvben a legelején, akkor ne jöjjek rá az első 20 oldalon, hogy mi miért van, mert ha mégis, akkor biztosan leteszem. Így viszont, noha a 110. oldalnál tényleg pontosan lehet tudni mi az ábra és mi miért történt úgy, ahogy, már nincs annyi hátra belőle, hogy az ember ne olvasná végig. És ennek fényében visszagondolva, nagyon-nagyon jó volt a kisregény kezdete.

Kíváncsi voltam viszont utána határozottan a novellákra, mert egyrészt én szeretem azokat is, másrészt szerintem amikor valaki először ad ki novelláskönyvet, a történeteit úgy szedi össze a fiókból, meg innen-onnan, hogy válogat, átnéz, átír és sok-sok év válogatott gyümölcseit kapja az olvasó végül. Szeretem az első könyveket. Mindig mások kicsit.

Nem is csalódtam, a novellák stílusban jobbak, mint a kisregény. A novellaírást sok szempontból egyszerűbbnek tartják a regényírásnál, pedig ez csak technikailag igaz. Egy jó novella egyrészt akár regény is lehetne, másrészt pedig pár oldalban kell elmondani a történetet, amiben ugyanúgy fontos, hogy legyen benne az ötlet, valami új, csattanós, elgondolkodtató történet formájában.

Mellékhatás, Showtime, Zsákbamacska, Referencia, Hat óra 20 - ezek nagyot ütöttek, legalábbis szerintem, és a 9-ből 5 nem rossz arány. Félreértések elkerülése végett: a többi novella sem rossz, de nem érik el ennek az ötnek a szintjét - vagy ha úgy jobban tetszik, akkor ez az öt szuper jó. A sötétebb hangulatvilágot kedvelőknek a Showtime, a Zsákbamacska és a Hat óra 20 biztosan nagyon be fog jönni. Nekem olyannyira, hogy ezeket nagy hirtelen kétszer is elolvastam.
Minden novella előtt egy bevezető van és én ezt a bevezetősdit Rejtő Jenő óta nem szeretem annyira, mert őt nem lehet utolérni. Viszont a Mellékhatás elolvasása után azon töprengtem, hogy az a fura elégedett utánérzés, ami maradt bennem, honnan a fenéből jött, mitől van? Aztán rájöttem: a jó sztoriknál a történeten túl mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ez vajon hogy jutott az író eszébe. Általában ez költői kérdés marad, a Mellékhatásban viszont nem, legalábbis némi történeti hátteret kap az ember, tehát így illik a sorba egy dicséret a beveztőknek is. Aki szereti a jó novellákat, mindenképp olvassa el.

Hopp, és még valami: a Duna Plazaban lévő Alexandrában, nem tudom minek kapcsán, de a helyére került a könyv, azaz a sci-fi szekcióban találtam meg a minap, úgyhogy nincs félrepakolva és van is még belőle.

This entry was posted on kedd, június 26th, 2007 at 11:48 pm and is filed under Könyv, könyvkritika, csak sci-fi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.