A végén még a 42-őt is bebizonyítják
Kockás szemekkel indítottam a tegnapot, még tiszta szerencse, hogy a fél… na jó, az egész délelőttöm hétfőnként elmegy mindenféle telefonkonferenciákkal, amikre elég ha 10 perc kivételével csak az egyik fülemmel figyelek. Mit is csináljon ilyenkor az ember gyereke? Merthogy azért dolgozni mást nem tudok, telefonálgatni és ügyeket intézni szintén nem, elszaladgálni a szobából meg pláne nem.
Jé, net, motyogtam magam elé és szomorúan méregettem az asztalomon a csigás kávésbögrém hűlt helyét. És találtam is a neten egy hírt, minek kapcsán erősen ábrándozni kezdtem.
Sajnos az asztrofizikához és a csillagászathoz is akkor álltam legközelebb, amikor gyerekkoromban - a tűzoltóságot és katonaságot már letudva - vadászi karriervágyamon elmélkedtem és bámészkodtam az égi térképasztalt nézve. Pár csillagképet még fel is ismerek, semmi extra, csak azokat, amiket amúgy is mindenki szerintem. Fura dolog ám az, hogy az univerzum tágranyitott kapuja ott sasol az ember feje fölött ingyen és bérmentve 24/7-ben és mennyire sokan nem is gondolunk bele abba, hogy ez milyen hatalmas dolog. Gyerekkoromban a nagymamám mutogatta meg, hogy melyik is a kis göncöl, meg a nagy göncöl szekér, meg hogy honnan is tudhatjuk meg, hogy milyen időnk lesz másnap és harmadnap - de beszélgetéseink során egy árva mukkot se dumáltunk csillagászati egységekről, fényévekről, gázokról, kisebb-nagyobb bummokról és még az idővel sem volt semmi bajom. Nem is jelentett nekem sokáig különösképp semmit az ég, azon kívül, hogy ott volt és szépek voltak a csillagok. Tökéletesen beértem a műanyag tojástartóval, mint játékkal, csak néha el kellett csórni, mert valamiért a családom nem gondolta úgy, hogy az játék, ki kellett belőle pakolni a tojásokat és máris lehetett mindenféle érdekességgel megtölteni a buborékokat. Szóval napközben, amikor épp nem fociztam vagy próbáltam a szomszéd fiút a csepel bringáján lenyomni a kempingemen ülve, lekötöttem magam rovar- és kavicsgyűjtéssel, ahogy kell, no de éjszaka… Éjszaka mit csinál egy gyerek szerintetek egy kertesházban, ha nem tud aludni? Naná, hogy kilóg az ablakon, mivel az ajtót bezárták, meg különben is, a halkan járj, tovább maradsz észrevétlen az nemcsak a betörésre igaz, hanem a kitörésre is. A régi ajtónk pedig kegyetlenül nyikorgott, szóval nem volt megjátszható. Egy éjszaka határozottan emlékszem, hogy egy tücsökre vadásztam. Folyton az én ablakom alatt hegedült és szívesen elbeszélgettem volna vele, a gond csak az volt, hogy ha kimentem, elkussolt. Esélyem nem volt megtalálni, így hát, lévén Winnetou könyveket is olvastam és úgy 10 percig vadász is szerettem volna lenni, gondoltam én ugyan kivárom ezt, és éljen a természet alapon leültem a fűbe. Miközben a nagyon idegesítően ciripelő tücsök az istennek nem akarta megmutatni magát, én elfáradtam és gondoltam, hogy vadászni éppenséggel lehet fekve is és dobtam egy hátast. Erre csak azért emlékszem így, mert ez volt az az éjszaka, amikor rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. Összeszedtem már és anyám kidobott több tonnányi kavicsot a lakásból, túl voltam már több kiló bogár-, rovar- és gilisztagyűjtési akción, famászáson, kisebb-nagyobb ütődéseken (nagymamám szerint a fejem az úgy is marad örökre), horzsoláson és zúzódáson, egy rakás életre szóló óvodai szerelmen, sőt, még egeret is fogtam… és nincs egy darab csillagom sem. És különben is, mi az a csillag, mik azok az izék odafent az égen? Mitől világít? Este fel, aztán reggel meg lekapcsolja őket valami lámpaoltogató ember? És közben kacsintgattak rám a csillagok, bizony. Villamosmérnök gyerekeként úgy gondoltam, hogy ez csak valami tápellátási probléma lehet. Mondom, semmit se tudtam én az asztrofizikáról és a csillagászatról. És ma sem tudok sajnos sokkal többet.
De a csillagok bizony néha tényleg kacsintanak és ez, ma már tudom, hogy illúzió csupán, már megint mi más egyéb is lenne, mint egy eszköz a matematika fegyvertárában, amivel az ember próbálja felfogni azt, amit képes abból, amit úgy egyébként gyűjtőfogalomként nem lehet. Mert nekem még az univerzum sem teljesen felfogható dolog, a végtelen meg pláne nem. Szerintem az emberi elmét céltudatosan alulról és felülről is korlátosnak tervezték és ezért vagyunk ilyenek. Én például azért szeretném megérteni a végtelent, hogy tudjam hol vannak a határai. Hülye paradoxonok sorába botlok egész életemben és néha baromira agyon tudom frusztrálni magam rajtuk. Milyen szemétség már az, hogy nem érthetek mindenhez, ami érdekel? Időnként meg szoktam kérdezni ismerősöktől, barátoktól, hogy tudják-e mi a végtelen és hogy fel tudják-e fogni, hogy ez a szó mit jelent és őket nem zavarja-e. Mindig mélységesen csalódok, ha azt a választ kapom, hogy hát persze, mert úgy érzem, hogy akkor nem érthetik igazán. Biztos hülye vagyok (ez is tény egyébként), de én nem tudom felfogni. Mert oké, de mi van a végtelen után? Egy másik végtelen talán? Akárhogy is van ez az egész nagyon bonyolult világ körülöttünk, amiben időnként elsápadok, hogy mennyire nagyon nem értek semmit sem, éjszakánként, néha, amikor elbambulok az eget nézve, utakat járok be rajta. És az a bizonyos kvazárokból, fekete lyukakból, napokból és mindenféle bolygókból kirakott sárgaköves út, ami közelebb vihetne a végtelenhez, a fejünk fölött kezdődik.
És pár papírtigris meg úgy kerül hozzájuk közelebb, hogy közben fel se néznek a négyzethálós papírjukból (jó, legyen laptop). A minap például két matematikusnak egy algebrai alaptétel kiegészítésének bizonyításával - csak úgy mellékesen - sikerült igazolnia a Sun Hong Rhie nevű asztrofizikus által felállított tételt a gravitációs lencse-hatással kapcsolatban. A nagy tömegű objektumok által elhajlított fény és az ezáltal számunkra érzékelhető, megváltozott képek nem teljesen új dolgok, mert már a relativitáselmélet is számolt vele, hogy amit látunk az űrben, az nem feltétlenül annyi és úgy kinéző valós objektum. A gravitációslencse-hatás során egy nagy tömegű objektum egy vagy több távolabbi égitest fényét felénk téríti, képét eltorzítja és meg is többszörözi. A kialakuló képek száma a lencseként működő objektum tömegeloszlásától és a térbeli geometriától függ. Amit Sun Hong Rhie hozzátett ehhez, az az volt, hogy meghatározta, hogy egy nagytömegű égitest, mint gravitációs lencse, hány torzított képet vetíthet elénk egy mögöttes objektumról. Négy csillag elrendezésével egy egyenlő oldalú háromszögben, egyikükkel középen Rhie felfedezte, hogy egy galaxisnak a négy csillagon keresztüli fényelhajlás következtében 15 féle képe lehet (5n-5, ahol n a köztes objektumok száma). Megállapítása segíti a tudósokat az exobolygók keresésében, és csak egy gond volt ezzel az egésszel, mégpedig az, hogy noha a tapasztalatok őt igazolták, nem tudta bizonyítani az állítását. Évei mentek el rá, aztán kifutott a támogatásokból, az egészsége meggyengült és visszavonult. Aztán jött egy matematikus páros, Dmitri Khavinson és Genevra Neumann, akik valamilyen perverz okból kifolyólag az algebrának szentelték az életüket és még nem hibbantak meg. Olyannyira nem, hogy úgy gondolták, hogy az az alaptétel, miszerint egy n-ed fokú polinomnak n számú megoldása van: nekik nem elég. Merthogy ez a complex számok halmazára volt csak igaz (plusz a -1 négyzetgyökére) és úgy gondolták, hogy ezt simán tovább lehetne fejleszteni, kiterjeszteni a racionális harmónikus függvények körére, amikben polinomok osztásával operálva arra jutottak, hogy sosem kaphatnak 5n-5-nél több megoldást. De én itt már rég elvesztettem a fonalat és ha nagyon megfeszülnék se biztos, hogy képes lennék az alapsejtésnél továbbjutni abban, hogy ez hogy is van pontosan. Legyen elég annyi, hogy a munkájukkal sikerült igazolniuk Rhie állítását a gravitációs lencse-hatásról és most mindenki happy matematikus és asztrofizikus berkekben, én pedig maradandóan lecsúsztam mindkét pályáról. Maradnak a csillagok éjjel, meg is nézem őket este újra. Gondolatban pedig leszögezem, hogy az időn túl nekem a fénnyel is problémám van. Milyen dolog már az, hogy egy végtelen térben egy véges dolog a leggyorsabb? És hogy a természeti képek olyanok, mint a fraktálok? Hát itt már minden matek?
Eh, 42. Még ezt is bebizonyítja végül valami papírtigris, aki már csecsemőkorában is integrálszámított. Bakker.