A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Ecce homo

(Homo habilis, Homo erectus, Homo erectus Neanderthalensis, Homo sapiens… )

Homo sapiens sapiens… Jellemzői: egyenes testtartás, két lábon járás, fejlett agykoponya, 1300-1500 köbcenti, fejlett agyvelő, feltételes reflexek és képesség az elvont fogalmak alkotására.

Miért pont ezzel kezdem? Mert a legtöbb sci-fi könyv, amit olvashatunk, képtelen kilépni ebből a körből. Mehetünk egy-két évszázadot az időben előre, akár évezredeket is, a homo sapiens általában még mindig homo sapiens. Pedig ha már bolygókat váltunk a könyvekben, vajon mekkora az esélye, hogy ugyanazok maradunk eltérő környezeti és fizikai körülmények között? Nincs még egy Gaia, ugyanilyen nincs. Vagy ha máshol, még ha földszerű bolygókra is kalandozunk, mekkora az esélye, hogy homo sapiensbe botlunk odaérvén? Bár sok jó könyvet lehet olvasni, valahol mindig kicsit hiányérzetem marad, ha pár ezer év múltán az ember még mindig az, amilyenek most mi vagyunk. Az egyre gyorsabban fejlődő világban szívesen látnék több elméletet is a felgyorsult evolúcióra. Mert ugye miért pont erre ne hathatna? Nem csak apróságokban változhat az ember és nem csak a technika függvényében. De ez nyilvánvalóan egy nagyon nehéz téma. Van azonban valaki, akinek sikerült egy brilliáns történetet papírra vetnie arról, hogy mi jöhet ez után az emberiség fejlődésében.

Mindenkinek vannak az sf-ben kedvenc témakörei, van aki az űroperákat szereti, a fantasyt, a cyberpunkot, van aki a miniatűr emberekért rajong, stb., én pedig az emberiség fejlődésével, átalakulásával kapcsolatos témákért vagyok oda elsősorban. Minél meredekebb, annál jobb.

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége - End of Childhood

Már a címet leírni is olyan, mintha kinyílna valahol odabennt bennem pandora szelencéje. Annyi érzést és gondolatot hoz fel, hogy magam se tudom sikerül-e majd megfogalmazni miért is tartom a legjobb könyvnek, amit valaha is olvastam. Azt viszont biztosan tudom mondani, hogy ennek a könyvnek jelentős szerepe volt abban, hogy mára a polcaim nagy részét SF tölti ki krimik, thrillerek, kalandregények, háborús történetek, kémsztorik, nyelvkönyvek, analóg és digitális technika, fizika stb. mellett. Ettől befelé kezdett el nőni a hajam és annyira hipnotizált a könyvön keresztül az író, hogy a mai napig kicsit más állapotba kerülök, ha erre a könyvre gondolok.

A gyermekkor vége - álljunk meg itt kicsit, mert már a cím is nagyon jó, hiszen sokféleképpen lehet érteni és kíváncsivá teszi az embert, hogy mit is akarhat vajon mondani. Merthogy azt érzi az ember a cím és borító alapján, hogy itt valami súlyos mondanivaló van. Gondolhatunk egy gyermekre a felnőttéválás küszöbén, de gondolhatunk tágabb keretek között arra is, hogy azt fogjuk olvasni, a jövőnk egy bizonyos pontján nincsenek többé gyerekek, vagy vannak, de már nem emberek. Vagy épp arra is, hogy az emberiség, mint gyermek érkezik egy újabb fejezethez a fejlődésében. Egyik gondolat sem téves, hiszen mindezekről szól a könyv. És még valami többről is, amiben Clarke szerintem nagyon jó volt. A bibliát használta fel a műhöz, bibliai elemekkel adott keretet a történetnek, sajátos értelmezésben fordítva vissza a hitvilágát az olvasóknak. Emlékszem, gyerekkoromban megkaptam Szunyogh Szabolcs Biblia mesék c. könyvét egy szülinapomra. Szerettem azt a könyvet. Nekem a vallás is sci-fi.

Minden rossz-e, amit rossznak hiszünk évezredek óta? Vagy csak azért hisszük annak, mert mikor megismertük még annyira távol álltunk attól, hogy megérthessük, hogy félni kezdtünk tőle? Az ember híres arról, hogy amit nem ért, attól fél, amitől fél, azt megpróbálja megölni és ha nem megy, akkor babonás módon retteg tőle és próbálja elkerülni. A vallás elővétele ennek érzékeltetéséhez és feldolgozásához telitalálat, hiszen ez olyan hatalom a homo sapiens felett, amit régóta nem tudunk kinőni. A vallás egy rakás sztereotípiát és félelmet ültet belénk már kicsi korunkban, megmondja nekünk mi a jó és mi a rossz, miben higyjünk és miben ne higyjünk, aztán mi szépen generációról generációra továbbadjuk ezeket a tanokat és félelmeket. Mindenkit ijesztgetnek az ördöggel gyerekkorában, és még azok is éltetik és táplálják ezeket a sztereotípiákat, akik egyébként nem vallásosak és nem lapozgatják otthon gyermekeikkel a bibliát. A jó és a rossz fogalmának értelmezése nem - vagy nem csak - a sajátunk általában. Adott társadalmi, vallási, politikai keretek között valamire rásütik az egyik vagy a másik bélyegét, mint a marhákra a billogot és kész, el is van intézve, onnantól az a közösség nagyjából ugyanúgy ítéli meg és el majd az egyes dolgokat, cselekedeteket, személyeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Hehe

 

A könyv borítóján fura gyerekek láthatóak, érdekes tekintettel, fejformával és egységes öltözetben. Nem a legjobb, nem a legjobb, de jó (forrás: www.regikonyvek.hu). Ha elolvassa valaki a könyvet, megtudja mit szimbolizál a gyerekeken az egységes ruházat például. Nem azt, aminek látszik. A borító sötét hangulatú és a gyerekek nem nevezhetőek szépnek, de leginkább eviláginak nem.

A könyv külsejéhez kapcsolódóan van egy kis történetem is. Szeretek olvasni, néha képes vagyok az emberi társaságot is hanyagolni egy jó könyvért. Ez lehet hiba, de hát ha nem tudom letenni, akkor nem is teszem le. Ezért elő szokott fordulni, hogy a közös munkahelyi ebédeknél vagy szimplán közlöm, hogy oké, megyek veletek, de olvasok és hagyjatok lógva (hisz 20-30 perc is valami), vagy inkább elkerülöm az embereket, amennyire csak tudom. Ilyenkor persze mindenki kíváncsi, hogy mi is köt le annyira, és mivel már mindenkinek ajánlottam jó könyvet, ezért alapból feltételezik, hogy amit olvasok, az nekik is tetszeni fog. Egyik kolléganőnk ekkoriban volt terhes, már nagy pocakkal, és egy nap, mikor én önkéntes szegregációmban úgy tettem a könyv fölött a konyhaasztalnál, mintha érdekelne az előttem levő étel, arra járván megkérdezte mit is olvasok. Én csak ránéztem, behajtottam a könyvet, nem szóltam egy szót sem, nézze meg és olvassa el a címet. Kíváncsi voltam a reakciójára. - Jujj, ez ijesztő, mostanában nem szeretem az ilyen jellegű könyveket - valami ilyen választ kaptam. Valahol ez azt hiszem érthető, az ő akkori állapotában feltétlenül, hiszen egy gyermekkel a szívünk alatt ki szeretne olyan sötét gondolatokat, mint amiket a cím és a borító sugall? És bár ebbe a helyzetbe véletlenül csöppentem bele, nem tudtam szabadulni az ennek kapcsán eszembejutó gondolatoktól sem. Ez is a könyv szerves részévé vált nekem, még mielőtt az író is beleszőtte volna ezt a történetbe. Merthogy ez is benne van, a gyermek-szülő kapcsolat, a hirtelen fejlődésben rejlő elidegenedésnek egy olyan megállíthatatlan, megakadályozhatatlan formája, amit megérteni nem lehet, csak maximum elfogadni. A gyermek senkinek sem a tulajdona, ezt sokan hangoztatják is, mégsem szeret senki szembesülni azzal (vagy akárcsak belegondolni is abba), hogy esetleg a gyermeke fényévekre kerül tőle, miközben eleinte ugyanúgy ott játszik a szőnyegen.   

A könyv először 1953-ban jelent meg, javában a hidegháborús időkben, valamint amikor az emberiség figyelme igazán a csillagok felfedezése felé fordult. Talán nem is véletlen egybeesés, hogy a történetben egy szép napon, miközben két nagyhatalom vívja fegyverkezési versenyét egymással, a Föld nagyvárosai felett űrhajók jelennek meg, bennük a kormányzókkal, az idegenekkel, akik arcukat és megjelenésüket titkolják, de fejlettségi szintjüket tekintve annyival fölöttünk állnak, hogy ahhoz, hogy a föld életébe beleavatkozzanak, nincs szükség a fizikai jelenlétükre a bolygón. Egyszercsak ott vannak, átveszik az irányítást minden felett - és elhozzák az aranykort a Földre. Nincsenek többé háborúk, nincs éhezés, betegségek, az emberiség megkap mindent, az egyének gyakorlatilag azzal foglalkozhatnak, amivel csak akarnak. A tudomány, a technika, a művészetek, minden fejlődésnek indul. Ennek az aranykornak megvan azonban az ára is: az ember nem hagyhatja el a Földet. Senki sem tudja, hogy mi motiválja az idegeneket, miért biztosítják ezt a nyugodt életet számunkra. Vajon invázió lesz? Az idegenek a földi helytartókon keresztül tartják a kormányokkal és az emberiséggel a kapcsolatot és nem kerüli el a figyelmüket semmi sem. A növekvő ellenállás és nyomás hatására végül az idegenek megígérik, hogy 50 év múlva megmutatják magukat és elmondják idejövetelük célját.

Van azonban egy fiatalember, aki ezt nem bírja kivárni és felszökik az egyik idegen űrhajóra, hogy megnézze hova megy, milyen az a hely, ahol az idegenek élnek. Az ő útján és élményein keresztül érzékelteti még jobban Arthur C. Clarke azt, hogy mennyire reménytelen dolog lehet egy nálunk sokkal fejlettebb civilizációval találkozni, ahol az egyszerű homo sapiensnek nincsen gyakorlatilag semmi kapaszkodója, és alig ért valamit abból, ami körülötte van. Viszont az út alatt, ami földi idő szerint 80 évig tart, Jan Rodricks csak pár hónapot öregedett, így még fiatalemberként tér vissza a Földre. Ahol azonban már semmi sem az, mint régen…

Se többet, se mást nem lehet írni róla anélkül, hogy az ember ne árulna el olyan részletet, amit nem szabad. Ez a könyv egy hatalmas történet, sötét hangulatú, döbbenetes és igen elgondolkoztató. Nem az a fajta, aminek a végén az ember tapsol, hogy hú de szép ez a világ, de jó volt a vége, de elegáns volt a történetvezetés. Pedig ez is igaz a történetre, de ugye lehet egy könyv szép, jó és elegáns úgy is, hogy közben nem a maradéktalan boldogság lesz az, amit az elolvasása után érezni fogunk. Inkább valami mély fájdalmat valaminek az elvesztése miatt, ugyanakkor önzetlen és csendes örömet is egyben. És talán más is meghajtja a fejét majd egy néma, tiszteletteljes bólintásra egy brilliáns elme lehetséges jövőképe előtt. Egy olyan jövő előtt, ami már eleve elrendeltetett, csak mi még nem értünk oda az időben. 

Mert mindenekfelett a leghátborzongatóbb a könyvben az, hogy annyira valóságos, hogy akár igaz is lehetne. Ki tudja mi vár ránk egyszer…

This entry was posted on szerda, június 27th, 2007 at 5:30 pm and is filed under Könyv, könyvkritika, csak sci-fi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.