A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Into my life… hagyománytörő leszek a szónak abban az értelmében, ahogy eddig blogoltam. Ez annyit jelent, hogy nincs kedvem rébuszokban beszélve titkolózni, mert attól tartok ha ezt tenném, végképp belebonyolódnék a saját kusza agytekervényeimbe és akkor jajj, eljőve a világnak vége. Na szóval, egyszóval és másszóval, megeshet, hogy erre a sztorira még később is emlékezni szeretnék.

Az elmúlt pár hetem tán legérdekesebb része a lehetetlen erejének megtapasztalása volt, amire azóta is folyton rácsodálkozom. A lehetetlen egy olyan kettős természetű jelenség, ami bejelentés nélkül érkezik és csap le a gyanútlan szemlélőre a maga sajátos rendezőelvével, ami leginkább egy 10-es erősségű hurrikánhoz hasonlítható, csak előtte még intravénásan bead egy kis érzéstelenítőt, hogy ne fájjon. Utána pedig pardon és kézcsókom, lehet nagyokat pislogni és kérni, hogy hú, állj, álljunk meg, legalább meghökkennék egy percre! De persze ekkor már késő, mert a lehetetlen eddigre már továbbállt, az enber lánya meg szépen lengyel nyelvtanfolyamok után kajtat és már egész hozzászokott ahhoz, hogy semmin ne lepődjék meg az utóbbi időkben.

Szóval a lehetetlen érzése egy nagyon felemelő és szabad dolog, ha az ember ezt így látja és vállalni is tudja. Mert ugyan tudjuk, hogy soha semmire nincs semmi garancia az életben, mégis, akarva vagy akaratlanul szinte mindig a kockázatok minimalizálása mellett tesszük le a voksunkat és kompromisszumos döntéseket hozunk a holnapjaink érdekében. Mondván, hogy jó lesz. Gyanítom ismerős a mondat. Számomra legalábbis nagyon az. Volt.
És most felvághatnék és mondhatnám, hogy egyszercsak elegem lett az ismerős mondatokból és úgy döntöttem itt az ideje, hogy csak úgy jól érezzem magam, és ez valahol így is lenne igaz, csak mintha az én szerepem és akaratom jelentősége elhanyagolható lett volna a történetben. Mert nagyon nem rajtam múlott. Olyannyira nem, hogy néha szándékosan ártottam a bontakozó kapcsolatnak és azt mondtam, hogy na, ha ennek ellenére is összejövünk… Akkor ennek így kellett lennie. Így utólag visszagondolva ez a hozzáállás mondjuk nem volt a legszebb. Higyjétek el nekem, négy óra alvás után első igazi randizni úgy, hogy az ember alig lát és hall, nem éppen célravezető dolog. Pláne nem, ha előtte kishíján lemondtátok a találkozót, mert az alvás sokkal vonzóbbnak tűnt, mint egy lengyel kolléga vasárnap délután, aki egy rakás problémát jelenthet később. Aztán mégse voltam képes lemondani, mikor meghallottam a hangját. Viszont tényleg olyan zombi voltam, hogy a kisföldalattin a Hősök tere helyett a Duna parton kötöttünk ki, ami azért elég jelentős tévedés (lévén ugye a másik irány teljesen) és amit én egy legyintés és röhögés kíséretében konstatáltam, majd levittem az enbert a folyó partjára és elbambulva megjegyeztem, hogy az ő budapesttel való ismerkedésének az tenné a legjobbat, ha nélkülem próbálkozna vele, merthogy úgy tűnik én erre most nem vagyok alkalmas. Ekkor csókolt meg először. És valahogy mégis eljutottunk a Hősök teréhez is ezután, de az már tényleg teljesen lényegtelen. Hiszen mire odáig értünk, már mindketten tudtuk, hogy mibe vágjuk a fejszénket végül. No nem mintha nem sejtettük volna ezt már hetekkel a találkozásunk előtt, csak mindkettőnknek egyszerűbb lett volna, ha nincs igazunk. Furcsa dolgokat produkál néha az élet.

A külföldi kérdéskörre reagálva pedig úgy gondolom, hogy néha, főleg amikor olyasvalakiről van szó, mint én, aki hajlamos a legegyszerűbb dolgokat is túlkomplikálni - egy külföldi nagyon is tökéletes megoldás. Beszélhetsz te bármilyen jól bármilyen idegen nyelvet - pont annyira komplikált lesz megértetnetek egymással magatokat, hogy hagyjátok a hülye rizsát a fenébe. Ergo maradnak az alapok - és roppant gyorsan elválik, hogy van-e egyáltalán szükségetek szavakra, hogy megértsétek egymást. Szerencsésebbik esetben nincs, és máris lehet gondolkozni azon, hogy hogy éli túl az ember az 1200 km-es távolságot. Mivel nemrég elrepült, az elkövetkező három hétben kochanie nietoperz jeden ennél nem lesz közelebb.

Aztán én megyek Gdańskba. Közben pedig lengyeltanárt keresnék, illetőleg ha valaki, aki szintén távkapcsolatban él, vagy távkapcsolatba kezdett, esetleg fontolja és idetévedt hozzám, szóljon. Elképzeléseim ugyanis vannak, hogyan lehet ezt az állapotot túlélni, de egyébként ha racionálisan belegondolok, mindig rettegni kezdek, hogy ennek bizony szinte nulla az esélye…

This entry was posted on szombat, március 1st, 2008 at 12:22 am and is filed under személyes, létezés, minden, távkapcsolat. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.