A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

A múltkorában láttam egy srácot a 12-es villamoson a négykerben. Kivételesen tömött volt a villamos, így elé sodródtam kapaszkodásilag és volt alkalmam kicsit megnézegetni egész közelről, igyekezvén mondjuk mindezt feltűnés nélkül tenni, nehogy félre legyek értve, aztán szóba akarjon állni velem. Arabnak néztem, de nem is ez volt az érdekes benne, hanem az arca. Nagyon hasonlított Tupacra, aki nekem annak idején az egyik nagy kedvencem volt és akinek a halálát sokáig fájlaltam. All Eyez On Me, Holla At Me, Shorty Wanna Be A Thug, Only God Can Judge Me, Dear Mama, Tradin War Stories, Ambitionz Az a Ridah, When I’m Gone, Life Goes On, California Love és még hosszan lehetne sorolni.

“We tradin war stories, we Outlawz on the rise
Jealous niggaz I despise, look in my eyes“

Ennyi idejük van arra a buddhista szerzeteseknek (beleértve a Dalai Lámát is), hogy szabad akaratukon túl még legálisan is születhessenek újjá Tibetben. Utána engedélyre lesz szükségük.

http://hvg.hu/vilag/20070829_tendzin_gyaco_reinkarnacio_tilalom.aspx

“Szeptembertől tilos Kínában a tibeti buddhista szerzeteseknek újjászületniük a kormány előzetes engedélye nélkül…” - mondja az alcím

Összeráncoltam a szemöldököm kissé, több dolog miatt is. Ad1: a fotónál belinkelve, hogy az AP-től származik. A cikk alatt viszont nincs hivatkozás. A cikk pontatlan, vagy legalábbis nem teljes, mert ugye azt sugallja, hogy az újjászületés lesz tilos, pedig nem egészen erről van szó. A kínai kormányzat 1950 óta próbálja sikertelenül totális irányítás alá vonni Tibetet, ahol a legfőbb politikai és vallási (bár a buddhizmus szerintem nem is vallás) vezetőként még mindig a Dalai Láma az elismert. Ezen akarnak változtatni, de nem a reinkarnáció lesz tilos, azt nem is lehet megtiltani… A hvg már megint szerzett nálam egy rossz pontot. Remélem az utolsót.

De ne szaladjunk ennyire előre. Mi az a dalai láma, mi az az újjászületés és miért is olyan fontos ez?

A dalai láma a tibeti buddhizmus központi alakja, reinkarnációit 1391-től követik nyomon. A dalai lámák a hit szerint az együttérzés megtestesülései, olyan, már megvilágosodott lények, akik a saját nirvánájukat elhalasztva az újjászületést választották azért, hogy az emberiséget szolgálják. A Dalai Láma halálát követően a szerzetesek keresésbe kezdenek egy kis gyermek, a láma reinkarnációja, avagy a yangsi (yang srid) után. A reinkarnáció fő jelének azt tartják, ha felismeri a megelőző dalai láma személyes tárgyait, de a gyermeknek számos egyéb teszten kell átesnie. A reinkarnáció keresése több évet vehet igénybe és kritikus, hogy minél hamarabb megtalálják az újjászületett lámát, mivel hitük szerint kisgyermekként emlékszik legjobban előző életére. Az azonosítás után a reinkarnációt ezután Lhasa-ba viszik, hogy a többi láma tanítsa. A dalai láma halála és újjászületése, illetve beiktatása közötti időszakban Tibetet egy régens (aki szintén egy tulku, újjászületett) vezeti.

Egy régi jóslat szerint a Dalai Láma újjászületései a 13. inkarnációval végetértek volna, de annak idején az állami jós váltig állította, hogy ez nem így történt, a 13. Dalai Láma újjászületett észak-keleten, egy kínai tartományban, mert újjá kellett születnie, a küldetése nem ért véget. El is kezdték keresni és meg is találták Amdo tartomány Csinghaj részén. Sokan nem örültek ennek a jóslatnak, mert már a 30-as években is nagyon nehéz feladatnak bizonyult a kínai vezetéssel bármiféle együttműködés.

A 14. Dalai Láma, Tendzin Gjaco, 1935. június 6.-án született egy olyan kínai tartományban, ahol a kormányzó muzulmán volt. 18 hónapig tartó huzavona után és hatalmas váltságdíj fejében engedték csak át a gyermeket Tibetnek, aki négy évesen esett át a beavatási ceremónián, ami után már hivatalosan is őt illette meg a Dalai Láma megtisztelő címe. A buddhisták megtalálását és létezését is annak köszönhetik, hogy a kínai vezetés annak idején még nem tudott beleszólni a kiválasztás folyamatába és megakadályozni sem tudta, csak késleltetni a gyermek átadását Tibetnek. 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot és ezzel a szimpla ténnyel Tibet sorsa megpecsételődött, Maonak kellett Tibet. 1950-ben, megérezve a veszélyt az akkor még csak 15 éves Tendzin Gjacot hivatalosan is beiktatták a hatalomba, 1951. márciusában Kína elfoglalta Tibetet. Az ország hiába kért segítséget szuverenitásának megőrzéséhez, senki sem segített. Nagy kérdés volt az is, hogy mi lesz a dalai láma sorsa, akit ugye a kínaiak inkább láttak volna holtan, mint élve. Menekülnie kellett volna, de nem akarta elhagyni az országot. Egészen odáig elment, hogy, ha nehezen is, de elfogadta a kínai népköztársaság fennhatóságát. Többször találkozott Maoval is, akiről egész jó véleménnyel volt egy ideig, mert úgy gondolta, hogy Mao tiszteletben fogja tartani, hogy ő csak békét szeretne, az országnak, az embereknek, alapvető emberi jogokat és annyit kér, hogy ne irtsák ki őket a beolvasztás jegyében, ne üldözzék a vallást. Aztán 1959-ben felröppentek olyan hírek, miszerint a kínai hatalom a dalai láma halálát akarja, nem volt többé biztonságban Tibetben. Több tízezezer tibetivel együtt Indiába, Dharamsalába menekült vezetői és a tibetiek kérésére, ahol az indiai miniszterelnök támogatását és védelmét élvezi. Jelenleg is ott él.

2007. szeptember 1-jei dátummal a kínai hatóságok engedélyhez kötik a reinkarnálódott buddhista szerzetesek, a tulkuk (legfőképp a Dalai Láma) keresését az országban. Ugyanis a tulkuk befolyása még mindig nagyon erős a himalájai térségben. Tendzin Gjaco 72 éves, így sem nem meglepő, sem nem véletlen ennek a törvénynek a létrejötte sajnos. Tendzin Gjaco azt mondja nem fog újjászületni sem Tibetben, sem Kínában, mindaddig nem, amíg a kínai vezetés üldözi a tibetieket, a tibeti buddhizmust. Ez egy újabb fejezet egy ország erőszakos elnyomásának történetében.

A Dalai Láma honlapján megkérdezték arról, hogy ő lesz-e az utolsó, gondolom utalásként hivatkozva a régi jóslatra, miszerint a dalai lámák sora a 13. inkarnációval végetér. Logikus kérdés ezek után, hogy a 14. az utolsó lesz-e esetleg. Hadd ne fordítsam le a válaszát, mert nem hiszem, hogy szükséges, viszont elgondolkoztató. Nekem legalábbis igen. Nem vagyok buddhista pedig, egyszerűen csak tisztelem őket az értékeikért, logikájukért, az egyensúlyra való törekvéseikért és egyszerűségükért.

“Whether the institution of the Dalai Lama remains or not depends entirely on the wishes of the Tibetan people. It is for them to decide. I made this clear as early as in 1969. Even in 1963, after four years in exile, we made a draft constitution for a future Tibet which is based on the democratic system. The constitution clearly mentions that the power of the Dalai Lama can be removed by a two-thirds majority vote of the members of the Assembly. At the present moment, the Dalai Lama’s institution is useful to the Tibetan culture and the Tibetan people. Thus, if I were to die today, I think the Tibetan people would choose to have another Dalai Lama. In the future, if the Dalai Lama’s institution is no longer relevant or useful and our present situation changes, then the Dalai Lama’s institution will cease to exist.Personally, I feel the institution of the Dalai Lama has served its purpose. More recently, since 2001 we now have a democratically elected head of our administration, the Kalon Tripa. The Kalon Tripa runs the daily affairs of our administration and is in charge of our political establishment. Half jokingly and half seriously, I state that I am now in semi-retirement.”

http://www.dalailama.com/page.54.htm
http://www.valtozovilag.hu/t365/tux0310.htm

Na jó, most már tényleg elegem van. Alig pár órája, hogy leírtam, hogy már rezignáltam veszem tudomásul az újabb halálos villanykörte áldozatomat.

Msn-en beszélgetek a bnőmmel, majd cigiutánpótlásért kell mennem, felkapcsolnám a villanyt. Ez már nekem is hihetetlen, a tököm is tele lenne, ha rendelkeznék olyasmivel. Durranás, koppanás, főkapcsoló és lakásban lévő biztik is leoldanak. Ismerős zajok ezek nekem, az elektromos tér megszűnése a lakásban. Az idegeim romokban, visszakapcsolom. Némi matatás után alternatív fényforrás bedugaszolása (azt általában kihúzom, biztos ami biztos alapon), fény. Na most ha mindezek nem lennének elegek, hát kezitcsókolom, a rohadék villanykörtét kilőtte a foglalat, egyenesen a számítógépasztalomra. Emlékeztetőnek, gondolom én, hogy forduljak elmeszakértőhöz vagy tényleg hívjak ki egy villanyszerelőt, aki ezt meg tudja hihetően magyarázni nekem. 24 óra és két körte. Ezt sem cserélem ki, a delikvensek jelenleg  villanykörte nélkül figyelnek, nincs világítás az előszobában és a nappali mennyezetén. Nem is fogom kicserélni őket azt hiszem, mert még a végén belebolondulok a dologba. Elegem van.

Nem tudtok egy jó villanyszerelőt?

Sokszor, nagyon sokszor gondolkoztam már el életem során arról, hogy vajon hová tűnik el az a sok fél pár zokni, ceruzák, tollak, radírok, kavicsok, matchboxok, lepketetemek, kártyalapok és csavarhúzók, meg üveggolyók társaságában, amit hasztalan keres az ember, pedig tegnap még megvolt. Sokáig azt gyanítottam, hogy mindenről a családom tehet, valamilyen formában ők tüntetik el a kacatjaimat. A gyanúm nem volt teljesen alaptalan, teszem hozzá, mert például a kavicsgyűjteményem esetén egyszer anyámat rajtakaptam az eltüntetési akciójában. Vitatkoztunk egy keveset, hogy mi való a lakásba és mi nem, majd szelektálnom kellett, hogy melyik kavicsokhoz ragaszkodom mindenképpen. A többi a kertben landolt, majd nagymamám áldásos kertészkedésének köszönhetően vélhetőleg a kukában. No de, a zoknikat senkinek nem állt érdekében eltüntetni. A ceruzáimat sem, hiszen otthon csak én használtam ceruzát, anyu rotringozott, az írás pedig csak akkor volt tiltólistán, ha a tapétára tettem. Anyunak bezzeg nem tűntek el a cuccai szinte soha, voltak olyan hülye tustollai pl., amikkel a terveit rajzolta. Nagyon utáltam, mert sosem csaklizhattam el belőlük egyet sem (pedig nagyon guszták voltak, különböző átmérőjű hegyekkel). Anyu mindig kiszúrta melyik hiányzik és ő pontosan TUDTA, hogy a hiányzó cuccai hol vannak. Nálam. Hiába próbáltam a vákuumra fogni a dolgot. A kedvenc csavarhúzóját viszont sokáig kereste, hehe. Volt is meglepetés, mikor előkerült az ágyam alól. Engem meglepett, hogy hogyan került oda, már én is kerestem, anyámat meg az, hogy vajon mit csináltam vele. Sose tudta meg, hogy a konnektort babráltam, mert mozgott. Meg még a mami Sokol típusú rádióját, amit egyszer véletlen megfürdettem, aztán jobbnak láttam gyorsan megjavítani, mielőtt kaptam volna a fejemre. Emiatt a rádió is az eltűntek listáján volt pár napig, és az ősök nagyon keresték (esélyük nem volt megtalálni, mert arra nem gondoltak, hogy a padláson van), majd rejtélyes módon újra a fürdőkád peremén figyelt egy reggelen. Megjegyzem rohadt nagy marhaság rádiót tartani ilyen helyen, pár nappal később mami is megfürdette. Emlékszem, hogy nem tudtam eldönteni, hogy bosszús legyek, vagy sem, mikor megláttam úszni a kádban, hogy ezért, ezért küzdöttem én annyit vele? Ugyanis utána ki akarták dobni. Ez a méreg, nem a cián. Elkértem, szétszedtem, kiszárítottam, összeraktam és működött. A szocializmusnak igenis voltak előnyei - pl., hogy akkoriban ez még megoldható volt. Nem ragasztották a nyomi cuccokat, hanem voltak szép kis csavarok benne és jól ki lehetett belezni mindent. Kis szerencsével még utána is működőképes maradt, ha jól rakta össze a végén az ember. Egyszer egy tévét is szétszedtem. Azt is muszájból, az iskolában. Nem lényeges. Csak egy osztályfőnökit kaptam és abban az évben nem kellett többet virágot locsolnom hetes pozícióban sem. Ahelyett, hogy a virágot rakták volna el a tévé tetejéről. Na de ez tényleg mindegy, akkor is tudtam már, hogy nem kell mindent megértenem, mert nem lehet.

Kicsi voltam, ártatlan és azt hittem, hogy ha felnövök és vége lesz ennek a korszaknak, minden jóra fordul majd, mert én is mindent tudni fogok, mint anyu. Nem lesz több érthetetlen parajelenség a környezetemben. Én kis naív. Merthogy… ez nem egészen így van. Többek között három hete keresem otthon két fél pár zokni másik felét. Nem találom őket sehol sem, pedig már mindent legalább kétszer kimostam azóta. Talán mégis létezik az a vákuum a téridő szövetébe rejtve, aminek létéről gyerekkoromban meg voltam győződve. Nem akarom a macskákra fogni, mert fő a bizalom. Mint ahogy a kollégáimat sem akarom gyanusítgatni, mivel már megint eltűnt az összes grafitceruzám a tolltartóból és a tollaim is fogyóban vannak. Pedig álcaként több, már használhatatlan golyóstoll és filctoll is lakik a tartóban az asztalomon, de azokat persze már 4 éve nem vitte el a vákuum. A radírgyűjteményem szerencsére még megvan, de szerintem csak azért, mert azokat féltem és elzárom, ahogy azt a rendes gyűjtők teszik. A téridő rusnya vákuuma elől, nem a kollégák elől persze. Nem volt mit tennem ma, az elzárt fiókból előszedtem a dobozomat, amiben még van pár kincstári ceruzám. Létkérdés a meglétük nekem, ugyanis utálok rotringot használni, nekem grafitceruza kell. 2B-s lehetőleg, de minél több B, annál jobb. Most itt ülök, nézegetem őket, hármat tettem ki. Szépek, hívogatóak, azt mondják, hogy írj velem. Szerintem a hétvégére elviszi őket a vákuum… Én pedig szomorú leszek nagyon, mert már csak kettő van a rejtekhelyen. Esetleg utána beszerzőkörútra indulok, és megkeresem azt a vákuumot, akárhol is legyen, üveghegyen innen vagy túl. Ha megtalálom, szerintem meglesznek a zoknik és a csavarhúzókészletem hiányzó darabjai is még sok másik rég eltűnt kacatom társaságában. Vajon milyen hely lehet? Állítólag pár ember már eljutott oda, de senki se tud semmit biztosan, mert vissza még nem jött egyetlen ember sem onnan. Ha arra a töménytelen mennyiségű kincsre gondolok, ami ott kakukkolhat a gyűjtőben, hát nem is csodálkozom. Egy élet is kevés lehet ahhoz, hogy az ember kiválassza a sajátjait és megpróbáljon visszajönni velük. Talán nem is lehetséges. Pedig biztosan ott vannak pl. gyerekkorom kedvenc üveggolyói is. Talán a rengeteg halott villanykörtémre is ott a magyarázat a kincsesbányában. Tegnap is kinyírtam egyet, megyek haza, kapcsolnám fel a villanyt az előszobában, aztán a szokásos módon megadta magát a körte és búcsúzóul még jól levágta a főkapcsolót. Vitte volna el inkább a vákuum.

Bonyolult kémiai folyamatok átláthatatlan és kusza szövevényei, agy. Gondolkodom, tehát vagyok. Az agy teszi emberré az embert? Az agy hozza létre a tudatot, ahogy a tudomány hiszi vagy csak a tértől független tudat egyfajta kommunikációs eszköze, ahogy mondjuk a buddhisták hiszik? A kérdés jobban megérthető, ha úgy teszik fel, hogy a tévéképernyőn keresztül érkező adást a tévé csinálja, vagy sem? Tévé nélkül nem látjuk az adást (egyelőre), mint ahogy agyi működés nélkül a tudatunk sem képes kifejezésre jutni. De tudunk-e bánni az agyunkkal? Főleg ebben a felgyorsult, rohanós, maximalista világban, ahol a vélt vagy valós elvárások könnyen összeroppanthatják az embert. Nem bírjuk a munkát, a stresszt, szorongunk, félünk, közben egyre kevesebb időnk marad arra, hogy felszabadultan, csak úgy: jól érezzük magunkat és éljünk. Változunk. Lassan már érezni sem fogunk tudni, illetve az érzéseink egyre inkább eltolódnak a drogok irányába. Meglátunk valamit, ami megtetszik és azonnal azt akarjuk - minden kihagyhatatlan. Hormonokat, dopamint és oxytocint termel az agyunk, meg még sok mindent. Tulajdonképpen kompenzálunk, egyfajta fájdalomcsillapítás ez a túlterhelésre. Kémia, amit még nem tudunk manipulálni, de könnyen elképzelhető, hogy már nincs messze az időpont, amikor ez is csak részletkérdés lesz. Kemik, kémia - vagy nem csak az… Most még ennyi, de…

Meddig maradunk azok, akik most vagyunk? Vagy épp akiknek hisszük magunkat.

Egyre erősebben függünk a technikától, a nettől, az információtól, persze lehet erre mondani, hogy már aki, mert nyilván vannak eltérések ember és ember között. Egyre több az információnk és egyre kevésbé tudunk bánni vele, fizikai és pszichológiai értelemben egyaránt. Néha jó lenne kiszállni, de nem lehet.

Mert a világ nem áll meg, rohamtempóban változik körülöttünk, és esélyünk sincs rá, hogy ez egy átmeneti állapot legyen. Nem, valójában egyre gyorsabban változik, fejlődik a technika, a tudomány - és velük együtt mi, homo sapiens sapiensek is. Akár akarjuk, akár nem, a tudatunk ebben a folyamatban olyan, mint egy szenvedő alany valami útelágazás előszobájában, ami próbál alkalmazkodni mindehhez. És az, hogy ezt az átalakulást a tudatunk, agyunk hogyan bírja majd? A világ fejlődése, változása mellett az emberi tudat, elme és agy változásainak irányai azok, amik még igazán érdekesek. Hová vezethet mindez az ember szempontjából?

Első olvasatra mindezeknek az egymásra dobált mondatoknak itt felül talán úgy tűnhet, nem sok közük van a Poszthumán döntéshez, hiszen nem itt kezdődik a történet, hanem a jövőben, amikor ezen a ponton már túl vagyunk. Valójában azonban - legalábbis számomra, nagyon is idevágó. A történet cselekménye mögött ilyen és ehhez hasonló kérdések tekergőznek az ember fejében, és ez csak a kezdet. Az időn kívül van még pár kedvenc témám az sf-ben, az egyik a vallás-eredet tárgyköre, a másik maga az emberi fejlődés. Milyen lesz vajon a homo sapiens sapiens utáni ember? Még egy sapiens a végén már nevetséges lenne. Már akkor érdekelt a könyv, amikor először tudomást szereztem róla, még címként és borítótervként, annak ellenére is, hogy Hackett betegesen nem szeret spoilerkedni, így sokáig ennyivel kellett beérnem és egy-két információmorzsával. Meg a kérdéseimre kapott: majd megtudod, ha elolvasod válaszokkal, esetleg egy-két vigyorral megtűzdelve, ha közel vagy épp nagyon messze jártam a könyv egyes kérdésekkel kapcsolatban ábrázolt jövőképétől. Hát jelentem, elolvastam és nem bántam meg.

Ehhez a témához is nehéz hozzányúlni, mert ugye egy elméleti kérdés a poszthumán életről lehet érdekes egy hasonszőrűekből álló baráti társaságban, de ha papírra kerül és nem tudományos könyvet akar belőle az író csinálni - amit nem is lehetne -, akkor kell hozzá egy történet, amin keresztül el tudja mondani a véleményét. A téma komplexitása miatt ez nem is olyan egyszerű, sok információ és gondolat, rengeteg szál szükséges a történet lényegi mondanivalójának megalapozásához, emiatt van az, hogy egy elmélyültebb sf témánál a történet nem az első 10-20 oldalon indul be, sok-sok oldalon keresztül az ember csak kapja az információkat, amik aztán később a regény folyamán értelmet nyernek és hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy még jobban bele tudjon merülni a szerző által kitalált világba. Tökéletes esetben teljesen el is lehet veszni benne. Ez nem mindenkinek sikerült eddig az sf történelemben, hiába az esetleg jó téma, történetet álmodni és írni tudni kell. El lehetne vitatkozgatni a Poszthumán döntés egyes részeiről is, mint ahogy én is nehezményeztem az elején a sok tapogatózást és érzelmi csapongást, viszont a végére beláttam, hogy hiába zavart pár dolog, értelme valahol volt. Még ha középtávon is kerülnek elő a megfelelő kapaszkodók a későbbi fejezetekhez, mint ahogy az orbitvárosban a fizikai kapaszkodók a támadás után, azért csak előkerülnek. Onnantól pedig letehetetlen. Valamint az is biztos, hogy sokan vannak, akiket az sem zavar majd, ami engem igen.

Például muszáj vagyok kiemelni egy karaktert a könyvből, nevezetesen Zhijuan Marsdent, a pavonisi nagykövetet, egyszerűen zseniálisan eltalált figura. A könyv elején megjelenik, és az eltűnéséig messze a legélénkebb és legizgalmasabb karaktere a történetnek. Kicsit rejtélyes figura, de csak annyira, hogy minden mondata birizgálja az ember fantáziáját, kicsit tán kegyetlen, néha már-már érzéketlennek tűnik, és mindezt csak azért, hogy az ember elgondolkozhasson azon is, hogy hogyan érthetnénk meg valakit, aki nálunk sokkal részletesebb képet lát a világról és sokkal többet is tud felfogni belőle. Ha filmről beszélnénk, nyugodtan mondhatnám, hogy elviszi az egészet a hátán. Az első pillanattól fogva imádtam és vártam minden jelenetet, gondolatot, ami vele, a pavonisszal, a poszthumánokkal kapcsolatos. Aztán egyszercsak a mór megtette kötelességét, a mór mehet alapon eltűnt a történetből, az én szívem helye meg még mindig vérzik.

Az rendben, hogy került a helyére egy másik karakter, de szerintem a nyomába sem tudott érni Marsdennek, hiába jelentős történelmi figura a történetben. A végéig reménykedtem, hogy újra felbukkan és kap még pár mondatot, de nem. Hackett kegyetlen. No de ugye még szerencse, hogy ez a legnagyobb bajom az egésszel.

A könyv jó, és kénytelen-kelletlen, de meghúztam a továbbiakat, lévén óhatatlanul spoilerkedni kezdenék, ami azért veszélyes, mert csak olyan részeket tudok kiragadni belőle és boncolgatni, amik számomra különösen érdekesek voltak, ezzel pedig nem feltétlenül adom át azt az üzenetet azoknak, akik idetévednek és ezt itt elolvassák (mind a huszonyegynéhány látogatómat ideértve), amit akartam. A sztori túl komplex ahhoz, hogy részeket ragadjon ki az ember belőle. Akit érdekel, hogy mivé válhat az ember, olvassa el.

Én meg várom a folytatást.

—

Az előbb idejött egy kolléga, a szomszédos tárgyalóból kirohanva és valami békebeli tollbetétet lebegtetve, hogy egész véletlenül nekünk nincs-e ilyenünk? Mert kifogyott. Néztünk rá a padszomszédommal, mint jólnevelt falusiak az ufóra…
- Ákos, hol élsz Te, nekünk már csak eldobható tollaink vannak. Egyrészt úgyis ellopkodják, másrészt 23 forint ám csak. - mondtam.
- Na jó, és a környezettel mi lesz?
- Mondod Te itt mindezt főnökként a productivity jegyében? Tudod te mibe kerül egy ilyen tollbetét, már ha még gyártják? - kérdeztem vissza, konstatálva, hogy a környék kezd figyelni és vigyorogni.
- Jó, hát értem én, na de mi lesz az unokáinkkal? Milyen fáknak az árnyékában fognak így játszani? - kérdezte roppant környezettudatosan.
- Fa? - legyintettem és visszafordultam a monitorhoz. - A fa az hagyján. Milyen bolygón? 
Ezen a ponton az iroda röhögésben tört ki, pedig nem is viccnek szántam.

És akkor elérkeztem oda, hogy mit várok még idén a könyvesboltokba. László Zoltán Keringését. Egyre jobban.

Oké, hogy kicsit alapból hajlok a skizofréniára, születési dátumomból kifolyólag. De most már kezdek megijedni. Hazajöttem, leültem a gép elé, rágyújtottam,futom a köreimet: levelek ellenőriz, sfblogs. net átfut, majd rágyújtottam.

 Kinek tűnik fel, hogy 1 percen belül két cigire is? Hát nekem, amikor hamuznék, hogy jé, itten már füstölög egy cigarettaszál. Oh, a hamvadó cigarettavég, gondoltam, aztán most felváltva szívom őket. Így valószínűleg ki is fog tartani a dobozon már nem is reklámozott hét percig.

A többi meg no comment.

Sose kedveltem Robbie Williamst különösebben, zűrös is, feldolgozásokból is él javarészt, ami vagy jól sikerül vagy nem. Szóval nem tartottam sokra, mint zenészt - mint bohócot azonban elismertem. Viszont ezzel a számmal 180 fokos fordulatot ért el nálam, kapásból beleestem.

Kár, hogy nem színészkedik is és még kárabb, hogy nem játszott egyetlen sf filmben sem. Tetkók ide vagy oda, a legszexisebb kategóriában tuti kapott volna 50 pontot.

Az ilyen karakterek miért hiányoznak az sf filmekből?

R.W.-t az SF-be!

Érleltem egy ideig a döntést, mérlegeltem, hosszú listákat írtam, aztán jól meghúztam őket. 5 jelöltnél többet írni már olyan, mintha nem is venném komolyan a toplistát. Szóval fájó szívvel, de sokan leszorultak a listámról. Ez van. A toplistázás farkastörvényei szerint a legnagyobb kedvenceimnek akarom megadni az esélyt a nyerésre.

Szóval itt a listám:

FILMEK:

Paycheck 35 - juszt is, idő filmek rulez.
Az ember gyermeke - 25 pont
Equilibrium - 16 pont
Johnny Mnemonic - 14 pont
Sunshine - 10 pont

Legjobb SZÍNÉSZEK:

Cliff Curtis (Sunshine, mint Searle) - 35 pont
Jude Law (Gattaca) - 22 pont
Christian Bale (Equilibrium) - 18 pont
Keanu Reeves (Johnny Mnemonic, Matrix) - 13 pont
Ice-T (Johnny Mnemonic) - 12 pont

Legjobb SZÍNÉSZNŐK:Uma Thurman (Gattaca) - 35 pont
Dina Meyer (nálam a Johnny Mnemonicért kapja) - 22 pont
Michelle Yeoh (Sunshine) - 18 pont
Carrie Fisher (SW) - 13 pont
Milla Jovovich (5. elem) - 12 pont

Legszexisebb színészek: Ez történetesen ua., mint a legjobb színészlistám.
Cliff Curtis (Sunshine, mint Searle) - 35 pont
Jude Law (Gattaca) - 22 pont
Christian Bale (Equilibrium) - 18 pont
Keanu Reeves (Johnny Mnemonic, Matrix) - 13 pont
Ice-T (Johnny Mnemonic) - 12 pont

Ha már Chellovecknél szóbakerült egy hoax levél nyomán a Mars és a csillagászat, gondoltam legyen itt egy-két tény is. Bár aki nem néz utána egy évek óta keringő hoaxnak, az meg is érdemli, ha elhiszi a tartalmát, még akkor is, ha nem lehet a világon mindenki csillagász. Sajnos én sem értek hozzá, ezért is szeretnék végre úgy eljutni a Polarisba, hogy jó idő is legyen és valami érdekes égi eseményt is láthassak.

Szóval Mars, látnivalók, 2007:

Dec. 24-én, hajnali 4:53:52-kor a Mars a Hold fedésébe kerül, az esemény úgy 23 percig fog tartani, hajnalban kelő távcsöves emberek figyelem, naptárba feljegyezni. :) 

A marslakók bizonyára berezeltek az őrült földlakóktól és inkább a Holdra ugrálnak majd át. Ott pedig egereket keresnek, mert tulajdonképpen övék a sajt, akarom mondani a Hold, és szeretnék megvenni tőlük fűszerért. Szerintem fotópályázatot kéne kiírni, hátha befutna 1-2 jó felvétel az adás-vételi szerződésről.  

Ezen kívül Mars oppozíció december 19-én, de maga a vörös bolygó felszíne már november közepétől egész jól megfigyelhető lesz az mcse szerint. Ugyan nem lesz olyan közel, mint 2003-ban volt, amikor 55,7 millió kilométerre volt, mert most 88,6 millió km-re lesz, de azért így is a második legfényesebb égi jelenség lesz a Hold után.

És ha már augusztus, hát most is van mit nézni odafennt, a Perseidák meteorraj augusztus 24-ig még tüzijátékot ad, bár a legjobb megfigyelési napok ippeg mögöttünk vannak, 11-13 között lehetett állítólag a legtöbb hullócsillagot látni. Hát ezeket a napokat én ugyan kihagytam, de ki tudja mit hoz a holnap Trombitása, még akár kiköthetünk a szigeten is, ott meg ugye nincsen tető az ember feje felett… Ha így lesz, én az idei hullócsillagozást ott pótolom. Vagy nem.

Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, majd LGT koncert. Az LGT koncertre járás mifelénk most már kijelenthetem, tradíció, még a Tabános időszakban kaptunk rá a keresztszüleim hatására, és gyerekként a kockás pléden, meg emberek lába alatt játszottunk a koncertek alatt. Gyerekfejjel a loksiból bennem leginkább a koncertek nagy tömegeket vonzó hangulata mellett is a családiasság érzése maradt meg, az élőzene hatása, és azt hiszem úgy 8 évesen fülig szerelmes voltam Karácsony Jánosba. :-) Az LGT szerintem a legjobb hazai zenekar, ha a munkásságukat nézzük, mindenképpen az elsők. A dalaik meg ugye magukért beszélnek. Ezzel a véleménnyel valószínűleg nem vagyok egyedül, mi sem igazolja ezt jobban, mint ami tegnap a szigeten történt.

Mondjuk kezdjük a délutánnal, a kiccsalád megbeszélte, hogy megyünk, időben megyünk, képzelt riportozunk és jó helyünk lesz a loksi koncerten is, úgy az első sorok valamelyikében. A múltkori koncerten ezt sikerült elérnünk, most nem. Ugyanis a városban a forgalom teljesen bedugult, mintha mindenki a szigetre ment volna az LGT miatt. És tényleg 35 perc alatt jutottam el a Gyöngyösi utcától a Róbert Károly körútig, ott feladtam és átváltottam a villamosra, a család másik fele meg még küzdött az autóval kijutásért. Esélytelenek voltak. Már a HÉV-re vártam, mikor ők még csak az állatkertnél jártak. A HÉV-szerelvények 10 percenként jártak, így is alig bírták el a tömeget, ami folyamatosan csak jött és jött. A másodikra azért felfértem. Aztán bemondták, hogy a szigeti lejárónál senki ne szálljon le, mert onnan még gyalogosan is lehetetlen megközelíteni  a szigetet, akkora a tömeg, jobban járunk, ha elmegyünk a következő megállóig és onnan próbálkozunk. Hátulról, mint a fodrász. Annyira meglepett ez a gondoskodás, hogy nem is hittem nekik és leszálltam. Tényleg lehetetlen volt, így végül elmentem a Kaszásdűlőig. Nem tudom mikor láttam utoljára ennyi embert. Mivel a jegyem a család másik felénél volt, ők meg a dugóban, időm volt, mint a tenger, így hobbiból beálltam jegyet venni a haveromnak, aki szintén bedugult a városban és nem gondoskodott jegyvételről időben. És itt a mínuszpont a szervezőknek. Karszalag ekkor már rég nem volt, de a jegyutánpótlás is akadozott, sztem ezrek álltak sorban hosszú kígyókban. Már a pénztárnál voltam, mikor kifogytak a jegyekből - 20 percet vártunk az újabb adagra. Mi a fene tart 20 percig? Az In-Kal Securitysek és a sziget staff viszont megtette amit lehetett, így lincselés nem alakult ki. Pedig többen fogadást kötöttek egy kis lázongás kialakulására körülöttem. Mire megkaptam a jegyet, a haver is, és a család is befutott, viszont 7 óra után voltunk, a képzelt riportról sajnos lemaradtunk. Én fél ötkor indultam - és a XIII. kerület ugye nincs messze a szigettől. A nagyszínpad előtti tér teljesen tele volt, bejutni se volt leányálom, nemhogy az első sorokba keveredni valahogy. Beértük a középpályával, oda viszont beboxoltuk magunkat. A koncert szerencsére csúszással indult, bár amennyire én az LGT-seket ismerem, szerintem nem volt véletlen. Megvárták, hogy mindenki bejusson és el tudjon helyezkedni. Valamikor háromnegyed 8 táján kezdődött el a koncert, a Fiúval, Presser Gábor előadásában, aztán jöttek sorban a többiek. Karácsony János és Somló Tamás gyermekeiket is elhozták, ők is zenéltek/énekeltek. Solti János dobolt, még mindig nagyon jól. A nézőközönség életkora pedig ahogy kell, nagyon vegyes volt, a 3 éves gyerekektől a 60 éves nagyszülőkig láttam minden korosztályból. Csak az öcsémmel nem találkoztam, aki évek óta végigkempingezi a szigetet.  

40-50 ezer ember volt kint. A sziget tele volt, a nagyszínpad előtti tér pedig kicsinek tűnt.

“Fiú, valaki mondta, hogy az élet a Tiéd lesz.
Fiú, valaki mondta, hogy az élet a Tiéd lesz.
De másnak is kell, hogy valamit adjál,
egy betût ebbõl a szóból.
Másnak is kell, hogy valamit hagyjál,
egy cseppet egy marék sóból. …”
 

“Ha a csend beszélni tudna
Négymilliárd hangon szólna
Mindarról mi bennünk rejtve él
Vágydal szólna száz szólamra
Minden gondolat dobolna
Millió szó összefolyna
Ezer nyelven kavarogna
S a világnak nem lenne titka…”

A teljesség igénye nélkül pár szám, ami lement, mert mindent nem tudtam megjegyezni: Fiú..  Áldd meg a dalt.. Kék asszony.. Primadonna.. Ha a csend beszélni tudna.. Miénk itt a tér.. Nem adom fel.. Zenevonat.. Síneken.. Nem adom fel.. Álom arcú lány.. Ringasd el magad.. Miénk ez a cirkusz.. Neked írom a dalt.. A rádió..

Ezek nagy számok a loksitól és a koncert alatt többször is elérzékenyültek a körülöttem lévő tömegek egy-egy nótát hallva, én persze nem. Nem, soha nem tudnék elérzékenyülni. Csak a fent felsorolt számok 80%-nál, meg még a kihagyottak felénél. Egy több tízezres tömegben a Miénk itt a tér c. számot meghallani, hát.. Na ilyen volt a koncert hangulata.

1. Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel,
A ház is a miénk, mert mi viseljük el,
Nekünk kevés fény jut, árnyékból van több,
Sötét szobánkban a pók rossz hálót köt.

R. Miénk itt a tér, miénk itt a tér.

2. A mély udvarokban csak ecetfa nő,
A lépcsőn melyen járok, elkopott a kő,
Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel,
Ismerős a fütty, és egymásnak felel.

R. Miénk itt a tér, miénk itt a tér.

3. Csavarogtunk mi már sokszor délután,
Ápolt kerteken, hol elfeküdt a nyár,
És ha este lett és indultunk haza
Visszafogadott minket ott a tér dala.

R. Miénk itt a tér, miénk itt a tér.

És elmondhatok még valami pozitívat: lehet szandálban menni koncertre! Most sem taposták össze a lábamat, bár ennek kockázata a múltkori FLA koncerten nagyobb volt, itt viszont ugye 40-szer annyian voltunk. Pénteken megyek újra, Skinny Puppy lesz, juszt is szandálban megyek. Az első csúnya taposásig ezzel is tesztelni fogom a koncertrejáró közönséget.