A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

(Arthur C. Clarke: A város és a csillagok)

Azok a boldog ‘50-es évek. Egészen pontosan 1956, három évvel vagyunk a Gyermekkor vége után és ACC újabb könyvvel jelenik meg, vagyis mégsem. Ugyanis a Város és a Csillagok eredeti nevén és átdolgozás előtt valójában Clarke első regénye volt, melynek a címe Against the Fall of Night (jelentése kb.: a sötétség leple ellen) volt és a Startling Stories című magazinban jelent meg 1948-ban. Témáját és világát tekintve nagyon is illeszkednek egymáshoz a Gyermekkor végével, és sokak véleményét osztom, amikor azt mondom, hogy e két könyv minden bizonnyal dobogós lenne egy SF örökranglistán, méghozzá előkelő arany díszekben tetszelegnének. Legalábbis számomra mindenképpen. Szóval 1956, az emberiség végtelen hatalmának, technikai fejlődésének és optimizmusának, valamint a világűrbe való kirajzásának küszöbe és akkor jön egy ember, aki az űroperák tetszetős világa helyett az emberiség fejlődéséről és - a város és a csillagokban - annak veszélyeiről írogat. Mert igenis “idebent” maradni a Földön ugyanolyan kockázatos dolog, mint kimerészkedni ebből a többnyire kényelmesnek mondható, zárt világból. Ha dióhéjban össze akarnám foglalni, akkor azt mondhatnám erről szól A város és a csillagok, de persze ACC-nél semmi sem ennyire egyszerű. A pasi zseninek született és hiába több, mint 50 éves már ez a történet, még mindig fel lehet fedezni benne újabb és újabb rejtett igazságokat és törvényszerűségeket. Még akkor is, ha a címben említett város, Diaspar az író fejében és a történetben nem a jelenünkről szól, hanem egy évmilliókkal későbbi Földről és emberiségről. Mégis, a mi utunkról ír, egy lehetséges következményéről annak, amivé válhatunk és ennek veszélyeire próbál meg figyelmeztetni bennünket.

Az üzenete egyszerű, örökérvényű és nagyon is emberi, csak venni kell hozzá a fáradtságot, hogy megértsük: az ég és a föld, az értelem és az érzelem, a technika és természet, a művészet és a szeretet és még hosszan sorolhatnám - bár külön-külön is létezhetnek, és ha elég időnk van a tökéletesítgetésükre, szinte megtévesztésig igazinak és csodálatosnak tűnhetnek önmagukban is, sosem lesznek egészek, csak részigazságokat hordoznak magukban valamiről, amit nem értenek. Mint Diaspar lakói, akik sok mindent elfelejtettek már, de anélkül, hogy ezt tudták volna, miközben az örök tökéletességbe fagyott világukban már nem érdekli őket, hogy mi van a város falain túl, egyáltalán létezik-e ott még valami élet. Diaspar pedig, minden tökéletessége ellenére egy kettévált világ egyik fele csupán, amely egy ősi mítosz Támadóitól rettegve az önkéntes rabságot és bezártságot választotta, az évmilliók során meggyőzve önmagát arról, hogy nem volt más választása. Társadalma, technikája, művészete - bár szép, de nélkülözi a lényeget, amit az értelmük és a céljuk jelenthet. Csak úgy van, egy gondosan megtervezett és ügyesen fenntartott látszatvilág. Míg egy szép napon Alvin, Diaspar egy különös és különleges lakója fel nem forgatja a város életét. No de ez már a történet ismertetője lenne és nem az a célom, hogy bárkit is meggyőzzek arról, hogy ezt a könyvet érdemes elolvasni. A sci-fi rajongók nagy része úgyis olvasta már legalább egyszer, mivel ez egy kötelező olvasmány az SF-ben. Azért írtam le a fentieket, mert napok óta azon töprengtem, hogy mire is hasonlít amit átélek. Tudtam, hogy már olvastam valahol róla.

2007 van, október eleje. Amikor kettévált a világom és rájöttem, hogy Diasparban élek. Egyetlen ártatlannak tűnő búcsúzás során akarat nélkül kimondott mondatok döbbentettek rá, hogy mennyire átvágtam önmagam. Természetesen csak utólag gondolkoztam el rajta, hogy ezeket a mondatokat vajon ki mondta ki helyettem és miért tehette? Persze tudtam, hogy én voltam és bármilyen furcsán is hangozzék ez, néha tényleg nehéz megkülönböztetni, hogy hol kezdődünk mi magunk az elvárt viselkedéseinken, szerepeinken túl. Hiszen a felszínen mindennek tökéletesnek kell látszania, mindig tudnunk kell mit akarunk, mire vágyunk, mit érzünk és arra tanítanak minket fél életünkben, hogy törekedjünk a céljaink elérésére, az életeink tökéletesítésére. Ez szép, jól hangzik, mégis sokszor csupán hazugság. Miért? Mert miközben az álmaink céljainak elérésére törekszünk, legyenek azok bármik, sokszor már nem tudjuk mire is lett volna szükségünk valójában, az csupán egy feledésbe merülő részletté válik. Nem lényeges. Nehogy már megtudjuk mi van a saját falainkon kívül. És hogy mi van az én falaimon túl most? Jelenleg sötétség, veszélyes sötétség. Az akaratom, ami eddig biztosan vezetett, most halott. Már nem akarok. A vágyaim is hibernálódtak, én pedig lebegek valamiben, amit úgy hívnak élet, de nem vagyok biztos benne, hogy a továbbiakban azonosulni akarok az elvárásaival. És folyton egy-egy kép úszik be a látóterembe, csupa szándék és akarat nélküli mozdulatokról és cselekvésekről felvillanó emlékkép. Tökéletlenek, szerencsétlenek, esetlenek, bénák és hibák. Azt hiszem az életem elmúlt pár hetének ritka valós pillanatait látom és ez egy nagyon furcsa élmény. Hiányzik a valóság. Furcsa, hogy pont én mondom ezt.