A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Mit tesz isten, a minap moziba készültem, de nem rajtam állt a választás, hogy mit is nézzünk meg, így egy kissé padlót fogtam, mikor azt mondták nekem, hogy U2 3D. Kicsit húztam a számat. Félreértés ne essék, tisztelem Bonot és munkásságát, mégcsak a bandával sincsen semmi bajom az ég világon, elismerem a 30 évüket. Pár számukat még kedvelem is, de valahogy sosem váltam U2 rajongóvá, nem tudom miért. Tán mert eredendően ipartelepi lány vagyok és Dave Gahanék mikrokozmosza közelebb áll hozzám (see the microcosm in macro vision, bár ez most pont egy Martin szám), mint a feltétel nélküli pacifizmus és a vallásokkal is óvatos vagyok. És ez volt az, ami tegnap este a koncert után erősen elgondolkoztatott. Hogy vajon miért van az, hogy mindezek nekem idegenek kicsit, annak ellenére, hogy tisztelem a céljaikat és az életem során soha nem ártottam és továbbra sem szándékozom ártani senkinek. Háborúzni sem háborúztam. Talán azért, mert ugyanakkor pacifistának sem tartom magam és igenis el tudok nem egy olyan helyzetet képzelni, amikor használnék fegyvert, ha lenne olyasmim. Ha nem lenne, akkor meg nagyon bosszankodnék. Sőt, gyerekkoromban sokáig katona szerettem volna lenni, és ez az elmebajom még felnőttkoromban is visszaköszönt párszor. Mára azért már kinőttem és tudom, hogy a feltétel nélküli parancsteljesítéssel is komoly gondjaim lennének. Egyszóval rájöttem, hogy jobb, ha megmaradok inkább földönkívüli idegennek, aki maga dönt az életéről és hallgatok is sok-sok Depeche Modeot. Mert szeretem. És mostantól már a U2-t is. Mert szeretem és mert… azt hiszem rájöttem, hogy megérdemlik mindenki figyelmét. Titokban remélem, hogy egyszer a világ inkább olyan lesz, amilyennek ők szeretnék látni, mint hogy olyan legyen, amilyennek én látom sötétebb napjaimon. Például ma reggel, miközben az indexet olvasva azt láttam, hogy Barcelonában már másfél éve nem volt kiadós esőzés, hogy Franciaországból hozatják az ivóvizet, és komoly gondokkal küzdenek. Nincs locsolás a köztéri parkokban, tilos a privát medencéket vízzel feltölteni, nincs autómosás és ha 1-2 héten belül nem történik csoda, a szállodák csapjait is elzárják. És ez “csak” egy természeti pofon, az emberi hülyeséget már ne is említsük mellé. Vagy a nyereségvágyat, aminek köszönhetően lassan azért emelkedik az egekbe a kenyér ára, mert jobban megéri bioüzemanyagot csinálni a búzából. A harmadik világban pedig már most lázongások vannak amiatt, hogy az emberek nem juthatnak kenyérhez. Vagy mert olyan drága lett, hogy nem engedhetik meg maguknak - vagy mert egyszerűen csak nincsen.

No de elkanyarodtam, és súlyos gondolatok ezek így éhgyomorra, úgyhogy visszatérnék a koncert vs. film projához és kontrájához.

Aki szeret koncertre járni, az tudja, hogy ami miatt érdemes kimenni, az az élő zene hatása és a tömegben való szórakozás utánozhatatlan feelingje, hogy az ember teli torokból énekelhet, hogy aztán pár óra alatt úgy berekedjen, hogy két napig beszélni se nagyon tudjon, satöbbi. Tornagyakorlatnak sem utolsó a csápolás és úgy alapból végigugrálni egy másfél-két órás koncertet. Mivel én egy rétegzenét különösen kedvelek, még a lábam épségéért is szoktam aggódni, no de ez már mellékes.

Szóval ezekért jó koncertre járni szerintem és ezeket a dolgokat sajnos semmilyen 3D-s koncertfilm nem tudja pótolni.

DE!

Aki koncertre jár, azt is tudja, hogy hacsak nem érkezett egy fél nappal korábban és nem a legagresszívabb, legtörtetőbb embertípusok egyike, akkor bizony a színpadnak a környékére sem fog eljutni. Mert lehetetlen. Megpróbálni meg lehet, de könnyen talpak alatt végezheti az ember.

Pedig mennyire szeretnénk olyankor ott állni a színpadon a kedvenceink mellett, vagy legalább olyan közelségben lenni hozzájuk, hogy annak az illúziója meglegyen, hogy megérinthetnénk őket akár, ha akarnánk. Ugye?

NA EZ AZ, amit a 3D hatás pótolni tud a sima koncertfilmeket kenterbe verve. Ott vagy, mintha ott lennél a színpadon, mintha a zenészek tényleg rád néznének, mintha te lebegnél át a tömeg felett a kezeken. Akár még a basszusgitár akkordjain is játszhatna az ember, csak egy kis nyújtózkodás kell. Eufórikus élmény, na.

Simán elkendőzi a hibák nagy részét. Merthogy azért senki sem ugrált fel a teremben csápolva, mivel ez mégiscsak egy mozi, pedig biztos vagyok benne, hogy mindenki szerette volna megtenni. És a hang is lehetett volna jobb, mert hiába a dolby surround, az nem ugyanaz. E két apróság korrigálásával, javításával az élmény, megkockáztatom: simán ringbe szállhatna a valósággal is akár.

Nekem a nagy tanulsága a koncertfilmnek az volt, hogy eddig nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent a látvány. Remélem, hogy egyszer, amikor majd a DM 3D-s koncertfelvételét nézhetjük meg, már a hang is jobb lesz és a mozizás is rugalmasabb műfajjá válik, mondjuk engedélyezve némi interakciót, azaz ugrálást. És éneklést.

A U2 3D-s koncertfelvételét ezért és ezennel erősen javaslom minden zenerajongónak, ateistának, vallási fanatikusnak, agnosztikusoknak, embereknek, földönkívülieknek, valamint mindazon létformáknak, amiket még csak elképzelni sem tudok. Nekem felemelő élmény volt - és mondom, úgy mentem be, hogy nekem a U2 teljes mértékkel közömbös volt.

Ha unod a banánt és a narancsot választva beülnél megnézni ezt a filmet - kérlek ne tedd meg. Nem neked készítették.

Ha a szíved mélyén még mindig csak ott vannak az elveid határai, ahol a társadalmad szabja meg őket - ne nézd meg. Unnád csak, hidd el nekem.

Ha fennen is hangoztatod nyitottságodat, miközben nem ismered akár a saját szomszédodat sem - remélem meg sem kísért a film szelleme.

A felszínen a történet két fiúról szól, kik az elmúlt 30 évben cseperedtek fel Afganisztánban. A történetnek megvan a maga nagyon egyszerű és kézzelfogható morálja emberségről, szolgaságról, háborúról, kiszolgáltatottságról, testvériességről, barátságról és jóságról. De az igazi történet valójában mintegy elrejtve, háttérként fut végig a filmen. Nézzétek mit tettünk a világgal. Mi voltunk azok. Megírtuk a jelenleg ismert emberiség végének történetét. Szimpla 30 év alatt. Elpusztítjuk önmagunkat… Látjátok, itt… itt kezdődött. 1978. Mert ez a film bizony nem kevesebbet vállalt magára a színfalak mögött, minthogy megpróbálja az idő szövetének azt a pontját meghatározni, ahol valami végérvényesen elromlott.

Aztán marad először a tétova kérdés, hogy ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. Noha kevés új tényt tárt fel számomra, mégis rengeteg apró, de gyomorszájbavágóan nagy felismerések sorozatát hozta nekem ez a film. Amik némelyikébe ha belegondolok, még most is sírok. Bár önmagában nézve a történet igencsak szomorú, nem kevés optimizmust is próbál hordozni magában az egyik főszereplő, Amir jellemfejlődése kapcsán, ezzel is mintegy sugallva azt, hogy van remény, és hogy valahol a felhők fölött süt a nap, 24/7. De ez a mentalitás ugyanakkor azért jó előre predesztinálható, így a gyakorlottabb szemek ennek az igazolásában nem reménykednek, hanem tényként veszik, hogy így van jól és így is kell történnie - és cserében koncentrálhatnak arra, hogy mi is volt valójában a történet lényege. Mi a film igazi mondanivalója, ha nem az, amiről a fő cselekményszál szól? Mert ez olyasmi, amire emlékeznünk kell, amit elfelejtenünk egyszerűen nem szabad, ha fontosnak tartjuk a saját túlélésünket.

Snitt és lássátok azt, ahogy a papírsárkányok szállnak szabadon az égen. És ahogy a versenyben az egyiket “levágják” és az szépen lehull a Földre. Ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. És marad a végtelen szomorúság, amiért a világ már soha nem lesz ugyanaz, mint 1978 előtt volt. Bizony nem. Mert ami akkor volt, már történelem. Ugyanakkor a holnapban még van remény. Ugyanis azt a holnapot éppen most, éppen mi neveljük fel. Hát tessék szépen érezni azt a felelősséget…

Felnőtteknek ajánlom a filmet, olyanoknak, akik el tudják ismerni a saját felelősségüket a világ hibáiban úgy is, hogy tevékenyen esetleg nem is vettek részt benne. Ha ilyen vagy: fájni fog és sírni fogsz rajta, de igazolni fogja a hitedet és tetszeni fog. Már ha egyáltalán ez utóbbi szó megfelelő lehet valaha is egy ilyen film leírására. És talán képes leszel az utódaidnak is megtanítani, hogy mik azok a dolgok, amik valóban tiszteletet érdemelnek az életben.

És csak most nézem, hogy milyen színei is vannak a legfontosabb papírsárkánynak a filmben. Vajon hányan tudják, hogy mit jelentenek a fekete, a fehér, a piros és a zöld színek az iszlám szimbolikájában? (És istenem, csendben zokogom csak azt, hogy és vajon hányan tudjátok a piros-fehér-zöldet?)

Rendezője: Marc Forster.

A történet írója: Khaled Hosseini. Respect. Ügyes munka, gyönyörű történetvezetés.

Mivel már itt az új év, lehet visszaemlékezni a múltra. Megnéztem az I am Legendet és a film közben egyik kedves barátom megjegyzése jutott eszembe rólam, miszerint az hihetetlen, hogy én halál nyugodtan popcornozok és helyenként még röhögök is a legdurvább lélektani drámásos, érzelmi zsarolásos, háborús, thrilleres filmeken is, de ha teljesen blőd horrorsztorikról vagy ne adj isten zombikról van szó, be vagyok sz…va és ragaszkodom egy szorongatható kézhez (ami preferably nem a sajátom). Hát igen, szoktam volt mondani ugye, ki mihez vagyon hozzászoktatva, azt bírja. Zombik meg nem voltak a családban.

Na szóval, az I am Legend kapcsán se volt ez másképp. Zombifilm, naná, hogy már az első tíz percben ráhangolódtam, hogy itt engem biztosan folyton ijesztgetni fognak és jelentem, a pavlovi reflexeim működnek. Pedig nem volt nagyon miért ijedezni. De ne szaladjak már nagyon előre… Mert az eleje veszett jól lett megcsinálva.

Sporthírek hallhatóak a felvezetés alatt (warner bros és társai), majd a szó és kép átkerül a stúdióban ülő riportercsajszihoz és interjúalanyához, dr. Alice Krippinhez, akit Emma Thompson alakít, aki nem mellesleg véleményem szerint az egyik legfenomenálisabb színésznő a földön. Aki nem hiszi, az figyelmesen nézze meg, hallgassa meg azt a pár mondatot, amit neki szántak a forgatókönyvírók. 1000-ből 999 színész nem tudta volna így előadni. Nekem valahogy a filmekben előforduló nagy bejelentések és nyilatkozatok mindig olyan hiteltelenek voltak, vagy alul- vagy túljátszva, de ezt a pár mondatot itt ebben a filmben, amit és ahogy Thompson előadott, tanítani kéne a színi iskolákban. Mert tökéletes. Ha valaha valóban megtalálnák a rák ellenszerét, annak a bejelentését kb. tényleg így tudnám elképzelni.
- So you have actually cured cancer?
- Yes… Yes. Yes, we have.
De hát ezt látni, hallani kell, hogy igazán megértsétek mit mondok.

Aztán snitt, kihalt utcakép elhagyott autókkal, vízben ázva, mintha valami félig elárasztott szárazdokkot csináltak volna egy New Yorki aluljáró bevezető szakaszából, és természetesen a felirat: Three years later. Három évvel később. Állatok, madarak hangjai, de ember által keltett zajnak nyoma se… Ezután megnézhetjük a várost madár- és embertávlatból egyaránt (naggyon jó lett), majd…

Felbukkan egy autó… Nem is akármilyen:

Hm, na mondom, van ízlésük. Gyönyörű ez a Mustang, ugye? (de bevállalnék egy ilyen kocsit, jaj)

Ahogy indul az egész, az egy nagy 10-est érdemel, semmiképp se kevesebbet. No de pánikra semmi ok, nem fogom részletesen végigvenni a filmet.

A sztori főbb vonalaiban kísértetiesen emlékeztet a 28 nappal később című filmre, annyi különbséggel, hogy ez jobb. Sokkal. A hasonlóságok: itt is van egy vírusunk, ami mindenféleképpen terjed, levegőben, érintkezéssel, ez is zombivá alacsonyítja az emberiséget (mármint a maradék 10%-ot, a többi természetesen halott), gyorsan ki is pipálódik a főhős családja, ahogy az lenni szokott, hogy jobban tudjunk szegény főhős nyomorával azonosulni. A zombik ugyan nem dühkórosak, de egész vadak és valami kezdetleges szocializáltsági szintre süllyedtek vissza, no de ezt még megfejelték egy túlzott mértékű napallergiával is, ezzel végre épkézlában megmagyarázván, hogy ugyan miért is van az, hogy minden magára valamit is adó zombi filmben csak éjszaka grasszálnak igazán ezek az izék. Egyik-másik jelenet kapcsán az alábbi filmek jutottak eszembe: 28 nappal később, mint már említettem a sztori miatt, Kaptár, Penge. Ha belegondolunk, azért végül is ezek a saját kategóriájukban nem a legrosszabb filmek voltak, így a Legenda Vagyok-nál sem rossz ómen, ha hozzájuk hasonlítgat az ember.

A CGI-vel kapcsolatos érzéseim vegyesek voltak: amilyen jól megcsinálták a kihalt New Yorkot, amire 3 év után a természet egyre jelentőségteljesebben teszi rá a kezét, na ugyanilyen gyengék lettek a dark seekerek (így hívták a zombikat). Ráadásul a megjelenésükkel egyidőben felidéződött bennem a Múmia című film (Imhotep és zombikórusának üvöltözős jelenete), és itt kissé meg is zavarodtam, hogy húha, most akkor sírjak vagy röhögjek. Később, amikor hasonlóképp másztak a falakon a zombik, mint a többezeréves homokozófigurák a Múmiában, ez az érzés tovább mélyült, meg az a gondolat is, hogy na ezt nem kellett volna. A Múmia vicces film volt, ott jók voltak ezek a cuccok a helyükön, itt én nem láttam sok értelmét, a kívánt hatást meg pláne nem érték el ezekkel az elemekkel. Szóval a számítógépes zombik hada hagyott némi kívánnivalót az emberben látványilag. Szerencsére a sztorival viszont pótolták a grafika defektjeit, és miközben ezt mondom, nehogy a szememre vesse bárki is később, hogy ez nem is igaz. Őszintén szólva a film nagy előnye számomra, hogy ugyan csak egy zombi film, de próbálták igényesen megírni. A film alatt megtudható hogyan terjedt el a vírus, mik voltak a kezdeti tünetek, hogyan terjedhetett el, hogyan változtak meg az emberek, még némi élettani információ is el van szórva (persze ne doktori értekezésre számítson senki), egyszóval: zombifilmhez képest igencsak igényes.

A stáb pedig nagy Animal Planet rajongó lehet, ez is érződik a filmen, mind a vízióik terén, hogy hogyan is nézne ki a világ, ha már nem az ember lenne az uralkodó faj, mind az ijesztgetés terén. Van ennek a csatornának egy műsora, az állati nyomozók, ha jól rémlik a címe, na kb. azon szoktam néha annyit szorongani, mint a filmben, miközben Samért aggódtam.

A színészi alakítások terén Will Smith is remekelt, kár, hogy a később belépő színészek (mind a két darab) már korántsem voltak jónak nevezhetőek. A legjobban viszont Sam játszott, a kutya, ő még WS-t is lejátszotta a vászonról nem egyszer. Pedig mint mondom, WS se játszott rosszul, sőt!

És mivel nagyon nem akarok minden poént lelőni, már csak annyit, hogy az I am Legend jó film. Az első óra tökéletes, remek hangulatok, szituációk, átjön a mondanivaló is, a magány is, a kétségbeesés és WS tényleg remekül adja elő az utolsó emberek egyikét a földön, aki csak próbál ember maradni. Csak a végjáték… az valahogy nem az igazi és egyáltalán nem passzol a film első órájához. Mintha kifogytak volna a jó ötletekből vagy lövésük se lett volna hogyan lehetne egy ilyen filmet jól befejezni. Ha el is tekintek attól, hogy a pasi 3 évet minden gond nélkül kihúzott megerősített állásaiban, majd 10 perc alatt darabokra szedik a házat a feje fölül, hááát. No de mindegy. Még így is egy nagyon jó film ez. Kicsit vacillálok, de legyen 8-as. Annyit megérdemel szerintem. Én még biztosan megnézem legalább egyszer. Moziban, mert úgy az igazi.