A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Shyamalan az elsőként kilépő nézőhöz lép és kétségbeesett arccal megragadja a gallérját:

- Na, hogy tetszett? - fuldokolta.

- Hát, talán ha nem tudtuk volna mi a sztori… - sétált tovább A Néző rosszallóan csóválva a fejét, mit sem törődve az ájultan földrezuhanó rendezővel.

Avagy a The Happening címmel újabb M. Night Shyamalan film került a moziba. A plakát szép, a film tartalmát tekintve részben dráma, részben sci-fi, tehát itt többek érdeklődésére is nyilván számot tarthat. Külön pikantériája is van a mozifilmnek, mégpedig az, hogy a sztoriról magáról a gyártók kérésére nem beszélünk. Még az is lehet, hogy a fentihez hasonló jelenet eredményeképpen.

Kötelességemnek érzem mindenki figyelmét felhívni arra, hogy a film sztorijáról nem azért nem beszélnek sokan, mert cinkosai a gyártóknak, hanem egész egyszerűen azért, mert ilyesmivel nevezett alkotás nem rendelkezik. Ami még önmagában nem lenne baj, mert mi, akik hollywoodi szemeten nőttünk fel, már amúgy is csak a látványra és a hangra utazunk, de jaj: ennek a filmnek még ilyesmije sincsen. De továbbmegyek, még ez sem lenne gond, ha legalább a színészek nyújtanának valami felejthetetlen alakítást. De nem… Mark Wahlberg továbbra is egy rendes férfiember, példás családapa (és kissé lassú felfogású biológus) - aki ezt nagyon korrekten adja elő, az nem vitás -, a női főhősnőt viszont már az első mimikája alapján eltiltottam volna a színészi hivatás gyakorlásától. Tragikusan rossz volt ugyanis, de legalább méltó párja volt a forgatókönyvnek.

Egyetlen jó jelenet azért mégiscsak volt a filmben, csakhogy valamit dicsérjek is rajta. Konkrétan a legelején volt, két mellékszereplő csaj üldölgél a parkban egy padon. Egyszercsak Mellékszereplő Csajszi 2 elkezd furán viselkedni, először csak ismétli önmagát. Majd a környéken a parkban mindenki mozdulatlanná válik (kivéve mellékszereplő csajszi number 1, aki valami érthetetlen módon persze a legvégsőkig észnél marad), aztán zavarodottan motyognak, visszafelé mászkálnak kicsit. Majd a furán viselkedő mellékszereplő csajszi 2 premier plánban nyakonszúrva magát a saját hajbizgentyűjével igazán vérfagyasztó öngyilkos magánszámot ad elő. A dramaturgia is nagyon korrekt, mert egészen a tett elkövetéséig nem biztos benne az ember, hogy nem a másikat fogja-e leszúrni. De nem, pedig én arra fogadtam volna. Ezek után snitt, kamera felnéz a fákra, gyönyörködhetnénk benne, hogy milyen szépen is lengedeznek a faágak a szélben a park felett, ha nem lenne határozottan vészjóslóra beállítva a jelenet. És most aki meg akarta nézni a filmet, kérem ne haragudjon, amiért az egyetlen jó poént is lelőttem belőle.

Ugyanis rutinosabb filmnézők persze ezen képsorok után rögtön tudják, hogy miről fog szólni a film. Még 88 percig reménykedhetnek benne, hogy hátha csak tévednek. De nem. Esetleg ijedezhetünk még egy keveset, én is megpróbáltam, többször lelkiismeretesen felkészültem, hogy infarktust kapjak. Párszor erős késztetést éreztem arra, hogy beleharapjak a mellettem ülő vicces, kopasz ember vállába félelmemben. Aztán, miután a rémület katarzisa is elmaradt, arra, hogy stílusosabb lenne főbelőnöm magam amiért kikönyörögtem, hogy megnézze velem ezt a filmet.

Már a Falunál is megfogadtam, hogy nem nézek több Shyamalan mozit. A hatodik érzék volt az egyetlen jó filmje, az viszont zseniális volt valóban. Egészen az utolsó 10 percig nem jöttem rá, hogy Bús Vilisz halott. Boldogan jöttem ki a moziból, hogy végre egyszer valaki az orromnál fogva tudott vezetni ilyen sokáig. M. Night Shyamalantól én azóta is azt várom, hogy újra megcsinálja a csodát és úgy nézhessek meg egy filmet, hogy NEM fogom tudni kitalálni az első öt percben, hogy ki kit és miért. Szokták mondani, hogy a várakozások terén a remény hal meg az emberben utoljára. Na én ezt a reményt most Az eseménnyel eltemettem.