… amit az Élet nélkülem (My Life Without Me) c. filmben mondott Ann Leenek a kocsiban. Mellesleg ez a film 20-as a 10-es listán. Megnézni csak egy csomag 100-as papírzsebkendő kíséretében javaslom (különben megfulladnak az egerek), ennek ellenére viszont legszívesebben kötelezővé tenném mindenkinek. Vagy ezt már mondtam volna?
A féltékenység nagyon csúnya dolog, mégis tud megmosolyogtató lenni. Hogy mikor? Amikor például egy állat féltékenykedik. Azar cicám hithű sziámiként törvénybe foglaltan kezeli a tulajdonviszonyokat, azaz én az ő kizárólagos tulajdonát képezem. Ezt képes bármikor, bárkinek határozottan kifejteni, főleg amikor szegény, megárvult másik cicámról van szó, Ficakról, akiről az ex-nek kéne gondoskodnia. Ő nem az én cicám, mert ugye egy ember, egy sziámi.Szóval szegény Ficak amiatt, hogy nincs a környéken G hónapok óta, igazi kis szeretetfighter lett, ergo rengeteg a bunyó az anyja és közte, a harc pedig az én simogató kezeimért folyik. (A csatatér meg a lakás, már a levendulának is annyi és a múltkor összetörték a gyönyörű szép korallomat is.) Ficakot néha lopva és titokban szeretgetem meg, hogy ő is kapjon olyasmit, de ha az anyja kiszúrja, akkor ott vége van a játéknak, mert igen határozottan tudja kifejezni nemtetszését a drágám. Szegény Ficakot emiatt már nem tudom felvenni, mert abban a minutumban ugrik ki a kezemből, ahogy meglátja az anyját.
Ez azért szokott engem zavarni, bevallom töredelmesen. Sajnálom Ficakot, mert - ha jobbat nem is, hisz én is szeretem - de többet érdemelne. Ma reggel ültem a fürdőkádban, Ficak a kád peremén egyensúlyozva szokás szerint azon dilemmázott, hogy akarjon-e fürödni velem vagy csak a vízből próbáljon inni (hibbant egy macska, mert szereti a vizet, de lehet, hogy csak azért, mert az anyja a kádba nem megy utána). Szóval ültem és a szokásos reggeli párbeszédet folytattam vele, hogy nem, kedvesem, nem akarsz inni a vízből, hülye vagy, ez meleg, na jó, vedd ki légyszi a mancsod a vízből. Közben próbáltam fürödni is, merthogy call-ok, pitchek és agendák vártak rám idebent a munkahelyen (végük van szerencsére és már most k.o. vagyok). 
A párbeszéd azonban talán mégsem volt annyira szokványos, ha nem is szavait, de érzelmeit tekintve és talán ez volt a gond Azarnál, nem tudom. Tény, hogy mióta múlt héten G jelezte, hogy feljönne egy fényképezőgéppel, azóta másképp nézek Ficakra. Tudom, hogy hamarosan eljön az idő, amikor soha többet nem fogom látni. És még csak azt sem fogom tudni biztosan, hogy jó helyre kerül-e majd. Meg tudtam volna fojtani G-t egy kanál vízben, így inkább fogtam magamat és elmentem otthonról, amíg tartott a fényképezős session. Azt az egyet kértem tőle, hogy a saját macskájával bánjon rendesen… Eh.
Szóval azóta azért máshogy állok hozzá Ficakhoz és többször koppintok Azar orrára (egyébként reménytelenül, mert a kis mamlasz nem érti a dolgot). Erre reggel, a fürdőkádas jelenetnél Azar besokallt, odajött szépen halált megvető bátorsággal a kád peremére és - marha jó színész - ismerkedő arckifejezéssel odadugta az orrát a vállamhoz. Majd belémharapott. Csak úgy, miheztartás végett, majd rám fújt és sértődötten kisétált a fürdőszobából.
Az angolnak van egy tök jó kifejezése arra, hogy hogyan néztem utána: puzzled. Majd elkezdtem röhögni. Ettől Ficak megijedt és ő is kirohant a fürdőből, én meg végre koncentrálhattam a fürdésre. De ez a jelenet azóta se megy ki a fejemből… És ha már Ficak nem lesz velünk, nem lesz több ilyen. Nagyon fog hiányozni. Hüpp.
És ha hazamegyek, ki kell majd engesztelnem egy sértődött macskát. Fogadjunk, hogy nem tudjátok milyen az. Remélem addigra elfelejti a dolgot.
You’re not Alone
Jó dolog ez a nosztalgia. Úgy két hete hallottam újra egy ATB számot és rájöttem, hogy még mindig tetszik. Le is töltöttem pár lemezt tőlük iziben. Azóta persze folyton ez szól (rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek). Ez és a 9pm (Till I Come) nem eresztenek. Nem tudok lejönni a cuccról.
És közben folyton elkalandoznak a gondolataim. Jaj. Igazán jöhetne egy sms.
Ez meg egy jó klip.
Sűrűn szoktam mondani, hogy pár száz évvel ezelőtt engem tuti máglyán égettek volna el (de az is lehet, hogy valamelyik előző életemben tényleg megpörköltek, hogy ennyire rögzült ez a fejemben). Többek között ma már aztán tényleg magyarázkodhatok odabent, hogy nem is vagyok boszorkány, csak egy ínhüvelygyulladásos dzsinn. (McDonald novellája nem megy ki a fejemből)
Történt ugyanis, hogy tegnap céges buli volt, tombolával. Reggelig még az se volt biztos, hogy megyek, főleg mivel szerdán akartam jegyet venni, de nem volt a csajoknál. Meg is sértődtem, hogy micsoda dolog ez, hogy 1 nappal az esemény előtt már nincs a szervezőknél jegy. No de mindegy, tegnap ebédnél Móni szólt, hogy ja, képzeljem, teljesült a kívánságom, van nála jegy, meg tombola is. Eh, mondom… tombola, minek az. De aztán azt mondták, jók a nyeremények. Kértem egy gyors listát és meg is akadt a fülem a fődíjon. Elmélázva megjegyeztem, hogy akkor visszakísérem a helyére és veszek tombolát, mert az a fődíj az enyém lesz.
Persze több részletben húzták, én meg az utolsónál már itthon készültem húzni a lóbőrt, amikor is jött egy sms Mónitól. Basszus, megnyerted a …! Hát igen. Az volt a fura, hogy meg sem lepődtem. Én tudtam, hogy meg fogom nyerni, valahogy éreztem. De az is lehet, hogy csak ügyesen adtam le a rendelésemet az univerzumnak, egyes tanok szerint az is működőképes dolog. De száz szónak is egy a vége: enyém lett a fődíj! Yess. És ma ebédnél gyanítom azt fogom hallgatni, hogy mikor indítok tanfolyamot. De már tudom rá a választ: még van egy függő rendelésem, majd ha az is bejött.
És erről most eszembe jut, hogy valószínűleg most kaptam meg egy gyermekkori tombolafődíj kompenzálását. Még általános iskolás voltam, amikor egy farsangi bulin tombola volt. Nem akartam venni, de kötelező volt. Aztán nem akartam elmenni, de muszáj volt, mert nem voltam beteg és mert az osztálytársaim feltétel nélkül hittek bennem, valamint átjöttek hozzánk, hogy visznek. Én ugyanis azért nem akartam elmenni, mert tudtam, hogy én fogom megnyerni a fődíjat, ami egy dobos torta volt. Én meg egy 48 kilós, már akkor is közel 170 centis valaki, aki bármikor futkosott 5-10 km-t, de a dobos torta nagyon nem volt a világom. Kértem őket, hadd maradjak, hadd húzzák ki a távollétemben azt a tortát másnak, mire megkaptam, hogy cseppet se aggódjak, van itt 2*8 osztály, az a lényeg, hogy csak nyerjem meg szépen, hogy a mi osztályunkhoz kerüljön, aztán majd ők megeszik, nekem nem kell. Hát így is lett. Emlékszem, azért meglepődtek, amikor valóban enyém lett a torta. És azon is, hogy tényleg az osztály kapta meg végül és én nem is ettem belőle.
Most pedig úgy fest megkaptam a kompenzációt (azóta nem is tomboláztam, tényleg.. Jé). Ül valaki odafennt egy hosszú asztalnál, aki emlékezett arra, hogy egyszer ugyan megkaptam a nekem kijáró tombola fődíjat, de lemondtam róla? És azóta arra várt, hogy újra tombolázzak, hogy olyasmit nyerhessek, aminek tényleg tudok örülni és még én is fogom hasznát venni? Néha azt kell higyjem, hogy ez valóban így működik. Nem fura?
Az elmúlt napokban sokat töprengtem azon, hogy milyen is lenne, ha egyszercsak önálló életre kelne a saját a blogszemélyiségem. Természetesen már megint egy szürreális álom és egy újabb hétvége eredménye az az eleven emlék, amiben azt álmodtam meg, hogy milyen is lesz az az idő, amikor a saját digitális identitás-klónjaink egy rakás feladatot átvállalva meg tudják majd könnyíteni az életünket. Előre szólok, hogy a téma ezennel copyrighted, meg fogom írni. Hogy mikor, az egy másik kérdés, mert mostanában egyre kevesebb időm jut mindenre.
Illetve a vicces az: hogy ez így nem teljes igaz. Mert arra, ami fontos, azért végül mindig jut időm és amikor már-már spirális pörgésbe kezdenék a feladataim között, a szétesés és aprózódás őrületének peremén mindig rácsodálkozom, hogy hoppá, tulajdonképpen miért is pörgök? Ha nagyon akarom, akkor ezt és ezt kiemelhetem a sorból, az és amaz ráérhet később is, ezt és amazt a többi fél tucat újdonsággal együtt megérthetem 2 óra múlva is - és ez kicsit olyan, mint amikor jóanyám állt a 80-as években a keverőtárcsás mosógép mellett az udvaron, amiben éppen frissen keményítette az ágyneműket, majd gondosan szétválogatta a kispárnák huzatát a nagyokétól, a takarókat, lepedőket és akkurátusan mindent szépen katalogizálva teregetett. Merthogy helykihasználás a szárítókötélen (!) és nem ám csak úgy ripsz-ropsz műveljük azt a teregetést. Sokszor kaptam ettől hülyét otthon, emlékszem. És most én csipeszelem ugyanígy katalogizálva a feladataimat az elmém ruhaszárító kötelére.
Egyébként szeretném, ha egyszer megnyerhetném a témától való eltérések mesterének kijáró magiszteri díjat, mert szerintem jól csinálom. Még én se tudom mit keres odafent a keverőtárcsás mosógép. Nem baj, én már megszoktam magamat, csak az a baj, hogy öregszem és nem szedek Cavintont és emiatt néha lelkesen elkezdek egy témát, aztán eszembe jut 20 más annak kapcsán és a tizediknél már nem tudom, hogy mit akartam eredetileg mondani. Memóriajátékoznom kell lassan, mert ez pár éve még nem okozott gondot. Vagy csak nem beszéltem/gondolkoztam ennyit. ÉÉÉÉÉS! Akkor most megint témánál vagyok, hurrá.
Nóri barátnémról van szó részben, akiről tudni kell, hogy annak ellenére imádom, hogy nem szereti a sci-fit. A hétvégén Szentendrére mentünk ki, azt nem mondom, hogy túráztunk, mert egy 3-as BMW-ben olyat nem csinál az ember, hogy túra (mert azt lábon művelik). Németországban volt a héten előtte pár napot és nála volt egy céges autó még. (egyébként továbbra se szerettem meg a bmw-ket, de ezt tényleg csak zárójelben mondom. Szép, szép, jó, jó… de nem gyújtotta lángra sem a szívemet, sem az érzékszerveimet. Oké, azért egyszer igen, amikor valaki szórakozni akart velünk a pirosnál a 11-es úton és azt hitte lesz esélye egy gyorsulási versenyen, mert úgyis csak két maca ül abban a kocsiban. Tévedett. Hehe.)
Na szóval, Szentendrézés után, de még lakásnézés és cukrászdázás előtt felugrottunk Nórihoz egy kicsit szusszanni. Csönd volt, árnyékos szoba, ő a fotelben, én a kanapén, vasárnap és ebéd után lévén kellőképp ellazult állapotban voltunk. Ami magyarán annyit takar, hogy ültünk és néztünk ki a fejünkből. Csönd volt, ugyan ült egy tévé velünk szemben a szekrénysoron, de kikapcsolt állapotban. Majd megjegyeztem, hogy istenem, de jó is ez és hogy a fene egye meg, hogy már vasárnap délután van és holnap reggel újra pörgés lesz és ez egy borzalmas ördögi kör. Mert közben annyira MEGSZOKTAM, hogy már nem tudok tévét nézni, és nemcsak azért, mert minősíthetetlenül gagyik a műsorok.
A kereskedelmi televíziózás tény, hogy hozott egy nagy adag minőségromlást, de azért lehet színvonalasabb műsorokat találni és ugye akkor a tematikus csatornákat még meg sem említettem, lásd a nekünk kánaán AXN Sci-fit pl. Az döbbentett le leginkább, hogy már azt se nagyon tudom nézni, többnyire 20 percen belül ingerült leszek a tévétől. És tudom azt is, hogy miért: LASSÚ. Értitek? Lassú a mozgókép - és hang! Előre idegesít, hogy tudom, mire belejönnék a nézésbe, jön a reklámblokk, ami kb. annyi ideig tart már, mint a filmblokk, satöbbi. De akkor az HBO-t ki kéne bírnom… És sokszor már az sem megy, főleg egy nagyon nyüzsgős nap után. Hónapok óta nem néztem gyakorlatilag tévét, mert elgondolkozom azon, hogy lelassuljak-e annyira, hogy tévézzek vagy inkább valami mást csináljak - és többnyire a más mellett döntök.Kevés, kevés, még, még… ha információra vágyom, már nem nézem meg a hírműsort, mert idegesít, hogy nem én szabom meg a hírek szerkezetét, hogy egy hírt nem hallhatok azonnal 3-4 féle forrásból és így NEM TUDOM, hogy amit hallok, annak hihetek-e, megszoktam, hogy a net ott van kéznél és 3-4 klikk és tudom, hogy egy eseményről mit gondol ez az oldal, az az oldal, a harmadik és a negyedik dimenzió is akár és ebből alakítom ki a véleményemet. Nem nézek sorozatokat, mert ami sorozat érdekel, azt mire a magyar csatornák leadják, már láttam, akár többször is. Plusz pofátlanságnak tartom, hogy egy 40 perces epizódot képesek reklámblokkal félbevágni, ezzel 15 percet elrabolva az életemből, amit saját önszántamból sokkal jobban el tudok pocsékolni.
És az a furcsaság történt, hogy miközben próbáltam az érzéseimet és gondolataimat átadni Nórinak, azt vettem észre, hogy csillogni kezd a szeme és azonnal ráugrott a témára. Még jobban meglepett, hogy ugyanazt vette le ebből az egészből, mint én, hogy már egy ideje őt is, de még a családját is foglalkoztatja ez. Hogy gyors a világ, néha már annyira, hogy ha az ember egy pillanatra kiesik a pörgésből, akkor hihetetlenül idegenül csak áll és nézi kívülről a körforgatagot, miközben mindenki, aki odabennt van, azt hiszi, hogy ő bolondult meg. Vagy csak alszik. Esetleg halott. Míg kívülről nézve az a fajta rohanás és hajszoltság, amit nap, mint nap átélünk odabennt, már nem tűnik normálisnak. És amíg úgy gondoltam, hogy ezt csak én élem meg, látom így és csak az én sci-fi bolond fantáziámat piszkálja ez a téma, még nem is vettem annyira komolyan.De amióta láttam a barátnőmön a változást, amin keresztül ment a téma feldobása után, azóta ott motoszkál bennem a félelem is a téma komolyanvétele mellett.
Igazából - bár nagyon szép az, amikor az ember látja a tendenciákat és már van annyira okos, hogy modelleket készítsen, megpróbáljon előre jósolni eseményeket, trendeket azonosítson… ugyanakkor kurvára ijesztő is, amikor azt látod magad körül a világban, hogy lehet, hogy bejön a papírforma.
És hogy bezárjam a gondolatkört: lehet, hogy anyukám annak idején a 80-as években a keverőtárcsás mosógépben való keményítés utáni ruharendszerezéssel dolgozta fel a saját világának gyorsulását? Meglehet, hogy én, ha nem is lehetetlenként, de sorsfordítóként élek meg valamit, ami gyak. ugyanolyan fokú változás nekem, mint amilyen volt nekik az upgrade a keverőtárcsásról az automata mosógépre. Lehet, hogy nincs is gond a világgal. De lehet, hogy van.
Megpróbálok visszaszokni a tévére. Vagy nem is tudom… Mert igazából az tök mindegy, hogy én mit csinálok.
Gondolatkör bezár-bezár kettő: ha már végre életre kelt volna a blogszemélyiségem…
- figyelmeztethetett volna arra, hogy merrasnak, azaz Junnak tegnap szülinapja volt. Sőt, ha már Junnak is lenne saját blogszemélyisége, akkor az enyém átsétálhatna az övéhez (merthogy biztos a blogszemélyiségeink is jó haverok lennének) és legalább jót bulizhattak volna Jun szülinapjának okán, amire mi az életben ugye holnap estig várunk, mert azért az elég valószínű, hogy a mozis csapat az Indiana Jones után valahol megemlékezik majd Jun szülinapjáról is.
Mindenesetre Happy Birthday, Jun!
Mély levegőt, biztosítékcsere! - Azaz az alábbiak olvasása csak türelmeseknek, törülközővel és oxigénpalackkal. Ergo én szóltam, hogy ez hosszú lesz. De végső soron olyan post, amit bárki megérthet, aki kíváncsi arra, hogy mi lakik odabennt a fejemben, az agyrágó pók és a szőke tincsek mellett.
Le Nom de la rose / Il nome della rosa
Azt hiszem vagy nem vagyok egészen komplett, vagy csak szimplán nem vagyok normális. Ja, hogy ugyanazt mondtam volna? Mindegy. Ma valami randiféleségem lett volna valakivel, aki odáig van és vissza (állítólag), de lemondtam. Miért? Jó kérdés lenne, de ne tegyétek fel. Manapság én is csak alig értem magamat. Egy gyenge pillanatomban beleegyeztem a hetek óta tartó unszolásba, csak azért, hogy délután, miután gyak kivégeztem a breach listet (nem fogom elmondani mijaz) és finoman dorgáló leveleket írtam a lengyel és német kollégáknak, rájöttem, hogy tulajdonképpen amihez kedvem van, az az, hogy hazajöjjek és megkörnyékezzem a blogomat, eltöltsek egy estét kettesben önmagammal, leírjam szépen belé a vasárnap egy átütő élményét, ami olyan egyszerű látomás-szerű dolog volt és mégis annyi mindent hozott fel magával, hogy tudtam: hajjaj, mindenképp elmenne vele az este. Szóval csak ültem ott az asztalomnál délután 6 tájt, a Dunát nézve és már előre sajnáltam azt az x órát, amit arra az emberre vesztegetek el, aki odáig van (állítólag), de aki nekem még senki és semmi, majd rájöttem, hogy hoppá: tulajdonképpen nem is muszáj az a találka. Akár haza is jöhetek és pötyöghetek a billentyűzeten. Mert aki hülye, annak szíve-joga úgy kihalni, ahogy csak óhajtja, hát nem? És mindez csak egy telefon kérdése. A sorsomat meg innentől (meg amúgy is) azt hiszem méltán megérdemlem, vállalom. Na jó, nem csak ezért mondtam le a randit, hanem azért is, mert nekem is van valaki a fejemben, akivel ezerszer szívesebben töltöm, de leginkább csak tölteném sajnos az időmet, olyan valaki, akivel szerintem évekig is tudnánk dumálni, maximum az éhenhalás állhatna közénk. Csak egy kicsit kemény a feje, azaz jobban mondva annyira erős személyiség, hogy ilyet én még nem is láttam, pedig volt már egy-két kezelhetetlennek minősülő főnököm is pl, akikkel ügyesen elboldogultam. Már legalább egy fél doboznyi leszarom tablettát vetetett be velem és mégis, ha nem figyelek oda, pikk-pakk marionett bábut csinálna belőlem. Hát kikérném magamnak… ha nem tetszene valahol, hogy ilyen. A röhejes az, hogy sok szempontból ugyanolyan, mint én: taszítja, ha valakit bele tud kényszeríteni abba a szerepbe, amitől ódzkodik. De azért megpróbálja. Néha még azért kényszerítenem kell magamat, hogy ne vegyem komolyan, pedig kár érte. Tudom hogy le fogja magát beszélni rólam. Nagy kár, de hát tudjuk: az élet bonyolult dolog, amiben minden fél szerint a hülyék a túloldalon laknak, szóval dupla adag pillanatragasztóval fixálom is a lelkiállapotomat és hagyom ezt a szálat.
Vasárnap volt, egy szép, pünkösdi vasárnap, fennkölt, ünnepélyes, szent dolog minden kereszténynek.
És én, a legjobb esetben is csak agnosztikusnak nevezhető izé, földre száműzött élien, és a barátnőm, aki egyébként muzulmán, úgy döntöttünk, hogy kirándulunk. Esztergomba. Az ötlet tőlem jött és mielőtt bárki bármit is gondolna, elmondanám, hogy Európa 3. legszebb bazilikája ide vagy oda, komplex dolog egy ilyen úticél ötlet nálam. Először is: Esztergom bizony egy csodálatos célpont mindazoknak, akik nem rendelkeznek olyan négykerekű járművel, amit a modern kor úgy hív, hogy autó vagy olyan kétkerekűvel, amit úgy hívnak, hogy motor, sztahanovistáknak meg bicikli (oké, oké, a kisgyermekeknek meg kenguru, esetleg babakocsi). Ugyanis a Budapest-Esztergom távot a legjobban vonattal lehet letudni és a hozzáértők nyilván tudják, hogy a Nyugati pu.-Esztergom vonalon Siemens vonatok járnak. Bizony. Valószínűleg sokaknak ez a tény semmit se mond, na ez viszont már baj. Mert a Siemens vonatok szépek, jók, kényelmesek, magukban hordozzák a van jövője ennek a tetves országnak az ígéretét - és tudtommal csak ezen a szakaszon merték bevezetni pár évvel ezelőtt. És én, bár nap-nap után igyekszik mindenki porba dönteni a büszkeséget a szívemben, büszkén nézek végig minden Siemens vonaton és minden Combinon is egyben… Ld. fentebb a lényegét annak, hogy miért. A haladás, a változás, a megújulás a lételemem. Én sajnos hiszek az Univerzális Mindenkor Szellemében. Hogy segítsek megérteni. Szóval még egész jó állapotban vannak a szerelvények, no persze azért pár ember nyomott hagyott már rajtuk, a szó rossz értelmében, de a nagy magyar átlaghoz viszonyítva ez bizony egy elit járat, amit mindenkinek merek ajánlani a figyelmébe. Higyjétek el nekem, már önmagában is megéri a kipróbálást.
Végállomás: Esztergom.
Természetesen miután az ember kiörömködte magát a vonat szépségei és műszaki paramétereinek hihetetlen modernkori mivolta fölött, eszébe jut, hogy hova is tart tulajdonképpen, és ott mit is láthat majd. És ha már Esztergom, akkor nyilvánvalóan olyan szavak jutnak eszünkbe, mint Bazilika, no meg hogy a hídon túl már Szlovákia van. DE. Most tekintsünk el ettől (mármint ez utóbbi kijelentéstől). Maradjunk a bazilikánál, mint az esztergomi látkép meghatározó eleménél és ragadjunk itt le pár ezer mondat erejéig, mint ahogy pár millió, agyamon átfutó impulzus erejéig tettem én is, amikor megláttam ismét. Őt, az épületet. Azt a valamit, amiről tudom, hogy a mai formáját a 19. századnak köszönheti, de hogy a késő 12. század óta már ott lélegzik a hatalom kebelében. Hú de ronda ez az előző mondat. Pedig fontos, mert Esztergom és a bazilika nemcsak a bazilika épülete miatt szép. Hiszem, hogy ez a hely, az a hely - mindegy honnan nézzük - az elmúlt évszázadok során magára szedett szerepek miatt olyan egyedülállóan térdrekényszerítően tiszteletet parancsoló hely, mint amilyennek bármely mai, egyszerű halandó mivoltú turista láthatja. Esztergom örök. Elmondom miért. Vagy legalábbis azt hiszem, megpróbálom.
A dunakanyar, és a környék domborzati viszonyait szemlélve mindenféle szempontból kiemelkedő mivolta miatt - egészen a mai, modernkori hadviselés megjelenéséig - stratégiai fontosságú terület volt. Már csak szimplán racionális, katonai szempontból is. De valójában ennél sokkal több, hiszen Esztergom, az esztergomi egyházmegye és az ott épült első templom, ami 1180-ban leégett… Az már egy letűnt, mesebeli világ része, amit még Szent István hozott létre, A Király, aki keresztényt faragott ebből a pogány magyar népből, és akkor ezt a mondatot most nem fejezem be, mert az már megint politika lenne. Ami sem nem célom, sem nem tisztem. Szigorúan a tényeknél maradva Esztergom a kezdetektől fogva meghatározó színhelye volt ennek az országnak, amin érdemes legalább egyszer az életben elméláznia mindenkinek, aki úgy gondolja magáról, hogy magyarnak született. És ennek a mondatomnak - mielőtt bárki is félreértelmezné - lófasznyi köze van bármilyen oldalhoz is, szimplán csak ismeretterjesztő és figyelemfelkeltő szándékkal mondtam. A város örök, akárhogy is nézem, a magyarság történelmének szempontjából mindenképpen az. Volt, van - és gondolom lesz is, bár a holnapot nem tudom pontosan megítélni.
Szóval leszálltunk a vonatról a barátnőmmel, Norccal, akit én csak így hívok, a tisztességes neve Nóra, ami az arab Nour (Núr, Núrah nőnemben, jelentése: fény) szóból származik - szerintem (de ki tudja, lehet tévedek), szóval leszálltunk a vonatról, megcéloztuk a bazilikát, ahova is felérve engem elkapott a következő, eddig nem tapasztalt érzés:
Bassza meg, ez a bazilika, ez a hely, az egész Esztergom félig-meddig olyan, mint Umberto Eco: a rózsa neve című könyvének színhelye (még akkor is, ha soha nem volt apátság). Tudjátok, az az érzés fogott el, amit úgy hívnak, hogy letaglózó. Pedig tudom, hogy ha verőfényes napsütés helyett köd lett volna, még hitelesebb lehetett volna ahogy a Bazilika egy jelentéktelen porszemmé degradálta volna az énképemet. És a legdurvább az, hogy ezt az élményt nem is először éltem át, hanem legalább féltucadjára. Valahogy Esztergom az a hely, ahova visszajárok, mintha csak azért tenném, hogy porszemnek érezhessem magamat.
Viszont ezen a hétvégén valami furcsaság is történt. Úgy láttam létezni és lélegezni Esztergomot, a kereszténységet a maga hatalmával és gyönyörű építményével, ahogy eddig még nem. Megfogott, térdrekényszerített, de nem úgy, ahogy eddig. Továbbra is hatalmasnak és tiszteteletet parancsolónak érzem, és éreztem akkor is, de valami iszonyú fontos dolgot elbukott a szememben: és ezt a valamit azt hiszem úgy hívják, hogy igazság.
Fura módon először kapcsoltam össze Umberto Eco A rózsa neve című könyvét Esztergommal és a bazilikánkkal. Először tudatosodott bennem az önzés, a hatalom imádata a hatalomért, a kultúra és tudás zálogai a középkorban és azok jelenkorba való átültetése, a saját magam és mások erkölcsiségének átlátása… mindez akkor és ott tudatosodott bennem és manifesztálódott előttem, amikor vasárnap rácsodálkoztam arra, ahogy a bazilika épülete térdre akar kényszeríteni engem, ahogy rácsodálkoztam arra is, hogy már nem tud, de érdekel, csak már másként, egészen másképp látok mindent, mint ahogy láttam akár csak 4-5 évvel ezelőtt is. Kicsit olyan minden az egyben érzés volt újra látni és átélni ezt az egészet. Tudom, hogy sokan érthetnék, tán értik is, amit írok, ha elolvassák és tudom, hogy sokan érteni fognak, ha ugyan emlékezni fognak ezekre a zavaros mondatokra. Én csak annyit tudok állítani, hogy ott volt a bazilika idén pünkösdkor is ugyanúgy, ahogy eddig az én életem, a szüleim és a nagyszüleim életein keresztül is, többként ennyinél, parancsolóan és mégsem tökéletesen. Én úgy érzem, hogy idén először láttam meg a valóságot a hit és minden mögött. Először sétáltam be úgy egy templomba, hogy tényleg nem éreztem semmiféle közösséget sem azzal a “kaszttal”, amit reprezentált. Először értettem meg, hogy én miben hiszek.
Az emberben, mindenek felett. De hívhatjuk enbernek is, talán úgy találóbb és szűkítettebb. A tudatos életben és pozitív jövőképben hiszek. Abban az emberiségben, amiről tudom, hogy létezni fog egyszer és olyan egyedekből fog állni, akik tudják honnan jönnek és azt is, hogy hová tartanak. Valamint vállalni fogják az útjukat, távoltartják magukat mindenféle demagógiától és mernek majd minden körülmények között objektívek maradni és törekedni fognak a jóra. Igen, ha úgy tetszik, idealisták lesznek majd.
És hogy még majd tudni fogják, hogy milyen volt Esztergom és hogy miért lehetetett fontos annyi sok évszázadon keresztül a homo sapiens sapiensnek.
Túl szentimentális vagyok, ugye? 
Nem tudom említettem-e már valaha, hogy imádom az idegen nyelveket. Nem tudom, hogy kell-e ilyesmit említenem egyáltalán, hisz aki ismer, az úgyis tudja, hogy sodorjon az utamba bármilyen idegent az élet, én valószínűleg perceken belül az anyanyelvéről faggatom és tanulni akarok tőle.
Ugyan a bejegyzés lényegéhez a következőknek - szokásomhoz híven -, semmi köze, viszont ha már eszembe jutott, leírom. Angolul tulajdonképpen 1 hónap alatt tanultam meg, bár ez így nem teljesen igaz, hisz a Chelloveck által tán joggal lenézett Linda and the Greenies c. gyerekkönyvből már évek óta tanulgattam, de az tényleg nem nevezhető előképzettségnek. Viszont pár versikét és a színeket, meg alapdolgokat tudtam már belőle. Szóval végetért az általános iskola és én angol tagozatos iskolába mentem tovább, ami persze idegennyelvi tagozat volt, de nálam csak az angol jöhetett szóba (jó az ízlésem, és úgy egyébként meg a németet családi okokból nem vagyok hajlandó beszélni, a francia meg már akkor se tetszett, amikor még azt se tudtam mi az, hogy francia művészfilm). Szóval valahogy muszáj voltam kiemelkedni a társaságból és garantálni, hogy angolos lehessek. Akkoriban még nagy ásznak számított a London stúdió nevezetű hely, akik indítottak egy egyhónapos intenzív nyelvtanfolyamot, heti 5*4 órában. Nosza, uccu neki alapon kikönyörögtem anyámból a tandíjat és beiratkoztam. A heti 5 alkalomból kettőn echte amerikai tanárunk volt, imádtam. Úgy hívták, hogy Lee Hlavka, cseh származással és idióta keresztneveket adó szülőkkel rendelkezett és úgy járta a világot, ahogy én is mindig szerettem volna, de csak álmodozom róla azóta is… Fogta magát és amikor elege lett a Wisconsin beli Kenosha nevű nem is olyan kisvárosból, nekiindult Európának. Ha fogytán volt a zsé, dolgozott kicsit, összekötvén a kellemeset a hasznossal, majd amikor megunta a barangolást, hazament.
A szememben Lee volt Az Angoltanár, kölcsönösen csíptük egymást, évekig levelezgettünk még azon nevezetes egy hónap után - amikor is én, hát, többek állítása szerint nagyon jól megtanultam angolul. Kár, hogy a címét már menthetetlenül elkavartam, illetve csak a jóég tudja, hogy mi lehet vele most, annyi sok év után. Lehet, sőt több, mint valószínű, hogy már nem is ott lakik. De azért biztos büszke lenne rám, ha egyszer megírnám neki, hogy miatta akadtam fent a bevándorlásiakon New Yorkban a Kennedy reptéren, mert nézték a magyar útlevelemet a szűzies, azaz friss és ropogós amerikai vízumommal úgy ‘95 nyarán és hiába lapozgatták jobbról-balra, balról-jobbra, egy fia bejegyzés nem utalt arra, hogy én valaha is éltem volna angol nyelvterületen. Ezt először egy, majd két bevándorlási tiszt sem akarta nekem elhinni, viszont mivel nem tudták bebizonyítani az ellenkezőjét sem, valamint minden papírom rendben volt és a sor is kurva nagy volt mögöttem, végül beengedtek. Szerintem szentül meggyőződve arról, hogy én csak bementem oda, kifelé már nem jövök. Tévedtek, sose akartam Amerikában élni. Csak azért mentem, mert volt egy visszautasíthatatlan (értsd nagyon olcsó) ajánlatom 10 nap eltöltésére a keleti parton. A hülyének is megérte annyiért körbenézni, de elég is volt belőle az az idő bőven. Pontosan annyira volt műanyagízű, amennyire vártam, és pontosan meg is maradt az emlékeimben, hogy milyen disszonáns érzés volt, mert egy nagyon jó filmhez és színészhez tudom kötni.
Keanu Reeves a Johnny Mnemonicból, ahogy áll a szemétdomb tetején és torkaszakadtából üvölti, hogy: “Nekem szobaszervíz kell!”
Na, ez Amerika szerintem. Ilyen. Legalábbis nekem ilyen volt. Mivel a Johnny Mnemonic egy olyan film, amit időnként újranézek, ennél a résznél mindig az jut eszembe, hogyan éreztem magam Philadelphiában.
És ugye megmondtam, hogy már megint el fogok térni a lényegtől? Szóval csak azt akartam lejegyezni, hogy milyen szép és érdekes szó az, hogy to shelter… sheltered. Ha most magyarul mondanám azt, hogy elrejtve érzem magamat, az nem lenne túl érthető. Angolul mondva viszont abszolúte semmilyen magyarázatra nem szorul. És az a nagyon ijesztő, hogy pár héttel ezelettől fogva a saját kis első osztályú rejtekemből piszkálom a jónépet, persze anélkül, hogy akár csak eszem ágában is állna kimerészkedni onnan, hisz így én mindennel szemben védve vagyok. Viszont ma már kétszer megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy fel kéne hagyni ezzel a dologgal és újra komolyan kellene venni valamit/valakit. Ettől a gondolattól viszont megint halálra rémültem.
Hiába, a kínai horoszkóp szerint én egy nyúl vagyok. Meglehet.
Ez pedig itt a lakásom…-hoz hasonlító lakás, mert ez nem az enyém, csak szemléltető ábra. Az enyémen nincs ilyen hivalkodó bejárat.
Van nekem mostanában egy blog a listámon, aminek az írója hálaisten egy ember. Szerencsére roppant grafomán is, így már napok óta oda járok gondolkozni hozzá. No már amikor gép környékén vagyok, de munkaidő alatt is sűrűn vetek 1-1 pillantást a blogjára, mert érdemes.
Most éppen emiatt: a 101-es szoba lakója és R2 esete
Valószínűleg sokaknak a 101-es szobáról esetleg nem az ugrik be elsőre, ami nekem (DM), amit nagyon jól tesztek, mert az egész blog Orwell és 1984, meg a 101-es szoba körül forog. Biztos a sci-fi beütés teszi, hogy ennyire tetszik.
Szóval rajta keresztül találtam a fenti legújabb Starwars gadgetet, amiről nem is értem hogy nem szereztünk eddig tudomást. Pedig itt mifelénk többen megőrülnének egy ilyen cuccért, többek között én is. A projector távirányítóját azt hiszem Zed Zero és dzséjt kezéből nem lehetne kiszedni, hisz a Millennium Falconról mintázták. A projectoron kívül, ami mindenféle szögben tud sugározni, plusz minden létező cuccal kompatibilis és összeköthető, beletuszkolhatunk usb memory sticket, meg különböző memóriakártyákat is, tud surround hangot kezelni, stb., stb…. Szóval ezen kívül még van egy mini R2 is, ő egy wireless webcam, amit akár még skype-on keresztül is irányíthatunk, 360 fokban elforgathatunk, görgőcskéi jóvoltából pedig körbejárhatjuk vele a lakást és mindenhova benézhetünk - ha például mi jómagunk nem vagyunk otthon és mondjuk nem emlékszünk rá, hogy bezártuk-e a konyhaablakot vagy kihúztuk-e a vasalót. No meg, hogy leparkoltuk-e azt az űrhajót rendesen a dokkunkban.
Hogy mindenkinek jó legyen és nekem is meglegyen, berakom a youtube linket ide, hogy megnézhessétek:
És hogy tovább folytassam az áradozást, a commercial maga is 10-es, egyszerűen olyan zenét rittyentettek mellé, hogy már vagy ötödször nézem meg és nem tudom abbahagyni. Annyira odáig vagyok érte, hogy mindjárt visszaszokom a dohányzásra, mert különben félő, hogy túlcsordul bennem a boldogság.
Akit a pontos technikai részletek érdekelnek, a gyártó hivatalos honlapját megtalálja ITT.
Az sajnos biztos, hogy egy darabig R2-D2 projector változatát nem fogom beszerezni, mert ugyan lehet, hogy nagyon jó gadget, de hát ahogy elnézem, valahogy nem a mi pénztárcánkhoz árazták be a cuccot.
Bár az is meglehet, hogy szimplán csak annyi történt, hogy felnőttem és rájöttem, hogy nincs minden egyes kütyüre szükségem már (nem férnek el és különben is, utálok port törölni). Ugyanilyen eséllyel fordulhat viszont az is elő, hogy azért azon elgondolkoztam, hogy veszek egy R2-D2 vezetéknélküli webkamerát, de valószínűleg inkább mégsem. Mert azért 370 USD-t sem biztos, hogy megérné kifizetni valamiért, amit nem nagyon használok. Bár, ha jobban belegondolok, hogy naponta többször ránézhetnék a macskáimra a skype-on és R2-n keresztül… Rendezhetnék nekik például interaktív R2-D2 vadászatot, játszhatnának… Ők biztos élveznék, ugye? Nem, nem ennyit ez talán nem ér meg nekem. Vagy mégis. Vagy mégsem. B**** meg, mondom, hogy jó a demo! Meg is nézem újra.
