Ezüstlevelek
Úgy tűnik, hogy ma beszédkényszerem van. Hülye emberi tulajdonság ez, ami akkor jön, amikor nincs kinek elmondani ami odabent zajlik vagy épp nem lehet beszélni. Mert embervilágban equilibriumi időket élünk, ahol már szinte a lélegzetvétel is érzelem-bűn és emiatt túl sok a lakat a szájakon.
Így hát, ha fa lennék, most kicsit bizarr képet nyújtanék így a nyár derekán túl. Lomb nélkül állnék elszántan, mosolydacosan a folyóparton. A gyökereimet megannyi dunai kavics díszítené, ágaimon csüngne a sok lonc, mik szeretve, vígasztalva, de nem hozzám tartozva eltakarnák esendőségemet és én csak rendületlenül innám az élet vizét.
Minden bizonnyal génmanipulált fa lennék, az ágaimon nyárutón is felfedezhető gumókkal, a rügyek előhírnökeivel testemen, amik engedélyre várnak csak, hogy kiteljesedjenek. De génmanipulált faként az engedély megannyi külsőség együttes és optimalizált teljesülésének függvénye lenne, és én talán sosem döntenék úgy, hogy az a fa leszek, akinek egykor megterveztek.
Ha a fák és növények megkapnák a döntés lehetőségét arra, hogy csak a számukra ideális körülmények között hozzanak leveleket, virágozzanak ki és adjanak termést, azt hiszem csúnya, kopasz és sivár világra eszmélnénk rövid időn belül, a kihalásunk előtt.
Csak az ember foglalkozik ennyit azzal, hogy mikor minek van itt az ideje és mikor mit szabad.
Hadd legyek fa legközelebb. Cseresznyefa lennék talán, mert szépek a virágai, hajlékony, de erős és szívós. Semmiképp se legyek ultrakényes barackfa, azon még egy erőteljes génmanipuláció se lenne képes javítani.
Ha ember maradnék viszont… erőt kérnék ahhoz, hogy elfelejthessem a félelmeimet. És képességet arra, hogy másokkal is elfelejtethessem az övéiket.
augusztus 4th, 2008 at 9:43 pm
Ezt szépen mondtad.
augusztus 5th, 2008 at 9:27 am
Igen, tényleg az volt. Ritkán szólok hozzá, de szeretem ám olvasni az írásaidat…
augusztus 6th, 2008 at 9:24 pm
Sajnos minden ilyen hülye post a szívemből jön. Az utóbbi időkben rengeteg ilyet írhattam volna, de visszafogom magam, mert már elegem van a pofonokból amiket vagy mások, vagy én osztok ki saját magamnak. Akár jó, akár nem, mostanában egyre inkább úgy gondolom, hogy nincs helyem ebben a világban a gondolataimmal, érzéseimmel, világnézetemmel, mert mindenhonnan csak figyelmeztetéseket, elutasításokat kapok. Mit szabad, mit nem szabad, mi korai, mi nem az. Gúzsba kötnek az írott és íratlan szabályok.
Sokszor érzem úgy, hogy nagyon nehéz így is szeretni ezt a világot és ezt az életet, amit kaptam, de még próbálom. Csak azért, mert hiszem valahol mélyen azt, hogy én látom helyesen, amit látok. Női dolog, mint ahogy az ezt a postot megértő hozzászólások is igazolják.
Hajrá csajok!