A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Töredelmesen bevallom, hogy szombaton ott voltam a Front 242 koncerten, mert elvhű enber vagyok én és mint olyan, ez kihagyhatatlan partinak bizonyult… A későbbiek során mondjuk a Bárcsak kihagytam volna érzést társítottam hozzá, merthogy nem tetszett. Gyenge volt, valahol átmenet a szinti pop és a progresszív elektronikus zene között - és úgy látszik, hogy én nem szeretem az átmeneteket. Kb. két számra tudtam volna tombolni, de az előzmények annyira langyosak voltak, hogy még színjózan voltam, így szolíd ugrálás lett belőle. Nem érintett meg.

Az etalon nálam továbbra is a Front Line Assembly, még akkor is, ha példaképem, Chelloveck emiatt örök haragot fog kötni velem. Az a zene elmebaj, téboly és ösztönökig hatoló őrjöngés, olyasmi, amit a Front242 a maga kategóriájában soha nem fog tudni kiváltani belőlem.

Végleteket akarok, akármilyen érzés is legyen, romboló vagy építő, de legyen meghatározó, Semmiért egészenes fíling. Aztán majd én elrendezem magamban, hogy a végítéletnél minden a helyére kerüljön.

Azért a koncertjegyet eltettem, felkerült a parafatáblára a Front Line jegy alá, megőrzöm emlékezetemben.  De még azon is két napot filóztam, hogy egyáltalán írjak-e róla. Aztán úgy döntöttem, hogy ennyit érdemel és nem többet.

Inkább Pierrot fan leszek, az ő koncertjén is jártam a múlt héten és az sokkal, de sokkal jobb volt.

This entry was posted on kedd, december 9th, 2008 at 12:14 am and is filed under zene. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.