Valahol máshol, délután. Feltételezem, máshol, másoknak a napnak e szakasza nem az ébredéssel áll szoros kapcsolatban. Na de ez történetem szempontjából teljesen lényegtelen. Tény azonban, hogy utálok délután ébredni, na nem mintha ez a cselekvés reggel valamivel is kellemesebb lenne. A rengeteg értelmetlen dolog közül, amikre rá vagyok kényszerítve, azt hiszem ez az, ami magasan viszi a pálmát a hiábavalóságok sorában. Aludni jó dolog, álmodni úgyszintén és csúnya sokk arra kelni fel (akármikor is), hogy x tételnyi lista kezd el lobogni az ember szeme előtt, amiket meg kell tenni. Szóval, így délutánra ébredve az ember néha félretolja a lobogó listákat és csendben körbenéz. Én is ezt tettem. Szeretem a hálószobát, a béke szigete. Kicsi, de van rajta egy ajtó, meg zár és benne egy kulcs… a telefon meg közben csörög. Na ezt is minek vettem fel. El kellett hagynom miatta a hálót, ráadásul közben volt még egy nem fogadott hívásom. Úgy érzem magam most, mint egy vicces képregényben a hajótörött a lakatlan szigetén, aki egyszer arra ébred fel, hogy a partoknál kismillió palackot sodort ki üzenetekkel a víz. Mi van, felkerültem valami levelezőlistára? Ha jól rémlik ez volt a képaláírás. Nem szeretem az értelmetlen telefonhívásokat, amikor valakinek nincs lényegi mondanivalója, vagy lehet hogy lenne, csak éppen tőlem várná el, hogy megfogalmazzam (amit persze én nem teszek meg). Általában azért aki ismer, az tudja mi a véleményem Bell találmányáról. Hasznos holmi(k): Stephen King. Sokat bosszankodom miatta. Én a telepátiában hiszek.
Na de, hálószoba és a téma. Általában gyanítom mindenki ki van békülve a hálószobájával, nem hiszem, hogy ezt ragozni kellene. Egy valami viszont szinte minden hálószobában akad, ami ambvivalens érzéseket kelt az emberekben: az ébresztőóra. Addig általában nincsen gond vele, amíg csak békésen ketyegve mutatja az időt - az igazi gond akkor támad, amikor ébreszt. Vagy amikor az ember az éjszaka közepén egy rémálomból ébred és a fluoreszkáló számlapot látja meg először: 03:43 a.m.
Az Idő
Kit ne gondolkoztatott volna már el az idő ilyen vagy olyan formájában? Elő kell hát most szednem, mivel a tárgyban megnevezett dolog nagyban közrejátszott abban, hogy a sci-fi elkezdett érdekelni. Mivel a science fictionben megszámlálhatatlan mennyiségű könyv és novella született ebben a témában, meg sem próbálom mindet felsorolni, hiszen gyaníthatóan az 1/1000-ét sem ismerem és pláne nem olvastam az idő témájában íródott műveknek. De törekszem rá. Miért? Miért érdekel minket ennyire az idő? Tán mert végesen és vészesen kevés adatik meg nekünk belőle és ezért keressük az utat az időn át valamihez, ami fontos és valamihez, ami túl van mindezen? Az idő olyasmi, aminek a rabszolgái vagyunk, ő pedig az uralkodó felettünk - egyetemlegesen mindannyiunk felett, korra, nemre, faji hovatartozásra való tekintet nélkül. Természetesen csak itt, ezen a földön - és természetesen még itt sem mindenkinek, hiszen a sci-fi mutat kiutat az időből, csak hit és képzelet kérdése, hogy egy-egy könyv elolvasása után miként változik meg az egyén saját viszonya ezzel kapcsolatban. Hétköznaponként nagyon zavarnak az időzített ébredések, határidők, a születésnapok, az évszámok és a be nem váltott ígéreteik, a szabályok, korlátok, néha, hogy nem mehetek vissza az időben megmondani valakinek valamit, amit kellett volna és már nem lesz rá többé lehetőségem, néha meg azért, hogy előre mehessek és megnézhessem milyen lesz az a világ, amit én már nem érek meg, maximum csak elképzelek. Vagy éppen a közeli holnap zavar, ami túl gyorsan lesz ma és aztán pedig tegnap. Apró dolgok a mindenség szempontjából, fontosak nekem.
Talán egyedül az óráknak nincs problémája az idővel, hiszen az ő szimbiózisuk az idővel tökéletes. Nincs egyik a másik nélkül. És én már megint az órát nézem.
Sokféleképpen próbálták már a sci-fiben megfogni valahogy az idő megfoghatatlanságát. Általában gondosan ügyelve arra, hogy a fizikai törvényszerűségeket csak megkerülve tálaljanak fel nekünk egy másik valóságot és nem úgy, hogy meghazudtolják az időt magát. Egy picit off-útra térve, felhoznám a sebesség problémáját, amivel azért nagylelkűbben kísérleteztek, kísérleteznek. A mai legjobb tudomásunk szerint a fénynél semmi sem lehet gyorsabb. Pedig az az univerzumban bóklászóknak azért elég lassú. Idegesítő egy dolog is lehet ez minden írónak, aki belefut ebbe a problémába, de kellő képzelőerővel azért megoldják a kérdést, például a star trekben a térhajtóművel (warp drive), ami szerintem önmagában is egy szenzációs ötlet. De a sebesség is az idő alatt megtett út függvénye, hogy visszakanyarodjak a témához. És mivel a Star Trek is a fénysebesség többszörösével operál a hajtóművénél, elismerik, hogy nekik is problémájuk van az idővel, ki is kerülik a határokat. Rút dolog ez. Nietzche azt mondta egyszer, hogy: “Az Isten halott, az ember szabad.” Hát ugyanezen a nyomvonalon akkor pedig ha az idő halott, az univerzum szabad. És emiatt az idő kérdése a sci-fiben reményeim szerint egy soha nem múló téma marad, egy olyan csont, amit nem lehet eléggé lerágni. Én pedig mindig szívesen fogom olvasni az erről szóló könyveket.
És ugyan határozottan nem vagyok a listák embere, de mindazoknak, akiket érdekel az idő témája, feljegyeznék ide 1-2 könyvet, novellát, amit eddig olvastam és jónak találtam valamiért a témában. Lassan csepegtetve, mert bár megfordult a fejemben, hogy kiírok egy ötös-tizes listát a topokról, de ez azért veszélyes dolog. Először is mert még van két könyv, amit nem olvastam el a kiválasztott kötelezők közül, pedig Hugo és Nebula díjasak is, legalábbis az egyik az, tehát még akár változhat is az a lista. A másik dolog, amiért nem teszem meg, hogy akkor sorrendbe kéne őket tenni. Nem illik és nincs hozzá merszem, valamint jogom sem. Egy nagyon szűkített ötös lista még a szubjektívnél is sokkal szubjektívabb, egyszerűen lehetetlen azt mondani, hogy ez az első, ez a második, ez meg a harmadik. Mindegyiket nagyon szerettem és mindegyikben valami mást tanultam meg tisztelni és szeretni. Úgyhogy most formabontó listaíró leszek és az első könyv, amit ajánlani fogok, csak az egyik kedvencem lesz.
Poul Anderson: Az idő folyosói
Egyértelműen ezzel kell kezdenem, lévén ez maradt meg bennem a legjobban.
Egy 1991-es kiadás van belőle nálam a Phoenix Kiadó jóvoltából, a borítója első ránézésre, a könyv olvasása előtt pocsék, de ez a vélemény megváltozik, ha az ember ugye mégis elolvassa a könyvet. Ragasztott papírkötés, a hazai SF felhozatal szinte kötelező velejárója - sajnos. Bár én még erősen az antikvár példányoknál tartok a lemaradásaim pótlásában, tehát ebben is szubjektív vagyok.
Az időháború sagáját ígéri és valóban ezt is adja a könyv. A földön sok helyen és szinte minden időben megtalálható rejtélyes bejáratokkal az idő folyosójára, amin át a múlttól az egy bizonyos konkrét jövőig mindenfelé mehet az ember, miközben hol az őrzők, hol a védők próbálják meg megakadályozni ebben. Mégis, ez a folyosó egy olyan hely, ami avatatlanok számára megközelíthetetlen. A könyv és a történet elején azonban megismerhetünk egy embert, egy kiválasztott embert, aki belecsöppen ebbe a világba, megismeri az idő folyosóját, jár a múltban több helyen és szembesül azzal, hogy az idő, a mi időnk, a történelmünk, a jelenünk és egy bizonyos pontig a jövőnk is: az idő háborúja, ahol az örzők és a védők csapnak össze egymással egy kegyetlen háborúban, mindkét fél a maga oldalára próbálván hajtani a történelmet, a jelent, a jövőt és mindenekfelett az uralmat. A főhős pedig, noha úgy csöppen bele a sztoriba, hogy az egyik oldal uralkodónőjének segítségre támad szüksége, amihez lelkiismeretfurdallás nélkül felhasznál bármit és bárkit, akire abban a konkrét pillanatban és azon a konkrét helyen (egy börtön) szüksége lehet, idővel és minden érzelmi érven túl rájön, hogy ennek a háborúnak nem kíván részese lenni, felismeri, hogy egyik fél céljainak sem tudja alárendelni magát. Megpróbál belenyúlni hát a küzdelembe és megpróbálja irányítani a kimenetelét, úgy hogy az emberiségnek legyen jó és nem a küzdő feleknek.
A történet érdekessége az idő kezelése, az időfolyosó maga és az idő etikája. Érdekes alapgondolatot fogott meg az író, mindig ez jut eszembe, ha halandónak képzelem magam. Lehet az ember halhatatlan úgyis, hogy közben úgyanúgy 120 év a maximális életének hossza… Valahol rejtve még a biblia is bele lett keverve, de nem kell megijedni, alapból nem látszik, csak a sorok közt olvasva. Úgy vonatkoztatott el tértől és időtől, hogy közben semmilyen áltudományos halandzsába nem mászott bele időgépekről, nem próbálta meg megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Helyette viszont teremtett egy olyan világot, ami akár valóban lehetne is, amiben tényleg léteznének ezek az időkapuk, amik az időfolyosóhoz vezetnek el bennünket. Ahol minden kornak és minden időnek megvan a maga polca a folyosón, hogy néztek ki, hogy öltözködtek, milyen eszközeik voltak abban az időben, ahova megyünk, satöbbi. És a legfőbb indok, amiért ezt a könyvet könnyű ajánlani az az, hogy könnyen olvasható, a hard core sf-fel szemben olvasmányos és akciódús iromány. Pontosan azt adja, amit a tartalom is ígér. Van benne mondanivaló és van benne gondolkoznivaló - de nem muszáj a mélységeit megemészteni, ha nem akarja az ember. Isteni csali viszont az időhöz és elolvasván az ember egyvalamit kíván: még. De ez már egy másik könyv ajánlója lesz.
