A világ két oldala – avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Halvány segédlila fogalmam sincs, mert nem néztem utána, de gondolom magyar kiadásban az Ezer ragyogó nap címet kaphatta Khaled Hosseini újabb könyve. A Kite Runners (Papírsárkányok) óta mindig felfigyelek, ha meghallom Hosseini nevét, mert az egy remekmű volt, így mikor múltkor egy kollégámmal könyvekről, írókról, nézhető filmadaptációkról beszéltünk, érdekes módon szóbakerült Hosseini neve. Azért érdekes, mert a kolléga, akivel a párbeszédet folytattam, amerikai és abszolút nem az a kategória, akiből kinéztem volna, hogy ilyesmit olvas. Amolyan csupa öltöny és nyakkendő típusú marketinges fazon.

Másnap az asztalomon találtam a könyvet, akkurátusan és oda nem illően post-it note-tal ellátva, nagyjából olyan kísérőszöveggel, hogy feel free to borrow it as long as you’d like to. Ezt most csak azért jegyzem meg, mert tényleg elég sokáig tartott befejezni, így a kísérőszöveg sorsbeteljesítő lett végül, de még mindig jobban járt, mint Wilson Pörgése, amit legszívesebben a kukába dobnék, ha képes lennék ilyesmit tenni egy könyvvel is, pedig itt mindenki rajongásig szereti.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a lassú haladás oka részben a munka és a konstans időhiány is volt. De nemcsak ez járult hozzá, hanem az is, hogy időnként úgy elszomorodtam attól, hogy mivé vált az író, hogy elkeseredésemben kiolvastam a Viking visszatért és egy Lawrence Block könyvet is.

És miután kellőképpen lealázónak tűnök fentiek alapján, ideje megjegyeznem, hogy sem a könyvvel magával, sem a történettel nincs tulajdonképpen semmi gond. Technikailag nézve ez egy jól megírt sztori, az író hihetetlenül jó érzékkel tudja átadni Afganisztán közelmúltját, jelenét és kicsit ugyan az én ízlésemnek túlzó mennyiségű idealizmussal tud hinni a jövőjében is. Nincs ezzel semmi probléma, ha az amerikai piacnak írunk könyvet, azzal az alig maszkolt szándékkal, hogy beleverjük a dummiek fejébe, hogy hát izé, nálunk sem mindenki terrorista ám, mi csak a szerencsétlen áldozatok vagyunk. Időnként ugyanis számomra a kimerülés határáig szájbarágós és nem egy ponton agymosó, túlzásba vivően tanító, magyarázó volt. Legalább ötven oldalnyi mellébeszélést ki lehetett volna húzni belőle. Mondom ezt én, aki szereti a keletet, minél közelebb, annál jobb alapon és tisztában vagyok azzal is, hogy más a szellemiség, más a közlési mód. Tudom és elfogadom, sőt szeretem is a mentalitást, ahogy folyton rágódnak mindenen, ezerféle megközelítésből és érzelmesen tálalva, de egy bizonyos ponton túl ez célját veszti számomra és átcsap manipulációba. Azt pedig utálom, még ha paradox módon meg is tudom érteni a nacionalista írót, aki segíteni akar azáltal, hogy a népét az írásain át közelebb vigye a totálisan eltérően gondolkozó nyugathoz. A Papírsárkányokban tökéletesen csinálta, a történet hordozott egy másik történetet a sorai között, önmagában is megállt volna mindkettő a lábán, pont annyit mondott, mint amennyit hallgatott, az olvasóra bízva a konklúziók levonását, valamint megdöbbentő és sokkoló volt. Az Ezer ragyogó nap viszont szimplán csak egy önkényes másolat az elődjéhez képest. Jól van megírva, a csavarok is a helyükön vannak, egyik-másik még meglepő is, de aztán nagyjából ennyi. Nem átütő sajnos, márpedig én azt vártam tőle, hogy padlóra vágjon, elgondolkoztasson és nem utolsó sorban gyönyörködtesse a szememet és az elmémet. Hogy adjon valami újat, mint ahogy az elődje tette. A sztori viszont bőven csak a könyv felén túl tudott annyira magába szippantani, hogy már nem olvastam mást mellette és ez kár.

Kár, mert ezek után ha meglátok egy újabb Hosseini könyvet, élni fogok a gyanúperrel, hogy nem biztos, hogy megéri beruházni rá.

This entry was posted on Saturday, October 18th, 2008 at 11:11 pm and is filed under Könyv, könyvkritika. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.