A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Kicsit elég volt mára az Orwell napló fordításából - aminek már meglevő részeit egyébként itt találhatjátok meg - így úgy döntöttem, hogy beváltom egy másik ígéretemet is és írok pár gondolatot Frank Schatzing Raj című könyvéről.

Nevezett kötetről még csak nem is hallottam mindaddig, amíg vicces, kopasz ember “könyvespolcán” véletlenül ki nem szúrtam. Minden bizonnyal azért tartott el egy darabig, hogy feltűnjön, mert nevezett polcon lakott minden, csak könyv nem sok, így nem is volt olyan érdekes. Egyszer azonban csak feltűnt, hogy nézzenek már oda, micsoda vastag könyv és milyen érdekes címe van! Még akár sci-fiből is lehet, gondoltam és már nyúltam is, hogy levegyem. Könyv volt, igazi, elolvastam a tartalmat és láttam, hogy hm, hm, ez bizony engem érdekelni fog. Uccu neki, azonnal kölcsön is kértem. Útravalóként megkaptam, hogy hát jó, jó, de a közepénél leül a sztori. Gondoltam nem baj, az is ötszáz oldalnyi érdekes történet és majd akkor max lerakom. Ha egy könyv és köztem kialakul valami kémia, akkor nekem hiába mond bárki bármit és én addigra már legszívesebben olvastam volna.

Azért egy picit aggódtam terjedelem miatt, mert tényleg brutálisan hosszú, valamivel még több is, mint 1000 oldal. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy az kizárt, hogy végig érdekes, szórakoztató tudjon lenni, biztos tele van egy csomó kigyomlálható, átlapozható résszel… Így kezdtem hát olvasni, mindenre felkészülve.

Lehet, hogy a legvéresebb kritikusok szerint a könyv kicsit túlírt, de én nem fogom osztani a véleményüket, az már biztos. Egyetlen betűt se voltam képes kihagyni belőle, voltak, vannak részei, amiket még most is újraolvasok. Pedig könnyen lehetne emészthetetlen, mivel öt részre van tagolva és az események úgy min. 8 szálon, szereplő szemszögén keresztül futnak. Mégis követhető, a stílusa lebilincselő, így ha éppen nem is történt semmi különös, azért nem támadt lapozhatnékom, mert tetszett ahogy Schatzing játszott a szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal, ahogy építgette a történetét.

Aztán kicsit később rájöttem, hogy a csak úgy, tölteléknek tűnő részek sem töltelékek: vagy a karakterek jellemformálása vagy az események majdani alakulása miatt mindennek jelentősége volt. A sztori tudományos alapjai megrendíthetetlen szilárdságúak, egyszóval egy igazi jó kis ökológiai-politikai-tudományos-akció-thriller lenne, ha a könyv gerince nem lenne kőkemény sci-fi. De az és ez teszi még bámulatosabbá az egészet, mivel sci-fi téren sem holmi elcsépelt, sablon ellenséget kap Föld nevű bolygónk, de nagyon nem. Többet nem mondhatok azonban a támadó fajról, ami rendesen megtizedeli az emberi lakosságot és nem kíméli a főbb szereplőket sem, mert olyan spoiler lenne, ami után már nem lenne olyan újdonság a lényeg. Az is érdekes volt számomra, hogy a könyv szinte kezdeteitől fogva tudható volt, hogy az a bizonyos másik intelligens faj nem az űrben, hanem a bolygónkon, a tengerek mélyén lakik, mégsem jöttem rá arra, hogy kik, mik lehetnek, mindaddig, amíg elém nem lett tárva az elképzelés erről (egyszerűen nem tudtam elképzelni mit fog kihozni a végén).

Schatzing végigidegeli az olvasót a könyvön, sugallja, hogy figyelj, amit kapni fogsz annyira nem emberi, hogy elképzelni se tudod majd, egészen odáig merészkedik, hogy még utal is rá több helyen, a szereplőit - tudósokat, akik a világméretű katasztrófa elhárításának mikéntjein törik a fejüket - vitatkoztatja, gondolkoztatja arról, hogy mitől is intelligencia az a valami, amit így hívunk és miért feltételezzük, hogy egy másik fajnak ugyanolyan értékrendszere van, mint nekünk. Szóval egész idő alatt sejthető, hogy valami nagyon mást kapunk majd, mint amit el tudnánk képzelni, és a végén, amikor minden kiderült, én csak annyit tudtam mondani gondolatban, hogy wow. Szép, elegáns, tetszik, elgondolkoztató, hűha. 

És ami nálam minden sci-finél perdöntő a megítélésben: még akár igaz is lehetne. Persze biológus nem vagyok, így csak laikusként mondom ezt. Nekem hitelesnek tűntek az idegenek és nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egész életemen végig fog kísérni. Ha ezután látok egy vastag könyvet, ami vagy 1000 oldal, már nem lesznek sztereotípiáim, mert tudni fogom, hogy lehet ennyit írni úgy, hogy ne legyen sok, nem fogok meg-, illetve elítélően állni senkihez, aki addig még sosem írt sci-fit, mert tudom, hogy nem ezen áll vagy bukik egy brilliáns ötlet, sőt! Schatzing a Raj-jal valami olyat tudott nekem adni sci-fiben, amire már régen vágytam, letisztult, gyönyörű irodalmi stílusban megírt, eredeti tudományos-fantasztikumot, nagyon alaposan kidolgozott tudományos részekkel. Amellett, hogy mindenkinek melegen ajánlom, minden írónak egyenesen kötelezővé tenném.
És miközben ezt írtam, Azar háromszor próbálta meg azt a kis woodoo baba-szerűséget elcsórni az asztalról, amit a vicces, kopasz embertől kaptam pár hete. A cicámat ismerve azért, hogy aztán a földre transzportálva rituális gyilkosság keretein belül bepofozza valamelyik szekrény alá. Nem hagytam, mert hülye vagyok és kiszedtem a szájából. Az előbb aztán szóltam neki, hogy tudod mit, ehh, vigyed, ha akarod, de persze így már nem kell. Most nézem ezt a babát, aminek már nincs orra, mert elhagyta még Rodoszon, mivel mindenhova magammal hurcoltam… és közben határozottan szomorú vagyok. Úgyhogy lehet, hogy lemondok a lakáskulcsomról és inkább zárat cserélek, valamint megtartom a könyvet. Na jó, sajnos nem azért vagyok szomorú, mert vissza kell adnom a könyvet.

Hogy a mumusomat az elkövetkezendő 10 évben helyreteszik, leleplezik, lefokozzák, én meg addig jól felfokozódom. Annak idején Einstein legyintett egyet a kvantumfizikára azt az elhíresült kijelentést téve, miszerint Isten nem kockázik, de manapság úgy tűnik, hogy a szakállas öregúr mégiscsak nagy zsugás lehet.

Aki ismer, tudja, hogy az idővel, mint olyannal, súlyos problémáim voltak mindig is, a sci-fiben is azért ez a kedvenc témám, mert itt legalább olvashatok érdekes elképzeléseket az idő természetéről, egyik-másik írónak igen jó ötletei voltak. És mivel az idő összetett dolog, és az ember szinte mindent az idő függvényében mér és tesz, eredendő szkepticizmussal fogadtam az olyan kijelentéseket is, miszerint a fénynél semmi sem lehet gyorsabb. 

Hát, úgy tűnik, hogy de. Ajánlom mindenki figyelmébe az Origo cikkét, én pedig nagyon remélem, hogy egyszer végre az időt is helyreteszik. Hogy a kvantumfizika meg tudja-e majd magyarázni valaha is a jelenséget, az már más kérdés persze. De az egyik tudós, Terence Rudolph (Imperial College, London) elméleti fizikus azt mondta a Nature hírszolgálatának, hogy szerinte a kvantummechanika egyes elemei “meghaladják a téridőt”, ezt olvassa ki a kísérletből. Szerinte az emberek túlzottan nagy, nem megérdemelt jelentőséget tulajdonítanak annak a 3 tér- és 1 idődimenziónak, amelyben élünk. “Azt hisszük, hogy a tér és az idő fontos, mert ilyenfajta majmok vagyunk” - mondta.

A pasi a szívemből szólt. Kár, hogy a tudását nem birtokolom, így én csak érzem azt, amit ő tud.

Visszatértem Rodoszról, a kellemesen dögmeleg és igen kopár, idegen bolygóról, amit a turista nevezetű, igen vad és szanaszéjjel rohangászó, kézzel-lábbal kommunikáló, kaotikus faj kolonizált. A nyaralásom a várakozásokkal ellentétben - valamint a papírformulát hozva - semmit sem oldott meg az életem vagy épp az egyre akkuttabb munkaundorom terén, az írásképtelenségem további elmélyülését már nem is említve.

A Rajt majdnem kiolvastam viszont, már csak alig 50 oldal választ el a végétől, amit cserében egyre lassabban olvasok, mert olyan jó, hogy hiába ezer oldal, nem akarom, hogy vége legyen. No meg persze a napfürdőzés és a folyton csacsogó női nem is gátolt az olvasásban kissé, bár a nyaralás végére megértették, hogy ha a fene fenét eszik is, potyogjanak bár görög istenek is az égből - de még röhögve és beszélve is minden nap olvasok kicsit. Anélkül nem bírom ki ugyanis a nyaralást és a tengerparton döglést. Meg kagyló- és kavicsgyűjtés nélkül sem.

Közben persze még mélyen szántó gondolatokra is szert sikerült tennem, így rájöttem pl. arra, hogy az élet tulajdonképpen nem más, mint egy hosszúra nyújtott, programozott sejthalál az energiamegmaradás törvényének 22-es csapdájában. A bőröm erre az első bizonyíték, mert már hámlik. Viszket a hátam, a karom, a homlokom, a hasam. És a lábam is. Én hülye az utolsó előtti napon már nem kentem be magam az ezerfaktoros napkrémemmel. Mentségemre szóljon, hogy direkt csináltam, mert az egyébként hófehér bürkém a büdös életben sem kap színt. Engem ne röhögjenek körbe mégegyszer nyaralás után, hogy fehérebben jöttem haza, mint ahogy elmentem! Azt hiszem kellett legyen a családomban valami hülye kékvérű angol, akitől a burkolatom porcelántulajdonságait örököltem. Ezennel ismét elátkozom.

Hazaérkezésem és netrekerülésem után lázasan böngésztem az emlékezetemben valami fontos emlék, homályosan felsejlő link után, amit mindenképpen ellenőrizni akartam ahogy hazatértem, és persze jól nem ugrott be délig, hogy jesszum pepi, hát az Orwell napló az, aminek indulásáról anno nyaralás előtt örömködve hírt adtam.

Eredetileg, szigorúan titokban úgy gondoltam, hogy lefordítom majd a bejegyzéseket magyarra, hogy azok is élvezhessék, illetve olvashassák, akik nem beszélik a nyelvet. Azért nem ígértem be előre, mert nem tudtam mire számíthatok majd, ugyanis ha a pasi, teszem azt csak fele olyan grafomán volt, mint például én, amikor a naplómhoz jutok, akkor az tetemes munka lenne, amire nem biztos, hogy lenne időm. De megnézvén a naplót megnyugodtam, az ürge ízig-vérig angol volt. Már pár bejegyzés alapján is leszűrhető egy bizonyos kép az ember szelleméről, aki az 1984-et írta. Analitikus, meteorológus, természetimádó és, mint minden angol és egy kicsit alien típusú megfigyelő. Egyszerű mondatokkal képes leírni a maga körüli világot, megjelenítve a saját különös belső világának egy részét: a kedvenc bejegyzésem eddig az augusztus 10-ei, ami mindössze 7 szó (eredeti nyelven), mégis talán az árulja el a legtöbbet az emberről, aki papírra vetette. 

Így hamarosan nekiesek és Jun kolléga kérésére majd egy külön címen kipostolom a naplóbejegyzéseket, remélve, hogy másoknak is tetszeni fog.

Ez a kezdeményezés olyan, mintha egy időkapszulát nyitnánk ki 1938-ból és általa bepillanthatnánk a múltba. A múlt, mint olyan, elég sokrétű dolog: az értelmezési tartománya kb. a végtelennel egyenlő, mivel nagyon sok szempontból nézhető, az univerzumon innenről, túlról, egyes népcsoportok társadalmi, gazdasági, politikai aspektusaiból - vagy éppen egy személy, egy egyén szemszögén keresztül. És én mindig is szerettem mások szemén át látni, ezért is öröm, hogy egyszer úgy kapom meg más gondolatait, hogy nem nekem kellett kiolvasni azt a fejéből. Csak az angol mértékegységektől kapok kicsit hülyét, úgyhogy lehet, hogy azokat végül nem fogom átszámítgatni, hanem hagyom ahogy vannak. Vagy gyakorolok még kicsit, aztán mire végetér a napló, már profi leszek inchekben, hüvelykekben, mérföldekben és csomókban.�
 

Tegye fel a kezét, aki ment már úgy nyaralni, hogy nem érdekelte hova megy. Csak el, legyen a kirakósban egy kis repülőút, szép, nagy tenger, egy jó kis homokos strand, napszemüveg, buli, fanta és könyvek, no meg felfújhatós matrac. Az kiváltképp fontos, meg még a snorker is, jut eszembe. Basszus, békatalpam viszont nincsen. No de sebaj, majd veszek ott, ha úgy érzem mindenképp kell az imidzsemhez és a parton viccesen csattogó lépteimhez ez is. Ja, szerintem kelleni fog.

Úgy tűnik, hogy ma beszédkényszerem van. Hülye emberi tulajdonság ez, ami akkor jön, amikor nincs kinek elmondani ami odabent zajlik vagy épp nem lehet beszélni. Mert embervilágban equilibriumi időket élünk, ahol már szinte a lélegzetvétel is érzelem-bűn és emiatt túl sok a lakat a szájakon.

Így hát, ha fa lennék, most kicsit bizarr képet nyújtanék így a nyár derekán túl. Lomb nélkül állnék elszántan, mosolydacosan a folyóparton. A gyökereimet megannyi dunai kavics díszítené, ágaimon csüngne a sok lonc, mik szeretve, vígasztalva, de nem hozzám tartozva eltakarnák esendőségemet és én csak rendületlenül innám az élet vizét.

Minden bizonnyal génmanipulált fa lennék, az ágaimon nyárutón is felfedezhető gumókkal, a rügyek előhírnökeivel testemen, amik engedélyre várnak csak, hogy kiteljesedjenek. De génmanipulált faként az engedély megannyi külsőség együttes és optimalizált teljesülésének függvénye lenne, és én talán sosem döntenék úgy, hogy az a fa leszek, akinek egykor megterveztek.

Ha a fák és növények megkapnák a döntés lehetőségét arra, hogy csak a számukra ideális körülmények között hozzanak leveleket, virágozzanak ki és adjanak termést, azt hiszem csúnya, kopasz és sivár világra eszmélnénk rövid időn belül, a kihalásunk előtt.

Csak az ember foglalkozik ennyit azzal, hogy mikor minek van itt az ideje és mikor mit szabad.

Hadd legyek fa legközelebb. Cseresznyefa lennék talán, mert szépek a virágai, hajlékony, de erős és szívós. Semmiképp se legyek ultrakényes barackfa, azon még egy erőteljes génmanipuláció se lenne képes javítani.

Ha ember maradnék viszont… erőt kérnék ahhoz, hogy elfelejthessem a félelmeimet. És képességet arra, hogy másokkal is elfelejtethessem az övéiket.

Nahát, ilyen tán nincs is. Az Origon járva megálljt parancsolt a tekintetemnek egy hír, miszerint Orwell blogolni kezd.

‘Amikor egy erőteljesen személyes írást olvasunk valakitől, arca mintha láthatóvá válna számunkra a lap mögött.’ Írta Orwell 1939-ben Charles Dickens kapcsán.

A naplóírás nem mai eredetű dolog, régen, elődeink és ahogy most kiderül, író nagyjaink is bíbelődtek ilyesmivel. Orwell is. Fentmaradt naplóbejegyzései 1938. augusztus 9-ével kezdődtek, mint ahogy stílusosan mi is 2008. augusztus 9-én csöppenhetünk majd bele egy újabb orwell-i világba: ezúttal az igaziba. Kíváncsisággal, növényekkel, utazással, készülődő második világháborúval megspékelt életét élhetjük egy kicsit át mi is egy hihetetlen elmés sci-fi írónak. A blogbejegyzések 70 év csúsztatással ugyan, de pontosan fogják követni az író papírra vetett bejegyzéseinek dátumát.

Hát erre mit lehet mondani? Címet lementeni: http://orwelldiaries.wordpress.com/

Én nagyon kíváncsi vagyok.

Alexandr Szolzsenyicin. Valaki odafent mintha névsorolvasást tartana és sorban intené magához azon írókat, akiket a szüleink és a mi nemzedékünk nagyoknak tart. Nyilván mindennek eljön az ideje egyszer és 90 évesen az embernek a halál is inkább barát már, mint ellenség.Az Index híradásában olvastam egy interjú részletet, amit a Spiegel készített tavaly Szolzsenyicinnel. Megkérdezték tőle, hogy fél-e a haláltól. Érdekes volt a válasz, nem a nemlegessége miatt, hanem amivel magyarázta a félelem hiányát. Gyakorlatilag azt mondta, hogy már mindent megírt, amit meg akart írni, a feladatát elvégezte, mehet. És hogy a halál nem a végső mérföldköve az ember létezésének. Kicsit olyasmi számomra ez a küldetéstudat, mint egy kiszámítható Zsákbamacska, vannak közöttünk emberek, akik hiszik, hogy azért születtek a Földre, hogy valamit véghezvigyenek. És akik ezért cserében annyi időt kapnak, ami ehhez szükséges. Küzdenek, harcolnak, néha szenvednek a kimondott, leírt, felvállalt szóért és gondolatért, maguk miatt és miattunk, hiszen azért írnak, hogy amit ők láttak, tapasztaltak, megértettek, mi is értsük meg és ne felejtsük el. Aztán ha már nincs több szó, gondolat, amit muszáj lenne kimondani, eljön a mondat vége és odafent rábólintanak az utolsó bekezdésre. - Befejezted? - Be. - Akkor tegyünk pontot a végére.

Két napja foglalkoztat egy kérdés, amire hiába kerestem a választ, nem találtam sehol sem, pedig egészen biztosan van rá magyarázat, csak rosszul google-ozok.

Manapság a cigeratteszüneteimet az épület körüli körök rovásával töltöm, de néha meg csak nekiindulok a mellettünk lévő pici füves-parkos területnek, aztán lezuttyanok egy padra. Hogy mikor hogy töltöm el azt a pár percet, az erősen hangulatfüggő.

A minap a padot választottam, leültem és csendesen füstölögtem a gyalogutat szemlélve, amikor is figyelmes lettem egy hangyára. Körbe-körbe rohangált, mint a veszett fene, de komolyan olyan sebességgel, hogy én már a nézésébe beleszédültem. Volt több hangya is a környéken, ügyet se vetettek rá, pedig ugyanolyan fajták voltak. Néztem, hogy van-e az én dilis hangyámnál kaja, vagy esetleg valami élelem a köreinek közepén, amit védhet, de ha volt is ilyesmi, az észrevételéhez nagyító kellett volna, tehát olyan fontos nem lehetett. Persze kíváncsi egyedként muszáj volt közbeavatkoznom és kipróbálnom, hogy ha megvazarom, valamit az útjába helyezek, mit csinál. Arra tippeltem, hogy az talán kibillenti a körözésből, rájön, hogy hova is tartott és elszelel. Ehelyett annyi történt, hogy az ujjamat jól kikerülve tovább körözött. Még pár percig figyeltem, többet nem avatkoztam az életébe, de azóta se hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon miért és mikor csinálnak ilyesmit a hangyák? Beteg lehetett? Durva sérülést, lábszakadást, ilyesmit nem láttam rajta és tényleg villámgyorsan száguldozott.

Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy csak szimplán sebességfüggő, esetleg így szórakoztatja magát. Kérem, ha valaki tudja a választ, ossza meg velem, ne haljak már meg hülyén. Köszi.