A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Soha nincs elég időm olvasni mostanában. Vagy csak túl nagy a dömping könyvek terén. Esetleg mindkettő, a Galaktika is annyi címet adott ki idén, hogy csak csóválom a fejem. Minek? Ilyen kicsi piacra ennyi könyv, ráadásul a netes vélemények alapján egy részük nem is érte meg a nyomdafestéket. No de mindegy.

Szóval újra össze kell raknom a karácsonyi kívánságlistámat, mert ha a könyvvásárlást szimplán a húgomra bízom, az holt ziher hogy vagy olyasmit kapok, ami már megvan vagy olyat, amit úgyse kéne. Ezért a múltkor bediktáltam neki nagy hirtelen egy rakás címet, hogy na, ezekből bármi jöhet t. családom jóvoltából a karácsonyfa alá. Erre nem elhagyta a listát?! 1 hónapja naponta cseszegetett pedig miatta, hogy mondjak már valamit, mert nem akarja az utolsó percre hagyni. Két hete nyugalomban vagyok, végetért a terror, leadtam a listát, erre tessék. Hát igen, ilyen az én családom, én se véletlenül lettem olyan, amilyen. Büszke is vagyok hugira, ha nem hagyta volna el a listát, már túl tökéletes lenne. Így is az.
Szóval a kívánságlistán a következő tételek állnak:

A Galaktikás könyvek közül:

Gibson: Árnyvilág (bár a holnap tegnapja után kicsit félek Gibsontól)
Wilson: Tengely (mondjuk a Pörgéssel is komoly problémáim voltak)
Mary Shelley: Az utolsó ember (semmi előítéletem nincs, nem is hallottam róla másoktól sem)
Harrison: Fény (olyan megosztó véleményeket hallottam róla, hogy ezt spec nagyon szeretném elolvasni)
Dunyach: Halott csillagok (Kell. Pont. Már csak a cím miatt is.)
Harrison: Helyet! Helyet! (állítólag jó)

Az Agave-től:

Dick: Istenek inváziója (a borító fogott meg, aki emlékszik a régi képre a jobb felső sarokból nálam - Cat eye nebula -, az nem csodálkozik)
Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst (szvsz a legjobb stílusú - és fordítású - komikus bűnügyi sorozat egy nekem még nem meglévő darabja, ami kihagyhatatlan. Block számomra olyan, mint Wodehouse, és a legélettelibb karaktere Bernie Rhodenbarr)
Agave 100 (kell, pont.)
Le Carré: A kém, aki bejött a hidegről (Le Carré etalon, már most várom az Agave által tervbevett jövő évi sorozatot tőle)

Na most.. Ami a Galaktika által kiadott könyvekből nem szerepel a listán, az vagy megvan már, vagy nem is lesz meg soha, és ugyan a fenti egy többszörösen szűrt és szűkített lista, csupa olyan könyvvel, amit előbb-utóbb úgyis megvennék, azért mégis aggasztó. 10 könyv… Mi történik, ha mindet megkapom????

Ismerem magamat, a forgatókönyv a következő lenne:
- eszeveszetten és csillogó szemekkel tépném le a csomagolást a könyvformát rejtő ajándékokról
- végtelen ciklusba esve tapogatnám őket külön-külön, majd párosításban, ide-oda rebbenő, kapkodó szemekkel
- ott helyben a bolondokháza kellős közepén belelapoznék abba, amelyik a legjobban tetszik
- majd még vagy négy másikba, miután hazaértem

Végeredmény:
Minimum öt könyvet olvasok ismét egyszerre, miközben verem a fejem a falba, hogy nem tudok elég gyorsan olvasni.

Idén már nem először kerül elő a tudatom mélyéről az igény, hogy el kéne sajátítanom a gyorsolvasás tudományát. Már odáig jutottam, hogy vettem a témával kapcsolatban könyveket, amiket így karácsony előtt elkezdtem fellapozgatni. Hatezer szó percenként, ez az álom lebeg szemeim előtt. Ha sikerülne, pikk-pakk javulna a könyvespolcaimon az olvasott-olvasatlan könyvek aránya, úgyhogy ez a legfőbb érv a technika magamévá tétele mellett. Az ellenérv érdekes mód a saját tudatom határainál gyökerezik, ami nem képes elfogadni, hogy fotóolvasással, gyorsolvasással, nevezzük ahogy akarjuk, megmaradna nekem ugyanaz a megértési élmény, ami most így hasból is felidézi a Raj 601. oldalát, amit betűről-betűre, hagyományos módon olvasva és kiélvezve tettem magamévá. Félek kicsit, hogy a cél úgy szentesítené az eszközt, hogy közben elveszíteném a lényeget, amiért olvasni szeretek. Ugyanakkor paradox módon ahogy olvasom a könyvet, hogy miről is szól ez a technika, mi is a lényege, azt tapasztalom, hogy alapjaiban nem különbözik sokban attól, ahogy nekilátok egy könyvnek. (már amikor egy könyvet olvasok csak egyszerre, mert az is ritka, viszont nagy dicséret.) Sosem az az első lépés, hogy felütöm az első oldalon, aztán csak úgy elkezdem olvasni. Van előjáték is, nézegetem a borítót, a fülszöveget, a tartalmat, ha van, átpörgetem a lapokat és csak utána látok hozzá, ha megvan a kémia. Ha a sztori megfog az elején, elég gyorsan, pár óra alatt kivégzek egy könyvet, no de ehhez ugye az is kell, hogy az embernek legyen pár egybefüggő órája, amit az olvasásnak tud szentelni. Ha a könyv megéri és magába szippant, akkor ez a pár óra rendszerint az éjszakáimból megy el, amikor is aludnom kéne, de hát azzal úgy vagyok, hogy bepótolható. (a ráncaimat meg majd eltünteti a kozmetikus) Ilyen jó könyv és történet (plusz a megfelelő lelkiállapot) azonban egyre ritkábban van. Emlékszem, hogy tizenéves koromban a napi átlagom  minimum egy könyv volt a nyári szünetben, néha több is. De a mai napig is, ha egy történet és köztem megteremtődik az összhang, azaz a történet és stílus olyan jó, hogy nem tudom a könyvet letenni, akkor hamar kiolvasom, észre se veszem, hogy mindjárt itt a hajnal. De egyre több a könyv, az információ, folyamatosan új és új témák, címek kerülnek elő, amik érdeklnek, érdekelnének és sokszor érzem a nyomást, hogy jesszusom, ha főállásban olvasnék se érnék mindennek a végére a megfelelő ütemben. És ilyenkor jön az, hogy egyszerre öt könyv hever körülöttem, minden nap egy másikat olvasok szinte, várva a pillanatot, hogy valamelyik annyira elkapjon, hogy azt és csak azt akarjam olvasni. Ha ez megtörténik, sima ügy az olvasás és hamar kipipálódik a könyv. És valahol itt rejlik a titok, ami a gyorsolvasás kulcsa is egyben, ugyanis a technika ismertetésében a lelki ráhangolódás szinte nagyobb hangsúlyt kap, mint az olvasás maga. És ez nagyon elgondolkoztató, mert lehet benne valami. Azt mondja, hogy a borító, a fülszöveg, a tartalom és a figyelmünk 100%-osan a történetre való koncentrálása által az elménk ráirányítható a kulcsszavak és a történet szempontjából fontos gondolatok kvázi automatikus kiszűrésére, innentől már csak annyi dolgunk van, hogy először lapról-lapra fotózzunk, próbáljuk a látóterünkbe befogni az oldalakat, majd miután ez megvan, némi idő elteltével (aktiválás), vegyük újra kézbe a könyvet és futtassuk végig a sorokon a szemünket. Mégis szkeptikusan álltam hozzá a témához mindaddig, amíg nem láttam valaki másnál működni.

Nevezetesen az exem volt az. Sokáig nem tűnt fel, mert ő sokkal technikaibb ember volt annál, hogy szépirodalmat fogjon a kezébe és a szaklapok átlapozgatását látva nem is gondoltam volna arra, hogy azokat ő annyival el is olvasta. Pedig igen. Ott lett gyanús a hihetetlen olvasási sebessége, amikor egyszer, miután sikerült becsalogatnom magammal a Libribe, kiszúrt magának 3 könyvet. A Blockokat az Agavétől neki köszönhetem, ő vette észre, hogy azok a sztorik jók lesznek. Szóval vettünk egy rakás könyvet, hazajöttünk és úgy voltam vele, hogy most az elkövetkezendő hetekre elég kanapén töltött óránk lesz, olvasgatva. Még aznap délután el is olvasott a háromból kettőt, miközben én Frederick Pohl Átjáró sorozatának egy újabb kötetét kezdtem el olvasni - és köpni-nyelni nem tudtam, mert én kb. a könyv negyedénél jártam, amikor ő lerakta a másodikat, mondván, hogy annyira jók voltak, hogy a harmadikat meghagyja holnapra és majd olvassam el én is őket. Még idézni is tudta belőlük a jobb poénokat. Először nem akartam hinni neki, de később, miután én is elolvastam a Block könyveket, el kellett ismernem, hogy igaza volt. Nem értettem azonban, hogy hogyan sikerült ilyen gyorsan valóban elolvasnia őket és noha hallottam már a gyorsolvasásról, elképzelni se tudtam, hogy pont ő, aki nem is szeret annyira olvasni, hogy a fenébe került ilyesminek a közelébe. Kiderült, hogy a középiskola, ahova járt - és nevet szándékosan nem mondok -, tanította nekik ezt a technikát. Azóta kerülgetem a gyorsolvasást és az agykontrollt és lebeg lelki szemeim előtt az, hogy ülök a kanapén egy délután, mellettem az asztalon öt könyv… És én sorban szépen elolvasom őket együltő helyemben és utána még marad időm megnézni az esti filmet is a tévében.

De a tanult minták nagyon meghatároznak és én nem így tanultam meg olvasni. Egy csomó beidegződést kéne levetkőznöm és rengeteget kéne gyakorolni, mégis, mivel láttam, tudom, hogy nem lehetetlen. Működik. Aki ismeri ezt a technikát, illetőleg találkozott már olyanokkal, akik használják, bátran kommentelje be a tapasztalatait ide alulra. Érdekelne. Én pedig meg fogom próbálni, mert nagyon remélem, hogy a karácsonyfa alatt megtalálom azt a fenti tíz kötetet idén.

És jó lenne gyorsan-gyorsan mindet elolvasni.

“Ez a legvonzóbb historiográfia, amit ember csak el tud képzelni, Steve. A nappali álmok fontosak. A történelem soha meg nem valósult, iszonyatos lehetőségei. Ahol a valóság egy meglepő pillanatra kaput tár, és szabad kilátást enged egy másik realitásra - no igen: azokon a pontokon vannak az emberi fantázia tárnái. És ha ennek a világnak egy szép napon csakugyan szét kell hullania, akkor lakóinak fantáziahiánya miatt hullik majd szét.”

Nemrégiben jelent meg a Galaktika gondozásában Jeschkétől a Cusanus-játszma című, kétkötetes mű, aminek fülszövege számomra vonzó volt. A német klasszis nevét hallomásból már ismertem, a könyvespolcaim meg tárolták A teremtés utolsó napját, mint egyik legjobb művét, amit még nem volt szerencsém elolvasni. Viszont mivel éppen befejeztem egy könyvet, gondoltam mielőtt meggondolatlanul elrohannék a boltba közelebbről is szemügyre venni az új könyveket, előbb megnézem, hogy tényleg jó-e a fazon.

Nos, néha, bár nagyon nem szeretem ezt mondani, egyet kell értsek gondolatban azzal, hogy a hazai sf még gyerekcipőben jár. Egy ‘90-es kiadású, Kemény Dezső féle fordítás van meg A teremtés utolsó napjából, és ugyan a borítója annyira botrányos, hogy elgondolkoztam rajta, hogy ezt tömegközlekedési eszközön nagyon ciki lesz elővenni, mire a végére értem, már nem érdekelt. Egész jópofa az a bambán vigyorgó, növényevő őshüllő rajta. A helyenként régies szóhasználattól eltekintve is átüt, hogy ez egy gyakorlott, tehetséges író alkotása és egy alaposan átgondolt történet, időről, olajról, soha véget nem érő háborúkról és mindennek a véres, küzdelmes egyvelegében a történet középpontjában mégis az útját kereső ember áll. Az elődei kíséretében, a múltjába zártan és többezer lehetséges jövő terhétől sújtottan.

Pedig az elejét olvasgatva azt mondtam rá magamban, hogy eh, ponyva, túl sokat beszélnek a karakterek, nem jó a jellemábrázolás, a főszereplő igazából csak mintha a sztori harmadában válna az író fejében is főszereplővé, és ha már sztori: régen volt már ez így aktuális, nekem ma már lerágott csont és kizárt, hogy valami újat mondjon. Aztán a történet harmadától úgy magába szippantott a történet, hogy döbbenten vettem észre, hogy hopp, mindjárt elfogynak a lapok. És a véleményem is megváltozott, amíg a végéhez nem értem.

Gyakorlatilag A teremtés utolsó napja egy nagyon jó könyv, jó és élénk sztori, amit a hátrányának tartottam, azaz hogy a karakterek folyton pofáztak benne, az később előnyére vált, de… A nagy bajom az volt a végén, hogy dacára a kidolgozott közbülső tartalomnak, a legvége pocsék lett. Határidőre kellett vajon írnia? Úgy fel voltam háborodva az összecsapottságán, hogy hirtelen még az is feltűnt, hogy igazából a történet tudományos részei is csak egy geológus-történészt tudnak teljesen elbűvölni, nagyon nem erőltette meg magát a jövőt illetően. Van valami távoli múltba vesző utalás emberekről, akik még korábban érkeztek és próbáltak jelet hagyni az utókornak, amit az már jól nem értett meg persze, de azért a jelen társaságból páran el akartak indulni megnézni ama bizonyos jeleket, hátha jutnak vele valamire… Majd két percen belül kinyírta őket egy akna. Tulajdonképpen semmi nem derült ki a végén, maradék vadnyugati Steve szépen fogta magát előember társával együtt, és elügettek a naplementében Afrika felé, még annak a lehetőségét is egy vállrándítással kihagyva, hogy bepillantást nyerjenek az “angyalon” keresztül a jövő világába. Aztán szevasz, történet vége. Ezzel biztos fognak páran vitatkozni, de szerintem csúnyán összecsapottra sikerült a végkifejlet, idő és továbbgondolás híján a legegyszerűbb befejezést választotta Jeschke, pedig sok minden mást is kihozhatott volna belőle. Nagyon fájlalom, hogy nem tette meg.

No de azzal kezdtem, hogy a hazai sf gyerekcipője. Dacára annak, hogy ennek a történetnek csak a belső részei jók, mégis letehetetlen, jók a leírásai, jó a történetvezetés, és ennyi cselekményt, párbeszédet tényleg nem lát minden nap az ember az sf-ben: és ha ezt össze lehetne adni azokkal a remek gondolatokkal, csattanókkal és tudományos összetettséggel, amit a kortárs hazai írók némelyike ki tud csiholni magából - akkor mi lennénk a jövő sf nagyhatalma.  A fenti idézet meg szerintem a könyv legjobb gondolata volt.

Halvány segédlila fogalmam sincs, mert nem néztem utána, de gondolom magyar kiadásban az Ezer ragyogó nap címet kaphatta Khaled Hosseini újabb könyve. A Kite Runners (Papírsárkányok) óta mindig felfigyelek, ha meghallom Hosseini nevét, mert az egy remekmű volt, így mikor múltkor egy kollégámmal könyvekről, írókról, nézhető filmadaptációkról beszéltünk, érdekes módon szóbakerült Hosseini neve. Azért érdekes, mert a kolléga, akivel a párbeszédet folytattam, amerikai és abszolút nem az a kategória, akiből kinéztem volna, hogy ilyesmit olvas. Amolyan csupa öltöny és nyakkendő típusú marketinges fazon.

Másnap az asztalomon találtam a könyvet, akkurátusan és oda nem illően post-it note-tal ellátva, nagyjából olyan kísérőszöveggel, hogy feel free to borrow it as long as you’d like to. Ezt most csak azért jegyzem meg, mert tényleg elég sokáig tartott befejezni, így a kísérőszöveg sorsbeteljesítő lett végül, de még mindig jobban járt, mint Wilson Pörgése, amit legszívesebben a kukába dobnék, ha képes lennék ilyesmit tenni egy könyvvel is, pedig itt mindenki rajongásig szereti.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a lassú haladás oka részben a munka és a konstans időhiány is volt. De nemcsak ez járult hozzá, hanem az is, hogy időnként úgy elszomorodtam attól, hogy mivé vált az író, hogy elkeseredésemben kiolvastam a Viking visszatért és egy Lawrence Block könyvet is.

És miután kellőképpen lealázónak tűnök fentiek alapján, ideje megjegyeznem, hogy sem a könyvvel magával, sem a történettel nincs tulajdonképpen semmi gond. Technikailag nézve ez egy jól megírt sztori, az író hihetetlenül jó érzékkel tudja átadni Afganisztán közelmúltját, jelenét és kicsit ugyan az én ízlésemnek túlzó mennyiségű idealizmussal tud hinni a jövőjében is. Nincs ezzel semmi probléma, ha az amerikai piacnak írunk könyvet, azzal az alig maszkolt szándékkal, hogy beleverjük a dummiek fejébe, hogy hát izé, nálunk sem mindenki terrorista ám, mi csak a szerencsétlen áldozatok vagyunk. Időnként ugyanis számomra a kimerülés határáig szájbarágós és nem egy ponton agymosó, túlzásba vivően tanító, magyarázó volt. Legalább ötven oldalnyi mellébeszélést ki lehetett volna húzni belőle. Mondom ezt én, aki szereti a keletet, minél közelebb, annál jobb alapon és tisztában vagyok azzal is, hogy más a szellemiség, más a közlési mód. Tudom és elfogadom, sőt szeretem is a mentalitást, ahogy folyton rágódnak mindenen, ezerféle megközelítésből és érzelmesen tálalva, de egy bizonyos ponton túl ez célját veszti számomra és átcsap manipulációba. Azt pedig utálom, még ha paradox módon meg is tudom érteni a nacionalista írót, aki segíteni akar azáltal, hogy a népét az írásain át közelebb vigye a totálisan eltérően gondolkozó nyugathoz. A Papírsárkányokban tökéletesen csinálta, a történet hordozott egy másik történetet a sorai között, önmagában is megállt volna mindkettő a lábán, pont annyit mondott, mint amennyit hallgatott, az olvasóra bízva a konklúziók levonását, valamint megdöbbentő és sokkoló volt. Az Ezer ragyogó nap viszont szimplán csak egy önkényes másolat az elődjéhez képest. Jól van megírva, a csavarok is a helyükön vannak, egyik-másik még meglepő is, de aztán nagyjából ennyi. Nem átütő sajnos, márpedig én azt vártam tőle, hogy padlóra vágjon, elgondolkoztasson és nem utolsó sorban gyönyörködtesse a szememet és az elmémet. Hogy adjon valami újat, mint ahogy az elődje tette. A sztori viszont bőven csak a könyv felén túl tudott annyira magába szippantani, hogy már nem olvastam mást mellette és ez kár.

Kár, mert ezek után ha meglátok egy újabb Hosseini könyvet, élni fogok a gyanúperrel, hogy nem biztos, hogy megéri beruházni rá.

Kicsit elég volt mára az Orwell napló fordításából - aminek már meglevő részeit egyébként itt találhatjátok meg - így úgy döntöttem, hogy beváltom egy másik ígéretemet is és írok pár gondolatot Frank Schatzing Raj című könyvéről.

Nevezett kötetről még csak nem is hallottam mindaddig, amíg vicces, kopasz ember “könyvespolcán” véletlenül ki nem szúrtam. Minden bizonnyal azért tartott el egy darabig, hogy feltűnjön, mert nevezett polcon lakott minden, csak könyv nem sok, így nem is volt olyan érdekes. Egyszer azonban csak feltűnt, hogy nézzenek már oda, micsoda vastag könyv és milyen érdekes címe van! Még akár sci-fiből is lehet, gondoltam és már nyúltam is, hogy levegyem. Könyv volt, igazi, elolvastam a tartalmat és láttam, hogy hm, hm, ez bizony engem érdekelni fog. Uccu neki, azonnal kölcsön is kértem. Útravalóként megkaptam, hogy hát jó, jó, de a közepénél leül a sztori. Gondoltam nem baj, az is ötszáz oldalnyi érdekes történet és majd akkor max lerakom. Ha egy könyv és köztem kialakul valami kémia, akkor nekem hiába mond bárki bármit és én addigra már legszívesebben olvastam volna.

Azért egy picit aggódtam terjedelem miatt, mert tényleg brutálisan hosszú, valamivel még több is, mint 1000 oldal. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy az kizárt, hogy végig érdekes, szórakoztató tudjon lenni, biztos tele van egy csomó kigyomlálható, átlapozható résszel… Így kezdtem hát olvasni, mindenre felkészülve.

Lehet, hogy a legvéresebb kritikusok szerint a könyv kicsit túlírt, de én nem fogom osztani a véleményüket, az már biztos. Egyetlen betűt se voltam képes kihagyni belőle, voltak, vannak részei, amiket még most is újraolvasok. Pedig könnyen lehetne emészthetetlen, mivel öt részre van tagolva és az események úgy min. 8 szálon, szereplő szemszögén keresztül futnak. Mégis követhető, a stílusa lebilincselő, így ha éppen nem is történt semmi különös, azért nem támadt lapozhatnékom, mert tetszett ahogy Schatzing játszott a szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal, ahogy építgette a történetét.

Aztán kicsit később rájöttem, hogy a csak úgy, tölteléknek tűnő részek sem töltelékek: vagy a karakterek jellemformálása vagy az események majdani alakulása miatt mindennek jelentősége volt. A sztori tudományos alapjai megrendíthetetlen szilárdságúak, egyszóval egy igazi jó kis ökológiai-politikai-tudományos-akció-thriller lenne, ha a könyv gerince nem lenne kőkemény sci-fi. De az és ez teszi még bámulatosabbá az egészet, mivel sci-fi téren sem holmi elcsépelt, sablon ellenséget kap Föld nevű bolygónk, de nagyon nem. Többet nem mondhatok azonban a támadó fajról, ami rendesen megtizedeli az emberi lakosságot és nem kíméli a főbb szereplőket sem, mert olyan spoiler lenne, ami után már nem lenne olyan újdonság a lényeg. Az is érdekes volt számomra, hogy a könyv szinte kezdeteitől fogva tudható volt, hogy az a bizonyos másik intelligens faj nem az űrben, hanem a bolygónkon, a tengerek mélyén lakik, mégsem jöttem rá arra, hogy kik, mik lehetnek, mindaddig, amíg elém nem lett tárva az elképzelés erről (egyszerűen nem tudtam elképzelni mit fog kihozni a végén).

Schatzing végigidegeli az olvasót a könyvön, sugallja, hogy figyelj, amit kapni fogsz annyira nem emberi, hogy elképzelni se tudod majd, egészen odáig merészkedik, hogy még utal is rá több helyen, a szereplőit - tudósokat, akik a világméretű katasztrófa elhárításának mikéntjein törik a fejüket - vitatkoztatja, gondolkoztatja arról, hogy mitől is intelligencia az a valami, amit így hívunk és miért feltételezzük, hogy egy másik fajnak ugyanolyan értékrendszere van, mint nekünk. Szóval egész idő alatt sejthető, hogy valami nagyon mást kapunk majd, mint amit el tudnánk képzelni, és a végén, amikor minden kiderült, én csak annyit tudtam mondani gondolatban, hogy wow. Szép, elegáns, tetszik, elgondolkoztató, hűha. 

És ami nálam minden sci-finél perdöntő a megítélésben: még akár igaz is lehetne. Persze biológus nem vagyok, így csak laikusként mondom ezt. Nekem hitelesnek tűntek az idegenek és nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egész életemen végig fog kísérni. Ha ezután látok egy vastag könyvet, ami vagy 1000 oldal, már nem lesznek sztereotípiáim, mert tudni fogom, hogy lehet ennyit írni úgy, hogy ne legyen sok, nem fogok meg-, illetve elítélően állni senkihez, aki addig még sosem írt sci-fit, mert tudom, hogy nem ezen áll vagy bukik egy brilliáns ötlet, sőt! Schatzing a Raj-jal valami olyat tudott nekem adni sci-fiben, amire már régen vágytam, letisztult, gyönyörű irodalmi stílusban megírt, eredeti tudományos-fantasztikumot, nagyon alaposan kidolgozott tudományos részekkel. Amellett, hogy mindenkinek melegen ajánlom, minden írónak egyenesen kötelezővé tenném.
És miközben ezt írtam, Azar háromszor próbálta meg azt a kis woodoo baba-szerűséget elcsórni az asztalról, amit a vicces, kopasz embertől kaptam pár hete. A cicámat ismerve azért, hogy aztán a földre transzportálva rituális gyilkosság keretein belül bepofozza valamelyik szekrény alá. Nem hagytam, mert hülye vagyok és kiszedtem a szájából. Az előbb aztán szóltam neki, hogy tudod mit, ehh, vigyed, ha akarod, de persze így már nem kell. Most nézem ezt a babát, aminek már nincs orra, mert elhagyta még Rodoszon, mivel mindenhova magammal hurcoltam… és közben határozottan szomorú vagyok. Úgyhogy lehet, hogy lemondok a lakáskulcsomról és inkább zárat cserélek, valamint megtartom a könyvet. Na jó, sajnos nem azért vagyok szomorú, mert vissza kell adnom a könyvet.

No nem a Luniz számra gondolok most, pedig az is megállta a helyét anno. Igazság szerint azon töprengtem az elmúlt napokban, hogy hogy a ménkűbe toljam elő a többször felszólított és bujkáló képemet, ami eddig még nem adott listát. Aztán Annatar felszólításában megadta nekem a kegyelmet (amit Vid és Zoli felhívásának bliccelése óta keresek), mert áldozatnak nevezett. És akkor megvilágosodtam, hogy hol is voltam eddig.

Na szóval, a fenti okokból kifolyólag kicsit elfoglalt voltam manapság, hiába, az a rengeteg pózolás, meg ujjlenyomat, nem is beszélve a donorkodásról, na de mindegy, hagyjuk. Többet nem fotómodellkedek, mert nagyon elegem lett belőle.  

Na de egy a lényeg, a lista:
 
N. M. Kelby: Végtelen Csillagtér - egyértelműen ez a könyv volt a tavalyi év legemlékezetesebb olvasmánya, többféle szempontból és mindenféle mérce alapján. Történelem, dráma, rejtély, titok, fizika, csillagászat és sci-fi tökéletes keveréke. Keményfedeles olvasmány, a klasszikus időket idézve, amikor ez még jelentett valamit.

Clive Cussler: Pólusváltás - a könyv azért emlékezetes nekem, mert Wilson Pörgésével szemben, amit többedszeri nekifutásra se sikerült végigolvasnom, annyira nem kötött le, ezt a könyvet zsinórban majdnem kétszer is elolvastam. Wilsonnak mindenesetre kötelezővé tenném, ha már a világ apraja-nagyja olvassa a könyveit, tanuljon meg írni is. 

Clifford D. Simak: Ha megáll az idő 

“Ha megáll az idő, vajon milyen közegben mozoghat a gondolat?” Imádtam és többször becsavarodtam tőle. És lehet, hogy most újra leveszem a polcról.  

Robert Silverberg: Jövőlátó ember - a tavalyi év másik legjobb gondolatát ez a könyv fogalmazta meg nekem: Minden hit kérdése - és bizony a jövőbe nézni könnyen olyan lehet, mint hinni abban, hogy minden eleve elrendeltetett és semmit nem tehetünk ellene. Hacsak… Aki elolvasná, semmiképp se rettenjen meg a borítójától.  

És már az ötödik jönne, így kénytelen vagyok húzni a Zolinál közzétett listából, és megosztott helyeken még beírnám a két magyar sf könyvet, a Keringést László Zolitól és a Poszthumánt Brandon Hackettől. Mert őket sehogy se lehet lehagyni, na. Azt hiszem nagyon nem irigylem a ZsP zsűrit. )  

Magam után pedig felszólítanám Merras MI-jeit, azaz az életrekelt spamrobotokat, valamint Jövőnézőt, Kisördögöt, Christ és végül, de abszolút nem utolsó sorban Lodovikot, hogy nyilatkozzanak a maguk listájáról.

Levadásztam, megszereztem, elkezdtem olvasni. A 25. oldalon jártam, amikor ténylegesen ceruzát ragadtam - és igen, csúnyán megbecstelenítettem a könyvet olvasás közben, mivel aláhúzkodtam benne részeket, cseppet sem becsülve irodalmi voltát. Kicsit úgy néz most ki, mint egy tankönyv. És azt hiszem, hogy ez egy találó gondolat a jellemzés elkezdéséhez. Hozzáteszem, hogy a ceruzát ragadó kéz pánikból fogott bele a húzkodásba. Nem világméretű katasztrófa pánik volt ez, csak amolyan jajistenem, nehogy azt csinálja, ami ma annyira divatosnak tűnik az sf-ben. A könyv eleje alapján kicsit féltem tőle, hogy Zoli is elveszik a mennyiségi sci-fi írásban a minőségi helyett. Ez alatt azt értem, amikor egy regény írója, feledve az írás igazi lényegét, a szórakoztatást, csak a sci-fire koncentrálva hangulatteremtés gyanánt kimerül annyiban, hogy mindenféle technikai, technológiai műblablába keveredik, amibe aztán, mivel nem minden író ért is ehhez feltétlen, még jól bele is gabalyodik - vagy éppen a tények vagy a kitalációk fél-élettelenül, cél és szerep nélkül sorakoznak egymás után az oldalakon. Persze tévedtem, mindenesetre a ceruzás aláhúzkodás tanulságos volt, pár tucat oldal után már mindenfélét aláhúzogattam, ami tetszett, vagy ami éppen nem, aminek úgy gondoltam később utánanézek, így az eredeti idea, ami a kezemet vezette, hamarosan átalakult a rögzítendő, emlékezendő élmények regisztrálásává. Az egyik első dolog, amit aláhúztam már a legelején, a technika kategóriába tartozott és az aerogél volt. Mondhatnám, hogy a tudatalattimban volt valami információ róla, és volt is. Külön-külön tudtam értelmezni az aero és a gél szavakat is. Csak együtt nem hallottam még róluk. Pedig van ilyen.

Ez a kép a wikipédiából van. Az a ronda, nagy, téglaszerű izé, na az egy tégla. Az alatta lévő, füstszerű, alig látszó valami pedig az aerogél:

Aki el szeretné olvasni, hogy mi is ez az anyag és mire is jó, az megteheti itt .

De akadnak mobok, szemmozgáslekövetők, memoidok, vízpárára vetített reklámok, satöbbik. Szóval ez és az ezekhez hasonló technikai kitérők és a végkifejlet lényei (szándékosan nem írom le pontosabban őket) megérnek egy 10-est szerintem a sci-fi elemek kategóriában. Teljesen korrekt, egyszer húztam össze a szemöldököm, amikor az e-papírokról volt szó, de az is elfogadhatóan magyarázva, indokolva lett egy oldalon belül. Egy picit furcsállottam, hogy hát digitális aláírás is van, meg miegyebek, nem kell ehhez már papír feltétlen semmilyen formában sem, de logikailag jól ült a helyén.

A történet leginkább egy realista SF, egy közeljövő, amiben Frankie nem megy Hollywoodba.

A kiindulópont a közeljövőben van, amikor már eldőlt, hogy az ember, anyagi, fizikai és technikai korlátok miatt nem a világűrbe megy, hogy új, benépesíthető bolygókat keressen: erre a klímaváltozás és a túlnépesedés miatt már nincs ideje, arról nem is beszélve, hogy miliárdos nagysegrendű áttelepítésre egyetlen űrprogram sem adhat kielégítően gyors választ. Így hát ehelyett az emberiség időutazik és átjárókat teremt különböző földtörténeti időkbe, ahova kitelepítési program keretein belül, szervezetten, engedélyek alapján kerülhetnek ki az emberek a súlyos problémákkal küzdő jelenből. A szempont, hogy a Föld történetének olyan időszakaiba nyissanak kapukat, amikor a felszínén még/már nem járt ember. A jelen mellett 3 “új” Földet találnak így, a Firn-t, ami a ránk váró nagy jégkorszak után van, az Aurórát, ami egy újabb jégkorszak végén található és az Édent, egy felmelegedő periódusban lévő időszeletet, paradicsomi állapotokkal. Remélem nem kevertem össze őket. Az idő ugye kissé még a relatívnál is relatívabb fogalom ebben a könyvben, az emlékezetem pedig rövid.

Tetszett az alapötlet realizmusa nagyon - és ha az időkapu nem is számít újdonságnak az sf-ben, ezt így még nem közelítette meg senki (vagy csak nem olvastam). Hiteles is, mert az út, amin járunk, valóban ide vezethet - feltételezve, hogy valaha is képesek leszünk az időutazásra. A legszigorúbb logikával felépített történet, alaposan átgondolt gazdasági, technikai, ökológiai háttérrel, nagyon jól megfogva a multik országhatárokon átnyúló hatalmát, szerepét és a köréjük fonódó, új értelmet nyert terrorizmust. Fél pontot azért vontam le, mert még ha nincs is új a nap alatt és az időutazást vesszük elő - az időkapukról lehetett volna egy picit többet is beszélni. Meg az Éden miatt, ami nem lett kellőképpen kifejtve, pedig pl. ahogy a jelenben kutatták a Firn idők emberének nyomait, lehetett volna egy újabb szál erről az Éden idejében is, esetleg tárgyi emlékekkel súlyosbítva a Firn-Föld rejtélyét. De magyarázható lett volna az égő csipkebokor és a tízparancsolat is például, de ez csak egy kósza gondolatom volt olvasás közben. Nekem ezek csak fél pontnyit hiányoztak, ennél többet nem lehet elvenni az egyébként nagyon alaposan kidolgozott részletek miatt. Már csak azért sem, mert az író zseniálisan jól ötvözi a múltat, a jelent és a jövőt a történetben, főképp a használati tárgyakon és az egyes helyszíneken található életkörülményeken keresztül. Sokkal több mindenre gondol, mint amire nem és végülis a Keringés nem egy lexikon. Bár amilyen alapos, néha ezt hiszi az ember. Rögtön a regény legelején Budapesten vagyunk, az újban, jobban mondva a kiindulóponti jövőben, ahol a városon uralkodó hangulat kissé amolyan Sziget Fesztiválosan kaotikus, csak Kitelepülő Fesztiválnak hívják és nem 1 hétig tart. Utazók, maradók, reménykedők, mint a Földgázháborús veterán a szamovárral, aki max egy szociális kvótában reménykedhet, nem a valós kitelepülésben, körülötte mobokkal a piacon a sátorvárosban, ami nanoszerkezetekből és aerogél fóliákból készült.

(ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert részletkérdés, de raktam egy felkiáltójelet az egyiptomi helyszínnél a következő mellé: “… a blogger orrát megcsapta a sült kipufogógázok sertészsír szaga.” Khm, ezt azért kétlem, tény, hogy csak enni nem szabad, no de nem is nagyon tartanak sertést, miért pont ilyen bioüzemanyagot importálnának - ha importálni kellene egyáltalán, amikor ennek az üzemanyagnak pont az elérhetősége és olcsósága a legfőbb előnye?)
Történet: 9,5

A három fő karakter Nina Sorger, az énekesnő, Baran, a blogger és Emilia, a paleontológusnő. Mindhárom karakter nagyon jól kitalált, kidolgozott és nagyon jól megírt, mindegyik hiteles, ha egyszercsak besétálnának az ajtón, nem csodálkoznék, annyira élnek. Említésre méltó még két, remek alakítást nyújtó mellékszereplő is, az újságíró Bill Jackman és Vivianne, az ápolónőből előléptetett terrorista. Egyszerűen filmvászonra kívánkozóan láthatóak, élvezhetőek a helyzetek, a párbeszédek, a történetek és az akciók.
De nem ezért dicsérem elsősorban, hanem azért, mert egyetlen fő karakter sem tűnt el, fakult ki a könyv végére, minden fejezetnek, helyszínnek megvolt a maga világa, a maga főszereplője, mígnem a könyv végén össze nem futottak a szálak - és ők hárman. Demokratikus megoldás volt, hogy egyikük sem lett a másik fölé emelve és remekül illeszkedett a csattanóhoz, mert végülis a történet lényege sem róluk szólt, csupán mindhármuknak szerepe volt benne. Így volt ez jó és noha Zoli a blogjában kicsit kesergett azon, hogy a szerkesztés során kimaradt egy szövegen túli játék, ami Barant tette volna meg már olvasás közben is egyértelműen a teljes történet elmesélőjévé , erre most kivételesen azt mondom, hogy ha rossz nem is lett volna, de így jobb, dicséret a véletlennek vagy a szerkesztőnek.
Karakterek: 10

Általában a legtöbb sci-firől elmondható, hogy apróbb banánhéjakon csúszik el a sztorik olvasmányossága, olyan banális dolgokon, mint hogy képtelenek rövid leírásokban szemléltetni, érzékeltetni a világot, amit teremtettek, ezért sokszor több tíz oldalra van szükségük ahhoz, amit a Keringésben Zoli le tudott rendezni 1-2 mondatban, még jobban odaragasztva az olvasót a fotelhez. Kicsit tanakodnom kellett, de a nyertes bekezdés ennek szemléltetésére végül ez lett:
“Arról kezdett ábrándozni, milyen lenne, ha az apja valóban kivinné innen, át az Auróra-Földre, és újra együtt élhetnének… Még Lioráék is mennének, bár ők kizárólag az új Izraelben lennének hajlandók letelepedni, ahol a néhai tengerfenék kibucainak lakói feltörik a sós pusztaságot. Liora ott boldog lenne: a tenger másodszor is szétválasztatott a kedvéért.”

Eltekintve attól, hogy a hajlandók helyett a hajlandóak még szebb lett volna, ebben a képben minden benne van arról, hogyan változott, illetve hogyan változik majd a föld kétmillió év múlva, de mégsem száraz tényeken keresztül ismertet. És hát nemcsak ennyi ez, már a könyv legelején is előrevetíti, hogy bizony a vallások, a hit és az ideológiák ezekben a “jövőkben” ugyanúgy meghatározóak, mint a jelenben. Hisz ugyanazok a gyökerek. Az időutazás, bármennyire is egy új, tiszta lapot adhatna az emberiség kezébe, valójában nem teszi, mert ahhoz az kellene minimum, hogy az emberiség egyes korokban élő kolóniái mindenféle szempontból elszakadjanak egymástól… A könyvben persze számtalan szebbnél szebb kép és gondolat van ennek szemléltetésére, ez csak egyetlen kiragadott példa, ami nekem nagyon tetszett. Szeretem, ha valaki tud festeni a tollával - vagy épp a billentyűzetével és Zolitól nem is vártam mást, mint tökéletes festményeket.
A leírások éppen ezért 10 pontosak nálam.

A csattanó is szép és korrekt. De itt szemrebbenés nélkül levontam két pontot - minden elismerés mellett -, mert azok táborába tartozom, akik szeretik, ha az orruknál fogva vannak vezetve és már zigóta korukban is Agatha Christie rajongók voltak. A történet csattanója nagyon hamar kikövetkeztethető, a kilövőállás szó olvastakor már tudtam, mi lesz a vége, és ha nem lett volna lebilincselő a stílus és nem ilyen jól megírott a regény, nem biztos, hogy végigolvastam volna. Így viszont ennek ellenére se tudtam volna letenni, mert érdekelt mi lesz Barannal és Vivianne-nel, hogy sikerül-e az akció, orrbavágja-e valaki végre Jackmant, elkapják-e a társaságiak Emiliát és Nina megtalálja-e az apját?
Csattanó: 8

Szóval nekem ez a könyv 9,5 pontos. Olvasás közben pedig szinte végig arra gondoltam, hogy igen, ez az első olyan kortárs hazai sci-fi, aminél nem kellett elnézőnek lennem. Erre a könyvre szerintem úgy fogunk emlékezni tíz év múlva, mint a magyar SF egyik nagy mérföldkövére.

… hogy egy egész ország lakosságát olvasásra bírják? Hát például egy Hugh Laurie, mindenki Dr. House-a, ki más. Mivel roppant mód tudom utálni amikor kéretlenül akarják lenyomni a torkomon a napi betevő betűadagot, ezért -  bár magát a színészt kedvelem, elvből nem vettem meg a könyvet. Nem tetszett a könyv körüli reklámkampány, a borító, a kötés, és úgy egy az egyben hánynom kellett az egésztől. Természetesen semmit nem jelent, hogy tudatos vásárlóként a környékére se mentem, és tőlem meglepő módon még csak meg sem tapiztam - így is nyilván ott van (jelenleg) a 2. helyen mind a Libri, mind az Alexandra eladási listáin.

Mi a gond a borítóval? Nem sok, azon kívül, hogy jellegtelen - leszámítva, hogy persze Laurie fényképét szemérmetlen módon használja reklámcélul, viszont annyit már nem érdemelt meg az író, hogy a neve is a borító előlapjára kerüljön. Tiszta mázli, hogy a gerincről nem hagyták le. Hát kit is érdekel az író neve, tényleg, végülis ez egy könyv, minek az az előlapra, ha úgyis azért adnak majd el belőle 50 ezret, mert rárakták Dr. House fényképét? Mintha arcon köpnék a saját kiadványukat, plusz még az összes vásárlójukat is. És milyen címet adott neki a fordító? Hát azt, hogy Balek (pedig az angol címe The Gun Seller). Mikor először láttam a természetesen kiemelt helyen a kirakatban, majd garmadával a boltokban, röhögtem is ezen egy sort, gondolván, hogy tényleg mindenki balek, aki megveszi. Mert ezt a fajta reklámot már arcátlanságnak tartom és számomra kb. azt az üzenetet hordozza, hogy fénykép nélkül attól féltek, hogy a kutya se venné meg. A kiadvány minősége pedig kb. B- kategóriába sorolható, pedig a 2600 forintos ár mellé már dukálhatott volna valami igényesebb megjelenés is. 

És mivel most már senki se hinné, hogy ezek után ezt a könyvet én valaha is megveszem, közlöm: de igen. Mentségemre legyen mondva, tényleg nem akartam. Csak aztán láttam egy ajánlót, aminek nem bírtam ellenállni, így tegnap meg is vettem. Utálom magam érte, de hát minek tartom az elveimet, ha mindig azok szerint is cselekszem, még unalmas leszek. És az ilyesmi amúgy sem divatos manapság, így hát fejlődök a korral. 

Két darab nagyon egyszerű okom volt a beszerzésére:

1) Kiolvastam a Keringést és nincs újabb László Zoltán könyvem (ezt egyébként nagyon nehezményezem)

2) P. G. Wodehouse. Ugyanis a netes könyvismertetőben volt egy ilyen mondat: “Rejtő Jenő és P. G. Woodhouse legjobb napjait idéző karakterek, lendületes cselekmény.”

(Mielőtt bármi mást mondanék, csak annyit jegyeznék meg, hogy… P.G. WODEHOUSE… Nem Woodehouse, még ha valóban ú-nak is ejtjük.)

Igen, Wodhouse már más tészta, ráadásul Laurienak a helyzeti előny mellett, miszerint ő is angol, így vélhetőleg az akasztófahumor genetikailag bele van kódolva, még a múltja is predesztinálhatja alkalmas utódnak, hisz játszott a Fekete Viperában, valamint - nyilván nem a semmiből jött a hasonlat, a Jeeves and Wooster sorozat pár epizódjában (amit jut eszembe valahonnan be kéne szerezni).

P.G. Wodehouse a világ egyik legjobb humorú írója volt (persze Rejtő Jenő után), a Bertie Wooster - Jeeves párosra alapozott könyveinek, történeteinek mindegyikét igyekeztem begyűjteni otthonra angolul és magyarul is, mert legalább 11-est érnek a a 10-es skálán.

Na már most ha semmi mást nem hiszek el az ajánlóból, a Wodhouse-hoz hasonlítással mégiscsak megvetették velem a könyvet. Hogy a fene enné meg, hogy kapom az összes bookline-os akciót a postaládámba, minek néztem meg. Ajánlom a kötetnek, hogy valóban megközelítse Wodehouse legjobb napjait (Jeeves and the Feudal Spirit, Code of the Woosters, Thank you Jeeves, satöbbi), különben olyat kap tőlem, hogy még jövőre is fényképpel fal fele fog zokogni a polcon. Valamelyik hátsó sorba dugva.

És a pocsék borító, gyatra minőség, de persze drága könyv kombó miatt az élvezeti faktorom nem nullára van beállítva, hanem mínusz 10-re. Szorítok a fordítónak, remélem jól dolgozott, a Kelly Kiadóról kialakult véleményemen ugyanis már csak az ő munkája segíthet valamelyest. Aki nem hiszi, és még nem látta, alább megnézheti.

Az elmúlt fél évben új hobbira tettem szert. Mióta megfogadtam a tanácsot, miszerint szép dolog antikváriumi könyveket venni és a klasszikus sci-fit olvasgatni, azért törődjek a mával is, időnként végigzaklatok pár könyvesboltot könyveket keresve és ma rájöttem, hogy ennek a sportnak az addiktív oldalán túl még hatása is van. No persze nem olyan, mint amit az átlag halandó gondolhatna… 

A vonzáskörzetem tartalmaz egy Duna Plaza nevezetű komplexumot, meg rajtuk kívül még a Nyugati téri Alexandráig is könnyen eljutok. Szóval, ha nem is sok boltot, de párat lassan már úgy ismerek, mint a tenyeremet és helyenként már az eladók is megismernek. Hurrá. Évek óta jártam már mindegyikbe, csak eddig az arabszótáraim körüli tortúrán túl más attrocitás nem ért, lévén nézelődtem csak és ha valami megtetszett, elkísértem a pénztárig. Mióta azonban főképp kortárs hazai sci-fire vadászok, minden megváltozott. Tapasztalataimat összegezve elmondhatom, hogy a Libri rendszerezése szerintem úgy szar ahogy van. Ritkán vásárolok bestseller könyveket, no de azon kívül ugye annál többet, így rendszeresen elveszek náluk. A kategóriáik ugyan hangzatosak, de nélkülözik a SCI-FI ITT táblákat, tehát belépvén az ember rutintalan gyermeke elbizonytalanodik, hogy most a regények, a világirodalom vagy esetleg a szakácskönyvek között keresse vágyálmai tárgyát. Mondom, a rutintalanjai - mert én ilyesmivel már nem is fáradozom nevezett üzletben. Ha cél nélküli vadászatra esek be, akkor végigsétálom a boltot, ha meg keresek valamit, megyek szépen a számítógép környéki eladókhoz vagy pénztárosokhoz és megkérdezem van-e. A Libriben általában sosincs semmi sci-fi témában (náluk egyedül F. Pohl Átjáró sorozatát sikerült anno megvenni). Ami miatt mégsem dobom ki a 10%-os kártyájukat, az az, hogy eddig az ő eladóik és hozzáállásuk legalább normális volt. Fel tudom tételezni a dolgozóikról, nem is egyről, hogy valóban szeretik a könyveket. Ez pedig ugye köztudottan nem általános dolog manapság, még egy könyvesboltban sem. 

Szóval a múlt héten egyszer már körbejártam a Plaza könyvesboltjait.

Földszint, Libri, pénztár:

- Jó napot kívánok, László Zoltán új könyvét keresem, a Keringést. Kapható már esetleg Önöknél?

Kis bogarászás, egy ujjal gépelés a 21. században, majd törlés, újragépelés, megtorpanás.

- Mit is mondott, milyen László?

- László Zoltán - magyarázom türelmesen.

Újabb nekifutásra már sikerül, majd közli velem az eredményt:

- Nem, sajnos nincs a rendszerünkben.

Köszike és távozás. Nem szabadulsz, jövő héten újra jövök, tettem hozzá gondolatban.

I. emelet, Alexandra, itt nem beszélgettem elsőre, mert tudom hová dugják a sci-fiket:

SF polcok túlnyomórészt fantasy kínálatának átszaglászása. Mellékhatás van, egész jó helyen is, Csonkolás is van, ippeg mellette, hurrá. Poszthumán nincs vagy csak eldugták, Keringés sehol. Körbekémlelés, egy eladó se látszik a környéken. Maradt a pénztár, határozott léptekkel és vereségem teljes tudatában oda is mentem. Az Alexandrában azonban mindig meg tudnak lepni valamivel… A fentihez erősen hasonlító helyzet ismétlődött meg, annyi különbséggel, hogy itt az eladó jobban tudott gépelni és László Zoltán neve sem volt ismeretlen a számítógép adatbázisának. Hiperballada volt, Keringés nem. Az eladóhölgy ekkor megkérdezte tőlem, hogy biztosan van-e ilyen könyv, egész biztos erre gondoltam? Vettem egy mély levegőt és megtartottam magamnak a véleményem, miszerint vajon mégis miért kereshetem, és úgy döntöttem viccre veszem a dolgot. Közöltem vele, hogy meglehet csak álmodtam az egészet, de azért köszönöm, hogy megnézte. Kicsit furán néztek rám a kollégájával ahogy távoztam, de ez nem zavart, mert én is furákat gondoltam közben.

Múlt hétre ennyi csalódás nekem elég is volt és mivel a Mórót a DP-ben bezárták, a maradék Könyvsarokba már nem mentem be, mert ott se kínálat, se hozzáértés, én meg már pont eléggé felbosszantottam magam az Alexandrában.

Ma ki kellett mennem újra a Plazaba virágcsokrot készíttetni, így a holtidőben gondoltam a rend kedvéért ismét meglátogatom kedvenc mamutjaimat, hátha. A Libriben mázlim volt, mert egy ismerős eladó elgáncsolt szinte már a bejáratnál mosolyogva, hogy segíthet-e. Naná, elmondtam mit szeretnék és már szaladtunk is az Agyhoz, azaz az SQL szerverük bolti manifesztációjához, mert a név ugyan rémlett neki, de a könyv nem. Ez is valami, gondoltam.

Kedvenc eladóm kis idő múlva meg is szólalt:

- Hát, ez úgy látszik még a jövő zenéje… 

Ha a hír nem szomorított volna el kissé, akkor biztos nevettem volna egyet ezen, hiszen egy sf könyv esetében ennél frappánsabb válasz nincs is. Így csak elköszöntem. Majd még benézek.

Irány az első emelet. Már messziről valami megmagyarázhatatlan jókedv öntötte el a szívemet, egész pontosan a mozgólépcsőn állva. Tudtam, éreztem, hogy itt valami most lesz. Kicsit közelebb érve az Alexandrához látom ám, hogy a bolt sötét, de teljesen, pedig az ajtó nyitva, rács fent, tehát elvileg nyitva vannak. Egy szerelő kinézetű srác a bolt előtt gordiuszi csomós játékot játszott egy hosszú narancssárga tápkábellel és még nem volt biztos melyikük fog nyerni. Nocsak - gondoltam -, csak tán nem áramszünet? Mindent megértettem, ahogy közelebb értem.

Az Alexandra teljes személyzete térdelőhelyzetben az üzletben, felmosóvödrök jobbról és balról, mindenki izzad, a bolt pedig úszik (szerencsére a könyvek nem voltak veszélyben). A takarítógép pedig, amit nemrég vihettek oda, áram hiányában némán és lenézően sztrájkolt felettük. Meg kellett állnom egy pillanatra, ilyet azért mégsem láthat az ember minden nap. Tekintetem a múlt heti eladóhölgyet kereste, akit meg is láttam hamar, szinte a lábaim előtt, a bejárathoz közel térdelt és kármentesítette a padlót. Úgy éreztem, hogy elégtételt szolgáltatott az élet. Nekem és a méltánytalanul rendszerbe vagy polcra nem kerülő könyveknek.

Délután megint arra megyek. Hátha….

Ja, mindezek után, szintén valami isteni sugallatra bementem a Könyvsarokba, ahol soha semmit nem lehet megkapni. Volt a rendszerükben a könyvből, sőt pénteken már ebben a boltban is lesz. És tudom, hogy a Károly körúton már megvehetném a Keringést, de nem tehetem. Még csak 2*2,5 boltban jártam és ha ezek után hirtelen egy újabb boltban rögtön és készségesen azt mondanák nekem, hogy: - László Zoltán? Hát persze, hogy van az új könyvéből, nézze csak, ott áll a bolt közepén halomban, mennyit vinne? - már-már csalódott lennék. Végtére is onnan hova lehetne fejlődni? Inkább Keringek még kicsit a Plazaban - pedig a szomorú a dologban az, hogy ha az egyik mamut Károly körúti boltjában már van, akkor lehetne ilyen alapon az összes boltjukban is.

Kéne valami Lumnitzer nővéres kommandó a hazai könyvesboltokba is… Ha pár hasonszőrű, cseppet dilis sci-fi könyvmoly sokat blogolna erről, még a végén el is érhetnénk valamit. Vagy már megint túl naív vagyok?

“A város, akár egy szikrázó ékszer, csillogott a sivatag keblén. Valaha nagy változások és sorsfordulók tanúja volt, de most az Idő csak repült felette. A sivatag arculatán nappal és éjjel váltakozott, ám Diaspar utcáin örök délután volt, sohase szállt le a sötétség. A hosszú téli éjszakák olykor zúzmarával borították a sivatagot, ha a Föld ritkás levegőjében az utolsó nedvesség is összefagyott - a város azonban nem ismert se meleget, se hideget. Nem érintkezett a külvilággal, zárt világegyetem volt….… Az emberek sok mindent elfelejtettek, de anélkül, hogy ezt tudták volna. Tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ahogy az is őhozzájuk - hisz mindkettőt együtt tervezték el. Hogy mi van a város falain kívül, nem tartozott rájuk; ezt kitörölték agyukból. Egyedül Diaspar létezett, másra nem volt szükségük, képzeletük csak ezt tudta átfogni. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az Ember valaha a csillagok ura volt.”

Hát én isten bizony megpróbáltam. Többször is. Nem, vagy csak nagyon nehezen megy. Wilson Pörgésének eljutottam már a feléig kb., már vagy 2.-3. hónapja próbálkozom az elolvasásával, aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy bejön mellé egy újabb könyv, aztán még egy, majd még egy. És valahogy mindig előbb végzek a többivel, mint ezzel. Ez azért is fura, mert az ízlésem annyira nem szokott eltérni a közízléstől, legalábbis az errefelé uralkodótól nem. És most valahogy mégsem tudok egyetérteni az előttem a Pörgést dícsérő szavakkal. Szerintem vontatott, tele van felesleges, a történet szempontjából nemhogy nem kívánatos, de zavaró ömlengésekkel. Lehetne jól megírva ez a rész is, de ahhoz valószínűleg egy női írótárs kellett volna. Persze könnyen meglehet, hogy csak én voltam nem megfelelő ideg- vagy lelkiállapotban a történet elolvasásához, nem tudom. Még nem adtam fel, talán idén még sikerül átrágnom magam rajta. Keményen meg is büntettem magam, Clarke Bölcsőjét, amire több mint egy évet várakoztam az antikvárium.hu-n, szántszándékkal nem veszem elő olvasásra. Desszertnek tartogatom magamnak, míg a Pörgést főételnek. Azt hittem ez jó ötlet, de csak az étvágyam ment el tőle. :-) Ez mondjuk rámfért, szóval ez nem panasz. Mostanában kezdem megkedvelni a mérleget. Már majdnem azt mutatja, amit nem csak elképzelni szeretnék a számlapon.

Szóval a nagy helyzet az, hogy megtiltottam magamnak, hogy mást olvassak, amíg ezzel nem végzek. Csak az a baj, hogy amikor hazamegyek esténként, akkor a tekintetem tudat alatt és tudatosan is a Bölcsőt nézegeti A. C. C.-től. Még pár hete beleolvastam az első pár oldalba és azóta nem hagy nyugodni a történet. Azt hiszem menthetetlenül Clarke fannek születtem, az ő világait, képeit és mondatait imádom. Nem szerencsés dolog ilyenkor bárki másnak mellékerülnie, mert a megmérettetésben tutira könnyűnek találtatnak. És Wilsont nem lehet összehasonlítani Clarke-kal, előbbi kb. olyan nekem, mintha Blikket olvasnék, míg utóbbi a Biblia. Látom, látom én, hogy vannak a Pörgésben ötletek, nem is rosszak, de a kivitelezés nekem, ahogy meg van írva, túlontúl populáris.

Szóval nagy az én dilemmám, ha megadom magam a vágyaimnak és előreveszem a Bölcsőt, utána várhatóan megint nem fogok Pörgést olvasni a fenti okokból kifolyólag. Egy Clarke könyv elfogyasztása módosult tudatállapottal jár nálam, sokszor még hetekkel az utolsó lap után is.

Pedig bőven lenne mit bepótolnom, és még egyéb olvasási tartozásaim is vannak, amik miatt lassan már tényleg nagyon fogom szégyellni magam. Mindenről Wilson tehet! No meg a munka, ami egy kis pihi után úgy csapott le rám, mint dühös kobra a mezei pocokra…