A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Rémesen és borzasztóan képtelen vagyok a legtöbb dátum megjegyzésére, sokszor örülök, ha a közvetlen családtagjaim születésének és nevének napját nem felejtem el. Ebből következik, hogy sajnos előfordult már olyan is, hogy elfelejtettem. Viszont épp elég víz lefolyt már a Dunán ahhoz, hogy a környezetem megtanulja, hogy ezt nem szándékosan teszem és azért szeretem őket - és cserében én is ugyanúgy nem veszem zokon, ha nem emlékeznek meg rólam azon a napon, amikor én születtem.

Végülis egyedül jöttem a világra és a születésem napja, mint olyan, úgyis csak nekem jelent igazán valamit. Illetve jelenthet, hiszen általában nem foglalkozom túl sokat vele és nem vagyok különösebben ünneplős típus sem. Annyira nem, hogy a tortázásos bulikat 11 évesen betiltottam otthon, mert már kezdett olyan lenni az egész, mint a karácsonyi előkészületek, amiknek a csúcspontján a fél család hajbakapott. Én pedig tudtam, hogy nekem ilyen látszatünneplés aztán nagyon nem kell, így nem is vettem részt benne. Teltek-múltak az évek és rájöttem, hogy ugyan ez a nap valóban nekem a legfontosabb, és az enyém (meg voltak rá a rítusaim, pl. 28 éves koromig ezen a napon nem voltam hajlandó dolgozni), de ettől még megoszthatom mással is. Lassan érő típus vagyok és ezért ez az érzés csak egy gondolat maradt a harmadik x-ig, amikor is felhívott a keresztanyám, hogy tárgyaljon velem e nevezetes napról. Szóbakerült, hogy mit szeretnék erre az alkalomra. Szokás szerint annyit mondtam, hogy semmit, megvan mindenem, elég ha adnak két puszit és szeretnek továbbra is. Miután leraktuk a telefont mégis valami hiányérzetem maradt. Hát harminc éves leszek, basszus. Azt nem mondanám, hogy nagyon megviselt a szám maga, mert nem lenne igaz, de az is tény, hogy egy ilyen dátum némiképpen hajlamos számvetésre bírni az ember gyerekét és én éreztem közeledni a helyenként sötét gondolatokat, összevetéseket, hogy mit értem el eddig, honnan jövök, hova tartok, ki ez az ember itt mellettem és miért és miért… Nem akartam egyedül lenni önmagammal, pedig minden felszíni nyitottságom ellenére többnyire magányos vagyok. Még az is előfordulhat, hogy szándékosan, de mindig volt olyan részem, ahova csak nekem volt bejárat. Talán már annyira meg is szoktam volna, hogy nem tudok felengedni belőle? És ott ültem elmélázva a telefonnal a kezemben és már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék a szülinapomra ajándéknak. Őket. Visszahívtam és azt mondtam neki, hogy Te Jutka, tudod mit? Azt szeretném, hogy legyünk azon a napon mind együtt, mint régen, plusz a hugi pasijának is legyen kötelező, csináljunk valami bográcsos kaját, keresztapu üvöltesse a kedvenc zenéit és nagyon rúgjunk be. És el kell mondjam, hogy az a majdnem egész napos buli, amit csaptunk, a családi almanach egy emlékezetes partija marad, remélem. Mindenki vitt valamit, a kaja is úgy készült el, hogy nem volt egyik családtagom se mártírom konyhaszolgálatos rabszolga, aki összeszorított szájjal gyártotta volna a kaját, míg a többiek kint buliznak (ezt rühellem egyébként nagyon és ugrok rá), a kaja is kicsit több paprikát és vörösbort látott a szokásosnál, mert minimum hatan folyamatosan szakácskodtunk felette, de hát kit izgatott az. Szuper lett a végén. Szóval ez volt a harmincadik szülinapom, amire nemcsak azért fogok emlékezni egész életemben, mert ritkán ünnepeltem meg eddig az ilyesmit. Szép volt, egyedül csak a nagymamám hiányzott róla, aki már nem lehetett akkor ott. Pedig ő is hihetetlen partiarc tudott lenni, ha akart.

Elmúlt aztán az a nap is és én megint visszatértem a régi kerékvágásba, azaz a születésem napjával nem foglalkoztam túl sokat. Illetve dehogynem. A 32-es szám engem úgy kísértett végig fél életemben - és most már beszélhetek róla, mivel túléltem - mint ama hitchkocki filmben az autót a kamion. 17 éves korom óta visszatérő álmaim voltak pusztulásról, tönkremenetelről, elmúlásról és noha soha semmi nem volt annyira tiszta, hogy megérthettem volna mi történik majd, mindig ott volt a tudat valahol mélyen, hogy ebben az évben velem majd nagyon rossz dolgok történnek, ha egyáltalán túlélem, semmi nem lesz rendben. Van olyan barátném, aki már évekkel ezelőtt azt hallgatta, hogy próbáltam kitotózni, hogy vajon ebben az évben tényleg végetér-e majd az életem. Nem ért, de aki ismer egy picit, az valószínűleg azt is tudja, hogy nem volt éppen túl egyszerű sem. Belefért egy-két meghalásos élmény és így utólag visszagondolva az egészre, úgy vélem, hogy a legfontosabb az volt, hogy még akkor is volt bennem hit, amikor nemcsak a szó átvitt, de sajnos fizikai értelmében sem voltam rá képes, hogy felkeljek az ágyból reggel. Kemény év volt, de nem bánom, mert ha kényszerből is, de egy csomó mindent megtanultam, újratanultam magamról. Pár héttel ezelőtt pedig úgy kezdtem érezni magamat, mint aki körülbelül újjászületett. Vissza is találtam önmagamhoz, de már nem is vagyok ugyanaz az ember, aki akár csak egy évvel ezelőtt is voltam. Érdekes, mert ehhez tulajdonképpen csak annyi kellett, hogy mindig higyjek abban, hogy túl fogom élni. Hit, már megint. Jópárszor előkerült ez a téma nálam az utóbbi időben és az utóbbi héten ezt is átértékeltem egy egészen picit, és ebben biztosan közrejátszik a 33-as szám is. A minap elkezdtem böngészni a netet egy szép antikvár biblia példányra áhítozva, noha tudom, hogy igazából egy angol nyelvűt szeretnék, egy contemporary language-űt, mert az sokkal inkább beszél hozzám, mint pl egy Károli biblia. Végső soron tán stílusos is lenne, ha lenne egy bibliám is a korán és buddhista könyvek mellett a polcon. Az tényleg rám vallana, ha még ez is beleférne az életembe, jöttem rá. Én, a szabadnak született kirekesztettem eddig valamit az életemből egy gyerekkori rossz élmény miatt. Hát hihetetlen. Mivel az online antikváriumokban nem találtam az igazit, ezért bevetettem magam a könyvesboltokba. Naná, hogy találtam egyet, szép vaskos kötet, A4-es méretben, varrott, mint a bibliák általában, műbőr kötés, igényes kiadás, modernizáltabb nyelvezet. Ott ültem és lapozgattam és tudtam, hogy telefonos segítséget kell kérnem, hogy ne vegyem meg rögtön. Ebből is egy jó sztori lett végül, mert először a mélyen vallásos barátnőmet hívtam fel, aki tuti rábeszélt volna - de nem vette fel a telefont. Ezek után az anyámat hívtam - hithű ateista -, akiről tudtam, hogy le fog beszélni róla. Na, ő felvette. Mondom neki, Te, Azanyám (mert így hívom), itt ülök az Alexandrában a földön és egy könyvet lapozgatok, aminek a megvételéről le kéne beszélned. Ebből persze rögtön tudta, hogy a könyv drága lesz, csak azt nem, hogy mit is lapozgatok, így ez volt az első kérdése. Mondom neki, hogy egy biblia. Na azt az elfojtott röhögést rögzíteni kellett volna. Majd aszonta, hogy: Minek neked biblia? A legjobb válasz az őszinteség alapon elmondtam neki, hogy rájöttem, hogy mindenféle vallású könyv van nálam otthon, csak épp bibliám nincs és ez így nem mehet tovább. Kell a gyűjteménybe. Erre felajánlotta nekem, hogy valahol neki van egy bibliája, azt elvihetem. Ja, de mondom az egy Károli volt és az nem kell. Anyámban egy dolgot becsülök, hogy tiszteli az őrültséget és a világon talán egyetlen dolog van, amin mi sose vesztünk össze és ez a könyvek témaköre. Minden könyvrigolyámat meglepően barátságosan tudja tolerálni, még akkor is, ha az éppen egy biblia, amit egyébként ő sem forgat (és tuti nem is venne). Végül kiszedte belőlem azt is, hogy igazából egy angol példányra vágytam eredetileg, egy bizonyos bibliafordításra (amire még lifetime guarantee is van, bizony! volt már ilyen könyvetek?), így végül ezzel győzött meg arról, hogy mindenképpen felelőtlenség lenne most jelen körülmények között megvennem ezt a példányt, vacilláljak csak még szépen a dolgon, aztán tegyek belátásom szerint. De úgy lettem ezzel a könyvvel, mint ahogy a szerelemmel is, ami egyszercsak szép alattomosan elgáncsolja az embert. Először csak a gondolat van, hogy hm, jól néz ki… szépek a képek… igényes a kiadás… ezt a könyvet tudnám szereti, aztán paff, bumm, pár nap és kész, már másra se tudok gondolni, csak arra, hogy miért is nem vettem meg rögtön, hiszen a legtökéletesebb példány volt a Földön. De persze közben már nem vagyok tinédzser és tudom, hogy az idő, amit nélküle töltök el, olyan, mint egy előjáték. Ha még pár nap múlva is akarni fogom azt, és csak azt a kiadású bibliát, akkor biztosan meg fogom venni és ugyanolyan becses darabja lesz a könyvespolcomnak, mint az összes többi szerelemből megvásárolt példány. (és ahogy magamat ismerem, utána meg jól megveszem azt az angolt is.) A Koránomnak sem volt ám egyszerű dolga, igaz, hogy rá először én vártam baromi sokat, de amikor befutott előjegyzésből, azért jó pár napig nem vettem át, hanem gondolkoztam, hogy egész biztos, hogy ki akarok én ennyi pénzt adni egy olyan könyvért, amit lehet, hogy soha nem fogok tudni elolvasni és megérteni a saját nyelvén? Viszont mikor úgy döntöttem, hogy igen, akkor már az is biztos volt, hogy később sem fogom megbánni a döntést. És így is lett, még ha nem is értem, sűrűn fogom a kezembe és tudom, hogy egy napon el fog érkezni az idő, amikor majd olvasni és érteni fogom a benne leírt szavakat, úgy, ahogy egyetlen másik ember sem értheti. Mert addigra vélhetőleg vén és bölcs leszek, minimum öt nyelven fogok beszélni és az összes nagyobb vallást kivesézem addigra. (És lesz könyvtárszobám is, íróasztallal és bankárlámpával és a párom ott fog morogni mellettem, hogy mindenről én tehetek, mert a szivart is tutira én dugtam el, nem is az az Alzheimer vagy ki a tök.)

Szóval 33 éves lettem, és úgy álltam hozzá a tegnaphoz, hogy ez bizony az újjászületésem napja és én ezt csendben megünneplem úgy, hogy méltó legyen. Már napokkal előtte eldöntöttem, hogy ezen a napon én boldog leszek, száműzök minden negatív érzést a fejemből és a szívemből, nyitva leszek, nem várok el senkitől semmit és mindennek örülni fogok, ami történik körülöttem. Van is listám: a cicáim nem vertek fel hajnalban, egy telefonhívásra ébredeztem, amit vártam még előző este, odakint a valószínűtlenség ellenére verőfényes napsütés volt, pont ahogy titkon reméltem. A húgom a munkahelyéről énekelve köszöntött, hogy ez most más legyen, mint a többi, a kollégáktól kaptam sok csokit és aztán este is nagyon meglepődtem. Vacsi, tüzijáték, nagy beszélgetés. Egyszóval gyönyörű napom volt.

Ma pedig kockásak a szemeim, de azért még mindig vigyorgok. Ez már a közvetlen bekómázás előtti állapot lesz, azt hiszem. Nem mondhatnám, hogy túl sokat aludtam mostanában. És ez nem panasz.

This entry was posted on péntek, június 20th, 2008 at 11:53 am and is filed under személyes, létezés, minden. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.