A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Kicsit elég volt mára az Orwell napló fordításából - aminek már meglevő részeit egyébként itt találhatjátok meg - így úgy döntöttem, hogy beváltom egy másik ígéretemet is és írok pár gondolatot Frank Schatzing Raj című könyvéről.

Nevezett kötetről még csak nem is hallottam mindaddig, amíg vicces, kopasz ember “könyvespolcán” véletlenül ki nem szúrtam. Minden bizonnyal azért tartott el egy darabig, hogy feltűnjön, mert nevezett polcon lakott minden, csak könyv nem sok, így nem is volt olyan érdekes. Egyszer azonban csak feltűnt, hogy nézzenek már oda, micsoda vastag könyv és milyen érdekes címe van! Még akár sci-fiből is lehet, gondoltam és már nyúltam is, hogy levegyem. Könyv volt, igazi, elolvastam a tartalmat és láttam, hogy hm, hm, ez bizony engem érdekelni fog. Uccu neki, azonnal kölcsön is kértem. Útravalóként megkaptam, hogy hát jó, jó, de a közepénél leül a sztori. Gondoltam nem baj, az is ötszáz oldalnyi érdekes történet és majd akkor max lerakom. Ha egy könyv és köztem kialakul valami kémia, akkor nekem hiába mond bárki bármit és én addigra már legszívesebben olvastam volna.

Azért egy picit aggódtam terjedelem miatt, mert tényleg brutálisan hosszú, valamivel még több is, mint 1000 oldal. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy az kizárt, hogy végig érdekes, szórakoztató tudjon lenni, biztos tele van egy csomó kigyomlálható, átlapozható résszel… Így kezdtem hát olvasni, mindenre felkészülve.

Lehet, hogy a legvéresebb kritikusok szerint a könyv kicsit túlírt, de én nem fogom osztani a véleményüket, az már biztos. Egyetlen betűt se voltam képes kihagyni belőle, voltak, vannak részei, amiket még most is újraolvasok. Pedig könnyen lehetne emészthetetlen, mivel öt részre van tagolva és az események úgy min. 8 szálon, szereplő szemszögén keresztül futnak. Mégis követhető, a stílusa lebilincselő, így ha éppen nem is történt semmi különös, azért nem támadt lapozhatnékom, mert tetszett ahogy Schatzing játszott a szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal, ahogy építgette a történetét.

Aztán kicsit később rájöttem, hogy a csak úgy, tölteléknek tűnő részek sem töltelékek: vagy a karakterek jellemformálása vagy az események majdani alakulása miatt mindennek jelentősége volt. A sztori tudományos alapjai megrendíthetetlen szilárdságúak, egyszóval egy igazi jó kis ökológiai-politikai-tudományos-akció-thriller lenne, ha a könyv gerince nem lenne kőkemény sci-fi. De az és ez teszi még bámulatosabbá az egészet, mivel sci-fi téren sem holmi elcsépelt, sablon ellenséget kap Föld nevű bolygónk, de nagyon nem. Többet nem mondhatok azonban a támadó fajról, ami rendesen megtizedeli az emberi lakosságot és nem kíméli a főbb szereplőket sem, mert olyan spoiler lenne, ami után már nem lenne olyan újdonság a lényeg. Az is érdekes volt számomra, hogy a könyv szinte kezdeteitől fogva tudható volt, hogy az a bizonyos másik intelligens faj nem az űrben, hanem a bolygónkon, a tengerek mélyén lakik, mégsem jöttem rá arra, hogy kik, mik lehetnek, mindaddig, amíg elém nem lett tárva az elképzelés erről (egyszerűen nem tudtam elképzelni mit fog kihozni a végén).

Schatzing végigidegeli az olvasót a könyvön, sugallja, hogy figyelj, amit kapni fogsz annyira nem emberi, hogy elképzelni se tudod majd, egészen odáig merészkedik, hogy még utal is rá több helyen, a szereplőit - tudósokat, akik a világméretű katasztrófa elhárításának mikéntjein törik a fejüket - vitatkoztatja, gondolkoztatja arról, hogy mitől is intelligencia az a valami, amit így hívunk és miért feltételezzük, hogy egy másik fajnak ugyanolyan értékrendszere van, mint nekünk. Szóval egész idő alatt sejthető, hogy valami nagyon mást kapunk majd, mint amit el tudnánk képzelni, és a végén, amikor minden kiderült, én csak annyit tudtam mondani gondolatban, hogy wow. Szép, elegáns, tetszik, elgondolkoztató, hűha. 

És ami nálam minden sci-finél perdöntő a megítélésben: még akár igaz is lehetne. Persze biológus nem vagyok, így csak laikusként mondom ezt. Nekem hitelesnek tűntek az idegenek és nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egész életemen végig fog kísérni. Ha ezután látok egy vastag könyvet, ami vagy 1000 oldal, már nem lesznek sztereotípiáim, mert tudni fogom, hogy lehet ennyit írni úgy, hogy ne legyen sok, nem fogok meg-, illetve elítélően állni senkihez, aki addig még sosem írt sci-fit, mert tudom, hogy nem ezen áll vagy bukik egy brilliáns ötlet, sőt! Schatzing a Raj-jal valami olyat tudott nekem adni sci-fiben, amire már régen vágytam, letisztult, gyönyörű irodalmi stílusban megírt, eredeti tudományos-fantasztikumot, nagyon alaposan kidolgozott tudományos részekkel. Amellett, hogy mindenkinek melegen ajánlom, minden írónak egyenesen kötelezővé tenném.
És miközben ezt írtam, Azar háromszor próbálta meg azt a kis woodoo baba-szerűséget elcsórni az asztalról, amit a vicces, kopasz embertől kaptam pár hete. A cicámat ismerve azért, hogy aztán a földre transzportálva rituális gyilkosság keretein belül bepofozza valamelyik szekrény alá. Nem hagytam, mert hülye vagyok és kiszedtem a szájából. Az előbb aztán szóltam neki, hogy tudod mit, ehh, vigyed, ha akarod, de persze így már nem kell. Most nézem ezt a babát, aminek már nincs orra, mert elhagyta még Rodoszon, mivel mindenhova magammal hurcoltam… és közben határozottan szomorú vagyok. Úgyhogy lehet, hogy lemondok a lakáskulcsomról és inkább zárat cserélek, valamint megtartom a könyvet. Na jó, sajnos nem azért vagyok szomorú, mert vissza kell adnom a könyvet.

This entry was posted on szombat, augusztus 23rd, 2008 at 11:16 pm and is filed under Könyv, könyvkritika, Tudomány, tiszta sci-fi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.