A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Az indexen sikerült belefutnom egy elgondolkoztató cikkbe a halál utáni élményekkel kapcsolatban (http://index.hu/tudomany/biotech/lelek4872/) és már megint fura érzésem van. Változom, ha nem is nagyon, de ahogy múlnak az évek, időnként azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokról már egészen másképp vélekedem, mint akár csak pár évvel ezelőtt is. A halál is ilyen.  

Ambvivalens érzés, egyrészt mert a tudatom keresi a menekülési útvonalakat a biztos vég elől, másrészt az élettapasztalatom és a racionális felem azt mondják, hogy bizony azok a halálközeli élmények igenis magyarázhatóak az agyban a halál közelében beálló biológiai, kémiai folyamatokkal. Ez persze nehezen elfogadható akkor, ha az ember - ha halálközeli élményt nem is, de mondjuk - egy testenkívüli élményt már átélt. Én se tudtam sokáig hova tenni a saját magam ilyen emlékeit, mert furák. Nem álmok, nem ködösek, tiszták és igencsak részletgazdagok tudnak lenni, ami méginkább erősíti az emberben a hitet, hogy ez nem lehet sem véletlen, sem képzelgés. Pedig de. Érdekes, de ezzel kapcsolatban az első, számomra hihető magyarázatot pont ebben az index cikkben olvastam, ahol ezeket az élményeket az őket átélők alvási szokásaival és REM szakaszaival, no meg a stressz nevű dologgal hozzák összefüggésbe. Ha visszagondolok, az én ilyen élményeim is pontosan köthetőek stressz-helyzetekhez, alváshiányos állapotokhoz, illetve felborult biológiai ritmushoz, szóval ezt a magyarázatot simán el is fogadom. Még akkor is, ha ugyanekkor hiszek is abban amit átéltem, úgy gondolom azt láttam és éltem át, amire akkor szükségem volt - és ennyi.

A halálközeli élmények és ezeknek a párja, az élet értelmének keresése minden egyes ember életében előforduló kérdések, egymás negáltjaiként kísérgetnek minket az úton. Mikor nem találjuk életünk értelmét vagy nem tudjuk pontosan megfogalmazni miért is érdemes élnünk (az én csapdája), a figyelmünk új problémát keres, amivel foglalkozhat és amit megoldhat. Ezzel valójában nem teszünk mást, mint a hitünket keressük. Hiszen aki már megtalálta, annak van egy magyarázata, amit elfogad. A vallásos emberek hisznek a mennyben, a pokolban és hogy életük értelme, célja az, hogy úgy éljék, hogy a végén ne az “alagsorban” kössenek ki. Aki viszont nem vallásos, annak nehezebb a dolga, mert az előbbi hitvilággal nem tud azonosulni, így marad számukra a spiritualizmus vagy a tudomány, esetleg e kettő kombinációja. Ami ebből az egészből szerintem érdekes, az az, hogy valamiben mindenki hisz. Miért - és törvényszerű, hogy ennek így kell lennie? Azt hiszem igen és a hit egy eszköz, amivel az emberi elme keretet ad annak, amit valójában nem képes felfogni: a végtelennek.

Mindenesetre szívesen látnék olyan tanulmányokat is, amik azzal foglalkoznak, hogy az ember és a hit (általános értelmében) szétválaszthatóak-e és hogy ember marad-e az ember ezután. Mintha lett volna valami kísérlet e téren egyszer, de csak nagyon homályosan rémlik valami… Vagy egy sci-fi volt? Akinek beugrik, segítsen! Köszi!

Adeptus felhívásának eleget téve megpróbáltam összeszedni 7 olyan tényt magamról, amik nem annyira közismertek. Mivel se Adeptus, se Acélpatkány nem vitték túlzásba a stafétabot továbbadását, ezért előre leszögezném, hogy én viszont ki nem hagynám, mert szerintem ez egy tök jó lánckezdeményezés. Szeretném ha a következő kollégák is így éreznének, mivel én hozzájuk passzolnám tovább a labdát: Vid, Fairylona, Hackett, Sangel, Chelloveck, László Zoli, Onsai. Akiket lehagytam, azoktól elnézést, de remélem így gondoskodtam arról, hogy a lánc ne szakadjon meg és végül mindenkihez eljusson.

Tehát a nem túl közismert tények:

1.) Szeretem a titkosírásokat, ez a rajongás egészen egy gyermekkoromban olvasott Agatha Christie regényig vezethető vissza, aminek a címére most sajna nem emlékszem, de kicsi emberkék voltak benne zászlókkal a kezükben és attól függően melyik kezükben volt a zászló és milyen pozícióban, meg színben (fekete-fehér satírozás, nem kell Van Gogh-ra gondolni) feleltek meg egy-egy betűnek. Ez annyira megtetszett, hogy hatodikban az óra alatti levelezéshez bevezettem ezt a titkosírást és pofátlan módon a tanárok orra előtt is képes voltam levelezni. Nem tudom az ilyesmi - mármint az óra alatti levelezés - manapság a mobiltelefóniában még működik-e, de nálunk anno a tanárok vércse módjára figyelték a “postát”. Na, szegény ofő arcáról lefagyott a diadalmas mosoly, mikor elkapta az egyik ilyen levelemet. A gond csak az volt, hogy az osztálytársaim kevéssé voltak kaphatóak eme dilimre, úgyhogy pár hét után nyomatékosan meg lettem kérve, hogy álljak le a titkosírással, mert a megoldókulcs ellenére is túl macerás olvasni engem. Mély fájdalommal tudomásul vettem, a titkosírások iránti rajongás viszont megmaradt a mai napig is.

2.) Ugyan társasági ember vagyok, de a privát szférámat úgy védem, mint egy oroszlán. Ha valakit meghívok magamhoz, ne adj isten még lakhat is nálam egy darabig és kulcsot is adok, az azt jelenti, hogy az illetőben maradéktalanul megbízom és a személyiségét is képes vagyok elviselni egy légtérben a sajátommal (nem élettársi kapcsolatokra gondolok most, az más tészta). És ilyesmi nálam marha ritkán fordul elő. Hiába, sose voltam koleszos, biztos azért lettem ilyen önző dög.

3.) A családom szent. Ergo csak én szidhatom őket, bár nem szoktam, mivel odáig vagyok értük, főleg az öcsémért és a húgomért. Pedig ha szigorúan nézzük a családi viszonyokat, nincs is tesóm.

4.) A kedvenc fűszernövényem a kömény. Minden ételben használom is, amibe csak lehet. Kizárólagosan egész formájában szeretem, valahogy őrölve mintha nem ugyanazt az ízhatást adná - de lehet, hogy ezt csak én képzelem.

5.) Tanultam fotózni, valamikor a kőkorban rengeteg tekercs filmet lőttem el, leginkább fekete-fehérben fotózva és fénytörésekre utaztam. Azóta digitális gépek vannak és már semmihez se értek. Viszont Sangel blogjában mostanában láttam 1-2 nagyon jól megfogott fotót és a lelkem mélyén feltámadt valami homályos hiányérzet, hogy basszus, fotózni kéne újra. Csak nincs gépem… Illetve van, de az gagyi.

6.) Tériszonyom van és nem szeretem a tömeget. De mindkét fóbián dolgozom folyamatosan, szóval nem gátolnak semmiben.

7.) Szeretem a titkokat. Főleg megfejteni. Ennek van előnye is, meg hátránya is. Ha az ember mindig arra igyekszik figyelni, amit nem feltétlenül tesznek a szeme elé… Akkor megesik, hogy ami viszont a szeme előtt van, azt nem veszi észre. Például ha a nagymamám kiküldött a sufniba egy nagyobb fazékért, fedőért, kuktáért, akármiért, azt sokszor akkor se találtam meg, ha átestem rajta - pedig nem is voltak eldugva -, bezzeg a karácsonyi ajándékaim mindegyikével már hetekkel a neves esemény előtt pontosan tisztában voltam. Volt olyan, hogy mire megkaptam a könyvet becsomagolva a fa alatt, már ki is olvastam.

És mielőtt elhinnétek, hogy ilyen simán közlök 7 tényt magamról, elárulom, hogy a fenti állítások közül az egyik hamis. Kíváncsi vagyok, hogy rájöttök-e melyik.

2009 a Macskák éve!

És a karaoke party rulez!

Ugye lesz ismétlés, Sándor? Addigra megtanulunk énekelni!