Annyian adtak már hírt Salgótarjánról és a Hungaroconról, hogy semmi szükség nincsen rá, hogy én is leírjam milyen volt a táltosos előadás utolsó két perce, amire véletlenül beestünk (pedig ennyi idő alatt is sokat csóváltam gondolatban a fejemet). Azért ennyi időbe is belefért a spiritualizmus összekombinálása a magyarságtudattal, ami véleményem szerint a spiritualizmus lábbal tiprása. Ebben a műfajban nincsenek zászlók, nincsenek nemzetek, egészen másról szól az egész. Utakat keres, elfogad, fejleszt, gondolkozik, kiterjeszt és nem utolsósorban semleges. Legalábbis szerintem. 

Magával a rendezvénnyel és a várossal kapcsolatban sezlony tökéletesen megfogta, hogy milyen érzés is volt ott lenni. Alkonyzóna - úgyhogy már az érzéseimet is megírták -, hiába, aki lemarad, kimarad. Egyetlen dolog maradt, amit csak az alkonyzónás bejegyzés után dobott fel a tudatom, mint egy felkiáltójelet, amikor próbáltam bedobozlni azt a pár mondatot is a salgótarjáni fiókom mélyére. Az emberi természettel, illetve ST viszonylatában inkább annak hiányával kapcsolatban. A 18., 19. kerületben nőttem fel, aminek azért szintén vannak erősen betonvadon részei, lehangoltsággal, szegénységgel, magas bűnözési és alacsony foglalkoztatottsági aránnyal. Nem egy luxusnegyed egyik sem, bár mindkét kerületnek vannak szép részei és sokat alakultak, változtak az elmúlt 20 évben. No de milyen az emberi természet? Hogyan reagál egy ilyen környezetre? Kitöréssel vagy legalább annak vágyával. Sokat vitatott volt annak idején a graffitik létjogosultsága, amik a szocializmus elhullásával egyidőben gombamód szaporodtak el a városban és töltötték meg a háfalakat, kerítéseket. Naponta többször is metróztam ugye, egy időben végállomástól végállomásig, de csak ritkán olvastam a Kőbánya-Kispest - Határút szakaszon. Aki ismeri a környéket, tudja, hogy egy jó nagy részen betonfal húzódik a két megálló között. Emlékszem mikor megjelentek rajta az első graffitik, néztük őket, volt akit felháborított, volt akinek tetszett. Nekem a betonfal nem tetszett, nem tetszett, hogy olyan csupasz, hogy nincs benne semmi fantázia és hogy börtönnek érzem tőle az amúgy sem túl szép látképet. A grafittiktől más lett, olyanok voltak a képek, mint a felkiáltójelek. Hahó, itt emberek élnek! És az ember élete nem egy üres lap - nekem pedig tetszett ahogy megtelt a betonfal.

Most vagy én voltam nagyon vak (ami tény), vagy ST-nek azon részei, ahol mi jártunk rendbe vannak téve, de ha jól rémlik, nem láttam grafittit. Lehet, hogy volt 1-2 eltévedt falfirka, hogy itt járt a Józsi, de amolyan igazi grafittit nem láttam. Pedig micsoda terep lenne egy falfirkász csapatnak az a város! ST-ben hogyan nem nevelődött ki ilyen réteg? Vagy már mindet elkapták és betonlakat alatt vannak? :) Az ország grafittiközpontja lehetne az a hely és egy picit színesebb lenne legalább az a betonrengeteg. Mert hiába csinálták meg a főteret, hogy szép legyen, azt is csak kikövezték, aztán alig maradt 3-4 fűcsomó és fa az egyébként hatalmas területen, így nemhogy enyhítettek volna a betonból kiöntött városmaketten, hanem még ezzel is tovább erősítették azt. Na jó, a muskátlik dícséretreméltóak voltak - csak azok sem illenek oda.

Hm, bár lehet, hogy tulajdonképpen az egész város a főtér ufólámpájának és bronzszobrának a kiegészítője. A buszokkal együtt. És akkor úgy rendben is van.

Kicsit lassan haladok a júliusi Galaktikával, hogy finoman fogalmazzak. Most valahogy nem megy az olvasás, csak gyűlik a behoznivaló és gyűlik. Nem baj, mert majd egyszer bepótolom. A Galaktikára nézve sem kritika ez, mert rögtön az első novellánál leragadtam kicsit. Két dolog is egyből megfogott benne, az egyik a sport, hogy milyen sportjai lesznek a jövőnek, a másik az üveggolyók :-). Belekapva pedig a visszaemlékezés kapott el és a játékok jutottak eszembe. Pontosabban egy gyerekkori képzelt és egy valós játék.

Volt egy vaslemez a kertben és én kavicsokkal háborúztam rajta. Volt egy komplett kis világom, mindenfajta kaviccsal, két szembenálló kavicskolóniával és élt az egész. Más volt a játék, ha fújt a szél, ha esett az eső, ha tél volt, ha nyár volt, ha féltem, ha örültem és még sorolhatnám. A kavicsaim sem mindig ugyanazokért a célokért harcoltak. Néha osztozkodnom kellett a játékidőmben az öcsémmel vagy a húgommal a kerten, akik többnyire nem értették, hogy mit lehet két kupac kaviccsal háborúzni egy vaslemezen, de juszt is a nyakamon lógtak, mert nekik meg az piszkálta a csőrüket, hogy mit csinálok és mivel abban a korszakban voltak, folyton kérdezősködtek, hogy ez mi ez? Próbáltam volna elmagyarázni, de nem nagyon ment. Nem lehet mindent elmondani úgy, hogy azt a másik is megértse. Hamarosan rámuntak és a játék egyszemélyes maradt. És akkor mit tesz isten?
Gyanútlanul kinyitom a júliusi Galaktikát és szembetalálom magam Catalin Sandu: Párbaj című novellájával. Lehet lemásolom és odaadom a tesóimnak, hogy végre megértsék mit is játszottunk régen. Ha ugyan még emlékeznek rá, mert nagyon kicsik voltak (voltunk).

Olyan ez az egész novella (és az élet), mint egy fraktál, amit egy Go (bár azt nem ismerem nagyon, úgyhogy mondok másikat: Othello-Reversi) nevű játékba csomagolt bele az írója és a festészeten át ábrázolta. Az Go és és a Reversi is egy szuper stratégiai játék, előbbit 19*19-es négyethálón játszák, utóbbit 8*8-as táblán. A játék is és a fraktálok is olyanok, hogy minél jobban felnagyítjuk egy szegletét, részét, annál több alapmintát és stratégiarészletet látunk kirajzolódni benne és minél távolabbra helyezzük magunkat az egyes minták részleteitől, annál jobban látjuk a teljes képet, amivé összeállnak. Szépet vagy nem szépet, győzelmet vagy halált, ez valójában tényleg csak nézőpont kérdése. Mint ahogy az is csak illúzió, hogy bármin is változtatnunk kell, vagy éppen az, hogy bármin is változtatni tudunk. De soha nem láthatjuk meg - vagy csak a végső pillanatban ismerhetjük fel, hogy minden képnek, minden hitnek és minden világnak van egy újabb teljes képe. És hogy valójában bármit megváltoztatni is csak elfogadással lehet - és ezáltal sem mást, hanem magunkat igazítjuk egy kicsit jobban az egészhez. Mint ahogy a Reversiben az elején területet kell adni és hagyni kell vesztőre állni a helyzetet, hogy nyerhessen az ember. Hogy övé legyen a legtöbb sarok és aztán kényszeríthesse az ellenfelet, hogy csak úgy tudjon lépni, hogy nekünk jó legyen. Aztán ha egy mesterbe botlunk, rájönni, hogy még ebből a helyzetből is lehet bizony veszíteni, még úgy is, ha a hőn áhított sarkok a mieink. Vagy mint amikor egy kavicskupac felett ül az ember, amiben soha nem dől el a játszma végleg. Nem lenne sem fair, sem nem lenne értelme. Mindig van egy új fejezet.

És - bár ez a novella is csak annyira teljes, mint amennyire a világ az, szerintem nagyon jó történet és pont így kellett ezt megírni. Nekem nagyon tetszett. Szegény többi novellát már előre sajnálom, mert az első magasra pakolta a lécet. Minden sci-fi, a játék is az. Meg kéne tanulnom Go-zni is, mert legalább annyira izgalmasnak tűnik, mint a Reversi.

Dzséjt már adott egy részletes és nagyon jó beszámolót a filmről, így nehéz utána megszólalni. De tegnap mi is megnéztük féltestületileg és beszélni kell róla.

143 perc. Ennek a filmnek is sok volt ennyi, pár részt én szívesen kivágtam volna belőle. A Gyűrűk Ura óta hatalmas divat lett, hogy 2 óra hosszúság feletti filmeket csinál mindenki mindenből, mert azok pályázhatnak csak a kasszasikerre. Van amelyik filmnek bejön ez, van amelyiknek nem. Engem bosszant ez a trend, mert amit meg lehet csinálni JÓL másfél órában, abból ne csináljanak kétésfelet.

A film első másfél órája jó volt. Sőt, szuper. Tényleg rosszabbra számítottam, illetve nem számítottam semmi különösebbre a film előtt, csak annyit vártam el, hogy a látvány jó legyen. Ehelyett történetet is kaptunk, bizony. Egész jól kidolgozva. És akkor jöjjön az egyik nagy fájdalmam. Van egy kedvenc helikopterem, a Black Hawk. Ígérgették őket állandóan a filmben, hogy jönnek, aztán összesen kb. nettó 20 másodperc volt belőlük az egészben. És még így is túlzok azt hiszem, nem tudom pontosan, mert nem stoppereltem. No de örüljön az ember annak is ami van, legalább a Pentagon újra beszállt Hollywoodba. Adtak is a látványhoz eleget, csak a kevesebb több elvét tanulnák már meg végre. Lehetett volna kicsit kevesebb gép, technika, de az részletesebben mutatva. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki kocsányon lógó szemekkel bírna tankokat, fegyvereket és repülőgépeket nézegetni egy jó filmben, akár 3 órán át is. Pedig én nem is értek hozzá, csak tetszenek. Jó volt a történet felvezetése is, bár Zed jutott eszembe közbe néha, ahogy a budgetek méretéről tartott előadásán mutogatja a pálcájával, hogy hol mi hogyan lett lekarcsúsítva, pedig mit lehetett volna csinálni, közben pedig hullajtja a haját. Mert kicsit lehetett kevesellni a látványt. Olyan volt, mintha azért sztorizgatnának, mert nem volt elég pénz normálisan kidolgozott effektek tömkelegére. Bár kellett volna, hogy legyen, mintha azt hallottam volna Juntól, hogy 150 MM USD budgettel gazdálkodhattak. De mindegy, mert megvolt a varázsa a filmnek és ez a lényeg. Én pedig vártam, hogy majd beindul a látványágyú és elragad. Szóval másfél óráig nem néztem az órámra, ami azért árulkodik arról, hogy olyan rossz nem lehetett. Na, kb. ott jelent meg a 7-es ügyosztály vagy szektor, az idegesítő supermanes szerkós főnökükkel. Tudtam akkor is, hogy ez az alak azért van ott, hogy jókat nevethessünk, de szerintem inkább szánalmas volt. Eddig a jelenetig a filmet akár komolyan is lehetett venni, ezután viszont már nem. Így nem volt más hátra, mint előre és úgy döntöttem akkor én komédiát nézek. Kéremszépen, ehhez minden adott is volt, hol a fejemet fogtam röhögés közben, hol a hasamat. Hol ezért, hol azért.  

A film tömve volt jó poénokkal, mindenki megtalálhatja benne a maga kedvencét, az iróniát kedvelők és a nem lokálpatrióta amerikaiak pedig duplán élvezkedhetnek.

Amin még most is röhögök:

Az első támadás után a katari bázis szétverve, egy maroknyi katona és egy arab kisgyerek próbálják menteni az irhájukat és eljutni a kölyök falujába, ahol van telefon. Ők jó katik és értesíteni akarják a hadiszállást arról, hogy mi történt, és mit tudtak meg, ha az életükbe is kerül ez. Mondom, jó katik. Na, elérnek a faluba, kapnak egy mobiltelefont és nagyon dögös katona 1 telefonálni kezd. Nagyon skorpióformájú decepticonunk pedig (és most inkább nem térek ki arra mennyire fennakadtam a formáján a film alatt!), aki eddig csak némán követte őket, mert miért is nyírna ki egy csapat katonát, akik egyedül bóklásznak a sivatagban, ha egy egész falut is kiirthat. Úgyhogy a falucskában egy kis csihi-puhi támad. Dögös katona1 pedig eljut az éteren át egészen Indiáig, mert ott a telefonközpont. Kész, itt már a padlón feküdtem, mert tudtam mi jön. A for-profit szektorban a szolgáltatások úgy vándorolnak ki keletre, hogy csak győzze őket követni az ember, a telefonos ügyfélszolgálatok nagy része pedig Indiában vagyon valóban. Nem beszélnek jól angolul, de rendesen beléjük van nevelve a hívás megválaszolásán túl a keresztértékesítés is. Az alapfizetésük ezeknek a munkaköröknek nagyon alacsony, viszont kapnak incentive-t minden eladott plusz szolgáltatás után, így ők értékesítenek, akár akarja azt az ügyfél, akár nem. A golyók meg csak hadd röpködjenek közben és hadd szakadjanak azok a végtagok. Ilyennel nap mint nap lehet találkozni, a legördögibb az itthoni hétköznapokban pl. a meki, ahol én egy időben küzdöttem a rendszer ellen. Egyszuszra el tudtam mondani, hogy: Hello, egy mc farm menüt kérek, kólával, jég nélkül, nem lehet nagyobb, egy majonéz és nem kérek édességet. Aki még esetleg próbálkozott ilyesmivel, az tudja, hogy reménytelen. Miután elmondtam a mondatomat, bájos bociszemekkel néztek rám vissza és megkérdezték, hogy lehet-e nagyobb burgonyával és üdítővel. És ajánlhat-e még nekem egy fagyit. Szóval ez a poén nagyon jó, azt hiszem number one a toplistámon.  

Határozottan jó jelenetek voltak még azok, amikben az autobotok próbáltak terepformát ölteni, azaz amikor bújkáltak. Ezek a pillanatok nagyon szellemesek és viccesek voltak. Lehet, hogy csak ezek miatt megnézem majd mégegyszer.

Egyébként pedig minden jó robinak kék a szeme, a rossz robiké pedig piros. Emberi érzéseik vannak, szerelempártiak (!), egy csomót szentimentáliskodnak és a film végén kiderül, hogy ugyan ki tudnák irtani a bolygót negyed óra alatt, de azért ők az emberekre büszkék. Bizony. Lokálpatrióták itt könnyezhetnek, én meg is tettem (a röhögéstől). Szerencsére amerikai zászló nem lobogott, viszont a katonai tiszteletadást rendesen körbejárták. Összességében azt hiszem, ha csak ezeket a részeket kivágták volna, akkor sokkal jobb film lett volna. De ekkor én már komédiát néztem, minden mindegy volt és úgy döntöttem, hogy ezek is poénnak vannak berakva.

Nem értettem még azt sem, hogy a kockával miért nem gyártottak pár autobotot iziben. Kézenfekvő megoldás lett volna. Vagy hogy miért nem vetettek be egy EMP-t a filmben legalább. Csak a vicc kedvéért - ha hatástalan lett volna, akkor is be kellett volna rakni, kitérni rá miért nem ér semmit, mert így hiányzott nekem nagyon a harcjelenetek sorából. Ja, és persze az is nyilvánvaló, hogy miközben monológ és érzelmi szál fut, a csaták szünetelnek, tehát a leghalkabban elsuttogott mondat is tisztán érthető. Pedig a valóságban, ha szerelmes az ember, semmi nem lassul le a kedvünkért és az idő is úgy rohan, mintha a 100 méteres futás olimpiai csúcsát akarná megdönteni.

A film végén a főhőst a kockával ki akarják menekíteni, hogy ne kaphassák el Megatronék. Black Hawkokkal. Mivel már a film eleje óta szerettem volna kigyönyörködni magam, nosza, előre dőltem, nehogy egyetlen másodpercről is lemaradjak. Gondoltam majd itt pótolják az eddigieket és esetleg egy szépen vágott, lassított jelenetet is láthatok a madaraimról. Brrr. Még mindig fortyogok. Kevés volt. De majd megnézem a Black Hawk Downt újra, úgyis az az eddigi legjobb háborús film - mármint a modern hadviselésről, nehogy a Híd túl messze van vagy Leghosszabb nap rajongók nekemugorjanak :-). Pont, a BHD-t nem lehet überelni látványban sem.

A film összességében megérte a mozijegy árát. Csalódni csak azok fognak benne, akik többet várnak 2 és fél órányi nem komoly és nem komolykodó, de szórakoztató filmnél. Szerintem mindenki nézze meg és nevessetek sokat azon a világon, amiben ma élünk. És ha lehet, olyan emberekkel menjetek moziba, mint akikkel nekem volt tegnap szerencsém, mert nélkülük nem lett volna ugyanaz.

Jajjaj - majdnem lemaradt. Film végi zene miatt sok mindent megbocsátottam és már csak a szépre emlékezem. Linkin Park: What I’ve done.

Atlantisz

Kheopsz piramis

Loch Ness

Nazca vonalak

Rosswell

Mindig van valami rejtélyünk, időnként előkerülnek a dobozból és szenzációs bejelentések jelennek meg a különböző sajtóorgánumokban. Ki építette a piramisokat (erről a múltkor olvastam végre egy egészen épkézláb építészeti magyarázatot, hogy hogy is készülhetett), van-e szörny a Loch Ness-i tóban (azt hiszem mindaddig lesz, amíg ebből meg lehet élni), milyen célt szolgálnak a Nazca-vonalak és akkor most voltak ufók Rosswellben vagy nem?

Voltak 1,2 m magas kis szürke, nagyfejű ufók vagy sem? Mikor hazudott a sereg? Amikor ufóztak a hírekben vagy amikor nem - esetleg mindkét esetben? A HVG-ben találtam a tudományos szekcióban egy cikket, hogy Rosswell témában újabb kavarás van. Akarom mondani fordulat. Nem tudom azonban azt sem megállni szó nélkül, hogy mindezek mellett még erősen uborkaszezon is van ám. Ha a Blikkről lenne szó, oda se figyelnék. Na de ez a HVG.

Friss, mai hír, még ropog: http://hvg.hu/Tudomany/20070703_ufo_roswell_haul_walter.aspx?s=hk

Az “ufóészlelés” utolsó élő szemtanúja halálos ágyán eskü alatt bevallotta, hogy mégis voltak ufók Rosswellben és az első hírek voltak igazak. Megtudjuk valaha mi történt 1947 július 2.-án? Ugye, ugye, látjátok ti is, hogy 60. évforduló volt 2 napja? Ezután már nem is meglepő, hogy az a halálos ágyas jelenet se most volt, hanem kb. egy éve. Biztos benne volt a zárórészben, hogy legyen kerek szám a napvilágrakerülés dátuma.

Én szeretnék már valamit végre elhinni, akármelyik verziót is, csak igaz legyen. Amíg ez lehetetlennek tűnik, addig maradnak a saját bolond verzióim.

Íme, az én “magyarázatom” a világ pár rejtélyére.

1.) Időszámításunk előtt borzasztó sokban a kis csúszómászó goa’uldnak, Ré-nek, hirtelen fontosabb dolga akadt a Földnél és eltolta innen a piramisdíszítő űrhajóját. A Kheopsz piramist is ő építtette persze. Szegény egyiptomiakkal.

2.) Ekkoriban már egy kicsit szenilis volt és itt felejtette a galaxis slusszkulcsát, akarom mondani egy csillagkaput.

3.) Egy élelmes csoport elcsórta titokban a slusszkulcsot és mindenféle nem földi és kétes tulajdonviszonyú javakat hurcolásztak össze a galaxis világaiból, szabadidejükben pedig megalapították Atlantiszt. És kapcsolatokat vettek fel más, idegen fajokkal és meghívták őket teázni vagy füvezni, ki tudja.

4.) Ré-t a tanácsadói emlékeztették, hogy valamit elfelejtett, rá kéne nézni a földlakók körmére. Visszajővén azt tapasztalta, hogy Atlantiszban pikk-pakk vetélytársra lelhet, ezért gyorsan elsüllyesztette a várost és legyilkolászott egy csomó embert. A pechesebbek vízbefulladtak, néhányan nagyon sokat úsztak. 

5.) A piramisok tulajdonosi szerkezetei kicsit összetettek voltak, néha a többi rendszerúr is idejött egyet nyaralni, meg egymást is szerették nálunk, a forró sivatagi körülmények között kiiktatni. Mikor beköszöntek, Ré-nek hirtelen ismét távoznia kellett. Egy ügyes húzással magával vitte a kaput is, hogy a többieknek, akiknek nincs bolygójuk a környéken, bajosabb legyen a hazatérés.

6.) Pár atlantiszi túlélő Peruba keveredett, utolsó erejükkel ők követték el a nazca-vonalakat. Ezek tulajdonképpen az asgardoknak szólnak, akiket még mindig vártak teára (vagy fűre) és azt mondták el, hogy sorry srácok, de Ré lenyúlta a csillagkapunkat, hozzatok már egy újat, be vagyunk zárva a bolygóra. A teát addig melegen tartjuk. 

7.) Miután szegény asgardok nagyon szerettek volna teázni, de hiába hívták a címünket, egy kisebb különítményt ugrasztottak a bolygóhoz körbenézni, hogy mi van. Elolvasták az üzenetet és hazaszóltak Thornak, hogy valami gáz van.

8.) Thor, aki imádott minket, szerzett egy kaput és pár emberével útnak indult hozzánk, de egy kicsit sokáig tartott az út, és Thor3 genetikai replikája már igen rossz passzban volt, mire ideértek. Kb. már tényleg csak egy teára lett volna idejük.

9.) 1947. július 2.-án megérkeztek, de tényleg csak alig éltek, a robotpilóták meg kakukkot mondtak, normálisan már nem volt érkezésük leszállni. Letaroltak pár farmot, hát, na: az ő leszállásukat se fogják otthon tanítani az asgard pilótaképzési programban.

10.) Az amerikai hadsereg begyűjtötte a maradványokat és a kaput, amit azóta is titokban használnak. A még életben lévő Thor végre kapott teát, hálájának jeléül átnyújtotta egy náluk otthon igen sikeresen futó sorozat forgatókönyvét, és meghalt.

11.) Ha most azt hiszitek, hogy a Loch Ness-i bébit kihagytam, tévedtek. Ő tulajdonképpen a legöregebb goa’uld, aki pechjére egy dinoszauruszba mászott és nem tud kijönni belőle. Már évmilliók óta itt van és sokáig mindent gondosan feljegyzett, de az utolsó pár évezredét már csak fürdőzéssel hajlandó tölteni. Nem fog elmenni, mert nem fér át a csillagkapun és a többiek meg hülyék lennének bevenni a csapatba.

I miss Thor. Hétvégén szerintem újranézem az összes asgardos részt.

A jövőlátó ember a valóságban…

… egy rendszer lesz. És a katonaságé természetesen, no meg a multiké. Jövőnéző blogján futottam bele a hírbe, miszerint az amerikai védelmi minisztérium kifejlesztet egy a miénkkel párhuzamos világot, csaknem ugyanannyi virtuális lakossal, mint ahányan lélegzünk is a bolygón.

Valahol tényleg minden sci-fi, csak ettől a felfedezéstől most valahogy mégsem vagyok maradéktalanul boldog. Érdekelne, hogy Silverbergnek mi a véleménye erről az egészről.

Link itt: http://jovonezo.blogter.hu/?post_id=168771

Nem ragoznám azt, amit jövőnézőék már egyébként is leírtak, már az is épp eléggé megdöbbentő és kétségbeejtő, ami információkkal a fent nevezett rendszer elődje már bír. Az 1:100-hoz arányt is nagyon durvának találom. A mondást pedig, miszerint a “pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve” nagyon igaznak. Nincsenek illúzióim, eddig is modelleztünk, de ebben veszélyesen nagy a potenciál. Ez már valahol a bizonytalan információk kezelésének a tárgyköre logikai adatmodellekben… Egy lépésre lennénk már csak?

Viszont nem értem, hogy az ilyen projektek miért nem vetnek fel ugyanolyan hangos etikai vitákat, mint a génmanipuláció vagy a klónozás. Hiszen ez is az, csak éppen nem a valóságban készül rólunk másolat, hanem a virtuális térben. Jó, tudom, nyilván ferdítek itt most kicsit, hisz x.y. személyisége nem kerül majd bele teljes egészében a rendszerbe, hisz ha ilyesmire képesek lennénk, már egy egész más világban élnénk, és meglehet már sor- és típusszámokat viselnénk nevek helyett, de arra alkalmas lesz a rendszer, hogy az egyedeket összekössék a netes szokásaikkal, érdeklődési köreikkel és egy rakás információval, amiket mi magunk adunk ki magunkról, így hivatkozási alapként felhozható, hogy nem tartjuk őket titkosnak. Bár állítólag az SWS-ben senkit nem úgy fognak hívni, ahogy valójában hívják és típuscsoportok lesznek az egyénekre, de ezt sem tartom megnyugtató érvnek. Mi alapján alakítják ki a csoportokat? A neten csak annyit találtam, hogy a különböző regisztrációs hivataloknál elérhető és az általunk különböző oldalakon publikussá tett adatok alapján egy “hasonló személyt” kreálnak.

Erre a cikkre rátalálni most körülbelül olyan volt, mint egy rossz rémálom. Engem aggaszt, hogy multinacionális vállalatok tesztelhetik azt, hogy egy adott csoport, közösség hogyan reagálna egy új reklámra, egy új termékre, hogy egyes híreknek vagy a gazdasági mutatók változásainak milyen hatásai lehetnek a társadalomra, mi lenne, ha a vízkészletünkkel történne valami, ha bomba robbanna, megváltozik egy adott térség éghajlata ha, ha és ha. Rengeteg ha és noha gyanítom a negyedét sem tudom elképzelni annak mi mindenre lehet még ezt felhasználni, már ez is éppen elég ahhoz, hogy kirázzon a hideg. Mi van, ha ez rossz kezekbe kerül? Árgus szemek figyelik és elemzik a jelenünket, modelleznek és ebből bizony, ha elég adat áll a rendelkezésükre, nagyon sok minden leszűrhető. A totális vagy inkább globális manipuláció pedig onnantól kezdve egy lehetőség, amit bárki megvehet, akinek van elég tőkéje erre. Egy dolog biztos: busásan megtérül majd. 

Engem csak az érdekelne, de az komolyan, hogy még ha készül is egy ilyen szintetikus szimuláció, miért nem úgy látnak hozzá a fejlesztéshez és megvalósításhoz, hogy mindenkié lehessen? Rengeteg pénzbe kerülhet, de ezt nonprofit szinten kellene tartani ahhoz, hogy minden rossz szájíz ellenére elismerjem: van jó része is. Mert van jó oldala annak, ha le tudjuk modellezni, hogy a klímaváltozás kapcsán milyen ütemben alakul át egy térség, ha előre látjuk, hogy mit hozna, ha kiesne a következő évi gabonatermés vagy cukorrépa 40%-a, vagy mi történne, ha a szomszédban újra háború lenne. Továbbmegyek: annak is látom az előnyét, ha arra is képessé válnánk, hogy megmondjuk, mikorra várható egy katasztrófa, legyen az akár természeti, gazdasági vagy humán eredetű. De hogy ezt árusítsák, azzal nagyon nem értek egyet. Így tálcán kínáljuk a visszaélések lehetőségeit. Illetve rosszul fogalmazok: tálcán kínálják a visszaélési lehetőségeket egy világban, amiknek az alanyai mi vagyunk, egy világnak, aminek az uralkodó entitásai már most sem nevezhetőek természetes személynek.

Vajon a két cicám is bekerül…? Tuti. Az élelmiszeripar is nagy biznisz… 

Ecce homo

(Homo habilis, Homo erectus, Homo erectus Neanderthalensis, Homo sapiens… )

Homo sapiens sapiens… Jellemzői: egyenes testtartás, két lábon járás, fejlett agykoponya, 1300-1500 köbcenti, fejlett agyvelő, feltételes reflexek és képesség az elvont fogalmak alkotására.

Miért pont ezzel kezdem? Mert a legtöbb sci-fi könyv, amit olvashatunk, képtelen kilépni ebből a körből. Mehetünk egy-két évszázadot az időben előre, akár évezredeket is, a homo sapiens általában még mindig homo sapiens. Pedig ha már bolygókat váltunk a könyvekben, vajon mekkora az esélye, hogy ugyanazok maradunk eltérő környezeti és fizikai körülmények között? Nincs még egy Gaia, ugyanilyen nincs. Vagy ha máshol, még ha földszerű bolygókra is kalandozunk, mekkora az esélye, hogy homo sapiensbe botlunk odaérvén? Bár sok jó könyvet lehet olvasni, valahol mindig kicsit hiányérzetem marad, ha pár ezer év múltán az ember még mindig az, amilyenek most mi vagyunk. Az egyre gyorsabban fejlődő világban szívesen látnék több elméletet is a felgyorsult evolúcióra. Mert ugye miért pont erre ne hathatna? Nem csak apróságokban változhat az ember és nem csak a technika függvényében. De ez nyilvánvalóan egy nagyon nehéz téma. Van azonban valaki, akinek sikerült egy brilliáns történetet papírra vetnie arról, hogy mi jöhet ez után az emberiség fejlődésében.

Mindenkinek vannak az sf-ben kedvenc témakörei, van aki az űroperákat szereti, a fantasyt, a cyberpunkot, van aki a miniatűr emberekért rajong, stb., én pedig az emberiség fejlődésével, átalakulásával kapcsolatos témákért vagyok oda elsősorban. Minél meredekebb, annál jobb.

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége - End of Childhood

Már a címet leírni is olyan, mintha kinyílna valahol odabennt bennem pandora szelencéje. Annyi érzést és gondolatot hoz fel, hogy magam se tudom sikerül-e majd megfogalmazni miért is tartom a legjobb könyvnek, amit valaha is olvastam. Azt viszont biztosan tudom mondani, hogy ennek a könyvnek jelentős szerepe volt abban, hogy mára a polcaim nagy részét SF tölti ki krimik, thrillerek, kalandregények, háborús történetek, kémsztorik, nyelvkönyvek, analóg és digitális technika, fizika stb. mellett. Ettől befelé kezdett el nőni a hajam és annyira hipnotizált a könyvön keresztül az író, hogy a mai napig kicsit más állapotba kerülök, ha erre a könyvre gondolok.

A gyermekkor vége - álljunk meg itt kicsit, mert már a cím is nagyon jó, hiszen sokféleképpen lehet érteni és kíváncsivá teszi az embert, hogy mit is akarhat vajon mondani. Merthogy azt érzi az ember a cím és borító alapján, hogy itt valami súlyos mondanivaló van. Gondolhatunk egy gyermekre a felnőttéválás küszöbén, de gondolhatunk tágabb keretek között arra is, hogy azt fogjuk olvasni, a jövőnk egy bizonyos pontján nincsenek többé gyerekek, vagy vannak, de már nem emberek. Vagy épp arra is, hogy az emberiség, mint gyermek érkezik egy újabb fejezethez a fejlődésében. Egyik gondolat sem téves, hiszen mindezekről szól a könyv. És még valami többről is, amiben Clarke szerintem nagyon jó volt. A bibliát használta fel a műhöz, bibliai elemekkel adott keretet a történetnek, sajátos értelmezésben fordítva vissza a hitvilágát az olvasóknak. Emlékszem, gyerekkoromban megkaptam Szunyogh Szabolcs Biblia mesék c. könyvét egy szülinapomra. Szerettem azt a könyvet. Nekem a vallás is sci-fi.

Minden rossz-e, amit rossznak hiszünk évezredek óta? Vagy csak azért hisszük annak, mert mikor megismertük még annyira távol álltunk attól, hogy megérthessük, hogy félni kezdtünk tőle? Az ember híres arról, hogy amit nem ért, attól fél, amitől fél, azt megpróbálja megölni és ha nem megy, akkor babonás módon retteg tőle és próbálja elkerülni. A vallás elővétele ennek érzékeltetéséhez és feldolgozásához telitalálat, hiszen ez olyan hatalom a homo sapiens felett, amit régóta nem tudunk kinőni. A vallás egy rakás sztereotípiát és félelmet ültet belénk már kicsi korunkban, megmondja nekünk mi a jó és mi a rossz, miben higyjünk és miben ne higyjünk, aztán mi szépen generációról generációra továbbadjuk ezeket a tanokat és félelmeket. Mindenkit ijesztgetnek az ördöggel gyerekkorában, és még azok is éltetik és táplálják ezeket a sztereotípiákat, akik egyébként nem vallásosak és nem lapozgatják otthon gyermekeikkel a bibliát. A jó és a rossz fogalmának értelmezése nem - vagy nem csak - a sajátunk általában. Adott társadalmi, vallási, politikai keretek között valamire rásütik az egyik vagy a másik bélyegét, mint a marhákra a billogot és kész, el is van intézve, onnantól az a közösség nagyjából ugyanúgy ítéli meg és el majd az egyes dolgokat, cselekedeteket, személyeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Hehe

A könyv borítóján fura gyerekek láthatóak, érdekes tekintettel, fejformával és egységes öltözetben. Nem a legjobb, nem a legjobb, de jó (forrás: www.regikonyvek.hu). Ha elolvassa valaki a könyvet, megtudja mit szimbolizál a gyerekeken az egységes ruházat például. Nem azt, aminek látszik. A borító sötét hangulatú és a gyerekek nem nevezhetőek szépnek, de leginkább eviláginak nem.

A könyv külsejéhez kapcsolódóan van egy kis történetem is. Szeretek olvasni, néha képes vagyok az emberi társaságot is hanyagolni egy jó könyvért. Ez lehet hiba, de hát ha nem tudom letenni, akkor nem is teszem le. Ezért elő szokott fordulni, hogy a közös munkahelyi ebédeknél vagy szimplán közlöm, hogy oké, megyek veletek, de olvasok és hagyjatok lógva (hisz 20-30 perc is valami), vagy inkább elkerülöm az embereket, amennyire csak tudom. Ilyenkor persze mindenki kíváncsi, hogy mi is köt le annyira, és mivel már mindenkinek ajánlottam jó könyvet, ezért alapból feltételezik, hogy amit olvasok, az nekik is tetszeni fog. Egyik kolléganőnk ekkoriban volt terhes, már nagy pocakkal, és egy nap, mikor én önkéntes szegregációmban úgy tettem a könyv fölött a konyhaasztalnál, mintha érdekelne az előttem levő étel, arra járván megkérdezte mit is olvasok. Én csak ránéztem, behajtottam a könyvet, nem szóltam egy szót sem, nézze meg és olvassa el a címet. Kíváncsi voltam a reakciójára. - Jujj, ez ijesztő, mostanában nem szeretem az ilyen jellegű könyveket - valami ilyen választ kaptam. Valahol ez azt hiszem érthető, az ő akkori állapotában feltétlenül, hiszen egy gyermekkel a szívünk alatt ki szeretne olyan sötét gondolatokat, mint amiket a cím és a borító sugall? És bár ebbe a helyzetbe véletlenül csöppentem bele, nem tudtam szabadulni az ennek kapcsán eszembejutó gondolatoktól sem. Ez is a könyv szerves részévé vált nekem, még mielőtt az író is beleszőtte volna ezt a történetbe. Merthogy ez is benne van, a gyermek-szülő kapcsolat, a hirtelen fejlődésben rejlő elidegenedésnek egy olyan megállíthatatlan, megakadályozhatatlan formája, amit megérteni nem lehet, csak maximum elfogadni. A gyermek senkinek sem a tulajdona, ezt sokan hangoztatják is, mégsem szeret senki szembesülni azzal (vagy akárcsak belegondolni is abba), hogy esetleg a gyermeke fényévekre kerül tőle, miközben eleinte ugyanúgy ott játszik a szőnyegen.   

A könyv először 1953-ban jelent meg, javában a hidegháborús időkben, valamint amikor az emberiség figyelme igazán a csillagok felfedezése felé fordult. Talán nem is véletlen egybeesés, hogy a történetben egy szép napon, miközben két nagyhatalom vívja fegyverkezési versenyét egymással, a Föld nagyvárosai felett űrhajók jelennek meg, bennük a kormányzókkal, az idegenekkel, akik arcukat és megjelenésüket titkolják, de fejlettségi szintjüket tekintve annyival fölöttünk állnak, hogy ahhoz, hogy a föld életébe beleavatkozzanak, nincs szükség a fizikai jelenlétükre a bolygón. Egyszercsak ott vannak, átveszik az irányítást minden felett - és elhozzák az aranykort a Földre. Nincsenek többé háborúk, nincs éhezés, betegségek, az emberiség megkap mindent, az egyének gyakorlatilag azzal foglalkozhatnak, amivel csak akarnak. A tudomány, a technika, a művészetek, minden fejlődésnek indul. Ennek az aranykornak megvan azonban az ára is: az ember nem hagyhatja el a Földet. Senki sem tudja, hogy mi motiválja az idegeneket, miért biztosítják ezt a nyugodt életet számunkra. Vajon invázió lesz? Az idegenek a földi helytartókon keresztül tartják a kormányokkal és az emberiséggel a kapcsolatot és nem kerüli el a figyelmüket semmi sem. A növekvő ellenállás és nyomás hatására végül az idegenek megígérik, hogy 50 év múlva megmutatják magukat és elmondják idejövetelük célját.

Van azonban egy fiatalember, aki ezt nem bírja kivárni és felszökik az egyik idegen űrhajóra, hogy megnézze hova megy, milyen az a hely, ahol az idegenek élnek. Az ő útján és élményein keresztül érzékelteti még jobban Arthur C. Clarke azt, hogy mennyire reménytelen dolog lehet egy nálunk sokkal fejlettebb civilizációval találkozni, ahol az egyszerű homo sapiensnek nincsen gyakorlatilag semmi kapaszkodója, és alig ért valamit abból, ami körülötte van. Viszont az út alatt, ami földi idő szerint 80 évig tart, Jan Rodricks csak pár hónapot öregedett, így még fiatalemberként tér vissza a Földre. Ahol azonban már semmi sem az, mint régen…

Se többet, se mást nem lehet írni róla anélkül, hogy az ember ne árulna el olyan részletet, amit nem szabad. Ez a könyv egy hatalmas történet, sötét hangulatú, döbbenetes és igen elgondolkoztató. Nem az a fajta, aminek a végén az ember tapsol, hogy hú de szép ez a világ, de jó volt a vége, de elegáns volt a történetvezetés. Pedig ez is igaz a történetre, de ugye lehet egy könyv szép, jó és elegáns úgy is, hogy közben nem a maradéktalan boldogság lesz az, amit az elolvasása után érezni fogunk. Inkább valami mély fájdalmat valaminek az elvesztése miatt, ugyanakkor önzetlen és csendes örömet is egyben. És talán más is meghajtja a fejét majd egy néma, tiszteletteljes bólintásra egy brilliáns elme lehetséges jövőképe előtt. Egy olyan jövő előtt, ami már eleve elrendeltetett, csak mi még nem értünk oda az időben. 

Mert mindenekfelett a leghátborzongatóbb a könyvben az, hogy annyira valóságos, hogy akár igaz is lehetne. Ki tudja mi vár ránk egyszer…

Egy ideje már elolvastam F. Tóth Benedek könyvét és vártam, hátha valaki megnyitja a sort egy kis ismertetéssel vagy kritikával, kíváncsi lettem volna kinek mi a véleménye a könyvről. No meg persze bizonyos dolgok miatt féltem kicsit én először billentyűzetet ragadni.

F. Tóth Benedek: Mellékhatás

Amiért féltem, az az, hogy kellemetlen dolgot is muszáj megjegyeznem, sokáig töprengtem rajta, hogy tegyem, ne tegyem - de mivel a könyv része ez is, muszáj. Majd igyekszem pozitívra fordítani. Sajnos a kisregénynél sok a hiba, inkább nem is számolom össze mennyi… Listát eljuttatom merraséknak, ha kell egyáltalán, bár Benedek mondta a múltkori találkozón, hogy tudjátok: sajnos egy munkaverziós példány került a nyomdába. Nagy kár érte, mert egyébként a Dimand tetszett, de a 75. oldaltól már ceruzával a kezemben olvastam és néha azon kaptam magam, hogy inkább figyelek a nyelvtanra és helyesírásra, mint a történetre. Félre is tettem egy kicsit a könyvet, megvárva, hogy az érzés elmúljon. Szerencsére a novelláknál megszűnik ez a zavaró tényező nagyjából.

No de nem a személy, hanem a cselekedet számít, azaz nem a sajtóhibák, hanem a sztori a fontos.

Dimand

A kisregény nevét adó bolygón játszódik a történet, ahol a zord körülmények ellenére emberek ezrei élnek, főként bányászok, akik a a bolygó terraformálása után a meggazdagodás reményében érkeztek oda. A nikkelbányászat azonban nem könnyű dolog, mivel igen mélyre kellett érte fúrni, így a meggazdagodást felváltotta a megélhetés iránti vágy - mígnem egy napon a nikkelt fedő szénrétegben nem ütköztek valami érdekesbe. Egy ásványba, ami hétszer keményebb, mint a gyémánt. Az új ásványt a bolygó felfedezője után dimanditnak nevezték el. Természetesen azonban semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, a bányászok sem gazdagodtak meg, ugyanis a dimandit képes a saját rácsszerkezetének megváltoztatására és törhetetlen, éghetetlen anyagból átváltozni grafittá vagy antracittá, stb. Ettől függetlenül az új ásvány híre rengeteg kalandort hozott a bolygóra, ahol aztán idővel kialakul a dimandi élet a maga igen sajátos jogrendszerével. A bolygón való megélhetés szerencsefüggő mivoltához igazodóan a játéké, szerencsejátéké lesz hamarosan a Dimandon a legnagyobb főszerep. Egy egészen speciális társasági játékról van szó (és mintha a szabályok kapcsán lett volna valami nyűgöm, de aztán csak legyintettem), ahol az arénában álló játékosok kérdéseket kapnak és az általuk adott válaszok helyességére vagy helytelenségére lehet előzetesen fogadásokat kötni. Persze pár alapkérdést látva az emberben felmerül a kérdés, hogy mi ebben a nehéz és miért nem milliomos még mindenki a bolygón? Hiszen ez könnyű. Az ember pedig ember és amióta a szerencsejáték szerencsejáték a véletlenen és a valószínűségeken kívül még sokminden beleszólhat a nyerésbe. Például a manipuláció. A történet itt kezdődik igazán és sok minden kerül még az írói kondérba a rejtélyes gyilkosságoktól az összeesküvéselméleten át az emberkísérletekig, míg a végén kibogozódnak a szálak és kiderül, hogy miért is azt a választ adta Rork, a Dimand legnépszerűbb játékosa azon a szerencsétlen versenynapon az utolsó, egyszerűnek tűnő kérdésre, amit.
Szóval egy korrekt sci-fi történet, krimis beütéssel, jó ötletekkel. Nekem bejött, annak ellenére is, hogy azért néhol éreztem töréseket a lendületben, illetve éreztem úgy, hogy az író rövidebb írásokhoz van szokva. Technikailag egy kicsit kiforratlan még, de jó az alaptörténet. Pozitívum, hogy a 110. oldalig jó krimihez méltón nem jöttem rá mindenre és Agatha Christien nevelkedett szürkeállományom ennek nagyon örült. Ha már nem lövik le a poént egy könyvben a legelején, akkor ne jöjjek rá az első 20 oldalon, hogy mi miért van, mert ha mégis, akkor biztosan leteszem. Így viszont, noha a 110. oldalnál tényleg pontosan lehet tudni mi az ábra és mi miért történt úgy, ahogy, már nincs annyi hátra belőle, hogy az ember ne olvasná végig. És ennek fényében visszagondolva, nagyon-nagyon jó volt a kisregény kezdete.

Kíváncsi voltam viszont utána határozottan a novellákra, mert egyrészt én szeretem azokat is, másrészt szerintem amikor valaki először ad ki novelláskönyvet, a történeteit úgy szedi össze a fiókból, meg innen-onnan, hogy válogat, átnéz, átír és sok-sok év válogatott gyümölcseit kapja az olvasó végül. Szeretem az első könyveket. Mindig mások kicsit.

Nem is csalódtam, a novellák stílusban jobbak, mint a kisregény. A novellaírást sok szempontból egyszerűbbnek tartják a regényírásnál, pedig ez csak technikailag igaz. Egy jó novella egyrészt akár regény is lehetne, másrészt pedig pár oldalban kell elmondani a történetet, amiben ugyanúgy fontos, hogy legyen benne az ötlet, valami új, csattanós, elgondolkodtató történet formájában.

Mellékhatás, Showtime, Zsákbamacska, Referencia, Hat óra 20 - ezek nagyot ütöttek, legalábbis szerintem, és a 9-ből 5 nem rossz arány. Félreértések elkerülése végett: a többi novella sem rossz, de nem érik el ennek az ötnek a szintjét - vagy ha úgy jobban tetszik, akkor ez az öt szuper jó. A sötétebb hangulatvilágot kedvelőknek a Showtime, a Zsákbamacska és a Hat óra 20 biztosan nagyon be fog jönni. Nekem olyannyira, hogy ezeket nagy hirtelen kétszer is elolvastam.
Minden novella előtt egy bevezető van és én ezt a bevezetősdit Rejtő Jenő óta nem szeretem annyira, mert őt nem lehet utolérni. Viszont a Mellékhatás elolvasása után azon töprengtem, hogy az a fura elégedett utánérzés, ami maradt bennem, honnan a fenéből jött, mitől van? Aztán rájöttem: a jó sztoriknál a történeten túl mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ez vajon hogy jutott az író eszébe. Általában ez költői kérdés marad, a Mellékhatásban viszont nem, legalábbis némi történeti hátteret kap az ember, tehát így illik a sorba egy dicséret a beveztőknek is. Aki szereti a jó novellákat, mindenképp olvassa el.

Hopp, és még valami: a Duna Plazaban lévő Alexandrában, nem tudom minek kapcsán, de a helyére került a könyv, azaz a sci-fi szekcióban találtam meg a minap, úgyhogy nincs félrepakolva és van is még belőle.

Intuíció, empátia, telepátia, deja vu - ki ne használná ezeket a szavakat, kifejezéseket néha? Mindenkivel megesik élete során, hogy néhány szituációban kimerevedik a látott kép és belénk vág a megérzés, felismerés, hogy ezt én bizony már láttam, ez már megtörtént velem egyszer. Aztán azt mondjuk: de ja vuenk van és vagy elgondolkozunk rajta, hogy mi is lehet ez - vagy nem. Vajon ilyenkor csak az agyunk modellezik jobban hirtelen felindulásból és ez az érzés szimplán a telitalálatosan előrevetített közeljövőképünkkel egyezik vagy valami úton-módon egyszer már valóban átéltük azokat az élethelyzeteket, pillanatokat ugyanúgy, ahogy éppen az adott jelenben megtörténik velünk? Ki tudja, többféle magyarázat is létezik erre, mindenkinek megvan rá a kedvenc teóriája gyaníthatóan. Nekem is. Valamint megvan az ennek a témának a kettőségébe pontosan belepasszoló kedvenc könyvem is:

Robert Silverberg: Jövőlátó ember

Tudtommal ‘93-ban jelent meg utoljára a Galaktika Baráti Kör Könyvklub jóvoltából, tehát hacsak nincs belőle újabb kiadás, ez a könyv sem elérhető a könyvesboltokban sajnos. Az antikváriumokban viszont fellelhető, ajánlom minden SF rajongónak ezt is kötelező darabként.

Talán kicsit fura, hogy a nagyon szabadon értelmezett időlistámban ez a könyv a 4. tételként jelenik meg, úgyhogy itt tisztáznám újra: nincs sorrend a listámban, mindegyik idővel kapcsolatos felsorolt könyvet, novellát elsőnek tekintek a maga időkategóriájában, mivel nem egyformán és nem egy irány felől közelítik meg az időt és ez a lényeg. Poul Andersoné egy remek kis akciósztori, érdekesen ötvözve a történelemmel, Simak könyve az emberi evolúció és idő kapcsolatait feszegeti, az emberben rejlő képességeket, James Blish Közös Idője pedig a technika-ember-idegenek kapcsolatról beszél a gyorsulás és a fényt meghaladó sebesség függvényében. Silverberg is az időről írt ebben a könyvben, de megint kicsit máshogy: behozta a képbe a jóslást, a sztochasztikát mint tudományt. Meg még mást is…

A könyv onnan indul, hogy lehet-e modellezni a jövőt? Lehet. Lew Nichols egy felkapott sztochasztikus “jós”, aki tudományos alapon foglalkozik a jövő előrevetítésével és mivel a modellje igen jó, sokszor beletalál a történésekbe. Nagyon felkapott személyiséggé is válik, tanácsadó lesz belőle, fontos szerepet tölt be a politikai életben: az Egyesült Államok egy jövendőbeli elnökének karrierjének formálásában kapja meg a szürke eminenciás szerepét. De Nichols csak tudományosan modellez, pontosnak és megbízhatónak számít, de nem látja a jövőt… Martin Carvajal, a világtól félrevonultan élő, idősödő, halálát pontosan ismerő és váró ember azonban igen. Kettőjük útja - és sorsa - kereszteződik a könyvben, ami nem arról szól, hogy melyikőjüknek van igaza. Nichols előrejelzései kapcsán egy ponton megijed, hogy mit és kit is szabadított ő rá a világra és saját felelősségét kezdi el kutatni, ennek kapcsán pedig azt, hogy a jövő valóban megváltoztathatatlan-e. Azt hiszi ugyan, hogy amit ő előrevetít jövőt, az megváltoztatható, de nem tud mihez kezdeni azzal a jövővel, amit Martin Carvajal lát és ami valóban úgy meg is történik. Martin Carvajal bizonyos tekintetben véve jobb nála. Carvajal, mivel látja benne a tehetséget és tudja amit tud, őt választja ki, hogy megtanítja látni, látnokká válni.
A könyv központi témája ez a tudományosságon túli, megmagyarázhatatlan képesség a jövőlátásra, látnokságra és ennek kapcsán az, hogy valóban szentírás-e az, amit előre meglátnak a Martin Carvajal típusú jósok. Nichols tényeket és körülményeket figyelembevévő modellje aztán a könyv végére kiegészül, “tökéletesedik” annak a látnoki képességnek köszönhetően, amit ettől a világtól és fejlődéstől szándékosan félrevonultan élő, bizonyos szempontból tökéletes, más szempontból azonban meglehetősen földhözragadt és végzethívő mestertől tanult.

És hogy a jövő lényege miben is áll, hogy megváltoztatható-e vagy megváltoztathatatlan, hitkérdés vagy tudomány-e vagy sem és hogy mindezen fogalmak egyáltalán értelmezhetőek-e és számítanak-e: az kiderül a könyvből. Néhány kérdésre igen, néhányra nem a válasz.

Jó dolog ez a szavazás, csak az a gond, hogy még ha az ember sorozataddikt is, akkor is képtelenség a teljes palettát ismerni, legalábbis epizódszinten mindent ismerni nehéz. Vagy csak én jártam rosszul, hogy pont a Star Trek és a Stargate univerzumok fogtak meg, mert ugye ezek egyike sem szenvedett hiányt évad- és epizódszámokban. És akkor a listám: 

LEGJOBB TV SOROZAT

Stargate SG-1 – 50 pont

“Sam Carter: They built their own stargate?  (Megépítették a saját csillagkapujukat?)
Daniel Jackson: Waaay smarter than us. (Sokkkal okosabbak nálunk.)
Jack O’Neill: Ours is bigger. (A miénk nagyobb.)”

“Kvasir: The perilous nature of this mission should not be taken lightly. There is a chance the Prometheus may not survive this voyage. But courage and a steadfast resolve will prove the most valuable assets in this undertaking. Well, good luck to you all.
[beams out]
(Ezen küldetés veszélyességét nem szabad könnyedén venni. Megvan az esélye, hogy a Prométheusz nem éli túl az utat. A bátorság és a rendíthetetlen elszántság azonban a leghasznosabb eszközök lehetnek ebben a küldetésben. Nos, sok szerencsét.
[asgardosan távozik J])
Dr. Daniel Jackson: I miss Thor. (Hiányzik Thor.)”

Legjobb, de miért? Mert a jelenben játszódó sci-fi, szórakoztató, jók a történetek, a fajok, a különböző technológiák, fegyverek, hajók, stb. - és nagyon jók a színészek (vagy csak már nagyon megszoktam, megszerettem őket), legfőképp viszont a humort szeretem az egészben, azt a játékos történetkezelést, ami az egész sorozatra jellemző. Most nézem harmadszor az egészet, néhány részt többször is, de nem tudok ráunni. Valószínűleg a vicces jelenetek és elgondolkoztató sztorik tömkelege mellett pár karakter miatt is, mint O’Neill, Dr. Jackson, Teal’c, Thor, Kvasir, meg az Asgardok úgy általában, Ré, Baal, Anubis, satöbbi (képzeljétek ide a teljes stáblistát szinte). Nem elemezgetném ezt, mert ez a része és ez a sorozat nekem kémia, mint ahogy a szerelem is az. Szeretem és kész, az első pillanattól fogva bele voltam esve. Egy sorozattal szemben kicsit mások az elvárásaim, mint a filmek esetében: pihentessen és szórakoztasson, de azért ne legyen sületlen marhaság. Ebből a szempontból az SG-1 csillagos ötös. 

Star Trek – The Next Generation – 30 pont

“We are the Borg. Lower your shields and surrender your ships. We will add your biological and technological distinctiveness to our own. Your culture will adapt to service us. Resistance is futile.”
“Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki a pajzsukat és adják át hajóikat. Biológiai és technológiai sajátosságaikat a miénkhez adjuk. Kultúrájukat a sajátunk szolgálatába állítjuk. Minden ellenállás hasztalan.” (az idézet a Kapcsolatfelvételből van)
 

A Star Trek univerzum nekem leginkább bejövő darabja. Amit a legjobbnak tartottam benne: a Borg vonal behozása. Nagy dobás volt. A klingonoknak meg szerintem pont jó volt egy kis új színt is adni azzal, hogy szövik lettek, így megismerhettük őket közelebbről és más oldalról is kicsit. Két “embert” külön is ki tudok emelni, akik nagyon szerethetővé tették nekem a sorozatot: Jean Luc Picard és Data, persze a többiek is jók voltak mind, de engem kettőjükkel bármikor le lehet ültetni a tévé elé. Jean Luc, akit a borg királynő mindenképp szeretett volna megszerezni – amit meg is tett, csak megtartani nem sikerült neki J - Data, aki mindenáron meg akarta érteni és el akarta sajátítani az emberi tulajdonságokat és ezáltal nagyon jó tükröt tartottak a karakterén keresztül elénk. Szegény amikor érzelmi chipet kapott, nagyon örült (mivel akkor már tudott ilyet) – én meg sajnáltam. Jó népek, Borg kockák, USS Enterprise-D, vonósugár, csaták. Kötelező darab szerintem. 

Stargate Atlantis – 10 pont

 “Dr Carson Beckett: [a parasite has attached itself to Sheppard’s neck, paralyzing him] I’m told you have something of a cling-on.
John Sheppard: That’s funny.” (Hát ezt nem szabad lefordítani)  

A föld helyett itt most Atlantisz az operációs központ székhelye, a galaxis sem a Tejútrendszer, hanem a Pegazus. Az SG-1-t próbálták meg kiváltani az Atlantisszal és ezt az elején nagyon nehezményeztem, pláne, hogy amikor az Atlantis elindult, még elég félbehagyott volt az eredeti sorozat és annak a folytatása jobban érdekelt volna. Aztán azért a lidércekkel, Atlantisszal magával, az ősök emlékeinek, történeteinek beleszövésével hamar rájöttem, hogy bizony ezt a sorozatot is szeretni fogom. A grafikája (is) fantasztikus. Remélem még jó pár évadot megér ez is.  

Battlestar Galaktika (Új) – 7 pont

 A cylonok megtámadják az emberi világokat és a csata első körének végén mindösszesen olyan 49000 ember marad életben, akik épp az űrben utaztak… Pár hajó, sérültek, kétségbeesés, káosz, a végső pusztulás szaga a levegőben. Hihetetlenül jól indult. A túlélők pedig megpróbálják felvenni a harcot, azaz leginkább a túlélésükért küzdenek egy olyan ellenséggel szemben, ami mindenhol ott van – vagy ott lehet. Mindenképpen pontkapásra érdemes űropera sorozat, azonban ami az elején jó volt benne, az később a hátránya lett. Minden sötétségnek és komorságnak megvan a határa – nekem kicsit kezdett a Lostra hasonlítani, annyira centizgetni kezdtek a sztorival vagy inkább megállni, abszolút időhúzásszagúan, hogy idegesíteni kezdett, pedig az elején jó volt nagyon. William Adama (Edward James Olmos), Gaius Baltar (James Callis), Number Six (Tricia Helfer), Lee Adama (Jamie Bamber), Kara Thrace (Katee Sackhoff) és Sharon Valerii (Grace Park), őket külön is ki kell emelni, nagyon jól játszanak mind, mondhatni profik a végtelenségig. 

Csillagok küldötte – 3 pont

 Még jó, hogy Chelloveck mindenre emlékszik, nem jöttem volna rá a címére sztem egykönnyen, pedig fél reggel azon filóztam, hogy jaj, mi volt a címe annak a sorozatnak azzal a csillagszemű kislánnyal, aki az öve nélkül mindig meg akart halni (enerdzsííí mellett az még antigravitációs is lehetett akár)… Ezt a sorozatot úgy ezer éve vetítette a magyar tévé, akkoriban, amikor még csak két csatornánk volt, meg nekem asszem kék nyakkendőm - mondjuk például az ápr. 4-ei iskolai ünnepélyen. És talán hétfőnként még adásszünet is volt, bizony. Szóval “a régi” időket idézi, de gyerekként lekötött. És most utánanézvén kicsit látom, hogy a szlovákok tavaly évvégén kiadták dvd-n, tehát megvehető.   

LEGJOBB TV SZÍNÉSZ

 Richard Dean Anderson (Jack O’Neill, SG1) – 15 pont
Christopher Judge (Teal’c, SG1) – 10 pont
Michael Shanks (Daniel Jackson, SG1)  – 10 pont
Patrick Stewart (Jean Luc Picard, TNG) – 15 pont
Michael Dorn (Worf, TNG) – 5 pont
Brent Spiner (Data, TNG) – 15 pont
Dr. Rodney McKay (David Hewlett, SGA) – 5 pont
Dr. Zelenka (David Nykl, SGA) – 5 pont
Edward James Olmos (William Adama, BSG) – 10 pont
James Callis (Gaius Baltar, BSG) –10 pont  

LEGJOBB TV SZÍNÉSZNŐ

 Marina Sirtis (Deanna Troi, TNG) – 20 pont
Amanda Tapping (Sam Carter, SG1) – 20 pont
Tricia Helfer (Number Six, BSG) – 20 pont
Katee Sackhoff (Kara Thrace, BSG) – 20 pont
Grace Park (Sharon Valerii, BSG) – 20 pont
  

LEGJOBB FILMES / TÉVÉS ŰRHAJÓ

 Borg Diamond (a borg királynő hajója) – 15 pont
Borg Tactical Cube 138 – 15 pont
Asgard hajó – 15 pont
F-304 (Daedalus) – 10 pont
Lidérc cirkáló – 10 pont
Ori cirkáló – 15 pont
Battlestar Pegasus –10 pont
USS Enterprise – D –10 pont 

LEGJOBB TÉVÉS / MOZIS VILÁG

Stargate – 35 pont
Star Trek – 30 pont
Battlestar Galactica – 15 pont
Star Wars – 10 pont
Alien – 10 pont 

Elég sokat töprengtem, hogy mi legyen a 3. helyen megemlített könyv avagy novella és végül, mivel már az első bejegyzésben is említettem az időkerülőket és a Star Trek térhajtóművét, no meg mert valami érdekes dolog folytán többször is felmerült a Gyilkos Idő című antológia, amiben az én egyik jelöltem is tartózkodik, így hát őt veszem itt most elő. Novella, márcsak azért is illeti meg a 3. helyen megemlítést, mivel a novellákat legalább ugyanolyan jónak tartom a sci-fiben, mint a regényeket. Általában könnyedebb történetek, több teret hagynak a képzeletnek, mert nincs idejük mindent megmagyarázni. Szóval elgondolkodtatóbbak és tanítóbbak néha. Persze ez nem kritika a regényekkel szemben, csak a kettő nem ugyanaz egészen.

James Blish: Közös Idő

“A tudományos-fantasztikus irodalom művelői legtöbbször az idő fogalmával játszanak, új játékot szinte már lehetetlen kitalálni. Jim mégis kitalált egyet, és bizonyos vagyok abban, hogy nagyon keményen dolgozott a szabályok körültekintő, gondos kimunkálásán.” (I. Asimov)

A Star Trek rajongók valószínűleg ismerik, a térhajtómű egyik atyja (is) volt, ha jól tudom. Hát, a Közös Idő című novellában is nagyon zavarta az idő, mivel itt is ezzel játszott. Az írásban szereplő hajó, ami a 2. ilyen típusú a kísérletek sorában, gyorsabban halad a fénynél, és a benne utazó Gerrard arra eszmél, hogy rájött, miért halt meg az előző hajó két utasa. Noha a mű jórészt az idő gyorsulásának és lassulásának lehetséges élet- és elmetani kérdéseit is feszegeti, a célja és mondanivalója egy része mégiscsak a Centauri bolygóval kapcsolatos, ahová megérkezvén Gerrardnak érdekes élményben lesz része az ott lakók által. Szeretné az ott szerzett tudást hazahozván felhasználni az emberiség építésére, de ahogy visszatér a földre és a normál, a közös időbe, minden tudása lassanként csak egy álom marad…

A Gyilkos Idő c. antológiában ezek mellett még számos remek novella található, például Arthur C. Clarketól az Isten kilencmilliárd neve, szóval nemcsak ezt a novellát ajánlom onnan, hanem az egész könyvet. Ha véletlenül ráakadtok valahol, mindenképp kosárba való.