A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Kicsit lassan haladok a júliusi Galaktikával, hogy finoman fogalmazzak. Most valahogy nem megy az olvasás, csak gyűlik a behoznivaló és gyűlik. Nem baj, mert majd egyszer bepótolom. A Galaktikára nézve sem kritika ez, mert rögtön az első novellánál leragadtam kicsit. Két dolog is egyből megfogott benne, az egyik a sport, hogy milyen sportjai lesznek a jövőnek, a másik az üveggolyók :-). Belekapva pedig a visszaemlékezés kapott el és a játékok jutottak eszembe. Pontosabban egy gyerekkori képzelt és egy valós játék.

Volt egy vaslemez a kertben és én kavicsokkal háborúztam rajta. Volt egy komplett kis világom, mindenfajta kaviccsal, két szembenálló kavicskolóniával és élt az egész. Más volt a játék, ha fújt a szél, ha esett az eső, ha tél volt, ha nyár volt, ha féltem, ha örültem és még sorolhatnám. A kavicsaim sem mindig ugyanazokért a célokért harcoltak. Néha osztozkodnom kellett a játékidőmben az öcsémmel vagy a húgommal a kerten, akik többnyire nem értették, hogy mit lehet két kupac kaviccsal háborúzni egy vaslemezen, de juszt is a nyakamon lógtak, mert nekik meg az piszkálta a csőrüket, hogy mit csinálok és mivel abban a korszakban voltak, folyton kérdezősködtek, hogy ez mi ez? Próbáltam volna elmagyarázni, de nem nagyon ment. Nem lehet mindent elmondani úgy, hogy azt a másik is megértse. Hamarosan rámuntak és a játék egyszemélyes maradt. És akkor mit tesz isten?
Gyanútlanul kinyitom a júliusi Galaktikát és szembetalálom magam Catalin Sandu: Párbaj című novellájával. Lehet lemásolom és odaadom a tesóimnak, hogy végre megértsék mit is játszottunk régen. Ha ugyan még emlékeznek rá, mert nagyon kicsik voltak (voltunk).

Olyan ez az egész novella (és az élet), mint egy fraktál, amit egy Go (bár azt nem ismerem nagyon, úgyhogy mondok másikat: Othello-Reversi) nevű játékba csomagolt bele az írója és a festészeten át ábrázolta. Az Go és és a Reversi is egy szuper stratégiai játék, előbbit 19*19-es négyethálón játszák, utóbbit 8*8-as táblán. A játék is és a fraktálok is olyanok, hogy minél jobban felnagyítjuk egy szegletét, részét, annál több alapmintát és stratégiarészletet látunk kirajzolódni benne és minél távolabbra helyezzük magunkat az egyes minták részleteitől, annál jobban látjuk a teljes képet, amivé összeállnak. Szépet vagy nem szépet, győzelmet vagy halált, ez valójában tényleg csak nézőpont kérdése. Mint ahogy az is csak illúzió, hogy bármin is változtatnunk kell, vagy éppen az, hogy bármin is változtatni tudunk. De soha nem láthatjuk meg - vagy csak a végső pillanatban ismerhetjük fel, hogy minden képnek, minden hitnek és minden világnak van egy újabb teljes képe. És hogy valójában bármit megváltoztatni is csak elfogadással lehet - és ezáltal sem mást, hanem magunkat igazítjuk egy kicsit jobban az egészhez. Mint ahogy a Reversiben az elején területet kell adni és hagyni kell vesztőre állni a helyzetet, hogy nyerhessen az ember. Hogy övé legyen a legtöbb sarok és aztán kényszeríthesse az ellenfelet, hogy csak úgy tudjon lépni, hogy nekünk jó legyen. Aztán ha egy mesterbe botlunk, rájönni, hogy még ebből a helyzetből is lehet bizony veszíteni, még úgy is, ha a hőn áhított sarkok a mieink. Vagy mint amikor egy kavicskupac felett ül az ember, amiben soha nem dől el a játszma végleg. Nem lenne sem fair, sem nem lenne értelme. Mindig van egy új fejezet.

És - bár ez a novella is csak annyira teljes, mint amennyire a világ az, szerintem nagyon jó történet és pont így kellett ezt megírni. Nekem nagyon tetszett. Szegény többi novellát már előre sajnálom, mert az első magasra pakolta a lécet. Minden sci-fi, a játék is az. Meg kéne tanulnom Go-zni is, mert legalább annyira izgalmasnak tűnik, mint a Reversi.