A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Ha unod a banánt és a narancsot választva beülnél megnézni ezt a filmet - kérlek ne tedd meg. Nem neked készítették.

Ha a szíved mélyén még mindig csak ott vannak az elveid határai, ahol a társadalmad szabja meg őket - ne nézd meg. Unnád csak, hidd el nekem.

Ha fennen is hangoztatod nyitottságodat, miközben nem ismered akár a saját szomszédodat sem - remélem meg sem kísért a film szelleme.

A felszínen a történet két fiúról szól, kik az elmúlt 30 évben cseperedtek fel Afganisztánban. A történetnek megvan a maga nagyon egyszerű és kézzelfogható morálja emberségről, szolgaságról, háborúról, kiszolgáltatottságról, testvériességről, barátságról és jóságról. De az igazi történet valójában mintegy elrejtve, háttérként fut végig a filmen. Nézzétek mit tettünk a világgal. Mi voltunk azok. Megírtuk a jelenleg ismert emberiség végének történetét. Szimpla 30 év alatt. Elpusztítjuk önmagunkat… Látjátok, itt… itt kezdődött. 1978. Mert ez a film bizony nem kevesebbet vállalt magára a színfalak mögött, minthogy megpróbálja az idő szövetének azt a pontját meghatározni, ahol valami végérvényesen elromlott.

Aztán marad először a tétova kérdés, hogy ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. Noha kevés új tényt tárt fel számomra, mégis rengeteg apró, de gyomorszájbavágóan nagy felismerések sorozatát hozta nekem ez a film. Amik némelyikébe ha belegondolok, még most is sírok. Bár önmagában nézve a történet igencsak szomorú, nem kevés optimizmust is próbál hordozni magában az egyik főszereplő, Amir jellemfejlődése kapcsán, ezzel is mintegy sugallva azt, hogy van remény, és hogy valahol a felhők fölött süt a nap, 24/7. De ez a mentalitás ugyanakkor azért jó előre predesztinálható, így a gyakorlottabb szemek ennek az igazolásában nem reménykednek, hanem tényként veszik, hogy így van jól és így is kell történnie - és cserében koncentrálhatnak arra, hogy mi is volt valójában a történet lényege. Mi a film igazi mondanivalója, ha nem az, amiről a fő cselekményszál szól? Mert ez olyasmi, amire emlékeznünk kell, amit elfelejtenünk egyszerűen nem szabad, ha fontosnak tartjuk a saját túlélésünket.

Snitt és lássátok azt, ahogy a papírsárkányok szállnak szabadon az égen. És ahogy a versenyben az egyiket “levágják” és az szépen lehull a Földre. Ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. És marad a végtelen szomorúság, amiért a világ már soha nem lesz ugyanaz, mint 1978 előtt volt. Bizony nem. Mert ami akkor volt, már történelem. Ugyanakkor a holnapban még van remény. Ugyanis azt a holnapot éppen most, éppen mi neveljük fel. Hát tessék szépen érezni azt a felelősséget…

Felnőtteknek ajánlom a filmet, olyanoknak, akik el tudják ismerni a saját felelősségüket a világ hibáiban úgy is, hogy tevékenyen esetleg nem is vettek részt benne. Ha ilyen vagy: fájni fog és sírni fogsz rajta, de igazolni fogja a hitedet és tetszeni fog. Már ha egyáltalán ez utóbbi szó megfelelő lehet valaha is egy ilyen film leírására. És talán képes leszel az utódaidnak is megtanítani, hogy mik azok a dolgok, amik valóban tiszteletet érdemelnek az életben.

És csak most nézem, hogy milyen színei is vannak a legfontosabb papírsárkánynak a filmben. Vajon hányan tudják, hogy mit jelentenek a fekete, a fehér, a piros és a zöld színek az iszlám szimbolikájában? (És istenem, csendben zokogom csak azt, hogy és vajon hányan tudjátok a piros-fehér-zöldet?)

Rendezője: Marc Forster.

A történet írója: Khaled Hosseini. Respect. Ügyes munka, gyönyörű történetvezetés.