A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Tegnap, bár eléggé elfáradtam napközben (a lakás is néminemű újuláson megy keresztül, ismét repült egy zsáknyi ex cucc és pár bútor), sikerült összehoznunk a bulizást Nórival, akit sose hívok így, szóval innentől személye = Norc.

Szóval, bár kicsit nehezen indultunk el, de azért csak nekimentünk a budapesti éjszakának. Rájöttem, hogy tényleg kaméleon vagyok, mindig, minden buli más, attól függ kivel vagyok és mit csinálunk. Mivel kettecskén indultunk csajok, a városban flangáló pasitömegek számára határozottan szinglibenyomást kelthettünk, de jaj nekik, eszünkbe se jutott pasizni. Érdekes, hogy természetesen jópáran próbálkoztak. Gondolom ha pasizni akartunk volna, akkor egész este árulhattuk volna a petrezselymet prédára várva, de mi dumálni akartunk - és én még táncolni is. A Skála tetején megnéztük az új helyet, közepes alát kapott, bár a pultosokkal, kínálattal és árakkal se volt baj és még a DJ is jó volt, valahogy mégse volt az igazi. Hiányzott a tömeg és a partifíling, így áttettük a székhelyünket a Gödörbe a Deákon. Imádom azt a helyet, szerintem az igazi, politika és botránymentes Budapest, mármint Budapest, a világváros ott van. Leszámítva a melegfelvonulás nyomait, a kordonokat, meg hogy állítólag balhé is volt délután. Mire mi odaértünk, már nem volt semmi, csak a Gödör és az ott bulizó Pest. Mindig sokan vannak, jók a programok és nem utolsó sorban mindenféle náció megtalálható ott és még nem láttam balhét, annak ellenére sem, hogy a hely nem hemzseg a biztonságiaktól. Szóval a Gödör egy olyan hely, ahol én mindig jól érzem magam.

Mivel Norc élethelyzete és az enyém is folyamatosan órákra elég beszédtémát ad, amitől jól lefáradunk és persze nem tudunk megoldani semmit (a világot most se váltottuk meg, sorry), bennem idővel bekapcsolt a na most akkor elég volt a komolykodásból, engedjük el magunkat érzés, amibe megpróbáltam az én drága bnőmet is belevinni. Rá kellett jönnöm arra, hogy ez nem is olyan egyszerű mindig. Annyira le vagyunk korlátozva, tele felelősséggel, munkával, problémákkal, hogy határozottan azt éreztem, és nemcsak az ő kapcsán, de más barátokkal együtt lógva is, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni hogyan is kell kikapcsolni. A problémákból, hétköznapokból, mindenből.

Folyton mondom, olyan az élet, mintha egy végtelen adatfolyam lenne, számtalan információs csatornával. Szörfölünk hétközben a munka-csatornán, barátokkal a duma-csatornán, szeretőkkel az érzések-csatornán, feltöltődünk, leamortizálódunk, sírunk, nevetünk, időnként apátiába süllyedünk. Minden, minden olyan, mint egy rádióállomás, ahol Te vagy a DJ és csak Te döntöd el hogyan mixeled az életed. Ami információ (érzés) éppen nem kell, azt el kell ejteni, mintha fizikailag is létezne és be kell engedni valami mást, ami jobban passzol az adott pillanathoz. Csak ennyi. Minden egy döntés kérdése csupán. Tényleg minden csak ennyi.