A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Vannak hírek, amikre nem szeretek ébredni reggel. A tények tárgyilagos tudomásulvételén túl, merthogy első sokkból 6.40-kor csak ennyire voltam képes, a fáradtság és az alig pár órányi alvás ellenére is tudtam, itt már bizony nem lesz visszaalvás. Meghalt Arthur C. Clarke. Hú de nagyon kétségbeesetten visszhangzik ez a mondat szegény fejemben. Mivel a hírekbe az ember nem írhat bele mindent, így itt tobzódok kicsit.
Olvassátok el. Ezt, aztán utána minden könyvét.
Én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy már sosem fog ilyeneket írni. Írni. Élni… Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. Ha létezik az élet színpadán is olyasmi, mint ami a színházakban a darab végén - hát akkor ŐT most biztosan visszatapsoljuk. 

Arthur C. Clarke - Isten kilencmilliárd neve

- A kérés kissé szokatlan - mondta Wagner doktor, úgy vélte, példás önuralommal. - Tudomásom szerint ez az első eset, hogy egy tibeti kolostor automata számítógépet kér valakitől. Nem szándékom firtatni, de sose hittem volna, hogy az önök… ö… rendje sok hasznát venné egy ilyen masinának. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen mire óhajtják használni?
- Örömmel - felelte a Láma, miközben megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt. - Az önök Mark-5 számítógépe minden szokványos matematikai műveletet elvégez, egészen a tízjegyűekig. Munkánk természete folytán bennünket a betűk érdekelnek, és nem a számok. Szeretnénk, ha megváltoztatnák a kimenő áramköröket, s a gép számoszlopok helyett betűket nyomna.
- Nem egészen értem…
- Egy tervről van szó, amelyen három évszázada dolgozunk, lényegében a lámakolostor alapítása óta. Az ön szemében bizonyára érthetetlen, de kérem, hallgasson elfogulatlanul, míg megmagyarázom.
- Kérem.
- Voltaképpen igen egyszerű. Egy kimutatást szerkesztünk, amely Isten összes lehetséges nevét tartalmazza majd.
- Hogyan?
- Jó okkal hisszük - folytatta rendületlenül a Láma -, hogy saját konstrukciójú ábécénk nem több mint kilenc betűje elegendő mindezen nevek leírására.
- És ezt csinálják három évszázada?
- Ezt. Számításaink szerint a feladat elvégzéséhez körülbelül tizenötezer év szükséges.
- Ó! - Wagner doktor mintha kissé elképedt volna. - Most már értem, miért akart egy gépet bérelni tőlünk. De végül is mi ennek a tervnek a célja?
A Láma habozott egy rövid pillanatig, Wagner pedig azon tűnődött, hogy talán megsértette. Lehet, de a válaszban nyoma sem volt neheztelésnek.
- Legyen rítus, ha tetszik, de hitünk sarkalatos eleme. A Legfőbb Lény tenger sok neve - Isten, Jehova, Allah és a többi - mind csak ember alkotta címke. Meglehetősen nehéz filozófiai probléma rejlik itt, amit ne feszegessünk, de valahol a számításba jövő betűk összes lehető kombinációja között vannak azok, amelyeket Isten igazi neveinek mondhatunk. A betűk szisztematikus permutációjával próbáljuk valamennyit összeírni.
- Értem. Az AAAAAAAAA-nál kezdték… és a ZZZZZZZZZ-ig mennek…
- Pontosan, csak éppen saját speciális ábécénkkel dolgozunk. Az elektronikus írógépeket erre átállítani természetesen csekélység. Jóval érdekesebb probléma az áramköröket úgy megszerkeszteni, hogy kizárjuk a nevetséges kombinációkat. Egy betű sem fordulhat elő például háromnál többször egymás után.
- Háromnál? Bizonyára kettőt gondol.
- Háromnál. Ez a helyes. Sajnos, azt hiszem, túl soká tartana, míg megmagyaráznám önnek, miért, akkor is, ha beszélné a nyelvünket.
- Én is azt hiszem… - vágta rá gyorsan Wagner.- Folytassa csak.
- Szerencsére az önök automata számítógépét nem lesz nehéz erre a munkára alkalmazni. Ha már egyszer a programozás megfelelő, sorban permutálni fog minden betűt, és nyomtatásban adja az eredményt. Ami nekünk tizenötezer évig tartott volna, a gép elvégezheti száz nap alatt.
Wagner doktor aligha vett tudomást az elhalkuló hangokról, melyek a mélyből, Manhattan utcáiról jöttek. Más világban volt, a természetes, és nem az ember alkotta hegyek világában. Magasan, távoli sziklafészkeikben türelmesen dolgoztak ezek a szerzetesek, nemzedék nemzedék után, értelmetlen szavak jegyzékét szerkesztették. Van-e határa az emberiség ostobaságainak? Mindenesetre sejtetnie sem szabad legbensőbb gondolatait. A vevőnek mindig igaza van…
- Semmi kétség - felelt a doktor -, a Mark-5-ön elvégezhetők az átalakítások úgy, hogy efféle jegyzékeket nyomtasson. Sokkal aggasztóbb kérdés a gép felszerelése és kezelése. Tibetbe eljutni, éppen most, nem lesz könnyű.
- Ez a mi dolgunk. Az alkatrészek elég kicsik, repülővel szállíthatók, ez volt az egyik szempont abban, hogy az önök gépét választottuk. Ha Indiáig elhozzák őket, majd gondoskodunk a továbbszállításról.
- És két mérnökünket kívánja szerződtetni?
- Igen, három hónapra, amíg a terv tartana.
- Ezt Personnel el tudja intézni, az kétségtelen. - Wagner doktor néhány sort firkantott az írómappájába. - Most már csak két dolog marad hátra…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a Láma kis papírdarabot húzott elő.
- Hiteles követelésegyenlegem az Ázsiai Banknál.
- Köszönöm. Úgy látszik, ez… öö… rendben van. A másik dolog olyan semmiség, hogy nem is tudom, megemlítsem-e, de meglepően gyakran hanyagol el az ember valamit, mert evidens. Milyen elektromos energiaforrásuk van?
- Egy dízelgenerátor, 110 volton 50 kilowattot termel. Mintegy öt évvel ezelőtt állítottuk be, teljesen megbízható. Sokkal kényelmesebbé tette a kolostor életét, természetesen valójában az imamalom motorjainak a meghajtására szereltük fel.
- Természetesen - visszhangozta Wagner doktor. - Gondolhattam volna.

A párkányról szédítő volt a kilátás, de idővel mindenütt megszokik az ember. Három hónap után George Hanleyt hidegen hagyta a hatszázötven méteres szakadék vagy az alant húzódó völgy mezőinek messzi tarkasága. A szél gyalulta köveknek támaszkodott, s komoran meredt a távoli hegyekre, melyeknek a neve sem érdekelte soha.
George arra gondolt, hogy ekkora őrültségben még soha nem volt része. A “Shangri-La Terv”, ahogy valaki a laborokban elkeresztelte. A Mark-5 hetek óta hektárszámra ontotta magából a szózagyvalékos íveket. A számítógép szívósan, kérlelhetetlenül átcsoportosította a betűket, minden osztályt kimerítve, mielőtt rátért a következőre. Amint a papírívek kibújtak az elektronikus írógépekből, a szerzetesek gondosan felszabdalták és óriási könyvekbe ragasztották őket. Még egy hét - hála az égnek! -, és befejezik. De milyen titokzatos számítások győzték meg a szerzeteseket arról, hogy a százbetűs szavakkal már szükségtelen vesződniük, azt George nem tudta. Gyakori lidérces álmai közé tartozott, hogy a terv valahogyan megváltozik, és a Nagy Láma (akit persze Sam Jaffe-nek hívtak, bár egy csöppet sem hasonlított rá) hirtelen be fogja jelenteni, hogy a tervet meghosszabbítják, előreláthatóan 2060-ig. Képesek rá.
George hallotta, hogy csapódik a szélben a nehéz ajtó. Chuck jött ki, odalépett mellé a párkányhoz. Chuck azon szivarok egyikét szívta, amelyek nagy népszerűséget biztosítottak neki a szerzetesek körében: a fráterek láthatóan igen szívesen hódoltak az élet kisebb-nagyobb gyönyöreinek. Ez legalább mellettük szólt: lehet, hogy ütődöttek, de nem erénycsőszök. Azok a gyakori leruccanások a faluba, például…
- Ide figyelj, George! - mondta Chuck jelentőségteljesen. - Megtudtam valamit. Baj van!
- Micsoda?! Csak nem a gép döglött be? - Ez volt a legrosszabb, amit George el tudott képzelni. A hazatérését késleltethette, aminél borzasztóbb semmi sem lehetett. Ott tartott már, hogy egy kereskedelmi tévéadást is mennyei mannának vélt volna, mert az otthont jelentette.
- Nem… egész másról van szó. - Chuck letelepedett a párkányra, ami szokatlan volt nála, mert egyébként mindig félt, hogy leesik. Most végre rájöttem, hogy mire megy az egész.
- Nem értem… azt hittem, tudjuk.
- Persze… tudjuk, miért törik magukat a szerzetesek. De nem tudtuk, miben törik a fejüket. Őrült hülyeség…
- Na, mondj valami újat! - mordult rá George.
…de az öreg Sam épp most adta le az egészet. Tudod, hogy minden délután beugrik, és figyeli, hogy hullanak a kész papírok. Szóval ez egyszer elég izgatottnak látszott, már amennyire izgulni képes. Mikor mondtam neki, hogy az utolsó szakaszban vagyunk, azt kérdezi azzal a pazar angol akcentusával: gondolkodtam-e már rajta, hogy miben törik a fejüket. Vonogattam a vállam, erre megmondta.
- Te vagy a fej! Folytasd!
- Szóval azt hiszik, hogy ha belajstromozzuk az összes nevét, éspedig körülbelül kilencmilliárdra számítanak-, azzal Isten rendelését teljesítették. Az emberi nem véghezvitte, amiért megteremtették, és nincs értelme tovább létezni. Sőt a puszta gondolata is majdhogy istenkáromlás.
- Akkor mit várnak tőlünk? Legyünk öngyilkosok?
- Arra nincs szükség. Mihelyt kész a lista, színre lép az Isten, és egyszerűen becsukja a boltot… remek!
- Ahá, értem. Munkánk befejezése a világ végét jelenti. - Chuck ideges, kurta nevetést hallatott.
- Éppen ezt mondtam Samnek. És tudod, mit felelt? Rám nézett, eszelősen, mint a hülyére, és azt mondta: “Nem ilyen semmiségről van szó.”
George elgondolkozott egy pillanatig.
- Ezt nevezem széles látókörnek - jelentette ki azután. - De szerinted mit kellene tenni? Nem értem, miért zavarna ez egy csöppet is bennünket. Elvégre eddig is tudtuk, hogy hülyék.
- Az ám, de nem látod, mi lehet belőle? Ha a lista teljes, és nem szólal meg a Végítélet Harsonája, vagy akármi, amire várnak, minket vádolhatnak. A mi gépünket használták. Nekem egy csöppet sem tetszik a helyzet.
- Értem - mondta George lassan. - Ebben van valami. De, tudod, ilyesmi már máskor is történt. Kölyökkoromban, lent Louisianában, volt egy tökfej prédikátorunk, aki azt mondta, hogy jövő vasárnap vége a világnak. Emberek százai hittek neki, a házukat is eladták. Semmi sem történt, de azért nem vadultak meg, mint várni lehetne. Egyszerűen úgy vették, hogy elszámította magát, és változatlanul hittek neki. Néhányan mind a mai napig hisznek neki.
- Jó, jó, de ez nem Louisiana, ha még nem vetted volna észre. Csak ketten vagyunk, ezek a papok meg százával. Tetszenek nekem, és őszintén fogom sajnálni az öreg Samet, mikor életműve fordítva sül el, de szívesebben lennék valahol másutt.
- Én is, mégpedig hetek óta. De nem tehetünk semmit, amíg a szerződésünk le nem jár, és meg nem érkezik a gép, hogy elrepítsen bennünket.
- Persze - mondta Chuck elgondolkozva -, de azért egy kis szabotázst bármikor megpróbálhatnánk.
- Próbálhatnánk a fenét! Sokkal rosszabb lenne.
- Nem, kigondoltam valami jót. Figyelj rám! A számítógép négy nap múlva végez, a mostani napi húszórás menetben. A repülő egy hét múlva ér ide. Oké, akkor egyszerű a dolgunk. Valamelyik gépvizsgálatnál ráakadunk valamire, amit ki kell cserélni, valamire, ami néhány napra feltartja a munkát. Persze kijavítjuk, de nem túl gyorsan. Ha jól időzítjük a dolgokat, mikor az utolsó név kiugrik a regiszterből, lent lehetünk a repülőtéren. Akkor már nem kaphatnak el bennünket.
- Nekem ez nem tetszik. Életemben először lécelek le egy munkától. Különben is gyanússá válnánk. Nem. Én egy tapodtat se mozdulok innen, jöjjön, aminek jönnie kell!

- Nekem még mindig nem tetszik a dolog - mondta egy hét múlva, amikor a szilaj kis hegyi pónik lefelé vitték őket a szerpentinen. - És ne hidd, hogy azért lépek meg, mert beijedtem. Csak éppen sajnálom azokat a kopott ürgéket odafenn, és nincs kedvem körülöttük lenni, amikor rájönnek, hogy milyen szédült balekok voltak. Vajon Sam hogy viseli majd?
- Különös - felelt Chuck -, amikor elköszöntem tőle, az villant át az agyamon: tudja, hogy átrázzuk, de nem bánja, mert azt is tudja, hogy a gép szabályosan működik, és a munkának nemsokára vége. Azután… de persze neki nincs azután…
George megfordult a nyeregben, és végigpásztázta a hegyi utat. Ez volt az utolsó pont, ahonnan még tisztán kivehető volt a lámák kolostora. A zömök, szögletes épületeket sötét árnyéktömbbé rajzolta a naplemente hunyó izzása; itt-ott fények csillogtak, mint kabinablakok egy óceánjáró oldalán. Természetesen elektromos fények, s ezek közös áramkörön osztoztak a Mark-5-tel. “De meddig osztoznak még? - tűnődött George. - Pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépet dühükben és csalódásukban? Vagy nyugodtan leülnek, és újra kezdik számításaikat?”
Pontosan tudta, mi történik fenn a hegyen ebben a pillanatban. A Nagy Láma segédletével feltehetően ezüsttalárban körül ülik az íveket, melyeket a fiatalabb szerzetesek odahordtak az írógépektől, és a nagy kötetekbe ragasztottak. Senki nem szól egy szót sem. Csak a papírra csapódó billentyűk kopognak szakadatlan, véget nem érő záporozással, mert maga a Mark-5 teljes csendben suhant át a másodpercenként több ezer műveleten. “Három hónap ebből - gondolta George -, s bárki a falra mászna tőle:’
- Ott van! - kiáltott Chuck, s a völgybe mutatott. - Hát nem szép?
“De mennyire!” - gondolta George. A viharvert, öreg DC-3 úgy feküdt a kifutópálya végén, mint egy parányi ezüstkereszt. Két óra múlva a szabadság és az épelméjűség felé fogja repíteni őket. A gondolat gyönyörűséggel töltötte el, miközben a póni békésen baktatott a lejtőn lefelé.
A Himalája gyorsan leszálló éjszakája már majdnem beborította őket. Szerencsére nagyon jó volt az országút - mert kiépített országutak haladtak erre -, és mindkettőjüknél volt zseblámpa. A legkisebb veszély sem mutatkozott, csupán a metsző hideg volt kellemetlen. Felettük tisztán tündöklött az ég, az ismerős, barátságos csillagokkal. Legalább nem kell félni, gondolta George, hogy a pilóta a légköri viszonyok miatt nem tud majd felszállni. Egyedül ez aggasztotta még.
Dudorászni kezdett, de mindjárt abbahagyta. Ez a sok roppant hegycsúcs, amely körös-körül úgy villogott, mint egy fehér csuklyás szellemhad, nem kedvezett a túláradó érzelmeknek. George az órájára pillantott.
- Egy órán belül oda kell érnünk! - kiáltott hátra a válla fölött Chucknak. Aztán eszébe jutott még valami: - Vajon végzett-e a számítógép? Körülbelül most van itt az ideje.
De mert Chuck nem válaszolt, George gyorsan hátrafordult a nyeregben. Alig látta Chuck arcát, egy fehér oválist, amint a mennybolt felé fordult.
- Nézd! - suttogta Chuck, és George felpillantott az égre. (Mert mindenben elérkezik egyszer az utoljára.)

Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok.

The Nine Billion Names of God
By Arthur Clarke

“This is a slightly unusual request,” said Dr. Wagner, with what he hoped was commendable restraint. “As far as I know, it’s the first time anyone’s been asked to supply a Tibetan monastery with an automatic sequence computer. I don’t wish to be inquisitive, but I should hardly thought that your –ah– establishment had much use for such a machine. Could you explain just what you intend to do with it?”
“Gladly,” replied the lama, readjusting his silk robe and carefully putting away the slide rule he had been using for currency conversions. “Your Mark V computer can carry out any routine mathematical operation involving up to ten digits. However, for our work we are interested in letters, not numbers. As we wish you to modify the output circuits, the machine will be printing words, not columns of figures.”
“I don’t understand . . .”
“This is a project on which we have been working for the last three centuries — since the lamasery was founded, in fact. It is somewhat alien to your way of thought, so I hope you will listen with an open mind while I explain it.”
“Naturally.”
“It is really quite simple. We have been compiling a list which shall contain all the possible names of God.”
“I beg your pardon?”
“We have reason to believe,” continued the lama imperturbably, “that all such names can be written with not more than nine letters in an alphabet we have devised.”
“And you have been doing this for three centuries?”
“Yes. We expected it would take us about fifteen thousand years to complete the task.”
“Oh.” Dr. Wagner looked a little dazed. “Now I see why you wanted to hire one of our machines. But exactly what is the purpose of this project?”
The lama hesitated for a fraction of a second, and Wagner wondered if he had offended him. If so, there was no trace of annoyance in the reply.
“Call it ritual, if you like, but it’s a fundamental part of our belief. All the many names of the Supreme Being — God, Jehovah, Allah, and so on — they are only man-made labels. There is a philosophical problem of some difficulty here, which I do not propose to discuss, but somewhere among all the possible combinations of letters, which can occur, are what one may call the real names of God. By systematic permutation of letters, we have been trying to list them all.”
“I see. You’ve been starting at AAAAAAAAA . . . and working up to ZZZZZZZZZ . . .”
“Exactly — though we use a special alphabet of our own. Modifying the electromatic typewriters to deal with this is, of course, trivial. A rather more interesting problem is that of devising suitable circuits to eliminate ridiculous combinations. For example, no letter must occur more than three times in succession.”
“Three? Surely you mean two.”
“Three is correct. I am afraid it would take too long to explain why, even if you understood our language.”
“I’m sure it would,” said Wagner hastily. “Go on.”
“Luckily it will be a simple matter to adapt your automatic sequence computer for this work, since once it has been programmed properly it will permute each letter in turn and print the result. What would have taken us fifteen thousand years it will be able to do in a thousand days.”
Dr. Wagner was scarcely conscious of the faint sounds from the Manhattan streets far below. He was in a different world, a world of natural, not man-made, mountains. High up in their remote aeries these monks had been patiently at work, generation after generation, compiling their lists of meaningless words. Was there any limit to the follies of mankind? Still, he must give no hint of his inner thoughts. The customer was always right . . .
“There’s no doubt,” replied the doctor, “that we can modify the Mark V to print lists of this nature. I’m much more worried about the problem of installation and maintenance. Getting out to Tibet, in these days, is not going to be easy.”
“We can arrange that. The components are small enough to travel by air — that is one reason why we chose your machine. If you can get them to India, we will provide transport from there.”
“And you want to hire two of our engineers?”
“Yes, for the three months which the project should occupy.”
“I’ve no doubt that Personnel can manage that.” Dr. Wagner scribbled a note on his desk pad. “There are just two other points–”
Before he could finish the sentence, the lama had produced a small slip of paper.
“This is my certified credit balance at the Asiatic Bank.”
“Thank you. It appears to be–ah–adequate. The second matter is so trivial that I hesitate to mention it — but it’s surprising how often the obvious gets overlooked. What source of electrical energy have you?”
“A diesel generator providing 50 kilowatts at 110 volts. It was installed about five years ago and is quite reliable. It’s made life at the lamasery much more comfortable, but of course it was really installed to provide power for the motors driving the prayer wheels.”
“Of course,” echoed Dr. Wagner. “I should have thought of that.”
The view from the parapet was vertiginous, but in time one gets used to anything. After three months George Hanley was not impressed by the two-thousand-foot swoop into the abyss or the remote checkerboard of fields in the valley below. He was leaning against the wind-smoothed stones and staring morosely at the distant mountains whose names he had never bothered to discover.
This, thought George, was the craziest thing that had ever happened to him. “Project Shangri-La,” some wit at the labs had christened it. For weeks now, Mark V had been churning out acres of sheets covered with gibberish. Patiently, inexorably, the computer had been rearranging letters in all their possible combinations, exhausting each class before going on to the next. As the sheets had emerged from the electromatic typewriters, the monks had carefully cut them up and pasted them into enormous books. In another week, heaven be praised, they would have finished. Just what obscure calculations had convinced the monks that they needn’t bother to go on to words of ten, twenty, or a hundred letters, George didn’t know. One of his recurring nightmares was that there would be some change of plan and that the High Lama (whom they’d naturally called Sam Jaffe, though he didn’t look a bit like him) would suddenly announce that the project would be extended to approximately 2060 A.D. They were quite capable of it.
George heard the heavy wooden door slam in the wind as Chuck came out onto the parapet beside him. As usual, Chuck was smoking one of the cigars that made him so popular with the monks — who, it seemed, were quite willing to embrace all the minor and most of the major pleasures of life. That was one thing in their favor: they might be crazy, but they weren’t bluenoses. Those frequent trips they took down to the village, for instance . . .” “Listen, George,” said Chuck urgently. “I’ve learned something that means trouble.”
“What’s wrong? Isn’t the machine behaving?” That was the worst contingency George could imagine. It might delay his return, than which nothing could be more horrible. The way he felt now, even the sight of a TV commercial would seem like manna from heaven. At least it would be some link from home.
“No — it’s nothing like that.” Chuck settled himself on the parapet, which was unusual, because normally he was scared of the drop.
“I’ve just found out what all this is about.”
“What d’ya mean — I thought we knew.”
“Sure — we know what the monks are trying to do. But we didn’t know why. It’s the craziest thing –”
“Tell me something new,” growled George.
” . . . but old Sam’s just come clean with me. You know the way he drops in every afternoon to watch the sheets roll out. Well, this time he seemed rather excited, or at least as near as he’ll ever get to it. When I told him we were on the last cycle he asked me, in that cute English accent of his, if I’d ever wondered what they were trying to do. I said, ‘Sure’ — and he told me.”
“Go on, I’ll buy it.”
“Well, they believe that when they have listed all His names — and they reckon that there are about nine billion of them — God’s purpose will have been achieved. The human race will have finished what it was created to do, and there won’t be any point in carrying on. Indeed, the very idea is something like blasphemy.”
“Then what do they expect us to do? Commit suicide?”
“There’s no need for that. When the list’s completed, God steps in and simply winds things up . . . bingo!”
“Oh, I get it. When we finish our job, it will be the end of the world.”
Chuck gave a nervous little laugh.
“That’s just what I said to Sam. And do you know what happened? He looked at me in a very queer way, like I’d been stupid in class, and said, ‘It’s nothing as trivial as that’.”
George thought this over for a moment.
“That’s what I call taking the Wide View,” he said presently.
“But what d’ya suppose we should do about it? I don’t see that it makes the slightest difference to us. After all, we already knew that they were crazy.”
“Yes — but don’t you see what may happen? When the list’s complete and the Last Trump doesn’t blow — or whatever it is that they expect — we may get the blame. It’s our machine they’ve been using. I don’t like the situation one little bit.”
“I see,” said George slowly. “You’ve got a point there. But this sort of thing’s happened here before, you know. When I was a kid down in Louisiana we had a crackpot preacher who said the world was going to end next Sunday. Hundreds of people believed him– even sold their homes. Yet nothing happened; they didn’t turn nasty, as you’d expect. They just decided that he’d made a mistake in his calculations and went right on believing. I guess some of them still do.”
“Well, this isn’t Louisiana, in case you  hadn’t noticed. There are just two of us and hundreds of these monks. I like them, and I’ll be sorry for old Sam when his lifework backfires on him. But all the same, I wish I was somewhere else.”
“I’ve been wishing that for weeks. But there’s nothing we can do until the contract’s finished and the transport arrives to fly us out.”
“Of course,” said Chuck thoughtfully, “we could always try a bit of sabotage.”
“Like hell we could! That would make things worse.”
“Not the way I meant. Look at it like this. The machine will finish its run four days from now, on the present twenty-hours-a-day basis. The transport calls in a week. O.K., then all we need to do is to find something that wants replacing during one of the overhaul periods — something that will hold up the works for a couple of days. We’ll fix it, of course, but not too quickly. If we time matters properly, we can be down at the airfield when the last name pops out of the register. They won’t be able to catch us then.”
“I don’t like it,” said George. “It will be the first time I ever walked out on a job. Besides, it would make them suspicious. No, I’ll sit tight and take what comes.”
“I still don’t like it,” he said seven days later, as the tough little mountain ponies carried them down the winding road. “And don’t you think I’m running away because I’m afraid. I’m just sorry for those poor old guys up there, and I don’t want to be around when they find what suckers they’ve been. Wonder how Sam will take it?”
“It’s funny,” replied Chuck, “but when I said goodbye I got the idea he knew we were walking out on him — and that he didn’t care because he knew the machine was running smoothly and that the job would soon be finished. After that — well, of course, for him there just isn’t any After That . . .”
George turned in his saddle and stared back up the mountain road. This was the last place from which one could get a clear view of the lamasery. The squat, angular buildings were silhouetted against the afterglow of the sunset; here and there lights gleamed like portholes in the sides of an ocean liner. Electric lights, of course, sharing the same circuit as the Mark V. How much longer would they share it? wondered George. Would the monks smash up the computer in their rage and disappointment? Or would they just sit down quietly and begin their calculations all over again?
He knew exactly what was happening up on the mountain at this very moment. The High Lama and his assistants would be sitting in their silk robes, inspecting the sheets as the junior monks carried them away from the typewriters and pasted them into the great volumes. No one would be saying anything. The only sound would be the incessant patter, the never-ending rainstorm, of the keys hitting the paper, for the Mark V itself was utterly silent as it flashed through its thousands of calculations a second. Three months of this, thought George, was enough to start anyone climbing up the wall.
“There she is!” called Chuck, pointing down into the valley. “Ain’t she beautiful!”
She certainly was, thought George. The battered old DC-3 lay at the end of the runway like a tiny silver cross. In two hours she would be bearing them away to freedom and sanity. It was a thought worth savoring like a fine liqueur. George let it roll around in his mind as the pony trudged patiently down the slope.
The swift night of the high Himalayas was now almost upon them. Fortunately the road was very good, as roads went in this region, and they were both carrying torches. There was not the slightest danger, only a certain discomfort from the bitter cold. The sky overhead was perfectly clear and ablaze with the familiar, friendly stars. At least there would be no risk, thought George, of the pilot being unable to take off because of weather conditions. That had been his only remaining worry.
He began to sing but gave it up after a while. This vast arena of mountains, gleaming like whitely hooded ghosts on every side, did not encourage such ebullience. Presently George glanced at his watch.
“Should be there in an hour,” he called back over his shoulder to Chuck. Then he added, in an afterthought, “Wonder if the computer’s finished its run? It was due about now.”
Chuck didn’t reply, so George swung round in his saddle. He could just see Chuck’s face, a white oval turned toward the sky.
“Look,” whispered Chuck, and George lifted his eyes to heaven. (There is always a last time for everything.)

Overhead, without any fuss, the stars were going out.

Levadásztam, megszereztem, elkezdtem olvasni. A 25. oldalon jártam, amikor ténylegesen ceruzát ragadtam - és igen, csúnyán megbecstelenítettem a könyvet olvasás közben, mivel aláhúzkodtam benne részeket, cseppet sem becsülve irodalmi voltát. Kicsit úgy néz most ki, mint egy tankönyv. És azt hiszem, hogy ez egy találó gondolat a jellemzés elkezdéséhez. Hozzáteszem, hogy a ceruzát ragadó kéz pánikból fogott bele a húzkodásba. Nem világméretű katasztrófa pánik volt ez, csak amolyan jajistenem, nehogy azt csinálja, ami ma annyira divatosnak tűnik az sf-ben. A könyv eleje alapján kicsit féltem tőle, hogy Zoli is elveszik a mennyiségi sci-fi írásban a minőségi helyett. Ez alatt azt értem, amikor egy regény írója, feledve az írás igazi lényegét, a szórakoztatást, csak a sci-fire koncentrálva hangulatteremtés gyanánt kimerül annyiban, hogy mindenféle technikai, technológiai műblablába keveredik, amibe aztán, mivel nem minden író ért is ehhez feltétlen, még jól bele is gabalyodik - vagy éppen a tények vagy a kitalációk fél-élettelenül, cél és szerep nélkül sorakoznak egymás után az oldalakon. Persze tévedtem, mindenesetre a ceruzás aláhúzkodás tanulságos volt, pár tucat oldal után már mindenfélét aláhúzogattam, ami tetszett, vagy ami éppen nem, aminek úgy gondoltam később utánanézek, így az eredeti idea, ami a kezemet vezette, hamarosan átalakult a rögzítendő, emlékezendő élmények regisztrálásává. Az egyik első dolog, amit aláhúztam már a legelején, a technika kategóriába tartozott és az aerogél volt. Mondhatnám, hogy a tudatalattimban volt valami információ róla, és volt is. Külön-külön tudtam értelmezni az aero és a gél szavakat is. Csak együtt nem hallottam még róluk. Pedig van ilyen.

Ez a kép a wikipédiából van. Az a ronda, nagy, téglaszerű izé, na az egy tégla. Az alatta lévő, füstszerű, alig látszó valami pedig az aerogél:

Aki el szeretné olvasni, hogy mi is ez az anyag és mire is jó, az megteheti itt .

De akadnak mobok, szemmozgáslekövetők, memoidok, vízpárára vetített reklámok, satöbbik. Szóval ez és az ezekhez hasonló technikai kitérők és a végkifejlet lényei (szándékosan nem írom le pontosabban őket) megérnek egy 10-est szerintem a sci-fi elemek kategóriában. Teljesen korrekt, egyszer húztam össze a szemöldököm, amikor az e-papírokról volt szó, de az is elfogadhatóan magyarázva, indokolva lett egy oldalon belül. Egy picit furcsállottam, hogy hát digitális aláírás is van, meg miegyebek, nem kell ehhez már papír feltétlen semmilyen formában sem, de logikailag jól ült a helyén.

A történet leginkább egy realista SF, egy közeljövő, amiben Frankie nem megy Hollywoodba.

A kiindulópont a közeljövőben van, amikor már eldőlt, hogy az ember, anyagi, fizikai és technikai korlátok miatt nem a világűrbe megy, hogy új, benépesíthető bolygókat keressen: erre a klímaváltozás és a túlnépesedés miatt már nincs ideje, arról nem is beszélve, hogy miliárdos nagysegrendű áttelepítésre egyetlen űrprogram sem adhat kielégítően gyors választ. Így hát ehelyett az emberiség időutazik és átjárókat teremt különböző földtörténeti időkbe, ahova kitelepítési program keretein belül, szervezetten, engedélyek alapján kerülhetnek ki az emberek a súlyos problémákkal küzdő jelenből. A szempont, hogy a Föld történetének olyan időszakaiba nyissanak kapukat, amikor a felszínén még/már nem járt ember. A jelen mellett 3 “új” Földet találnak így, a Firn-t, ami a ránk váró nagy jégkorszak után van, az Aurórát, ami egy újabb jégkorszak végén található és az Édent, egy felmelegedő periódusban lévő időszeletet, paradicsomi állapotokkal. Remélem nem kevertem össze őket. Az idő ugye kissé még a relatívnál is relatívabb fogalom ebben a könyvben, az emlékezetem pedig rövid.

Tetszett az alapötlet realizmusa nagyon - és ha az időkapu nem is számít újdonságnak az sf-ben, ezt így még nem közelítette meg senki (vagy csak nem olvastam). Hiteles is, mert az út, amin járunk, valóban ide vezethet - feltételezve, hogy valaha is képesek leszünk az időutazásra. A legszigorúbb logikával felépített történet, alaposan átgondolt gazdasági, technikai, ökológiai háttérrel, nagyon jól megfogva a multik országhatárokon átnyúló hatalmát, szerepét és a köréjük fonódó, új értelmet nyert terrorizmust. Fél pontot azért vontam le, mert még ha nincs is új a nap alatt és az időutazást vesszük elő - az időkapukról lehetett volna egy picit többet is beszélni. Meg az Éden miatt, ami nem lett kellőképpen kifejtve, pedig pl. ahogy a jelenben kutatták a Firn idők emberének nyomait, lehetett volna egy újabb szál erről az Éden idejében is, esetleg tárgyi emlékekkel súlyosbítva a Firn-Föld rejtélyét. De magyarázható lett volna az égő csipkebokor és a tízparancsolat is például, de ez csak egy kósza gondolatom volt olvasás közben. Nekem ezek csak fél pontnyit hiányoztak, ennél többet nem lehet elvenni az egyébként nagyon alaposan kidolgozott részletek miatt. Már csak azért sem, mert az író zseniálisan jól ötvözi a múltat, a jelent és a jövőt a történetben, főképp a használati tárgyakon és az egyes helyszíneken található életkörülményeken keresztül. Sokkal több mindenre gondol, mint amire nem és végülis a Keringés nem egy lexikon. Bár amilyen alapos, néha ezt hiszi az ember. Rögtön a regény legelején Budapesten vagyunk, az újban, jobban mondva a kiindulóponti jövőben, ahol a városon uralkodó hangulat kissé amolyan Sziget Fesztiválosan kaotikus, csak Kitelepülő Fesztiválnak hívják és nem 1 hétig tart. Utazók, maradók, reménykedők, mint a Földgázháborús veterán a szamovárral, aki max egy szociális kvótában reménykedhet, nem a valós kitelepülésben, körülötte mobokkal a piacon a sátorvárosban, ami nanoszerkezetekből és aerogél fóliákból készült.

(ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert részletkérdés, de raktam egy felkiáltójelet az egyiptomi helyszínnél a következő mellé: “… a blogger orrát megcsapta a sült kipufogógázok sertészsír szaga.” Khm, ezt azért kétlem, tény, hogy csak enni nem szabad, no de nem is nagyon tartanak sertést, miért pont ilyen bioüzemanyagot importálnának - ha importálni kellene egyáltalán, amikor ennek az üzemanyagnak pont az elérhetősége és olcsósága a legfőbb előnye?)
Történet: 9,5

A három fő karakter Nina Sorger, az énekesnő, Baran, a blogger és Emilia, a paleontológusnő. Mindhárom karakter nagyon jól kitalált, kidolgozott és nagyon jól megírt, mindegyik hiteles, ha egyszercsak besétálnának az ajtón, nem csodálkoznék, annyira élnek. Említésre méltó még két, remek alakítást nyújtó mellékszereplő is, az újságíró Bill Jackman és Vivianne, az ápolónőből előléptetett terrorista. Egyszerűen filmvászonra kívánkozóan láthatóak, élvezhetőek a helyzetek, a párbeszédek, a történetek és az akciók.
De nem ezért dicsérem elsősorban, hanem azért, mert egyetlen fő karakter sem tűnt el, fakult ki a könyv végére, minden fejezetnek, helyszínnek megvolt a maga világa, a maga főszereplője, mígnem a könyv végén össze nem futottak a szálak - és ők hárman. Demokratikus megoldás volt, hogy egyikük sem lett a másik fölé emelve és remekül illeszkedett a csattanóhoz, mert végülis a történet lényege sem róluk szólt, csupán mindhármuknak szerepe volt benne. Így volt ez jó és noha Zoli a blogjában kicsit kesergett azon, hogy a szerkesztés során kimaradt egy szövegen túli játék, ami Barant tette volna meg már olvasás közben is egyértelműen a teljes történet elmesélőjévé , erre most kivételesen azt mondom, hogy ha rossz nem is lett volna, de így jobb, dicséret a véletlennek vagy a szerkesztőnek.
Karakterek: 10

Általában a legtöbb sci-firől elmondható, hogy apróbb banánhéjakon csúszik el a sztorik olvasmányossága, olyan banális dolgokon, mint hogy képtelenek rövid leírásokban szemléltetni, érzékeltetni a világot, amit teremtettek, ezért sokszor több tíz oldalra van szükségük ahhoz, amit a Keringésben Zoli le tudott rendezni 1-2 mondatban, még jobban odaragasztva az olvasót a fotelhez. Kicsit tanakodnom kellett, de a nyertes bekezdés ennek szemléltetésére végül ez lett:
“Arról kezdett ábrándozni, milyen lenne, ha az apja valóban kivinné innen, át az Auróra-Földre, és újra együtt élhetnének… Még Lioráék is mennének, bár ők kizárólag az új Izraelben lennének hajlandók letelepedni, ahol a néhai tengerfenék kibucainak lakói feltörik a sós pusztaságot. Liora ott boldog lenne: a tenger másodszor is szétválasztatott a kedvéért.”

Eltekintve attól, hogy a hajlandók helyett a hajlandóak még szebb lett volna, ebben a képben minden benne van arról, hogyan változott, illetve hogyan változik majd a föld kétmillió év múlva, de mégsem száraz tényeken keresztül ismertet. És hát nemcsak ennyi ez, már a könyv legelején is előrevetíti, hogy bizony a vallások, a hit és az ideológiák ezekben a “jövőkben” ugyanúgy meghatározóak, mint a jelenben. Hisz ugyanazok a gyökerek. Az időutazás, bármennyire is egy új, tiszta lapot adhatna az emberiség kezébe, valójában nem teszi, mert ahhoz az kellene minimum, hogy az emberiség egyes korokban élő kolóniái mindenféle szempontból elszakadjanak egymástól… A könyvben persze számtalan szebbnél szebb kép és gondolat van ennek szemléltetésére, ez csak egyetlen kiragadott példa, ami nekem nagyon tetszett. Szeretem, ha valaki tud festeni a tollával - vagy épp a billentyűzetével és Zolitól nem is vártam mást, mint tökéletes festményeket.
A leírások éppen ezért 10 pontosak nálam.

A csattanó is szép és korrekt. De itt szemrebbenés nélkül levontam két pontot - minden elismerés mellett -, mert azok táborába tartozom, akik szeretik, ha az orruknál fogva vannak vezetve és már zigóta korukban is Agatha Christie rajongók voltak. A történet csattanója nagyon hamar kikövetkeztethető, a kilövőállás szó olvastakor már tudtam, mi lesz a vége, és ha nem lett volna lebilincselő a stílus és nem ilyen jól megírott a regény, nem biztos, hogy végigolvastam volna. Így viszont ennek ellenére se tudtam volna letenni, mert érdekelt mi lesz Barannal és Vivianne-nel, hogy sikerül-e az akció, orrbavágja-e valaki végre Jackmant, elkapják-e a társaságiak Emiliát és Nina megtalálja-e az apját?
Csattanó: 8

Szóval nekem ez a könyv 9,5 pontos. Olvasás közben pedig szinte végig arra gondoltam, hogy igen, ez az első olyan kortárs hazai sci-fi, aminél nem kellett elnézőnek lennem. Erre a könyvre szerintem úgy fogunk emlékezni tíz év múlva, mint a magyar SF egyik nagy mérföldkövére.

Az elmúlt fél évben új hobbira tettem szert. Mióta megfogadtam a tanácsot, miszerint szép dolog antikváriumi könyveket venni és a klasszikus sci-fit olvasgatni, azért törődjek a mával is, időnként végigzaklatok pár könyvesboltot könyveket keresve és ma rájöttem, hogy ennek a sportnak az addiktív oldalán túl még hatása is van. No persze nem olyan, mint amit az átlag halandó gondolhatna… 

A vonzáskörzetem tartalmaz egy Duna Plaza nevezetű komplexumot, meg rajtuk kívül még a Nyugati téri Alexandráig is könnyen eljutok. Szóval, ha nem is sok boltot, de párat lassan már úgy ismerek, mint a tenyeremet és helyenként már az eladók is megismernek. Hurrá. Évek óta jártam már mindegyikbe, csak eddig az arabszótáraim körüli tortúrán túl más attrocitás nem ért, lévén nézelődtem csak és ha valami megtetszett, elkísértem a pénztárig. Mióta azonban főképp kortárs hazai sci-fire vadászok, minden megváltozott. Tapasztalataimat összegezve elmondhatom, hogy a Libri rendszerezése szerintem úgy szar ahogy van. Ritkán vásárolok bestseller könyveket, no de azon kívül ugye annál többet, így rendszeresen elveszek náluk. A kategóriáik ugyan hangzatosak, de nélkülözik a SCI-FI ITT táblákat, tehát belépvén az ember rutintalan gyermeke elbizonytalanodik, hogy most a regények, a világirodalom vagy esetleg a szakácskönyvek között keresse vágyálmai tárgyát. Mondom, a rutintalanjai - mert én ilyesmivel már nem is fáradozom nevezett üzletben. Ha cél nélküli vadászatra esek be, akkor végigsétálom a boltot, ha meg keresek valamit, megyek szépen a számítógép környéki eladókhoz vagy pénztárosokhoz és megkérdezem van-e. A Libriben általában sosincs semmi sci-fi témában (náluk egyedül F. Pohl Átjáró sorozatát sikerült anno megvenni). Ami miatt mégsem dobom ki a 10%-os kártyájukat, az az, hogy eddig az ő eladóik és hozzáállásuk legalább normális volt. Fel tudom tételezni a dolgozóikról, nem is egyről, hogy valóban szeretik a könyveket. Ez pedig ugye köztudottan nem általános dolog manapság, még egy könyvesboltban sem. 

Szóval a múlt héten egyszer már körbejártam a Plaza könyvesboltjait.

Földszint, Libri, pénztár:

- Jó napot kívánok, László Zoltán új könyvét keresem, a Keringést. Kapható már esetleg Önöknél?

Kis bogarászás, egy ujjal gépelés a 21. században, majd törlés, újragépelés, megtorpanás.

- Mit is mondott, milyen László?

- László Zoltán - magyarázom türelmesen.

Újabb nekifutásra már sikerül, majd közli velem az eredményt:

- Nem, sajnos nincs a rendszerünkben.

Köszike és távozás. Nem szabadulsz, jövő héten újra jövök, tettem hozzá gondolatban.

I. emelet, Alexandra, itt nem beszélgettem elsőre, mert tudom hová dugják a sci-fiket:

SF polcok túlnyomórészt fantasy kínálatának átszaglászása. Mellékhatás van, egész jó helyen is, Csonkolás is van, ippeg mellette, hurrá. Poszthumán nincs vagy csak eldugták, Keringés sehol. Körbekémlelés, egy eladó se látszik a környéken. Maradt a pénztár, határozott léptekkel és vereségem teljes tudatában oda is mentem. Az Alexandrában azonban mindig meg tudnak lepni valamivel… A fentihez erősen hasonlító helyzet ismétlődött meg, annyi különbséggel, hogy itt az eladó jobban tudott gépelni és László Zoltán neve sem volt ismeretlen a számítógép adatbázisának. Hiperballada volt, Keringés nem. Az eladóhölgy ekkor megkérdezte tőlem, hogy biztosan van-e ilyen könyv, egész biztos erre gondoltam? Vettem egy mély levegőt és megtartottam magamnak a véleményem, miszerint vajon mégis miért kereshetem, és úgy döntöttem viccre veszem a dolgot. Közöltem vele, hogy meglehet csak álmodtam az egészet, de azért köszönöm, hogy megnézte. Kicsit furán néztek rám a kollégájával ahogy távoztam, de ez nem zavart, mert én is furákat gondoltam közben.

Múlt hétre ennyi csalódás nekem elég is volt és mivel a Mórót a DP-ben bezárták, a maradék Könyvsarokba már nem mentem be, mert ott se kínálat, se hozzáértés, én meg már pont eléggé felbosszantottam magam az Alexandrában.

Ma ki kellett mennem újra a Plazaba virágcsokrot készíttetni, így a holtidőben gondoltam a rend kedvéért ismét meglátogatom kedvenc mamutjaimat, hátha. A Libriben mázlim volt, mert egy ismerős eladó elgáncsolt szinte már a bejáratnál mosolyogva, hogy segíthet-e. Naná, elmondtam mit szeretnék és már szaladtunk is az Agyhoz, azaz az SQL szerverük bolti manifesztációjához, mert a név ugyan rémlett neki, de a könyv nem. Ez is valami, gondoltam.

Kedvenc eladóm kis idő múlva meg is szólalt:

- Hát, ez úgy látszik még a jövő zenéje… 

Ha a hír nem szomorított volna el kissé, akkor biztos nevettem volna egyet ezen, hiszen egy sf könyv esetében ennél frappánsabb válasz nincs is. Így csak elköszöntem. Majd még benézek.

Irány az első emelet. Már messziről valami megmagyarázhatatlan jókedv öntötte el a szívemet, egész pontosan a mozgólépcsőn állva. Tudtam, éreztem, hogy itt valami most lesz. Kicsit közelebb érve az Alexandrához látom ám, hogy a bolt sötét, de teljesen, pedig az ajtó nyitva, rács fent, tehát elvileg nyitva vannak. Egy szerelő kinézetű srác a bolt előtt gordiuszi csomós játékot játszott egy hosszú narancssárga tápkábellel és még nem volt biztos melyikük fog nyerni. Nocsak - gondoltam -, csak tán nem áramszünet? Mindent megértettem, ahogy közelebb értem.

Az Alexandra teljes személyzete térdelőhelyzetben az üzletben, felmosóvödrök jobbról és balról, mindenki izzad, a bolt pedig úszik (szerencsére a könyvek nem voltak veszélyben). A takarítógép pedig, amit nemrég vihettek oda, áram hiányában némán és lenézően sztrájkolt felettük. Meg kellett állnom egy pillanatra, ilyet azért mégsem láthat az ember minden nap. Tekintetem a múlt heti eladóhölgyet kereste, akit meg is láttam hamar, szinte a lábaim előtt, a bejárathoz közel térdelt és kármentesítette a padlót. Úgy éreztem, hogy elégtételt szolgáltatott az élet. Nekem és a méltánytalanul rendszerbe vagy polcra nem kerülő könyveknek.

Délután megint arra megyek. Hátha….

Ja, mindezek után, szintén valami isteni sugallatra bementem a Könyvsarokba, ahol soha semmit nem lehet megkapni. Volt a rendszerükben a könyvből, sőt pénteken már ebben a boltban is lesz. És tudom, hogy a Károly körúton már megvehetném a Keringést, de nem tehetem. Még csak 2*2,5 boltban jártam és ha ezek után hirtelen egy újabb boltban rögtön és készségesen azt mondanák nekem, hogy: - László Zoltán? Hát persze, hogy van az új könyvéből, nézze csak, ott áll a bolt közepén halomban, mennyit vinne? - már-már csalódott lennék. Végtére is onnan hova lehetne fejlődni? Inkább Keringek még kicsit a Plazaban - pedig a szomorú a dologban az, hogy ha az egyik mamut Károly körúti boltjában már van, akkor lehetne ilyen alapon az összes boltjukban is.

Kéne valami Lumnitzer nővéres kommandó a hazai könyvesboltokba is… Ha pár hasonszőrű, cseppet dilis sci-fi könyvmoly sokat blogolna erről, még a végén el is érhetnénk valamit. Vagy már megint túl naív vagyok?

Odakint lassan levetik ruhájukat a fák, múlik egy újabb év, nem könyörtelenül, nem hangosan, csak úgy megint végetér. Hiába, a természet mesterien kezeli a születés és elmúlás drámáját.

Én meg ezen a remek kis szombati munkanapon, ami vélhetőleg egészségesen rövid lesz, a tegnapi sörözés utóhatásaként próbáltam a kávém fölött összeszedegetni a pár maradék agysejtemet, hogy munkára bírjam őket. De mind azt mondja, hogy minek, hiszen ez egy olyan rövid nap, nincs értelme bármi komolyabba belekezdeni. És valóban, mindjárt véget is ér, délre kihalt az épület. Ha sci-fivel akarnám kifejezni, azt mondhatnám, hogy a hétfők és a keddek amolyan többkötetes regénynapszerűek, a szerdák a kisregényekre hasonlítanak, míg a csütörtökök a novellákra. Közben mindenki a pénteket (vagy most épp ugye munkanap lévén a szombatot) várja, mert ezek a legrövidebb napok, amik után jön a várva várt hétvége. No de mi hasonlítható az ilyen nem sok értelme van dolgozni napokhoz a sci-fiben? Hát a legrövidebb sci-fi történetek kategóriája. Azokból még egy ilyen napba is sok belefér. Sokan azt mondják, hogy a regények az igaziak, tegnap szóbakerült viszont az SF találkozón az is, hogy rendben, no de hány oldal, mennyi karakter és kell-e, hogy minden regény egyre hosszabb és hosszabb legyen? Persze hogy nem kell, jómagam a novellákat amúgy is picit jobban szeretem. Rövid történetet írni nehezebb, pláne ha jó rövid történetről beszélünk, ezt a véleményemet kétlem, hogy valaha is meg tudná változtatni bármi.  

A világ legrövidebb szerelmes SF története:

“Boy meets girl. Boy loses girl. Boy builds girl.”

/Jeff Renner/

Legrövidebb SF történetek:

“The last man on earth sat alone in a room. There was a knock on the door….”

/Frederick Brown/

“That morning the sun rose in the west.”

/Anthony Burgess/

“Time ended. Yesterday.”

/Roger Deeley/

Szeritnem nagyon jók. Az viszont elgondolkoztató, hogy akármerre nézelődtem, gyakorlatilag minden rövid sztori szomorú vagy legalábbis borongós. Vajon miért van ez? Tény, hogy erre a témára nem is nagyon jellemző a viccelődés (oké, Galaktikus főnyeremény és a Galaxis utikalauz stopposoknak kivétel), pedig az ember azt hinné, hogy a rövid, főleg pár szavas történeteknél a humor dominálhatna, mint például a viccekben. Ki is próbáltam.

Instant univerzum teremtményekkel, olvasta Isten a dobozon.

A pontos idő 7:45:12 - sugározta a fekete lyuk.

Hát én isten bizony megpróbáltam. Többször is. Nem, vagy csak nagyon nehezen megy. Wilson Pörgésének eljutottam már a feléig kb., már vagy 2.-3. hónapja próbálkozom az elolvasásával, aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy bejön mellé egy újabb könyv, aztán még egy, majd még egy. És valahogy mindig előbb végzek a többivel, mint ezzel. Ez azért is fura, mert az ízlésem annyira nem szokott eltérni a közízléstől, legalábbis az errefelé uralkodótól nem. És most valahogy mégsem tudok egyetérteni az előttem a Pörgést dícsérő szavakkal. Szerintem vontatott, tele van felesleges, a történet szempontjából nemhogy nem kívánatos, de zavaró ömlengésekkel. Lehetne jól megírva ez a rész is, de ahhoz valószínűleg egy női írótárs kellett volna. Persze könnyen meglehet, hogy csak én voltam nem megfelelő ideg- vagy lelkiállapotban a történet elolvasásához, nem tudom. Még nem adtam fel, talán idén még sikerül átrágnom magam rajta. Keményen meg is büntettem magam, Clarke Bölcsőjét, amire több mint egy évet várakoztam az antikvárium.hu-n, szántszándékkal nem veszem elő olvasásra. Desszertnek tartogatom magamnak, míg a Pörgést főételnek. Azt hittem ez jó ötlet, de csak az étvágyam ment el tőle. :-) Ez mondjuk rámfért, szóval ez nem panasz. Mostanában kezdem megkedvelni a mérleget. Már majdnem azt mutatja, amit nem csak elképzelni szeretnék a számlapon.

Szóval a nagy helyzet az, hogy megtiltottam magamnak, hogy mást olvassak, amíg ezzel nem végzek. Csak az a baj, hogy amikor hazamegyek esténként, akkor a tekintetem tudat alatt és tudatosan is a Bölcsőt nézegeti A. C. C.-től. Még pár hete beleolvastam az első pár oldalba és azóta nem hagy nyugodni a történet. Azt hiszem menthetetlenül Clarke fannek születtem, az ő világait, képeit és mondatait imádom. Nem szerencsés dolog ilyenkor bárki másnak mellékerülnie, mert a megmérettetésben tutira könnyűnek találtatnak. És Wilsont nem lehet összehasonlítani Clarke-kal, előbbi kb. olyan nekem, mintha Blikket olvasnék, míg utóbbi a Biblia. Látom, látom én, hogy vannak a Pörgésben ötletek, nem is rosszak, de a kivitelezés nekem, ahogy meg van írva, túlontúl populáris.

Szóval nagy az én dilemmám, ha megadom magam a vágyaimnak és előreveszem a Bölcsőt, utána várhatóan megint nem fogok Pörgést olvasni a fenti okokból kifolyólag. Egy Clarke könyv elfogyasztása módosult tudatállapottal jár nálam, sokszor még hetekkel az utolsó lap után is.

Pedig bőven lenne mit bepótolnom, és még egyéb olvasási tartozásaim is vannak, amik miatt lassan már tényleg nagyon fogom szégyellni magam. Mindenről Wilson tehet! No meg a munka, ami egy kis pihi után úgy csapott le rám, mint dühös kobra a mezei pocokra…

Dánia, túlnyomóan tiszta idő, bár kissé hideg, őszies szombat este. Eurocon van, díjátadó gála. Már egy ideje mormogott pletykák estéje ez, a pletykák bizonyosságáé, mondhatni. E sorok szerzője mély fájdalommal gondol arra, hogy akár nagyösszegű fogadásokat is köthetett volna az egyik díj kimenetelére és díjazott személyére. Hiába, nem tette, így továbbra sem milliomos.

Tegnap este kaptam a gyorsjelentést Juntól telefonon, kérte, hogy legyek szíves és osszam meg veletek is a híreket, hogy mielőbb megtudjátok.

Best foreign author: Anthony Sheenard (Szélesi Sándor)

Encouragement award: F. Tóth Benedek

Ezúton is gratulálok mindkettőjüknek és örülök a sikerüknek. Kár, hogy nem tudunk velük ünnepelni még pár napig, ha jól tudom kedden jönnek haza. Valahogy jó érzés, hogy a Galaktika magazin díja után a sor nem szakadt meg és ez a pici ország két újabb elismeréssel gazdagodott az íróin keresztül.

Azt hiszem a jövő héten mindenképpen bulizni fogunk, addig is plíz, örüljetek velük/velünk ti is!

The 4400

A szereplőgárda is nagyon jól lett kiválogatva, szinte mindenki a kedvencem, az alap NTAC csapattagokon és a könyvmoly Marco-n kívül azonban talán a Richard Tylert alakító Mahershalalhashbaz Ali-t kedvelem a legjobban, több okból is, ugye. Kristálytisztán emlékszem, hogy kb. a 3. epizód elején már annyira idegesített, hogy alig bírom kiolvasni a nevet a bejátszás alatt, hogy leállítottam, hogy begyakoroljam. Tipikus. A név egyébként a biblia leghosszabb keresztneve, tudtam meg, ahogy utánanéztem a neten. Jelentése: „Hamar a zsákmányra! Gyorsan a prédára!” Biztos nem lehetett egyszerű egy ilyen keresztnévvel kölyöknek lenni, bár nekem tetszik az ötlet, lehet hogy lecserélem a Zénó-s terveimet erre. Majd meg kell néznem, hogy szerepel-e a magyar utónév gyűjteményben… Na jó, valójában a dolgok jelenlegi állása szerint inkább azon kéne fáradoznom, hogy felkerüljek a kihalófélben lévő fajok listájára.No de nem is ez a lényeg, hanem a sorozat. Melegen ajánlom minden SF fannek, aki még nem látta volna. Jól jön a nagy nyári uborkaszezon végén, még az SGA és BSG dózisok előtt mindazoknak, akik úgy érzik, hogy el tudnának viselni egy jó kis sorozatot. Már most elvonási tüneteim vannak, ahogy várom az ötödik évadot.

Bonyolult kémiai folyamatok átláthatatlan és kusza szövevényei, agy. Gondolkodom, tehát vagyok. Az agy teszi emberré az embert? Az agy hozza létre a tudatot, ahogy a tudomány hiszi vagy csak a tértől független tudat egyfajta kommunikációs eszköze, ahogy mondjuk a buddhisták hiszik? A kérdés jobban megérthető, ha úgy teszik fel, hogy a tévéképernyőn keresztül érkező adást a tévé csinálja, vagy sem? Tévé nélkül nem látjuk az adást (egyelőre), mint ahogy agyi működés nélkül a tudatunk sem képes kifejezésre jutni. De tudunk-e bánni az agyunkkal? Főleg ebben a felgyorsult, rohanós, maximalista világban, ahol a vélt vagy valós elvárások könnyen összeroppanthatják az embert. Nem bírjuk a munkát, a stresszt, szorongunk, félünk, közben egyre kevesebb időnk marad arra, hogy felszabadultan, csak úgy: jól érezzük magunkat és éljünk. Változunk. Lassan már érezni sem fogunk tudni, illetve az érzéseink egyre inkább eltolódnak a drogok irányába. Meglátunk valamit, ami megtetszik és azonnal azt akarjuk - minden kihagyhatatlan. Hormonokat, dopamint és oxytocint termel az agyunk, meg még sok mindent. Tulajdonképpen kompenzálunk, egyfajta fájdalomcsillapítás ez a túlterhelésre. Kémia, amit még nem tudunk manipulálni, de könnyen elképzelhető, hogy már nincs messze az időpont, amikor ez is csak részletkérdés lesz. Kemik, kémia - vagy nem csak az… Most még ennyi, de…

Meddig maradunk azok, akik most vagyunk? Vagy épp akiknek hisszük magunkat.

Egyre erősebben függünk a technikától, a nettől, az információtól, persze lehet erre mondani, hogy már aki, mert nyilván vannak eltérések ember és ember között. Egyre több az információnk és egyre kevésbé tudunk bánni vele, fizikai és pszichológiai értelemben egyaránt. Néha jó lenne kiszállni, de nem lehet.

Mert a világ nem áll meg, rohamtempóban változik körülöttünk, és esélyünk sincs rá, hogy ez egy átmeneti állapot legyen. Nem, valójában egyre gyorsabban változik, fejlődik a technika, a tudomány - és velük együtt mi, homo sapiens sapiensek is. Akár akarjuk, akár nem, a tudatunk ebben a folyamatban olyan, mint egy szenvedő alany valami útelágazás előszobájában, ami próbál alkalmazkodni mindehhez. És az, hogy ezt az átalakulást a tudatunk, agyunk hogyan bírja majd? A világ fejlődése, változása mellett az emberi tudat, elme és agy változásainak irányai azok, amik még igazán érdekesek. Hová vezethet mindez az ember szempontjából?

Első olvasatra mindezeknek az egymásra dobált mondatoknak itt felül talán úgy tűnhet, nem sok közük van a Poszthumán döntéshez, hiszen nem itt kezdődik a történet, hanem a jövőben, amikor ezen a ponton már túl vagyunk. Valójában azonban - legalábbis számomra, nagyon is idevágó. A történet cselekménye mögött ilyen és ehhez hasonló kérdések tekergőznek az ember fejében, és ez csak a kezdet. Az időn kívül van még pár kedvenc témám az sf-ben, az egyik a vallás-eredet tárgyköre, a másik maga az emberi fejlődés. Milyen lesz vajon a homo sapiens sapiens utáni ember? Még egy sapiens a végén már nevetséges lenne. Már akkor érdekelt a könyv, amikor először tudomást szereztem róla, még címként és borítótervként, annak ellenére is, hogy Hackett betegesen nem szeret spoilerkedni, így sokáig ennyivel kellett beérnem és egy-két információmorzsával. Meg a kérdéseimre kapott: majd megtudod, ha elolvasod válaszokkal, esetleg egy-két vigyorral megtűzdelve, ha közel vagy épp nagyon messze jártam a könyv egyes kérdésekkel kapcsolatban ábrázolt jövőképétől. Hát jelentem, elolvastam és nem bántam meg.

Ehhez a témához is nehéz hozzányúlni, mert ugye egy elméleti kérdés a poszthumán életről lehet érdekes egy hasonszőrűekből álló baráti társaságban, de ha papírra kerül és nem tudományos könyvet akar belőle az író csinálni - amit nem is lehetne -, akkor kell hozzá egy történet, amin keresztül el tudja mondani a véleményét. A téma komplexitása miatt ez nem is olyan egyszerű, sok információ és gondolat, rengeteg szál szükséges a történet lényegi mondanivalójának megalapozásához, emiatt van az, hogy egy elmélyültebb sf témánál a történet nem az első 10-20 oldalon indul be, sok-sok oldalon keresztül az ember csak kapja az információkat, amik aztán később a regény folyamán értelmet nyernek és hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy még jobban bele tudjon merülni a szerző által kitalált világba. Tökéletes esetben teljesen el is lehet veszni benne. Ez nem mindenkinek sikerült eddig az sf történelemben, hiába az esetleg jó téma, történetet álmodni és írni tudni kell. El lehetne vitatkozgatni a Poszthumán döntés egyes részeiről is, mint ahogy én is nehezményeztem az elején a sok tapogatózást és érzelmi csapongást, viszont a végére beláttam, hogy hiába zavart pár dolog, értelme valahol volt. Még ha középtávon is kerülnek elő a megfelelő kapaszkodók a későbbi fejezetekhez, mint ahogy az orbitvárosban a fizikai kapaszkodók a támadás után, azért csak előkerülnek. Onnantól pedig letehetetlen. Valamint az is biztos, hogy sokan vannak, akiket az sem zavar majd, ami engem igen.

Például muszáj vagyok kiemelni egy karaktert a könyvből, nevezetesen Zhijuan Marsdent, a pavonisi nagykövetet, egyszerűen zseniálisan eltalált figura. A könyv elején megjelenik, és az eltűnéséig messze a legélénkebb és legizgalmasabb karaktere a történetnek. Kicsit rejtélyes figura, de csak annyira, hogy minden mondata birizgálja az ember fantáziáját, kicsit tán kegyetlen, néha már-már érzéketlennek tűnik, és mindezt csak azért, hogy az ember elgondolkozhasson azon is, hogy hogyan érthetnénk meg valakit, aki nálunk sokkal részletesebb képet lát a világról és sokkal többet is tud felfogni belőle. Ha filmről beszélnénk, nyugodtan mondhatnám, hogy elviszi az egészet a hátán. Az első pillanattól fogva imádtam és vártam minden jelenetet, gondolatot, ami vele, a pavonisszal, a poszthumánokkal kapcsolatos. Aztán egyszercsak a mór megtette kötelességét, a mór mehet alapon eltűnt a történetből, az én szívem helye meg még mindig vérzik.

Az rendben, hogy került a helyére egy másik karakter, de szerintem a nyomába sem tudott érni Marsdennek, hiába jelentős történelmi figura a történetben. A végéig reménykedtem, hogy újra felbukkan és kap még pár mondatot, de nem. Hackett kegyetlen. No de ugye még szerencse, hogy ez a legnagyobb bajom az egésszel.

A könyv jó, és kénytelen-kelletlen, de meghúztam a továbbiakat, lévén óhatatlanul spoilerkedni kezdenék, ami azért veszélyes, mert csak olyan részeket tudok kiragadni belőle és boncolgatni, amik számomra különösen érdekesek voltak, ezzel pedig nem feltétlenül adom át azt az üzenetet azoknak, akik idetévednek és ezt itt elolvassák (mind a huszonyegynéhány látogatómat ideértve), amit akartam. A sztori túl komplex ahhoz, hogy részeket ragadjon ki az ember belőle. Akit érdekel, hogy mivé válhat az ember, olvassa el.

Én meg várom a folytatást.

—

Az előbb idejött egy kolléga, a szomszédos tárgyalóból kirohanva és valami békebeli tollbetétet lebegtetve, hogy egész véletlenül nekünk nincs-e ilyenünk? Mert kifogyott. Néztünk rá a padszomszédommal, mint jólnevelt falusiak az ufóra…
- Ákos, hol élsz Te, nekünk már csak eldobható tollaink vannak. Egyrészt úgyis ellopkodják, másrészt 23 forint ám csak. - mondtam.
- Na jó, és a környezettel mi lesz?
- Mondod Te itt mindezt főnökként a productivity jegyében? Tudod te mibe kerül egy ilyen tollbetét, már ha még gyártják? - kérdeztem vissza, konstatálva, hogy a környék kezd figyelni és vigyorogni.
- Jó, hát értem én, na de mi lesz az unokáinkkal? Milyen fáknak az árnyékában fognak így játszani? - kérdezte roppant környezettudatosan.
- Fa? - legyintettem és visszafordultam a monitorhoz. - A fa az hagyján. Milyen bolygón? 
Ezen a ponton az iroda röhögésben tört ki, pedig nem is viccnek szántam.

És akkor elérkeztem oda, hogy mit várok még idén a könyvesboltokba. László Zoltán Keringését. Egyre jobban.

Na most hatalmas dilemmában vagyok. Néha, egy vacsora, némi bor vagy ki tudja minek a hatására egészen fura álmaim vannak. Mint a tegnap éjjeli. Egyszerűen papírra akart mászni, és mire befejeztem már tudtam, hogy ez egy kivételes álom. Kicsit átírta a kezem a valóságban, de az érzés megmaradt ugyanannak, mint amit akkor éreztem, amikor reggel felébresztettek. Álmodtam is volna újra vissza, de emlékezni is akartam mindarra, amit addig álmodtam. A kettőt együtt nem lehet, egyik élmény mindig elnyomja a másikat. Így kivételesen zsörtölődés nélkül hagytam el az ágyamat és pár perc alatt elkészültem. A gépemhez akartam érni minél előbb a munkahelyemen. Végül a java részét itthon tudtam csak leírni és azt hiszem felpakolom ide a blogba, de jelszóval védetten. Grafomán vagyok és ugyan a fiókom tele van történetekkel, nem szokásom megosztani őket. De ezt most muszáj, viszont nem akarok senkit sem terhelni vele. Megértettem valamit ma éjszaka. Akit érdekel, kérje el a jelszót tőlem.
Ajánlom a wordpress motornak, hogy rendeltetésszerűen működjön nekem.