A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Sokszor, nagyon sokszor gondolkoztam már el életem során arról, hogy vajon hová tűnik el az a sok fél pár zokni, ceruzák, tollak, radírok, kavicsok, matchboxok, lepketetemek, kártyalapok és csavarhúzók, meg üveggolyók társaságában, amit hasztalan keres az ember, pedig tegnap még megvolt. Sokáig azt gyanítottam, hogy mindenről a családom tehet, valamilyen formában ők tüntetik el a kacatjaimat. A gyanúm nem volt teljesen alaptalan, teszem hozzá, mert például a kavicsgyűjteményem esetén egyszer anyámat rajtakaptam az eltüntetési akciójában. Vitatkoztunk egy keveset, hogy mi való a lakásba és mi nem, majd szelektálnom kellett, hogy melyik kavicsokhoz ragaszkodom mindenképpen. A többi a kertben landolt, majd nagymamám áldásos kertészkedésének köszönhetően vélhetőleg a kukában. No de, a zoknikat senkinek nem állt érdekében eltüntetni. A ceruzáimat sem, hiszen otthon csak én használtam ceruzát, anyu rotringozott, az írás pedig csak akkor volt tiltólistán, ha a tapétára tettem. Anyunak bezzeg nem tűntek el a cuccai szinte soha, voltak olyan hülye tustollai pl., amikkel a terveit rajzolta. Nagyon utáltam, mert sosem csaklizhattam el belőlük egyet sem (pedig nagyon guszták voltak, különböző átmérőjű hegyekkel). Anyu mindig kiszúrta melyik hiányzik és ő pontosan TUDTA, hogy a hiányzó cuccai hol vannak. Nálam. Hiába próbáltam a vákuumra fogni a dolgot. A kedvenc csavarhúzóját viszont sokáig kereste, hehe. Volt is meglepetés, mikor előkerült az ágyam alól. Engem meglepett, hogy hogyan került oda, már én is kerestem, anyámat meg az, hogy vajon mit csináltam vele. Sose tudta meg, hogy a konnektort babráltam, mert mozgott. Meg még a mami Sokol típusú rádióját, amit egyszer véletlen megfürdettem, aztán jobbnak láttam gyorsan megjavítani, mielőtt kaptam volna a fejemre. Emiatt a rádió is az eltűntek listáján volt pár napig, és az ősök nagyon keresték (esélyük nem volt megtalálni, mert arra nem gondoltak, hogy a padláson van), majd rejtélyes módon újra a fürdőkád peremén figyelt egy reggelen. Megjegyzem rohadt nagy marhaság rádiót tartani ilyen helyen, pár nappal később mami is megfürdette. Emlékszem, hogy nem tudtam eldönteni, hogy bosszús legyek, vagy sem, mikor megláttam úszni a kádban, hogy ezért, ezért küzdöttem én annyit vele? Ugyanis utána ki akarták dobni. Ez a méreg, nem a cián. Elkértem, szétszedtem, kiszárítottam, összeraktam és működött. A szocializmusnak igenis voltak előnyei - pl., hogy akkoriban ez még megoldható volt. Nem ragasztották a nyomi cuccokat, hanem voltak szép kis csavarok benne és jól ki lehetett belezni mindent. Kis szerencsével még utána is működőképes maradt, ha jól rakta össze a végén az ember. Egyszer egy tévét is szétszedtem. Azt is muszájból, az iskolában. Nem lényeges. Csak egy osztályfőnökit kaptam és abban az évben nem kellett többet virágot locsolnom hetes pozícióban sem. Ahelyett, hogy a virágot rakták volna el a tévé tetejéről. Na de ez tényleg mindegy, akkor is tudtam már, hogy nem kell mindent megértenem, mert nem lehet.

Kicsi voltam, ártatlan és azt hittem, hogy ha felnövök és vége lesz ennek a korszaknak, minden jóra fordul majd, mert én is mindent tudni fogok, mint anyu. Nem lesz több érthetetlen parajelenség a környezetemben. Én kis naív. Merthogy… ez nem egészen így van. Többek között három hete keresem otthon két fél pár zokni másik felét. Nem találom őket sehol sem, pedig már mindent legalább kétszer kimostam azóta. Talán mégis létezik az a vákuum a téridő szövetébe rejtve, aminek létéről gyerekkoromban meg voltam győződve. Nem akarom a macskákra fogni, mert fő a bizalom. Mint ahogy a kollégáimat sem akarom gyanusítgatni, mivel már megint eltűnt az összes grafitceruzám a tolltartóból és a tollaim is fogyóban vannak. Pedig álcaként több, már használhatatlan golyóstoll és filctoll is lakik a tartóban az asztalomon, de azokat persze már 4 éve nem vitte el a vákuum. A radírgyűjteményem szerencsére még megvan, de szerintem csak azért, mert azokat féltem és elzárom, ahogy azt a rendes gyűjtők teszik. A téridő rusnya vákuuma elől, nem a kollégák elől persze. Nem volt mit tennem ma, az elzárt fiókból előszedtem a dobozomat, amiben még van pár kincstári ceruzám. Létkérdés a meglétük nekem, ugyanis utálok rotringot használni, nekem grafitceruza kell. 2B-s lehetőleg, de minél több B, annál jobb. Most itt ülök, nézegetem őket, hármat tettem ki. Szépek, hívogatóak, azt mondják, hogy írj velem. Szerintem a hétvégére elviszi őket a vákuum… Én pedig szomorú leszek nagyon, mert már csak kettő van a rejtekhelyen. Esetleg utána beszerzőkörútra indulok, és megkeresem azt a vákuumot, akárhol is legyen, üveghegyen innen vagy túl. Ha megtalálom, szerintem meglesznek a zoknik és a csavarhúzókészletem hiányzó darabjai is még sok másik rég eltűnt kacatom társaságában. Vajon milyen hely lehet? Állítólag pár ember már eljutott oda, de senki se tud semmit biztosan, mert vissza még nem jött egyetlen ember sem onnan. Ha arra a töménytelen mennyiségű kincsre gondolok, ami ott kakukkolhat a gyűjtőben, hát nem is csodálkozom. Egy élet is kevés lehet ahhoz, hogy az ember kiválassza a sajátjait és megpróbáljon visszajönni velük. Talán nem is lehetséges. Pedig biztosan ott vannak pl. gyerekkorom kedvenc üveggolyói is. Talán a rengeteg halott villanykörtémre is ott a magyarázat a kincsesbányában. Tegnap is kinyírtam egyet, megyek haza, kapcsolnám fel a villanyt az előszobában, aztán a szokásos módon megadta magát a körte és búcsúzóul még jól levágta a főkapcsolót. Vitte volna el inkább a vákuum.

This entry was posted on hétfő, augusztus 27th, 2007 at 2:37 pm and is filed under létezés, minden. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.