Egy egyszerűnek tűnő kérdés
Posted in Kategória on október 30th, 2007Kinek a tulajdona az ember saját élete?
Hm-hm. Milyen önző válaszok járnak a fejemben…
Archive for október, 2007
Utánunk a vízözön… :-)
Posted in Könyv, csak sci-fi, könyvesboltok on október 29th, 2007Az elmúlt fél évben új hobbira tettem szert. Mióta megfogadtam a tanácsot, miszerint szép dolog antikváriumi könyveket venni és a klasszikus sci-fit olvasgatni, azért törődjek a mával is, időnként végigzaklatok pár könyvesboltot könyveket keresve és ma rájöttem, hogy ennek a sportnak az addiktív oldalán túl még hatása is van. No persze nem olyan, mint amit az átlag halandó gondolhatna…
A vonzáskörzetem tartalmaz egy Duna Plaza nevezetű komplexumot, meg rajtuk kívül még a Nyugati téri Alexandráig is könnyen eljutok. Szóval, ha nem is sok boltot, de párat lassan már úgy ismerek, mint a tenyeremet és helyenként már az eladók is megismernek. Hurrá. Évek óta jártam már mindegyikbe, csak eddig az arabszótáraim körüli tortúrán túl más attrocitás nem ért, lévén nézelődtem csak és ha valami megtetszett, elkísértem a pénztárig. Mióta azonban főképp kortárs hazai sci-fire vadászok, minden megváltozott. Tapasztalataimat összegezve elmondhatom, hogy a Libri rendszerezése szerintem úgy szar ahogy van. Ritkán vásárolok bestseller könyveket, no de azon kívül ugye annál többet, így rendszeresen elveszek náluk. A kategóriáik ugyan hangzatosak, de nélkülözik a SCI-FI ITT táblákat, tehát belépvén az ember rutintalan gyermeke elbizonytalanodik, hogy most a regények, a világirodalom vagy esetleg a szakácskönyvek között keresse vágyálmai tárgyát. Mondom, a rutintalanjai - mert én ilyesmivel már nem is fáradozom nevezett üzletben. Ha cél nélküli vadászatra esek be, akkor végigsétálom a boltot, ha meg keresek valamit, megyek szépen a számítógép környéki eladókhoz vagy pénztárosokhoz és megkérdezem van-e. A Libriben általában sosincs semmi sci-fi témában (náluk egyedül F. Pohl Átjáró sorozatát sikerült anno megvenni). Ami miatt mégsem dobom ki a 10%-os kártyájukat, az az, hogy eddig az ő eladóik és hozzáállásuk legalább normális volt. Fel tudom tételezni a dolgozóikról, nem is egyről, hogy valóban szeretik a könyveket. Ez pedig ugye köztudottan nem általános dolog manapság, még egy könyvesboltban sem.
Szóval a múlt héten egyszer már körbejártam a Plaza könyvesboltjait.
Földszint, Libri, pénztár:
- Jó napot kívánok, László Zoltán új könyvét keresem, a Keringést. Kapható már esetleg Önöknél?
Kis bogarászás, egy ujjal gépelés a 21. században, majd törlés, újragépelés, megtorpanás.
- Mit is mondott, milyen László?
- László Zoltán - magyarázom türelmesen.
Újabb nekifutásra már sikerül, majd közli velem az eredményt:
- Nem, sajnos nincs a rendszerünkben.
Köszike és távozás. Nem szabadulsz, jövő héten újra jövök, tettem hozzá gondolatban.
I. emelet, Alexandra, itt nem beszélgettem elsőre, mert tudom hová dugják a sci-fiket:
SF polcok túlnyomórészt fantasy kínálatának átszaglászása. Mellékhatás van, egész jó helyen is, Csonkolás is van, ippeg mellette, hurrá. Poszthumán nincs vagy csak eldugták, Keringés sehol. Körbekémlelés, egy eladó se látszik a környéken. Maradt a pénztár, határozott léptekkel és vereségem teljes tudatában oda is mentem. Az Alexandrában azonban mindig meg tudnak lepni valamivel… A fentihez erősen hasonlító helyzet ismétlődött meg, annyi különbséggel, hogy itt az eladó jobban tudott gépelni és László Zoltán neve sem volt ismeretlen a számítógép adatbázisának. Hiperballada volt, Keringés nem. Az eladóhölgy ekkor megkérdezte tőlem, hogy biztosan van-e ilyen könyv, egész biztos erre gondoltam? Vettem egy mély levegőt és megtartottam magamnak a véleményem, miszerint vajon mégis miért kereshetem, és úgy döntöttem viccre veszem a dolgot. Közöltem vele, hogy meglehet csak álmodtam az egészet, de azért köszönöm, hogy megnézte. Kicsit furán néztek rám a kollégájával ahogy távoztam, de ez nem zavart, mert én is furákat gondoltam közben.
Múlt hétre ennyi csalódás nekem elég is volt és mivel a Mórót a DP-ben bezárták, a maradék Könyvsarokba már nem mentem be, mert ott se kínálat, se hozzáértés, én meg már pont eléggé felbosszantottam magam az Alexandrában.
Ma ki kellett mennem újra a Plazaba virágcsokrot készíttetni, így a holtidőben gondoltam a rend kedvéért ismét meglátogatom kedvenc mamutjaimat, hátha. A Libriben mázlim volt, mert egy ismerős eladó elgáncsolt szinte már a bejáratnál mosolyogva, hogy segíthet-e. Naná, elmondtam mit szeretnék és már szaladtunk is az Agyhoz, azaz az SQL szerverük bolti manifesztációjához, mert a név ugyan rémlett neki, de a könyv nem. Ez is valami, gondoltam.
Kedvenc eladóm kis idő múlva meg is szólalt:
- Hát, ez úgy látszik még a jövő zenéje…
Ha a hír nem szomorított volna el kissé, akkor biztos nevettem volna egyet ezen, hiszen egy sf könyv esetében ennél frappánsabb válasz nincs is. Így csak elköszöntem. Majd még benézek.
Irány az első emelet. Már messziről valami megmagyarázhatatlan jókedv öntötte el a szívemet, egész pontosan a mozgólépcsőn állva. Tudtam, éreztem, hogy itt valami most lesz. Kicsit közelebb érve az Alexandrához látom ám, hogy a bolt sötét, de teljesen, pedig az ajtó nyitva, rács fent, tehát elvileg nyitva vannak. Egy szerelő kinézetű srác a bolt előtt gordiuszi csomós játékot játszott egy hosszú narancssárga tápkábellel és még nem volt biztos melyikük fog nyerni. Nocsak - gondoltam -, csak tán nem áramszünet? Mindent megértettem, ahogy közelebb értem.
Az Alexandra teljes személyzete térdelőhelyzetben az üzletben, felmosóvödrök jobbról és balról, mindenki izzad, a bolt pedig úszik (szerencsére a könyvek nem voltak veszélyben). A takarítógép pedig, amit nemrég vihettek oda, áram hiányában némán és lenézően sztrájkolt felettük. Meg kellett állnom egy pillanatra, ilyet azért mégsem láthat az ember minden nap. Tekintetem a múlt heti eladóhölgyet kereste, akit meg is láttam hamar, szinte a lábaim előtt, a bejárathoz közel térdelt és kármentesítette a padlót. Úgy éreztem, hogy elégtételt szolgáltatott az élet. Nekem és a méltánytalanul rendszerbe vagy polcra nem kerülő könyveknek. 
Délután megint arra megyek. Hátha….
Ja, mindezek után, szintén valami isteni sugallatra bementem a Könyvsarokba, ahol soha semmit nem lehet megkapni. Volt a rendszerükben a könyvből, sőt pénteken már ebben a boltban is lesz. És tudom, hogy a Károly körúton már megvehetném a Keringést, de nem tehetem. Még csak 2*2,5 boltban jártam és ha ezek után hirtelen egy újabb boltban rögtön és készségesen azt mondanák nekem, hogy: - László Zoltán? Hát persze, hogy van az új könyvéből, nézze csak, ott áll a bolt közepén halomban, mennyit vinne? - már-már csalódott lennék. Végtére is onnan hova lehetne fejlődni? Inkább Keringek még kicsit a Plazaban - pedig a szomorú a dologban az, hogy ha az egyik mamut Károly körúti boltjában már van, akkor lehetne ilyen alapon az összes boltjukban is.
Kéne valami Lumnitzer nővéres kommandó a hazai könyvesboltokba is… Ha pár hasonszőrű, cseppet dilis sci-fi könyvmoly sokat blogolna erről, még a végén el is érhetnénk valamit. Vagy már megint túl naív vagyok?
Rövidségek
Posted in minden, csak sci-fi, vicc on október 27th, 2007Odakint lassan levetik ruhájukat a fák, múlik egy újabb év, nem könyörtelenül, nem hangosan, csak úgy megint végetér. Hiába, a természet mesterien kezeli a születés és elmúlás drámáját.
Én meg ezen a remek kis szombati munkanapon, ami vélhetőleg egészségesen rövid lesz, a tegnapi sörözés utóhatásaként próbáltam a kávém fölött összeszedegetni a pár maradék agysejtemet, hogy munkára bírjam őket. De mind azt mondja, hogy minek, hiszen ez egy olyan rövid nap, nincs értelme bármi komolyabba belekezdeni. És valóban, mindjárt véget is ér, délre kihalt az épület. Ha sci-fivel akarnám kifejezni, azt mondhatnám, hogy a hétfők és a keddek amolyan többkötetes regénynapszerűek, a szerdák a kisregényekre hasonlítanak, míg a csütörtökök a novellákra. Közben mindenki a pénteket (vagy most épp ugye munkanap lévén a szombatot) várja, mert ezek a legrövidebb napok, amik után jön a várva várt hétvége. No de mi hasonlítható az ilyen nem sok értelme van dolgozni napokhoz a sci-fiben? Hát a legrövidebb sci-fi történetek kategóriája. Azokból még egy ilyen napba is sok belefér. Sokan azt mondják, hogy a regények az igaziak, tegnap szóbakerült viszont az SF találkozón az is, hogy rendben, no de hány oldal, mennyi karakter és kell-e, hogy minden regény egyre hosszabb és hosszabb legyen? Persze hogy nem kell, jómagam a novellákat amúgy is picit jobban szeretem. Rövid történetet írni nehezebb, pláne ha jó rövid történetről beszélünk, ezt a véleményemet kétlem, hogy valaha is meg tudná változtatni bármi.
A világ legrövidebb szerelmes SF története:
“Boy meets girl. Boy loses girl. Boy builds girl.”
/Jeff Renner/
Legrövidebb SF történetek:
“The last man on earth sat alone in a room. There was a knock on the door….”
/Frederick Brown/
“That morning the sun rose in the west.”
/Anthony Burgess/
“Time ended. Yesterday.”
/Roger Deeley/
Szeritnem nagyon jók. Az viszont elgondolkoztató, hogy akármerre nézelődtem, gyakorlatilag minden rövid sztori szomorú vagy legalábbis borongós. Vajon miért van ez? Tény, hogy erre a témára nem is nagyon jellemző a viccelődés (oké, Galaktikus főnyeremény és a Galaxis utikalauz stopposoknak kivétel), pedig az ember azt hinné, hogy a rövid, főleg pár szavas történeteknél a humor dominálhatna, mint például a viccekben. Ki is próbáltam.
Instant univerzum teremtményekkel, olvasta Isten a dobozon.
A pontos idő 7:45:12 - sugározta a fekete lyuk.
A látszat csal - ez se nem ajánló, se nem kritika
Posted in Könyv, létezés, minden on október 9th, 2007“A város, akár egy szikrázó ékszer, csillogott a sivatag keblén. Valaha nagy változások és sorsfordulók tanúja volt, de most az Idő csak repült felette. A sivatag arculatán nappal és éjjel váltakozott, ám Diaspar utcáin örök délután volt, sohase szállt le a sötétség. A hosszú téli éjszakák olykor zúzmarával borították a sivatagot, ha a Föld ritkás levegőjében az utolsó nedvesség is összefagyott - a város azonban nem ismert se meleget, se hideget. Nem érintkezett a külvilággal, zárt világegyetem volt….… Az emberek sok mindent elfelejtettek, de anélkül, hogy ezt tudták volna. Tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ahogy az is őhozzájuk - hisz mindkettőt együtt tervezték el. Hogy mi van a város falain kívül, nem tartozott rájuk; ezt kitörölték agyukból. Egyedül Diaspar létezett, másra nem volt szükségük, képzeletük csak ezt tudta átfogni. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az Ember valaha a csillagok ura volt.”
(Arthur C. Clarke: A város és a csillagok)
Azok a boldog ‘50-es évek. Egészen pontosan 1956, három évvel vagyunk a Gyermekkor vége után és ACC újabb könyvvel jelenik meg, vagyis mégsem. Ugyanis a Város és a Csillagok eredeti nevén és átdolgozás előtt valójában Clarke első regénye volt, melynek a címe Against the Fall of Night (jelentése kb.: a sötétség leple ellen) volt és a Startling Stories című magazinban jelent meg 1948-ban. Témáját és világát tekintve nagyon is illeszkednek egymáshoz a Gyermekkor végével, és sokak véleményét osztom, amikor azt mondom, hogy e két könyv minden bizonnyal dobogós lenne egy SF örökranglistán, méghozzá előkelő arany díszekben tetszelegnének. Legalábbis számomra mindenképpen. Szóval 1956, az emberiség végtelen hatalmának, technikai fejlődésének és optimizmusának, valamint a világűrbe való kirajzásának küszöbe és akkor jön egy ember, aki az űroperák tetszetős világa helyett az emberiség fejlődéséről és - a város és a csillagokban - annak veszélyeiről írogat. Mert igenis “idebent” maradni a Földön ugyanolyan kockázatos dolog, mint kimerészkedni ebből a többnyire kényelmesnek mondható, zárt világból. Ha dióhéjban össze akarnám foglalni, akkor azt mondhatnám erről szól A város és a csillagok, de persze ACC-nél semmi sem ennyire egyszerű. A pasi zseninek született és hiába több, mint 50 éves már ez a történet, még mindig fel lehet fedezni benne újabb és újabb rejtett igazságokat és törvényszerűségeket. Még akkor is, ha a címben említett város, Diaspar az író fejében és a történetben nem a jelenünkről szól, hanem egy évmilliókkal későbbi Földről és emberiségről. Mégis, a mi utunkról ír, egy lehetséges következményéről annak, amivé válhatunk és ennek veszélyeire próbál meg figyelmeztetni bennünket.
Az üzenete egyszerű, örökérvényű és nagyon is emberi, csak venni kell hozzá a fáradtságot, hogy megértsük: az ég és a föld, az értelem és az érzelem, a technika és természet, a művészet és a szeretet és még hosszan sorolhatnám - bár külön-külön is létezhetnek, és ha elég időnk van a tökéletesítgetésükre, szinte megtévesztésig igazinak és csodálatosnak tűnhetnek önmagukban is, sosem lesznek egészek, csak részigazságokat hordoznak magukban valamiről, amit nem értenek. Mint Diaspar lakói, akik sok mindent elfelejtettek már, de anélkül, hogy ezt tudták volna, miközben az örök tökéletességbe fagyott világukban már nem érdekli őket, hogy mi van a város falain túl, egyáltalán létezik-e ott még valami élet. Diaspar pedig, minden tökéletessége ellenére egy kettévált világ egyik fele csupán, amely egy ősi mítosz Támadóitól rettegve az önkéntes rabságot és bezártságot választotta, az évmilliók során meggyőzve önmagát arról, hogy nem volt más választása. Társadalma, technikája, művészete - bár szép, de nélkülözi a lényeget, amit az értelmük és a céljuk jelenthet. Csak úgy van, egy gondosan megtervezett és ügyesen fenntartott látszatvilág. Míg egy szép napon Alvin, Diaspar egy különös és különleges lakója fel nem forgatja a város életét. No de ez már a történet ismertetője lenne és nem az a célom, hogy bárkit is meggyőzzek arról, hogy ezt a könyvet érdemes elolvasni. A sci-fi rajongók nagy része úgyis olvasta már legalább egyszer, mivel ez egy kötelező olvasmány az SF-ben. Azért írtam le a fentieket, mert napok óta azon töprengtem, hogy mire is hasonlít amit átélek. Tudtam, hogy már olvastam valahol róla.
2007 van, október eleje. Amikor kettévált a világom és rájöttem, hogy Diasparban élek. Egyetlen ártatlannak tűnő búcsúzás során akarat nélkül kimondott mondatok döbbentettek rá, hogy mennyire átvágtam önmagam. Természetesen csak utólag gondolkoztam el rajta, hogy ezeket a mondatokat vajon ki mondta ki helyettem és miért tehette? Persze tudtam, hogy én voltam és bármilyen furcsán is hangozzék ez, néha tényleg nehéz megkülönböztetni, hogy hol kezdődünk mi magunk az elvárt viselkedéseinken, szerepeinken túl. Hiszen a felszínen mindennek tökéletesnek kell látszania, mindig tudnunk kell mit akarunk, mire vágyunk, mit érzünk és arra tanítanak minket fél életünkben, hogy törekedjünk a céljaink elérésére, az életeink tökéletesítésére. Ez szép, jól hangzik, mégis sokszor csupán hazugság. Miért? Mert miközben az álmaink céljainak elérésére törekszünk, legyenek azok bármik, sokszor már nem tudjuk mire is lett volna szükségünk valójában, az csupán egy feledésbe merülő részletté válik. Nem lényeges. Nehogy már megtudjuk mi van a saját falainkon kívül. És hogy mi van az én falaimon túl most? Jelenleg sötétség, veszélyes sötétség. Az akaratom, ami eddig biztosan vezetett, most halott. Már nem akarok. A vágyaim is hibernálódtak, én pedig lebegek valamiben, amit úgy hívnak élet, de nem vagyok biztos benne, hogy a továbbiakban azonosulni akarok az elvárásaival. És folyton egy-egy kép úszik be a látóterembe, csupa szándék és akarat nélküli mozdulatokról és cselekvésekről felvillanó emlékkép. Tökéletlenek, szerencsétlenek, esetlenek, bénák és hibák. Azt hiszem az életem elmúlt pár hetének ritka valós pillanatait látom és ez egy nagyon furcsa élmény. Hiányzik a valóság. Furcsa, hogy pont én mondom ezt.
Karakterek
Posted in minden, vicc on október 4th, 2007Ezt a linket már biztosan mindenki ismeri, és csak nekem volt új dolog ma reggel. Mindig nagyon le vagyok maradva ezen a téren. Is.
Melyik fantasy/sci-fi karakter lennék… http://www.tk421.net/character/
And so am I, very dangerous: more dangerous than anything you will ever meet, unless you are brought alive before the seat of the Dark Lord.
Emberek, térdre, különben mehettek Mordorba! Gyorsan le is támadtam az egyik kolleginámat, és síri hangon közöltem vele, hogy világmegváltó céljaimhoz szükségem van az ebédjére. Azonnal adja át önként és dalolva, különben az egész világ elpusztul majd és őt utolsó áldozatként takaréklángon fogja ropogósra pirítani a CEO-nk. Inkább nem részletezném mit mondott, bár rövid volt, de nem igazán szalonképes. Egyszóval lehet, hogy a survey veszélyesnek talál engem, de a kollegina sajna nem. Most melyiküknek lehet vajon igaza? :-)
Eh, lennék inkább a Shadows a Babylon 5-ből, az mégiscsak sokkal kevésbé felkapott - egészen pontosan a statisztika alapján ők állnak az utolsó helyen. Még az sem zavarna, hogy gőzöm sincs róla, kik ők, mert csak 1-2 részt láttam a sorozatból, abban pedig semmiféle fura tintapacák nem játszottak. Shame.
