A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Bonyolult kémiai folyamatok átláthatatlan és kusza szövevényei, agy. Gondolkodom, tehát vagyok. Az agy teszi emberré az embert? Az agy hozza létre a tudatot, ahogy a tudomány hiszi vagy csak a tértől független tudat egyfajta kommunikációs eszköze, ahogy mondjuk a buddhisták hiszik? A kérdés jobban megérthető, ha úgy teszik fel, hogy a tévéképernyőn keresztül érkező adást a tévé csinálja, vagy sem? Tévé nélkül nem látjuk az adást (egyelőre), mint ahogy agyi működés nélkül a tudatunk sem képes kifejezésre jutni. De tudunk-e bánni az agyunkkal? Főleg ebben a felgyorsult, rohanós, maximalista világban, ahol a vélt vagy valós elvárások könnyen összeroppanthatják az embert. Nem bírjuk a munkát, a stresszt, szorongunk, félünk, közben egyre kevesebb időnk marad arra, hogy felszabadultan, csak úgy: jól érezzük magunkat és éljünk. Változunk. Lassan már érezni sem fogunk tudni, illetve az érzéseink egyre inkább eltolódnak a drogok irányába. Meglátunk valamit, ami megtetszik és azonnal azt akarjuk - minden kihagyhatatlan. Hormonokat, dopamint és oxytocint termel az agyunk, meg még sok mindent. Tulajdonképpen kompenzálunk, egyfajta fájdalomcsillapítás ez a túlterhelésre. Kémia, amit még nem tudunk manipulálni, de könnyen elképzelhető, hogy már nincs messze az időpont, amikor ez is csak részletkérdés lesz. Kemik, kémia - vagy nem csak az… Most még ennyi, de…

Meddig maradunk azok, akik most vagyunk? Vagy épp akiknek hisszük magunkat.

Egyre erősebben függünk a technikától, a nettől, az információtól, persze lehet erre mondani, hogy már aki, mert nyilván vannak eltérések ember és ember között. Egyre több az információnk és egyre kevésbé tudunk bánni vele, fizikai és pszichológiai értelemben egyaránt. Néha jó lenne kiszállni, de nem lehet.

Mert a világ nem áll meg, rohamtempóban változik körülöttünk, és esélyünk sincs rá, hogy ez egy átmeneti állapot legyen. Nem, valójában egyre gyorsabban változik, fejlődik a technika, a tudomány - és velük együtt mi, homo sapiens sapiensek is. Akár akarjuk, akár nem, a tudatunk ebben a folyamatban olyan, mint egy szenvedő alany valami útelágazás előszobájában, ami próbál alkalmazkodni mindehhez. És az, hogy ezt az átalakulást a tudatunk, agyunk hogyan bírja majd? A világ fejlődése, változása mellett az emberi tudat, elme és agy változásainak irányai azok, amik még igazán érdekesek. Hová vezethet mindez az ember szempontjából?

Első olvasatra mindezeknek az egymásra dobált mondatoknak itt felül talán úgy tűnhet, nem sok közük van a Poszthumán döntéshez, hiszen nem itt kezdődik a történet, hanem a jövőben, amikor ezen a ponton már túl vagyunk. Valójában azonban - legalábbis számomra, nagyon is idevágó. A történet cselekménye mögött ilyen és ehhez hasonló kérdések tekergőznek az ember fejében, és ez csak a kezdet. Az időn kívül van még pár kedvenc témám az sf-ben, az egyik a vallás-eredet tárgyköre, a másik maga az emberi fejlődés. Milyen lesz vajon a homo sapiens sapiens utáni ember? Még egy sapiens a végén már nevetséges lenne. Már akkor érdekelt a könyv, amikor először tudomást szereztem róla, még címként és borítótervként, annak ellenére is, hogy Hackett betegesen nem szeret spoilerkedni, így sokáig ennyivel kellett beérnem és egy-két információmorzsával. Meg a kérdéseimre kapott: majd megtudod, ha elolvasod válaszokkal, esetleg egy-két vigyorral megtűzdelve, ha közel vagy épp nagyon messze jártam a könyv egyes kérdésekkel kapcsolatban ábrázolt jövőképétől. Hát jelentem, elolvastam és nem bántam meg.

Ehhez a témához is nehéz hozzányúlni, mert ugye egy elméleti kérdés a poszthumán életről lehet érdekes egy hasonszőrűekből álló baráti társaságban, de ha papírra kerül és nem tudományos könyvet akar belőle az író csinálni - amit nem is lehetne -, akkor kell hozzá egy történet, amin keresztül el tudja mondani a véleményét. A téma komplexitása miatt ez nem is olyan egyszerű, sok információ és gondolat, rengeteg szál szükséges a történet lényegi mondanivalójának megalapozásához, emiatt van az, hogy egy elmélyültebb sf témánál a történet nem az első 10-20 oldalon indul be, sok-sok oldalon keresztül az ember csak kapja az információkat, amik aztán később a regény folyamán értelmet nyernek és hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy még jobban bele tudjon merülni a szerző által kitalált világba. Tökéletes esetben teljesen el is lehet veszni benne. Ez nem mindenkinek sikerült eddig az sf történelemben, hiába az esetleg jó téma, történetet álmodni és írni tudni kell. El lehetne vitatkozgatni a Poszthumán döntés egyes részeiről is, mint ahogy én is nehezményeztem az elején a sok tapogatózást és érzelmi csapongást, viszont a végére beláttam, hogy hiába zavart pár dolog, értelme valahol volt. Még ha középtávon is kerülnek elő a megfelelő kapaszkodók a későbbi fejezetekhez, mint ahogy az orbitvárosban a fizikai kapaszkodók a támadás után, azért csak előkerülnek. Onnantól pedig letehetetlen. Valamint az is biztos, hogy sokan vannak, akiket az sem zavar majd, ami engem igen.

Például muszáj vagyok kiemelni egy karaktert a könyvből, nevezetesen Zhijuan Marsdent, a pavonisi nagykövetet, egyszerűen zseniálisan eltalált figura. A könyv elején megjelenik, és az eltűnéséig messze a legélénkebb és legizgalmasabb karaktere a történetnek. Kicsit rejtélyes figura, de csak annyira, hogy minden mondata birizgálja az ember fantáziáját, kicsit tán kegyetlen, néha már-már érzéketlennek tűnik, és mindezt csak azért, hogy az ember elgondolkozhasson azon is, hogy hogyan érthetnénk meg valakit, aki nálunk sokkal részletesebb képet lát a világról és sokkal többet is tud felfogni belőle. Ha filmről beszélnénk, nyugodtan mondhatnám, hogy elviszi az egészet a hátán. Az első pillanattól fogva imádtam és vártam minden jelenetet, gondolatot, ami vele, a pavonisszal, a poszthumánokkal kapcsolatos. Aztán egyszercsak a mór megtette kötelességét, a mór mehet alapon eltűnt a történetből, az én szívem helye meg még mindig vérzik.

Az rendben, hogy került a helyére egy másik karakter, de szerintem a nyomába sem tudott érni Marsdennek, hiába jelentős történelmi figura a történetben. A végéig reménykedtem, hogy újra felbukkan és kap még pár mondatot, de nem. Hackett kegyetlen. No de ugye még szerencse, hogy ez a legnagyobb bajom az egésszel.

A könyv jó, és kénytelen-kelletlen, de meghúztam a továbbiakat, lévén óhatatlanul spoilerkedni kezdenék, ami azért veszélyes, mert csak olyan részeket tudok kiragadni belőle és boncolgatni, amik számomra különösen érdekesek voltak, ezzel pedig nem feltétlenül adom át azt az üzenetet azoknak, akik idetévednek és ezt itt elolvassák (mind a huszonyegynéhány látogatómat ideértve), amit akartam. A sztori túl komplex ahhoz, hogy részeket ragadjon ki az ember belőle. Akit érdekel, hogy mivé válhat az ember, olvassa el.

Én meg várom a folytatást.

—

Az előbb idejött egy kolléga, a szomszédos tárgyalóból kirohanva és valami békebeli tollbetétet lebegtetve, hogy egész véletlenül nekünk nincs-e ilyenünk? Mert kifogyott. Néztünk rá a padszomszédommal, mint jólnevelt falusiak az ufóra…
- Ákos, hol élsz Te, nekünk már csak eldobható tollaink vannak. Egyrészt úgyis ellopkodják, másrészt 23 forint ám csak. - mondtam.
- Na jó, és a környezettel mi lesz?
- Mondod Te itt mindezt főnökként a productivity jegyében? Tudod te mibe kerül egy ilyen tollbetét, már ha még gyártják? - kérdeztem vissza, konstatálva, hogy a környék kezd figyelni és vigyorogni.
- Jó, hát értem én, na de mi lesz az unokáinkkal? Milyen fáknak az árnyékában fognak így játszani? - kérdezte roppant környezettudatosan.
- Fa? - legyintettem és visszafordultam a monitorhoz. - A fa az hagyján. Milyen bolygón? 
Ezen a ponton az iroda röhögésben tört ki, pedig nem is viccnek szántam.

És akkor elérkeztem oda, hogy mit várok még idén a könyvesboltokba. László Zoltán Keringését. Egyre jobban.

This entry was posted on csütörtök, augusztus 23rd, 2007 at 3:41 pm and is filed under Könyv, könyvkritika, csak sci-fi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.