A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

- Holnaptól esetleg kertész leszek, majd fát is nevelek, a lakásomban is lesznek, sárkányfák. Szépek. GM-ek lesznek mind, a leveleik ezüstös fényben fognak fürdeni és ha megérzik a jelenlétem, ragyogni fognak. Nagyon energiatakarékos lesz a háztartásom. Esetleg lesz egy GM napraforgóm is a lakásban, de csak ha tud fluoreszkálni a triplázott szotyolatermés leadása mellett persze. Valahogy jó lenne látni a macskákat a sötétben lámpakapcsolás nélkül, mert ma éjjel is ráléptem véletlen Ficak farkára és csak azért nem az egész macskára, mert meghosszabbított érzékszerveim megérezték a jelenlétét ennek a kis flúgos macskának, aki folyton valamelyik ajtóban fekszik, mint egy házőrző, és halált megvető bátorsággal bízik abban, hogy majd észreveszik őt időben. Észrevettem, de teljesen kikerülni már nem tudtam. Ahogy a másik lábammal próbáltam volna ellensúlyozni az elkövetett vétséget, természetesen megbotlottam Azarban. Még jó, hogy csak két macskám és két lábam van. Nekünk így együtt ez már így is 10, és ez, bár szép kerek szám, igen nagy koordinációt igényel. Szóval jó lenne látni a macskákat a sötétben, igazán lehetnének ők is GM-ek. Kéne nekik egy érzék, ami megsúgja, hogy a félálomban hálószobákból előtámolygó gazdikat messziről kerülni kell.

- Esetleg csomagolástechnikus leszek, akkor például nem kellene eltökélt magabiztossággal nézegetnem és forgatgatnom az x.y. gyártó nem körteformájú égőjének a csomagolását 10 percen keresztül, azt latolgatván a sötétben, hogy hol a tökben lehet rajta a bejutási pont. És nem kéne utána egy másik villanykapcsolóhoz nyúlás helyett inkább a gyertya meggyújtása mellett döntenem. Nem minden lámpát és nem minden lámpa fényét szeretem, és ők sem viselnek jól engem. Egy napra egy villanykörte kinyírása elég volt nekem, inkább nem zaklatom a többit. Ha fénypor is az, ami vér helyett tapad a kezemhez, túl sűrűn halnak a környezetemben. Ennek miértjeit egyszer valaki megmagyarázhatná végre nekem.

- Talán villamosmérnök leszek, és kifejlesztem az emberbiztos villamos hálózatot. Egy szimpla villanyszerelő hozzám kevés, a múltkori se talált semmilyen hibát, márpedig valaminek kell lennie. Jó lenne megoldani, mert még ha el is fogadom, hogy hivatásos villanykörte-gyilkos vagyok, legalább a hálózatot ne bántsam. Az elején csak a biztosítékot vertem le, most már rutinosan megyek a főkapcsolóhoz. Mi jön ez után? Az egész épület, aztán a kerület…? EOL (End of Life), van erre egy ilyen terminológia a lámpafejlesztésben, változatos élettartam végi elszállási jelenségekről hallhat az ember néha, csak éppen ezeknek az új égőknek már nem lenne szabad így meghalnia. Nem értem. Ezt sem. 

- Az is esélyes, hogy telepata leszek. Sőt, valójában azt hiszem már így vagyok elkönyvelve, pedig sose kértem. Biztos mindenkinek igaza van, akinek már találtam ki gondolatát. Drága bak főnököm annyira biztos ezen képességemben, hogy mostanában elfelejt közölni velem dolgokat. Én úgyis mindent tudok, amit meg nem, azt biztos nem is érdemes. Sőt, még azt is megkérdezte nemrég, hogy hányszor kell még elmondania mikor lesz szabadságon. Csak egyszer, kedves uram, csak egyszer. Általában. Egyszer viszont határozottan hasznos, pláne ha workshopot szervezek - és nem a múltban kell megtennem. 

- Vagy feltaláló leszek és feltalálom az elszakíthatatlan cérnaszálat. Csak nehogy 8 lábam legyen közben, mert az túl sok lábat jelentene már otthon. Igaz, hogy a testsúlyom is jobban eloszlana és Ficak se nyávogna olyan panaszosan, ha megint rálépnék egy sötét éjszakán a farkára.  

- De a legvalószínűbb, hogy új vallást alapítok, a Döntések és Válaszok vallását és én leszek az Eldöntendő Kérdések Nagymestere. Bizony. Ugyanis megvilágosodtam és rájöttem minden kérdés, főként az eldöntendő kérdések tökéletes válaszára. Komolyan, egyetlen szó és mégis minden benne van. YES. Egy kollégám, egy főnököm segített a megvilágosodásban, egyetlen szimpla levelével megmutatván az utat. Igen, csak annyi állt benne, hogy yes. És három pont. Majd ha holnapután rákérdez hogyan boldogultam a problémával, bölcs tekintetemet ráemelem és én is ezt mondom majd. Merthogy noha eldöntendő kérdés volt, de a kimenetelére nem az igen/nem volt a válasz. Utána pedig állást keresek. Vagy ő. Hehe. :-) 

Picit naftalinszagú ez a hétfő, és még mindig nem vagyok szabadságon. Reggel, szokásos, kávé előtti holdkórosságommal jöttem be szépen munkahelyre, esett az eső, ami legalább jó, szeretem. Persze csak akkor, ha nem ázom bőrig tőle, mert munkahelyen nem jó fél napon át száradozni. Juventus rádiót hallgattam, és egyszercsak, már a beérés pillanatában, felcsendült egy régi szám. Mellesleg jegyzem meg, hogy a Juventus kicsit túlzásba vitte szerintem a váltást, lassan már tényleg csak a rádio1, meg a danubius maradnak a mai slágereknek, mindenhol máshol dúl a nosztalgia. Ez a szám is olyan volt, amit emlékszem anno nagyon szerettem, ezért bizonyos húrokat még úgyis meg tudott pendíteni bennem, hogy ma már csak a rádióban hallgatok meg ilyesmit. Maxi Priest, Close to You (I just wanna be close to you…). Van vagy tíz éve, hogy utoljára hallottam ezt a számot, figyeltem a szövegét és valahogy nem volt kedvem röhögni az ízlésficamomon. Pedig rémes, mert egyik felem legszívesebben helyben kikapcsolta volna, a másik meg vele énekelt. Én meg csak léteztem ott a két énem között és utáltam is, meg nem is. Azt hiszem most az: Ezt le kell töltenünk énem van fölényben, meglátjuk bírja-e a küzdelmeket, míg hazaérek, mert a másikat se kell félteni. DJ Tiestoval próbál küzdeni éppen (Adagio for Strings), míg én a felszínen már leszerveztem a fél napot és elolvastam a pénteken felgyűlt potomnyi negyvenvalahány levelem. De ez a naftalinszagú noftalgiaérzés csak nem hagy békén. Be kéne mászni a takaró alá és olvasni, meg zenét hallgatni egész nap. Azt hiszem ma nehéz dolgom lesz a koncentrálással. Mintha csak a margón léteznék most, és úgy minimum két darabban vagyok. Esetleg háromban, ha a szemlélődő énemet is beveszem a csapatba. Még jó, hogy ikreknek születtem, különben ez az érzés biztos megviselne.

Na jó, lecserélem DJ Tiestot valami másra, mert esélytelen most szegényke. Kár, hogy nincs nálam csak pár DM szám, hiába, kevés az az 1 GByte hely a kedvenc zenéknek.

Azaz lássuk a medvét, illetve, hogy működik-e végre a képfeltöltés…

S lőn… Hihetetlen Köszi Jun!

Nem tudom ugyan teljesen átérezni milyen lehet nem tudni, hogy akár csak fél óra múlva is életben lesz-e még az ember. Elképzelni el tudom, de ez semmit nem változtat azon, hogy nem fér a fejembe, hogyan juthattunk el idáig.

Az Ázsia kupa elődöntőjében végül Irak győzedelmeskedett Dél-Korea felett, volt is hatalmas ünneplés otthon. Irakban, ahol úgy napi pár órára van áram, mert hiába vannak olajmezőik, a generátorokig csak korlátozott mértékben jut el a benzin. Egy országban, amiben még mindig élnek emberek, és próbálnak emberek maradni a biztonság, az egység és a szórákozás teljes hiánya nélkül. Próbálkoznak a túléléssel és próbálnak nem folyton rettegni. A meccs után azt hitték, kaptak egy szabadnapot a rémálomból.

Az emberek kimentek az utcára, hogy ünnepeljenek és kicsit kiengedjenek, jól érezzék magukat. Hiba volt. Mikor láttam a ma reggeli híreket, első dolgom volt ellenőrizni a két kedvenc iraki blogomat (szunnita fogorvosok, sógorok), és kicsit aggódtam. Főleg Mohammed és a felesége miatt, akik fiatalok, az asszony most diplomázott le és azt sem tudták rendesen megünnepelni, tudtam, hogy ezt az alkalmat ők biztosan nem hagyják ki egy kis bulizás reményében. Szerencsére a tömeget látva eszükbe jutott a dolog jó oldala mellett, hogy ezt bizony remekül ki lehet használni öngyilkos merényletekhez és inkább hazamentek. Így ők most is élnek. Legkevesebb 50 halott és 135 sebesült, két robbanásban, ezt mondják most a hírek. Ködösek, a számok attól függnek, melyik hírcsatornát nézi meg az ember, de akkor is: ez csak 1 nap. És csak Bagdad.

Átnéztem Zeyadhoz is, hogy vele mi van. Statisztikázik. Elmúlt egy hónap, azonosítatlan holttestek száma 592. Megkötözött, bekötött szemű és kivégzett emberek az utcákon, a youtube pedig zárolta az accountját, mert a videok, amiket feltesz - túl véresek. Hát ki kellett mennem rágyújtani.

Azt hiszem senki nem tudja ezt a szunnita-siíta-kurd kérdést megérteni, aki nem él benne, de még ők se nagyon. Irakban biztosan polgárháború lesz, így is csak a látszat szerint van ott bármilyen kontroll is. Illúzió, minden katona csak egy bábú abban a sakkjátszmában, ahol nem nyerhet egyik fél sem. Próbáltam volna helyrerakni egy kicsit a reggeli híreket, örülni, hogy nem ott kell élnem, de nem nagyon ment. Ez még így is túl borzalmas nekem. Joe jött ki utánam az erkélyre, most volt otthon nemrég, és hozott csokit szuvenírba. Hát szabja át az isten a világot, túl szürreális ez nekem.

Itt áll a csoki az asztalomon és nem tudom mihez kezdjek vele. Megenni most biztosan nem tudom, és holnap is ugyanezt fogja felidézni az emlékezetemben.

Sorry, but your comment has been flagged by the spam filter running on this blog: this might be an error, in which case all apologies. Your comment will be presented to the blog admin who will be able to restore it immediately.
You may want to contact the blog admin via e-mail to notify him.

Én sem tudok már hacketthez írni.

Jun, szerintem ideje lenne kikapcsolni a spam karmát…

Na most hatalmas dilemmában vagyok. Néha, egy vacsora, némi bor vagy ki tudja minek a hatására egészen fura álmaim vannak. Mint a tegnap éjjeli. Egyszerűen papírra akart mászni, és mire befejeztem már tudtam, hogy ez egy kivételes álom. Kicsit átírta a kezem a valóságban, de az érzés megmaradt ugyanannak, mint amit akkor éreztem, amikor reggel felébresztettek. Álmodtam is volna újra vissza, de emlékezni is akartam mindarra, amit addig álmodtam. A kettőt együtt nem lehet, egyik élmény mindig elnyomja a másikat. Így kivételesen zsörtölődés nélkül hagytam el az ágyamat és pár perc alatt elkészültem. A gépemhez akartam érni minél előbb a munkahelyemen. Végül a java részét itthon tudtam csak leírni és azt hiszem felpakolom ide a blogba, de jelszóval védetten. Grafomán vagyok és ugyan a fiókom tele van történetekkel, nem szokásom megosztani őket. De ezt most muszáj, viszont nem akarok senkit sem terhelni vele. Megértettem valamit ma éjszaka. Akit érdekel, kérje el a jelszót tőlem.
Ajánlom a wordpress motornak, hogy rendeltetésszerűen működjön nekem.

Annyian adtak már hírt Salgótarjánról és a Hungaroconról, hogy semmi szükség nincsen rá, hogy én is leírjam milyen volt a táltosos előadás utolsó két perce, amire véletlenül beestünk (pedig ennyi idő alatt is sokat csóváltam gondolatban a fejemet). Azért ennyi időbe is belefért a spiritualizmus összekombinálása a magyarságtudattal, ami véleményem szerint a spiritualizmus lábbal tiprása. Ebben a műfajban nincsenek zászlók, nincsenek nemzetek, egészen másról szól az egész. Utakat keres, elfogad, fejleszt, gondolkozik, kiterjeszt és nem utolsósorban semleges. Legalábbis szerintem. 

Magával a rendezvénnyel és a várossal kapcsolatban sezlony tökéletesen megfogta, hogy milyen érzés is volt ott lenni. Alkonyzóna - úgyhogy már az érzéseimet is megírták -, hiába, aki lemarad, kimarad. Egyetlen dolog maradt, amit csak az alkonyzónás bejegyzés után dobott fel a tudatom, mint egy felkiáltójelet, amikor próbáltam bedobozlni azt a pár mondatot is a salgótarjáni fiókom mélyére. Az emberi természettel, illetve ST viszonylatában inkább annak hiányával kapcsolatban. A 18., 19. kerületben nőttem fel, aminek azért szintén vannak erősen betonvadon részei, lehangoltsággal, szegénységgel, magas bűnözési és alacsony foglalkoztatottsági aránnyal. Nem egy luxusnegyed egyik sem, bár mindkét kerületnek vannak szép részei és sokat alakultak, változtak az elmúlt 20 évben. No de milyen az emberi természet? Hogyan reagál egy ilyen környezetre? Kitöréssel vagy legalább annak vágyával. Sokat vitatott volt annak idején a graffitik létjogosultsága, amik a szocializmus elhullásával egyidőben gombamód szaporodtak el a városban és töltötték meg a háfalakat, kerítéseket. Naponta többször is metróztam ugye, egy időben végállomástól végállomásig, de csak ritkán olvastam a Kőbánya-Kispest - Határút szakaszon. Aki ismeri a környéket, tudja, hogy egy jó nagy részen betonfal húzódik a két megálló között. Emlékszem mikor megjelentek rajta az első graffitik, néztük őket, volt akit felháborított, volt akinek tetszett. Nekem a betonfal nem tetszett, nem tetszett, hogy olyan csupasz, hogy nincs benne semmi fantázia és hogy börtönnek érzem tőle az amúgy sem túl szép látképet. A grafittiktől más lett, olyanok voltak a képek, mint a felkiáltójelek. Hahó, itt emberek élnek! És az ember élete nem egy üres lap - nekem pedig tetszett ahogy megtelt a betonfal.

Most vagy én voltam nagyon vak (ami tény), vagy ST-nek azon részei, ahol mi jártunk rendbe vannak téve, de ha jól rémlik, nem láttam grafittit. Lehet, hogy volt 1-2 eltévedt falfirka, hogy itt járt a Józsi, de amolyan igazi grafittit nem láttam. Pedig micsoda terep lenne egy falfirkász csapatnak az a város! ST-ben hogyan nem nevelődött ki ilyen réteg? Vagy már mindet elkapták és betonlakat alatt vannak? :) Az ország grafittiközpontja lehetne az a hely és egy picit színesebb lenne legalább az a betonrengeteg. Mert hiába csinálták meg a főteret, hogy szép legyen, azt is csak kikövezték, aztán alig maradt 3-4 fűcsomó és fa az egyébként hatalmas területen, így nemhogy enyhítettek volna a betonból kiöntött városmaketten, hanem még ezzel is tovább erősítették azt. Na jó, a muskátlik dícséretreméltóak voltak - csak azok sem illenek oda.

Hm, bár lehet, hogy tulajdonképpen az egész város a főtér ufólámpájának és bronzszobrának a kiegészítője. A buszokkal együtt. És akkor úgy rendben is van.

Kedd óta nem voltam képes beszkennelni a jegyet, most meg hiába pótoltam, mert nem tudom ide feltölteni… Hacsak Jun nem barkácsol valamit nálam, akkor papíron kell tovább őrizgetnem a jegyet… és a hátoldalát. Vagy csinálhatok egy külön honlapot valahol, amit eszem ágában sincsen egyenlőre és belinkelhetem onnan, mint az alábbi pár képet. Köztük a teljesség igénye nélkül pár album, amikről hangoztak fel számok, természetesen nem mindent ismertem fel én sem, szóval volt ahol súgtak nekem. A hangosítás sem volt a legtökéletesebb, mondjuk az is biztos, hogy csak a hülyék és mi voltunk a hangszórók mellett.  Persze mi direkt, mert így az igazi. Kit érdekel a halláskárosodás, ha az electric industrial nagymesterei 21 éves pályafutásuk során először jöttek ide Magyarországra? A csapat tagjai is folyton változtak az idők folyamán, most ha jól láttam, csak a frontember, Bill Leeb volt a tősgyökeres a bandában, a többiek igen ifjúak voltak - de nagyon jók. Elektronikus zene ide vagy oda, élő dob volt, ez és a végtelen profizmus, amit a színpadon nyújtottak, már önmagában felejthetetlenné tette az élményt. A PeCsa nemcsak a hazai electric industrial rajongókkal való törődés, de maga a helyszín miatt is tökéletes választás volt. Ez a zene nem való szabadtéri színpadra, kell neki a sötétség, a füst, a levegőtlen és fülledt klubhangulat és a fények, ezektől az igazi. Annyira, hogy elkezdtem nézegetni a turnéjuk további állomásait - Bécs egész közel van ide… Ha tudok, kimegyek, mert ezt mégegyszer szeretném átélni. Ha nem jön össze, akkor pedig marad a sziget, ahova idén is eljön a Skinny Puppy és a Nitzer Ebb, ha jól tudom. Őket alig ismerem, de elkísérem a haverokat, bár gyanítom, hogy élményben nem tudja a sziget a PeCsát utolérni. És nekem a Front Line Assembly az Front Line Assembly. Utolérhetetlenek. A koncerttel kapcsolatban talán egyetlen hiányérzetem maradt, homályos fájdalomként, hogy azért az Insolence-t még leadhatták volna. Ha megtalálom a youtube-on, berakom ide, mert sok jól sikerült számuk van és ez lemaradt közülük a koncerten - pedig így is majdnem két órát játszottak és egyetlen szám erejéig se ült le a koncert, végig lehetett tombolni rajta.  És Jun kedves, segíts megoldani a technikai zűröket a blogomban, hogy a koncertjegyet még ide bírjam biggyeszteni. Köszi!

    Read the rest of this entry »

Suba a subához… satöbbi lényegtelenségek. Viszont FLA nekem, meg annak a rétegnek, ahova tartozom. Remek este volt, kezdjük ott, hogy Fallout tour 2007. Buried Alive. Hazaértem és ledobtam minden cuccomat, egyenként mindegyikből csavargatni lehetne a vizet, de nem teszem. Ki a f*t érdekel? Az élet nagy kárpótló és bár lenne egyéb elképzelésem is arról mit kéne tennie, de díjazom a jelenlegi ötletét is. Ismét otthon lehettem kicsit - és ki tudja mikor élhetem át újra ugyanezt. Egy rakás fura fazonnal találkoztam, akikkel volt bennünk valami közös. Fotósok, a stroboszkópos srác a kisteremből, páran a nagyból és az elnyűhetetlen biztonsági őrök és az a rengeteg arc, istenem… És a zene. Front Line Assembly forever. Bill Leeb to president!

Szóval Front Line Assembly koncerten voltam. Hozzáteszem, annyira felnőtt vagyok, hogy az már-már kocka, meg sokszor aszociális is lennék vagy mifene, de vannak dolgok, amik kiszednek a héjamból. Ez a banda az egyik. Sose voltam egy nagy koncertlátogató típus és ezen nem is kívánok változtatni. Arra viszont nagyon emlékszem, hogy mikor botlottam először ebbe a zenébe, meg arra is, hogy megfogadtam, ha idejönnek, én ott leszek a koncerten. Természetesen PeCsa, DM klub, kisterem, FLA és Flavour of the Weak. Elsőre fura volt kicsit, de nem tudtam tágítani attól a világtól sem. Nem kellettek tudatmódosító szerek ahhoz, hogy értsem és ahhoz, hogy megszeressem. Az első alkalom után begyűjtöttem amit tudtam tőlük, utána pedig javarészt ezért mentem le a DM klubba. Fura egy időszak volt, mert akkoriban a nagyterem volt kicsit elkefélve, de a kisterem kárpótolta, most meg pont fordítva van. Olybá tűnik, hogy a szervezők nem veszik észre, hogy eltérő rétegek zenéit nem lehet egymás mellé rakni úgy, hogy megtartsák a régi tömeget. Vagy talán nem is céljuk.

Ez a koncert is hülyén volt megszervezve, alig volt hirdetve. Egész családias volt a hangulat, szerintem nem voltunk sokan, a PeCsa nagyterme még egy jobban sikerült DM klub esetén is több embert lát, mint ahányan ma ott voltunk. De legalább elfértünk és közel lehetett kerülni a színpadhoz. A hangulat isteni volt, mindenki kedvére kiőrjönghette magát és közben vigyáztunk egymásra. Egyetlen lábujjam sem tört el, pedig bőven voltak bakancsok a környéken és mindenki ugrált ezerrel. Az új lemez promója mellett pedig nagy örömömre egy rakás régi számot is leadtak, voltak számok a technical neural implantról, az imploderól például és persze leadták azt a számot is, amiért én bármikor elmegyek akármelyik koncertjükre. Prophecy/Implode. Azt hiszem valamikor a Millenium után volt, és éppen megszerveztem egy kisebb kórust, ami két szám között torkaszakadtából üvöltötte, hogy Prophecy, Prophecy, de nem is volt szükséges. Merthogy a következő ritmusból rögtön felismerhető volt, hogy az jön.

Nothing, nothing seems to matter,
The rain, the rain begins to fall,
Nothin, nothing to believe in,
Even angels learn to fall.

Hát ezt élőben látni, hallani leírhatatlan volt. Szerintem holnap nem sokat fogják hallani a hangomat, mert kb. rekedtre üvöltöttem magamat.
És hát persze milye van egy munkaköri ártalmaktól félmilitary cuccban szenvedő és kikapcsolódó manager asszisztensnek? Jaja, az a holnap meséje. Most pedig ágybateszem magamat, bár nehéz lesz. Túl jó volt a ma este. Kár, hogy a holnap előreláthatólag sokkal depisebb lesz.