Mennek a nagyok
Alexandr Szolzsenyicin. Valaki odafent mintha névsorolvasást tartana és sorban intené magához azon írókat, akiket a szüleink és a mi nemzedékünk nagyoknak tart. Nyilván mindennek eljön az ideje egyszer és 90 évesen az embernek a halál is inkább barát már, mint ellenség.Az Index híradásában olvastam egy interjú részletet, amit a Spiegel készített tavaly Szolzsenyicinnel. Megkérdezték tőle, hogy fél-e a haláltól. Érdekes volt a válasz, nem a nemlegessége miatt, hanem amivel magyarázta a félelem hiányát. Gyakorlatilag azt mondta, hogy már mindent megírt, amit meg akart írni, a feladatát elvégezte, mehet. És hogy a halál nem a végső mérföldköve az ember létezésének. Kicsit olyasmi számomra ez a küldetéstudat, mint egy kiszámítható Zsákbamacska, vannak közöttünk emberek, akik hiszik, hogy azért születtek a Földre, hogy valamit véghezvigyenek. És akik ezért cserében annyi időt kapnak, ami ehhez szükséges. Küzdenek, harcolnak, néha szenvednek a kimondott, leírt, felvállalt szóért és gondolatért, maguk miatt és miattunk, hiszen azért írnak, hogy amit ők láttak, tapasztaltak, megértettek, mi is értsük meg és ne felejtsük el. Aztán ha már nincs több szó, gondolat, amit muszáj lenne kimondani, eljön a mondat vége és odafent rábólintanak az utolsó bekezdésre. - Befejezted? - Be. - Akkor tegyünk pontot a végére.
Nem fogok úgy tenni, mintha ismerném Szolzsenyicin munkásságát vagy mintha emiatt kedvelném őt, de fontosnak tartom megemlékezni róla, mert személye az elmúlt évszázad egyik kiemelkedő irodalmi alakja volt. Nehéz lehetett állampolgárságától megfosztva, száműzetésben élni, és mindenképpen becsülendő értékének tartom, hogy a rendszerváltás után, mikor hívták, hazament.
A mi nagy veszteségünk ilyenkor az, hogy bár lehet, hogy Szolzsenyicin is bőséges hagyatékot hagyott az utókorra, új gondolatok már nem születnek tőle.
Az már a jövő dolga lesz.
augusztus 5th, 2008 at 9:26 am
Szolzsenyicin gyerekkorom nagy jelképe volt…
Kisszárcsaként olvastam a gulágos könyvét, nagyon megrendítő volt.