A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Levadásztam, megszereztem, elkezdtem olvasni. A 25. oldalon jártam, amikor ténylegesen ceruzát ragadtam - és igen, csúnyán megbecstelenítettem a könyvet olvasás közben, mivel aláhúzkodtam benne részeket, cseppet sem becsülve irodalmi voltát. Kicsit úgy néz most ki, mint egy tankönyv. És azt hiszem, hogy ez egy találó gondolat a jellemzés elkezdéséhez. Hozzáteszem, hogy a ceruzát ragadó kéz pánikból fogott bele a húzkodásba. Nem világméretű katasztrófa pánik volt ez, csak amolyan jajistenem, nehogy azt csinálja, ami ma annyira divatosnak tűnik az sf-ben. A könyv eleje alapján kicsit féltem tőle, hogy Zoli is elveszik a mennyiségi sci-fi írásban a minőségi helyett. Ez alatt azt értem, amikor egy regény írója, feledve az írás igazi lényegét, a szórakoztatást, csak a sci-fire koncentrálva hangulatteremtés gyanánt kimerül annyiban, hogy mindenféle technikai, technológiai műblablába keveredik, amibe aztán, mivel nem minden író ért is ehhez feltétlen, még jól bele is gabalyodik - vagy éppen a tények vagy a kitalációk fél-élettelenül, cél és szerep nélkül sorakoznak egymás után az oldalakon. Persze tévedtem, mindenesetre a ceruzás aláhúzkodás tanulságos volt, pár tucat oldal után már mindenfélét aláhúzogattam, ami tetszett, vagy ami éppen nem, aminek úgy gondoltam később utánanézek, így az eredeti idea, ami a kezemet vezette, hamarosan átalakult a rögzítendő, emlékezendő élmények regisztrálásává. Az egyik első dolog, amit aláhúztam már a legelején, a technika kategóriába tartozott és az aerogél volt. Mondhatnám, hogy a tudatalattimban volt valami információ róla, és volt is. Külön-külön tudtam értelmezni az aero és a gél szavakat is. Csak együtt nem hallottam még róluk. Pedig van ilyen.

Ez a kép a wikipédiából van. Az a ronda, nagy, téglaszerű izé, na az egy tégla. Az alatta lévő, füstszerű, alig látszó valami pedig az aerogél:

Aki el szeretné olvasni, hogy mi is ez az anyag és mire is jó, az megteheti itt .

De akadnak mobok, szemmozgáslekövetők, memoidok, vízpárára vetített reklámok, satöbbik. Szóval ez és az ezekhez hasonló technikai kitérők és a végkifejlet lényei (szándékosan nem írom le pontosabban őket) megérnek egy 10-est szerintem a sci-fi elemek kategóriában. Teljesen korrekt, egyszer húztam össze a szemöldököm, amikor az e-papírokról volt szó, de az is elfogadhatóan magyarázva, indokolva lett egy oldalon belül. Egy picit furcsállottam, hogy hát digitális aláírás is van, meg miegyebek, nem kell ehhez már papír feltétlen semmilyen formában sem, de logikailag jól ült a helyén.

A történet leginkább egy realista SF, egy közeljövő, amiben Frankie nem megy Hollywoodba.

A kiindulópont a közeljövőben van, amikor már eldőlt, hogy az ember, anyagi, fizikai és technikai korlátok miatt nem a világűrbe megy, hogy új, benépesíthető bolygókat keressen: erre a klímaváltozás és a túlnépesedés miatt már nincs ideje, arról nem is beszélve, hogy miliárdos nagysegrendű áttelepítésre egyetlen űrprogram sem adhat kielégítően gyors választ. Így hát ehelyett az emberiség időutazik és átjárókat teremt különböző földtörténeti időkbe, ahova kitelepítési program keretein belül, szervezetten, engedélyek alapján kerülhetnek ki az emberek a súlyos problémákkal küzdő jelenből. A szempont, hogy a Föld történetének olyan időszakaiba nyissanak kapukat, amikor a felszínén még/már nem járt ember. A jelen mellett 3 “új” Földet találnak így, a Firn-t, ami a ránk váró nagy jégkorszak után van, az Aurórát, ami egy újabb jégkorszak végén található és az Édent, egy felmelegedő periódusban lévő időszeletet, paradicsomi állapotokkal. Remélem nem kevertem össze őket. Az idő ugye kissé még a relatívnál is relatívabb fogalom ebben a könyvben, az emlékezetem pedig rövid.

Tetszett az alapötlet realizmusa nagyon - és ha az időkapu nem is számít újdonságnak az sf-ben, ezt így még nem közelítette meg senki (vagy csak nem olvastam). Hiteles is, mert az út, amin járunk, valóban ide vezethet - feltételezve, hogy valaha is képesek leszünk az időutazásra. A legszigorúbb logikával felépített történet, alaposan átgondolt gazdasági, technikai, ökológiai háttérrel, nagyon jól megfogva a multik országhatárokon átnyúló hatalmát, szerepét és a köréjük fonódó, új értelmet nyert terrorizmust. Fél pontot azért vontam le, mert még ha nincs is új a nap alatt és az időutazást vesszük elő - az időkapukról lehetett volna egy picit többet is beszélni. Meg az Éden miatt, ami nem lett kellőképpen kifejtve, pedig pl. ahogy a jelenben kutatták a Firn idők emberének nyomait, lehetett volna egy újabb szál erről az Éden idejében is, esetleg tárgyi emlékekkel súlyosbítva a Firn-Föld rejtélyét. De magyarázható lett volna az égő csipkebokor és a tízparancsolat is például, de ez csak egy kósza gondolatom volt olvasás közben. Nekem ezek csak fél pontnyit hiányoztak, ennél többet nem lehet elvenni az egyébként nagyon alaposan kidolgozott részletek miatt. Már csak azért sem, mert az író zseniálisan jól ötvözi a múltat, a jelent és a jövőt a történetben, főképp a használati tárgyakon és az egyes helyszíneken található életkörülményeken keresztül. Sokkal több mindenre gondol, mint amire nem és végülis a Keringés nem egy lexikon. Bár amilyen alapos, néha ezt hiszi az ember. Rögtön a regény legelején Budapesten vagyunk, az újban, jobban mondva a kiindulóponti jövőben, ahol a városon uralkodó hangulat kissé amolyan Sziget Fesztiválosan kaotikus, csak Kitelepülő Fesztiválnak hívják és nem 1 hétig tart. Utazók, maradók, reménykedők, mint a Földgázháborús veterán a szamovárral, aki max egy szociális kvótában reménykedhet, nem a valós kitelepülésben, körülötte mobokkal a piacon a sátorvárosban, ami nanoszerkezetekből és aerogél fóliákból készült.

(ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert részletkérdés, de raktam egy felkiáltójelet az egyiptomi helyszínnél a következő mellé: “… a blogger orrát megcsapta a sült kipufogógázok sertészsír szaga.” Khm, ezt azért kétlem, tény, hogy csak enni nem szabad, no de nem is nagyon tartanak sertést, miért pont ilyen bioüzemanyagot importálnának - ha importálni kellene egyáltalán, amikor ennek az üzemanyagnak pont az elérhetősége és olcsósága a legfőbb előnye?)
Történet: 9,5

A három fő karakter Nina Sorger, az énekesnő, Baran, a blogger és Emilia, a paleontológusnő. Mindhárom karakter nagyon jól kitalált, kidolgozott és nagyon jól megírt, mindegyik hiteles, ha egyszercsak besétálnának az ajtón, nem csodálkoznék, annyira élnek. Említésre méltó még két, remek alakítást nyújtó mellékszereplő is, az újságíró Bill Jackman és Vivianne, az ápolónőből előléptetett terrorista. Egyszerűen filmvászonra kívánkozóan láthatóak, élvezhetőek a helyzetek, a párbeszédek, a történetek és az akciók.
De nem ezért dicsérem elsősorban, hanem azért, mert egyetlen fő karakter sem tűnt el, fakult ki a könyv végére, minden fejezetnek, helyszínnek megvolt a maga világa, a maga főszereplője, mígnem a könyv végén össze nem futottak a szálak - és ők hárman. Demokratikus megoldás volt, hogy egyikük sem lett a másik fölé emelve és remekül illeszkedett a csattanóhoz, mert végülis a történet lényege sem róluk szólt, csupán mindhármuknak szerepe volt benne. Így volt ez jó és noha Zoli a blogjában kicsit kesergett azon, hogy a szerkesztés során kimaradt egy szövegen túli játék, ami Barant tette volna meg már olvasás közben is egyértelműen a teljes történet elmesélőjévé , erre most kivételesen azt mondom, hogy ha rossz nem is lett volna, de így jobb, dicséret a véletlennek vagy a szerkesztőnek.
Karakterek: 10

Általában a legtöbb sci-firől elmondható, hogy apróbb banánhéjakon csúszik el a sztorik olvasmányossága, olyan banális dolgokon, mint hogy képtelenek rövid leírásokban szemléltetni, érzékeltetni a világot, amit teremtettek, ezért sokszor több tíz oldalra van szükségük ahhoz, amit a Keringésben Zoli le tudott rendezni 1-2 mondatban, még jobban odaragasztva az olvasót a fotelhez. Kicsit tanakodnom kellett, de a nyertes bekezdés ennek szemléltetésére végül ez lett:
“Arról kezdett ábrándozni, milyen lenne, ha az apja valóban kivinné innen, át az Auróra-Földre, és újra együtt élhetnének… Még Lioráék is mennének, bár ők kizárólag az új Izraelben lennének hajlandók letelepedni, ahol a néhai tengerfenék kibucainak lakói feltörik a sós pusztaságot. Liora ott boldog lenne: a tenger másodszor is szétválasztatott a kedvéért.”

Eltekintve attól, hogy a hajlandók helyett a hajlandóak még szebb lett volna, ebben a képben minden benne van arról, hogyan változott, illetve hogyan változik majd a föld kétmillió év múlva, de mégsem száraz tényeken keresztül ismertet. És hát nemcsak ennyi ez, már a könyv legelején is előrevetíti, hogy bizony a vallások, a hit és az ideológiák ezekben a “jövőkben” ugyanúgy meghatározóak, mint a jelenben. Hisz ugyanazok a gyökerek. Az időutazás, bármennyire is egy új, tiszta lapot adhatna az emberiség kezébe, valójában nem teszi, mert ahhoz az kellene minimum, hogy az emberiség egyes korokban élő kolóniái mindenféle szempontból elszakadjanak egymástól… A könyvben persze számtalan szebbnél szebb kép és gondolat van ennek szemléltetésére, ez csak egyetlen kiragadott példa, ami nekem nagyon tetszett. Szeretem, ha valaki tud festeni a tollával - vagy épp a billentyűzetével és Zolitól nem is vártam mást, mint tökéletes festményeket.
A leírások éppen ezért 10 pontosak nálam.

A csattanó is szép és korrekt. De itt szemrebbenés nélkül levontam két pontot - minden elismerés mellett -, mert azok táborába tartozom, akik szeretik, ha az orruknál fogva vannak vezetve és már zigóta korukban is Agatha Christie rajongók voltak. A történet csattanója nagyon hamar kikövetkeztethető, a kilövőállás szó olvastakor már tudtam, mi lesz a vége, és ha nem lett volna lebilincselő a stílus és nem ilyen jól megírott a regény, nem biztos, hogy végigolvastam volna. Így viszont ennek ellenére se tudtam volna letenni, mert érdekelt mi lesz Barannal és Vivianne-nel, hogy sikerül-e az akció, orrbavágja-e valaki végre Jackmant, elkapják-e a társaságiak Emiliát és Nina megtalálja-e az apját?
Csattanó: 8

Szóval nekem ez a könyv 9,5 pontos. Olvasás közben pedig szinte végig arra gondoltam, hogy igen, ez az első olyan kortárs hazai sci-fi, aminél nem kellett elnézőnek lennem. Erre a könyvre szerintem úgy fogunk emlékezni tíz év múlva, mint a magyar SF egyik nagy mérföldkövére.

This entry was posted on hétfő, november 19th, 2007 at 11:23 pm and is filed under Könyv, könyvkritika, csak sci-fi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.