A rózsa neve
Mély levegőt, biztosítékcsere! - Azaz az alábbiak olvasása csak türelmeseknek, törülközővel és oxigénpalackkal. Ergo én szóltam, hogy ez hosszú lesz. De végső soron olyan post, amit bárki megérthet, aki kíváncsi arra, hogy mi lakik odabennt a fejemben, az agyrágó pók és a szőke tincsek mellett.
Le Nom de la rose / Il nome della rosa
Azt hiszem vagy nem vagyok egészen komplett, vagy csak szimplán nem vagyok normális. Ja, hogy ugyanazt mondtam volna? Mindegy. Ma valami randiféleségem lett volna valakivel, aki odáig van és vissza (állítólag), de lemondtam. Miért? Jó kérdés lenne, de ne tegyétek fel. Manapság én is csak alig értem magamat. Egy gyenge pillanatomban beleegyeztem a hetek óta tartó unszolásba, csak azért, hogy délután, miután gyak kivégeztem a breach listet (nem fogom elmondani mijaz) és finoman dorgáló leveleket írtam a lengyel és német kollégáknak, rájöttem, hogy tulajdonképpen amihez kedvem van, az az, hogy hazajöjjek és megkörnyékezzem a blogomat, eltöltsek egy estét kettesben önmagammal, leírjam szépen belé a vasárnap egy átütő élményét, ami olyan egyszerű látomás-szerű dolog volt és mégis annyi mindent hozott fel magával, hogy tudtam: hajjaj, mindenképp elmenne vele az este. Szóval csak ültem ott az asztalomnál délután 6 tájt, a Dunát nézve és már előre sajnáltam azt az x órát, amit arra az emberre vesztegetek el, aki odáig van (állítólag), de aki nekem még senki és semmi, majd rájöttem, hogy hoppá: tulajdonképpen nem is muszáj az a találka. Akár haza is jöhetek és pötyöghetek a billentyűzeten. Mert aki hülye, annak szíve-joga úgy kihalni, ahogy csak óhajtja, hát nem? És mindez csak egy telefon kérdése. A sorsomat meg innentől (meg amúgy is) azt hiszem méltán megérdemlem, vállalom. Na jó, nem csak ezért mondtam le a randit, hanem azért is, mert nekem is van valaki a fejemben, akivel ezerszer szívesebben töltöm, de leginkább csak tölteném sajnos az időmet, olyan valaki, akivel szerintem évekig is tudnánk dumálni, maximum az éhenhalás állhatna közénk. Csak egy kicsit kemény a feje, azaz jobban mondva annyira erős személyiség, hogy ilyet én még nem is láttam, pedig volt már egy-két kezelhetetlennek minősülő főnököm is pl, akikkel ügyesen elboldogultam. Már legalább egy fél doboznyi leszarom tablettát vetetett be velem és mégis, ha nem figyelek oda, pikk-pakk marionett bábut csinálna belőlem. Hát kikérném magamnak… ha nem tetszene valahol, hogy ilyen. A röhejes az, hogy sok szempontból ugyanolyan, mint én: taszítja, ha valakit bele tud kényszeríteni abba a szerepbe, amitől ódzkodik. De azért megpróbálja. 
Néha még azért kényszerítenem kell magamat, hogy ne vegyem komolyan, pedig kár érte. Tudom hogy le fogja magát beszélni rólam. Nagy kár, de hát tudjuk: az élet bonyolult dolog, amiben minden fél szerint a hülyék a túloldalon laknak, szóval dupla adag pillanatragasztóval fixálom is a lelkiállapotomat és hagyom ezt a szálat.
Vasárnap volt, egy szép, pünkösdi vasárnap, fennkölt, ünnepélyes, szent dolog minden kereszténynek.
És én, a legjobb esetben is csak agnosztikusnak nevezhető izé, földre száműzött élien, és a barátnőm, aki egyébként muzulmán, úgy döntöttünk, hogy kirándulunk. Esztergomba. Az ötlet tőlem jött és mielőtt bárki bármit is gondolna, elmondanám, hogy Európa 3. legszebb bazilikája ide vagy oda, komplex dolog egy ilyen úticél ötlet nálam. Először is: Esztergom bizony egy csodálatos célpont mindazoknak, akik nem rendelkeznek olyan négykerekű járművel, amit a modern kor úgy hív, hogy autó vagy olyan kétkerekűvel, amit úgy hívnak, hogy motor, sztahanovistáknak meg bicikli (oké, oké, a kisgyermekeknek meg kenguru, esetleg babakocsi). Ugyanis a Budapest-Esztergom távot a legjobban vonattal lehet letudni és a hozzáértők nyilván tudják, hogy a Nyugati pu.-Esztergom vonalon Siemens vonatok járnak. Bizony. Valószínűleg sokaknak ez a tény semmit se mond, na ez viszont már baj. Mert a Siemens vonatok szépek, jók, kényelmesek, magukban hordozzák a van jövője ennek a tetves országnak az ígéretét - és tudtommal csak ezen a szakaszon merték bevezetni pár évvel ezelőtt. És én, bár nap-nap után igyekszik mindenki porba dönteni a büszkeséget a szívemben, büszkén nézek végig minden Siemens vonaton és minden Combinon is egyben… Ld. fentebb a lényegét annak, hogy miért. A haladás, a változás, a megújulás a lételemem. Én sajnos hiszek az Univerzális Mindenkor Szellemében. Hogy segítsek megérteni. Szóval még egész jó állapotban vannak a szerelvények, no persze azért pár ember nyomott hagyott már rajtuk, a szó rossz értelmében, de a nagy magyar átlaghoz viszonyítva ez bizony egy elit járat, amit mindenkinek merek ajánlani a figyelmébe. Higyjétek el nekem, már önmagában is megéri a kipróbálást.
Végállomás: Esztergom.
Természetesen miután az ember kiörömködte magát a vonat szépségei és műszaki paramétereinek hihetetlen modernkori mivolta fölött, eszébe jut, hogy hova is tart tulajdonképpen, és ott mit is láthat majd. És ha már Esztergom, akkor nyilvánvalóan olyan szavak jutnak eszünkbe, mint Bazilika, no meg hogy a hídon túl már Szlovákia van. DE. Most tekintsünk el ettől (mármint ez utóbbi kijelentéstől). Maradjunk a bazilikánál, mint az esztergomi látkép meghatározó eleménél és ragadjunk itt le pár ezer mondat erejéig, mint ahogy pár millió, agyamon átfutó impulzus erejéig tettem én is, amikor megláttam ismét. Őt, az épületet. Azt a valamit, amiről tudom, hogy a mai formáját a 19. századnak köszönheti, de hogy a késő 12. század óta már ott lélegzik a hatalom kebelében. Hú de ronda ez az előző mondat. Pedig fontos, mert Esztergom és a bazilika nemcsak a bazilika épülete miatt szép. Hiszem, hogy ez a hely, az a hely - mindegy honnan nézzük - az elmúlt évszázadok során magára szedett szerepek miatt olyan egyedülállóan térdrekényszerítően tiszteletet parancsoló hely, mint amilyennek bármely mai, egyszerű halandó mivoltú turista láthatja. Esztergom örök. Elmondom miért. Vagy legalábbis azt hiszem, megpróbálom.
A dunakanyar, és a környék domborzati viszonyait szemlélve mindenféle szempontból kiemelkedő mivolta miatt - egészen a mai, modernkori hadviselés megjelenéséig - stratégiai fontosságú terület volt. Már csak szimplán racionális, katonai szempontból is. De valójában ennél sokkal több, hiszen Esztergom, az esztergomi egyházmegye és az ott épült első templom, ami 1180-ban leégett… Az már egy letűnt, mesebeli világ része, amit még Szent István hozott létre, A Király, aki keresztényt faragott ebből a pogány magyar népből, és akkor ezt a mondatot most nem fejezem be, mert az már megint politika lenne. Ami sem nem célom, sem nem tisztem. Szigorúan a tényeknél maradva Esztergom a kezdetektől fogva meghatározó színhelye volt ennek az országnak, amin érdemes legalább egyszer az életben elméláznia mindenkinek, aki úgy gondolja magáról, hogy magyarnak született. És ennek a mondatomnak - mielőtt bárki is félreértelmezné - lófasznyi köze van bármilyen oldalhoz is, szimplán csak ismeretterjesztő és figyelemfelkeltő szándékkal mondtam. A város örök, akárhogy is nézem, a magyarság történelmének szempontjából mindenképpen az. Volt, van - és gondolom lesz is, bár a holnapot nem tudom pontosan megítélni.
Szóval leszálltunk a vonatról a barátnőmmel, Norccal, akit én csak így hívok, a tisztességes neve Nóra, ami az arab Nour (Núr, Núrah nőnemben, jelentése: fény) szóból származik - szerintem (de ki tudja, lehet tévedek), szóval leszálltunk a vonatról, megcéloztuk a bazilikát, ahova is felérve engem elkapott a következő, eddig nem tapasztalt érzés:
Bassza meg, ez a bazilika, ez a hely, az egész Esztergom félig-meddig olyan, mint Umberto Eco: a rózsa neve című könyvének színhelye (még akkor is, ha soha nem volt apátság). Tudjátok, az az érzés fogott el, amit úgy hívnak, hogy letaglózó. Pedig tudom, hogy ha verőfényes napsütés helyett köd lett volna, még hitelesebb lehetett volna ahogy a Bazilika egy jelentéktelen porszemmé degradálta volna az énképemet. És a legdurvább az, hogy ezt az élményt nem is először éltem át, hanem legalább féltucadjára. Valahogy Esztergom az a hely, ahova visszajárok, mintha csak azért tenném, hogy porszemnek érezhessem magamat.
Viszont ezen a hétvégén valami furcsaság is történt. Úgy láttam létezni és lélegezni Esztergomot, a kereszténységet a maga hatalmával és gyönyörű építményével, ahogy eddig még nem. Megfogott, térdrekényszerített, de nem úgy, ahogy eddig. Továbbra is hatalmasnak és tiszteteletet parancsolónak érzem, és éreztem akkor is, de valami iszonyú fontos dolgot elbukott a szememben: és ezt a valamit azt hiszem úgy hívják, hogy igazság.
Fura módon először kapcsoltam össze Umberto Eco A rózsa neve című könyvét Esztergommal és a bazilikánkkal. Először tudatosodott bennem az önzés, a hatalom imádata a hatalomért, a kultúra és tudás zálogai a középkorban és azok jelenkorba való átültetése, a saját magam és mások erkölcsiségének átlátása… mindez akkor és ott tudatosodott bennem és manifesztálódott előttem, amikor vasárnap rácsodálkoztam arra, ahogy a bazilika épülete térdre akar kényszeríteni engem, ahogy rácsodálkoztam arra is, hogy már nem tud, de érdekel, csak már másként, egészen másképp látok mindent, mint ahogy láttam akár csak 4-5 évvel ezelőtt is. Kicsit olyan minden az egyben érzés volt újra látni és átélni ezt az egészet. Tudom, hogy sokan érthetnék, tán értik is, amit írok, ha elolvassák és tudom, hogy sokan érteni fognak, ha ugyan emlékezni fognak ezekre a zavaros mondatokra. Én csak annyit tudok állítani, hogy ott volt a bazilika idén pünkösdkor is ugyanúgy, ahogy eddig az én életem, a szüleim és a nagyszüleim életein keresztül is, többként ennyinél, parancsolóan és mégsem tökéletesen. Én úgy érzem, hogy idén először láttam meg a valóságot a hit és minden mögött. Először sétáltam be úgy egy templomba, hogy tényleg nem éreztem semmiféle közösséget sem azzal a “kaszttal”, amit reprezentált. Először értettem meg, hogy én miben hiszek.
Az emberben, mindenek felett. De hívhatjuk enbernek is, talán úgy találóbb és szűkítettebb. A tudatos életben és pozitív jövőképben hiszek. Abban az emberiségben, amiről tudom, hogy létezni fog egyszer és olyan egyedekből fog állni, akik tudják honnan jönnek és azt is, hogy hová tartanak. Valamint vállalni fogják az útjukat, távoltartják magukat mindenféle demagógiától és mernek majd minden körülmények között objektívek maradni és törekedni fognak a jóra. Igen, ha úgy tetszik, idealisták lesznek majd.
És hogy még majd tudni fogják, hogy milyen volt Esztergom és hogy miért lehetetett fontos annyi sok évszázadon keresztül a homo sapiens sapiensnek.
Túl szentimentális vagyok, ugye? 
május 14th, 2008 at 11:51 pm
És az a pók már nem halt éhen?
május 15th, 2008 at 12:41 am
nagyon szép és aranyos post, öröm volt olvasni. :taps:
május 15th, 2008 at 6:45 am
“…és nem lesz többé sem félelem, sem nevetés.”
május 15th, 2008 at 9:16 am
Esztergomba én is készülök, és a cél utána Párkány.
május 15th, 2008 at 10:26 am
Ilona, ez esetben, ha vonatozol majd, akkor ajánlom figyelmedbe a kisvonatot (ami átverés, mert kerekeken gurul), ami a pályaudvartól indul! Ha jól emlékszem, 350 pénzért visz Párkányba.
május 15th, 2008 at 10:28 am
Érdekes, hogy a jövővel kapcsolatos elképzelések mennyire nem tükrözik ezt az optimizmust, legalábbis a SF irodalom képviselői között. A legtöbb társadalmi utópia csak kívülről látszik szépnek és romlatlannak, míg a felszín alá ásva a konfliktusok mindig az ember alapvető és sosem múló jellemhibáiból adódnak. Egy 17. századbeli felvilágosult gondolkodó, valamikor egy pillanatra az Esztergomi Bazilika akkori formája előtt ugyanígy porszemnek érezte magát, és elképzelt egy szép új világot, ahol a jövő vívmányai nyújtotta kényelemben emberek milliói élnek egymás mellett az elnyomás és kizsákmányolás, a véres hadjáratok és vallási háborúk rémálmaitól mentesen.
Vajon jellemhiba a jelen helyzetünkel szembehelyezkedve folyamatosan egy jobb életre, egy jobb világra vágyni? El fog jönni egy olyan állapot amikor kijelenthetjük, hogy “igen, erre vágytunk, nem kell tovább szebb jövőről álmodni!”?
Köszi, Sayed most elgondolkodtattál.
május 15th, 2008 at 10:41 am
Aedificium nélkül nem lehet igazi a Rózsa neve-feeling.
május 15th, 2008 at 1:36 pm
“…El fog jönni egy olyan állapot amikor kijelenthetjük, hogy “igen, erre vágytunk, nem kell tovább szebb jövőről álmodni!”?…”
Szerintem eljöhet akár egy ilyen jövő is, miért ne? Csak akkor már nagyon más lesz ez a mese és nekünk se fog fájni a létezés.
Adeptus, már miért ne lehetne igazi? Az agy asszociációs alapon működik és emlékezik. És a nyilvánvaló különbségek ellenére is vannak szerintem, legalábbis az agyrágó pókom szerint egyezőségek is. És valami kiváltotta nálam a feelinget, ergo igaznak éreztem (és akkor az én szemszögemből nézve igaz is volt).
május 15th, 2008 at 2:08 pm
“Érdekes, hogy a jövővel kapcsolatos elképzelések mennyire nem tükrözik ezt az optimizmust, legalábbis a SF irodalom képviselői között. ”
Ez tényleg fura, alapvetően optimista vagyok az emberiség jövőbeli sorsát illetően - valahogy eddig is mindig megoldottuk a gondokat, naiv meg nem vagyok, hogy utópiát feltételezzek -, az írásaimban meg inkább a pesszimista vonalt erősítem. Bár az tény, hogy ha a kisember karaktereim elbukni is látszanak, maga az emberiség jegye biztosított a holnaputáni előadásra is, szóval valahol mégsem olyan fura.
május 15th, 2008 at 3:54 pm
Érdekes, hogy erről a “porszem-érzésről” írsz, mert tegnap este, mikor kimentem a teraszunkra, és láttam a csillágos eget, pont ugyanez jutott eszembe. Hogy én milyen kicsi vagyok, és ez a tudat engem boldoggá tett. Az emberek minddig félnek kicsinek érezni magukat, pedig arra nem is gondolnak, ha valaki kicsi , nem biztos, hogy egyben jelentéktelen is…