A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Intuíció, empátia, telepátia, deja vu - ki ne használná ezeket a szavakat, kifejezéseket néha? Mindenkivel megesik élete során, hogy néhány szituációban kimerevedik a látott kép és belénk vág a megérzés, felismerés, hogy ezt én bizony már láttam, ez már megtörtént velem egyszer. Aztán azt mondjuk: de ja vuenk van és vagy elgondolkozunk rajta, hogy mi is lehet ez - vagy nem. Vajon ilyenkor csak az agyunk modellezik jobban hirtelen felindulásból és ez az érzés szimplán a telitalálatosan előrevetített közeljövőképünkkel egyezik vagy valami úton-módon egyszer már valóban átéltük azokat az élethelyzeteket, pillanatokat ugyanúgy, ahogy éppen az adott jelenben megtörténik velünk? Ki tudja, többféle magyarázat is létezik erre, mindenkinek megvan rá a kedvenc teóriája gyaníthatóan. Nekem is. Valamint megvan az ennek a témának a kettőségébe pontosan belepasszoló kedvenc könyvem is:

Robert Silverberg: Jövőlátó ember

Tudtommal ‘93-ban jelent meg utoljára a Galaktika Baráti Kör Könyvklub jóvoltából, tehát hacsak nincs belőle újabb kiadás, ez a könyv sem elérhető a könyvesboltokban sajnos. Az antikváriumokban viszont fellelhető, ajánlom minden SF rajongónak ezt is kötelező darabként.

Talán kicsit fura, hogy a nagyon szabadon értelmezett időlistámban ez a könyv a 4. tételként jelenik meg, úgyhogy itt tisztáznám újra: nincs sorrend a listámban, mindegyik idővel kapcsolatos felsorolt könyvet, novellát elsőnek tekintek a maga időkategóriájában, mivel nem egyformán és nem egy irány felől közelítik meg az időt és ez a lényeg. Poul Andersoné egy remek kis akciósztori, érdekesen ötvözve a történelemmel, Simak könyve az emberi evolúció és idő kapcsolatait feszegeti, az emberben rejlő képességeket, James Blish Közös Idője pedig a technika-ember-idegenek kapcsolatról beszél a gyorsulás és a fényt meghaladó sebesség függvényében. Silverberg is az időről írt ebben a könyvben, de megint kicsit máshogy: behozta a képbe a jóslást, a sztochasztikát mint tudományt. Meg még mást is…

A könyv onnan indul, hogy lehet-e modellezni a jövőt? Lehet. Lew Nichols egy felkapott sztochasztikus “jós”, aki tudományos alapon foglalkozik a jövő előrevetítésével és mivel a modellje igen jó, sokszor beletalál a történésekbe. Nagyon felkapott személyiséggé is válik, tanácsadó lesz belőle, fontos szerepet tölt be a politikai életben: az Egyesült Államok egy jövendőbeli elnökének karrierjének formálásában kapja meg a szürke eminenciás szerepét. De Nichols csak tudományosan modellez, pontosnak és megbízhatónak számít, de nem látja a jövőt… Martin Carvajal, a világtól félrevonultan élő, idősödő, halálát pontosan ismerő és váró ember azonban igen. Kettőjük útja - és sorsa - kereszteződik a könyvben, ami nem arról szól, hogy melyikőjüknek van igaza. Nichols előrejelzései kapcsán egy ponton megijed, hogy mit és kit is szabadított ő rá a világra és saját felelősségét kezdi el kutatni, ennek kapcsán pedig azt, hogy a jövő valóban megváltoztathatatlan-e. Azt hiszi ugyan, hogy amit ő előrevetít jövőt, az megváltoztatható, de nem tud mihez kezdeni azzal a jövővel, amit Martin Carvajal lát és ami valóban úgy meg is történik. Martin Carvajal bizonyos tekintetben véve jobb nála. Carvajal, mivel látja benne a tehetséget és tudja amit tud, őt választja ki, hogy megtanítja látni, látnokká válni.
A könyv központi témája ez a tudományosságon túli, megmagyarázhatatlan képesség a jövőlátásra, látnokságra és ennek kapcsán az, hogy valóban szentírás-e az, amit előre meglátnak a Martin Carvajal típusú jósok. Nichols tényeket és körülményeket figyelembevévő modellje aztán a könyv végére kiegészül, “tökéletesedik” annak a látnoki képességnek köszönhetően, amit ettől a világtól és fejlődéstől szándékosan félrevonultan élő, bizonyos szempontból tökéletes, más szempontból azonban meglehetősen földhözragadt és végzethívő mestertől tanult.

És hogy a jövő lényege miben is áll, hogy megváltoztatható-e vagy megváltoztathatatlan, hitkérdés vagy tudomány-e vagy sem és hogy mindezen fogalmak egyáltalán értelmezhetőek-e és számítanak-e: az kiderül a könyvből. Néhány kérdésre igen, néhányra nem a válasz.

Elég sokat töprengtem, hogy mi legyen a 3. helyen megemlített könyv avagy novella és végül, mivel már az első bejegyzésben is említettem az időkerülőket és a Star Trek térhajtóművét, no meg mert valami érdekes dolog folytán többször is felmerült a Gyilkos Idő című antológia, amiben az én egyik jelöltem is tartózkodik, így hát őt veszem itt most elő. Novella, márcsak azért is illeti meg a 3. helyen megemlítést, mivel a novellákat legalább ugyanolyan jónak tartom a sci-fiben, mint a regényeket. Általában könnyedebb történetek, több teret hagynak a képzeletnek, mert nincs idejük mindent megmagyarázni. Szóval elgondolkodtatóbbak és tanítóbbak néha. Persze ez nem kritika a regényekkel szemben, csak a kettő nem ugyanaz egészen.

James Blish: Közös Idő

“A tudományos-fantasztikus irodalom művelői legtöbbször az idő fogalmával játszanak, új játékot szinte már lehetetlen kitalálni. Jim mégis kitalált egyet, és bizonyos vagyok abban, hogy nagyon keményen dolgozott a szabályok körültekintő, gondos kimunkálásán.” (I. Asimov)

A Star Trek rajongók valószínűleg ismerik, a térhajtómű egyik atyja (is) volt, ha jól tudom. Hát, a Közös Idő című novellában is nagyon zavarta az idő, mivel itt is ezzel játszott. Az írásban szereplő hajó, ami a 2. ilyen típusú a kísérletek sorában, gyorsabban halad a fénynél, és a benne utazó Gerrard arra eszmél, hogy rájött, miért halt meg az előző hajó két utasa. Noha a mű jórészt az idő gyorsulásának és lassulásának lehetséges élet- és elmetani kérdéseit is feszegeti, a célja és mondanivalója egy része mégiscsak a Centauri bolygóval kapcsolatos, ahová megérkezvén Gerrardnak érdekes élményben lesz része az ott lakók által. Szeretné az ott szerzett tudást hazahozván felhasználni az emberiség építésére, de ahogy visszatér a földre és a normál, a közös időbe, minden tudása lassanként csak egy álom marad…

A Gyilkos Idő c. antológiában ezek mellett még számos remek novella található, például Arthur C. Clarketól az Isten kilencmilliárd neve, szóval nemcsak ezt a novellát ajánlom onnan, hanem az egész könyvet. Ha véletlenül ráakadtok valahol, mindenképp kosárba való.

A minap szokásos űrkitöltő sétáim egyikén szembejött velem egy könyvespolc, azon is egy fekete borítójú könyv, aminek a címe már messziről vonzott. Végtelen Csillagtér. Felsandítottam a kategóriára; Világirodalom. Éppen semmi ilyesmit nem kerestem, így is van egy kis restanciám olvasnivalók terén és valójában azért mentem be a boltba, hogy hátha találok valami könyvet az átkos utáni, de még az elmúlt kor égisze alatt működő magyar hírszerzésről. Imádom a titkokat és ez, ugyan a szelleme még nagyon is itt lebeg körülöttünk, én legalábbis sűrűn érzem, nem egy túlpublikált téma. A keresésem azonban ezúttal se vezetett sehova, sehol semmi, de semmi. Nem a háború érdekel, nem 56, a 70-es és 80-as évek izgatnának. Kicsit elszontyolodva mászkáltam tovább az SF részre. Ott gyorsan be is gyűjtöttem az Éjszakai Őrséget, de valahogy még hiányérzetem maradt. Vonzott az a cím és vonzott az a borító is, így visszanéztem és aztán vissza is mentem. Fekete alapon a sötétségből fényképezett, boltívekkel tagolt folyosó, amit felülről megvilágít a napfény. Szabályosan osztott borító, egységben, harmóniában, finom eleganciával úgy részekre osztva, hogy a kép ott is van, de nincs is ott semmi, csak egy álomszerű dolog. Nem tudom általában ki hogy és mi alapján választ ki egy könyvet, én vagy baráti ajánlások alapján, vagy mert olvastam egy kritikát, esetleg mert valamelyik kedvenc írómtól megjelent valami újra. Ha magam választok valami teljesen újat, akkor viszont ez bonyolultabb ügy, de talán nem is olyan fura a kémiám. Van egy külön rigolyám az antikváriumos példányokra és a könyvesbolti, frissen nyomott típusokra. Az első, aminek meg kell érintenie, az a cím. A második az összhatás, ami a külalak főleg. Borító, grafika, kötés, én sajnos még ilyenekre is érzékeny vagyok. Biztos sok jó könyv mellett mentem már el így, de amit minden rigolyám alapján kiválasztok, az általában valóban jó könyv szokott lenni. Lehet erre legyinteni és azt mondani, hogy eh, mit számít a borító, a kötés, a grafika: nekem igenis sokat elárul. Ha igénytelen, akkor én óvatos leszek. Nem látom a garanciát arra, hogy a tartalom igényesebb lesz: valaki ugyanis jóváhagyta azt a kötést, azt a borítót, azt a grafikát. Nekem ezek beszélnek. Természetesen azért a cím a legfőbb úr, szóval ha az nagyon-nagyon megfogott valamiért, akkor valószínűleg leveszem a polcról megtapizni és beleolvasni akkor is, ha nem értek egyet a kötésével. De… néha elkap egy érzés… Ehhez persze kell, hogy előtte minden alapvető igényemnek megfeleljen, mert ha így van, akkor ez az érzés nem ereszt. Általában ilyenkor a tartalom elolvasása előtt csak leveszem a polcról, megfogom és még ábrándozok egy kicsit: vajon mi lehet benne? Titok. Minden könyv egy titok. Ez volt zsenge ifjúságom legfontosabb felismerése. Minden könyv egy titok: nyisd ki, olvasd el, találd meg. Ez most biztosan nagyon szentimentálisan hangzik, pedig valójában nem vagyok egy csöpögős alkat korántsem. Csak van 1-2 témakör, 1-2 dolog, amikben mégis. Ezek vagyok én valójában, minden más elviseli a felszínt és hordja az álarcot, amit ráaggattak. Egy olyan korban élünk, amit már annyira túlszabályoztak, hogy alig hagynak teret a képzeletnek, nincsenek már királyságok, királyok, hercegnők, bohócok és boszorkányok, kalózok, nincsenek már elásott kincsek máshol, mint a gondolatainkban - és mások gondolataiban. És én ezekre vadászom már nagyon régóta. Az SF is így fogott meg, piócát is fogtam vele, mert azóta se ereszt el, de nem is kell ennek máshogy lennie.

Szóval N.M. Kelby: Végtelen Csillagtér. A címről nem kell beszélni, csak az lepett meg, hogy a világirodalom kategória alatt van és nem máshol, a borítóról pedig már beszéltem. Keménykötésű… Bizony az. A borítópapír külön védi a kötést. Egyszóval minden egyben volt vele és jött is az érzés. Remélem a Hubble űrteleszkóp sosem szűnik meg, olyan gyönyörű képeket kapunk tőle. A hangya csillagköd jutott eszembe. Aztán kinyitottam, hogy elolvassam a tartalmat, de valójában ekkor már biztos voltam benne, hogy ez a könyv bizony eljön velem a kasszáig. Maga a tartalom kicsit fura dolgokat hozott elő belőlem, mert világossá vált, hogy ha közvetve is, de a regénynek a második világháborúhoz is lesz köze. Ami témával kapcsolatban én bizony már nagyon unom a mártírizmust, a kioktatást, azt hogy fél évszázada nem vagyunk képesek elereszteni a sérelmeinket, amik már nem is a miénkek pedig, hanem a nagyszüleinké és a szüleinké. Szóval a második világháború, noha a borzalmait tudom, olvastam, nem is veszem semmibe őket, de nem kívánok tovább azonosulni velük. Érdekelnek a háborúk, a csaták, a motivációk, de főleg ez utóbbi  szempontból érdekelnek. Attól, hogy én nem öltem meg soha senkit és nem ártottam senkinek, az tud érdekelni, hogy mi képes másokat rávenni erre. Remélem sikerül ezt úgy leírni, hogy senkit ne bántsak meg vele, nem áll szándékomban. Szóval a tartalomnak nagy mázlija volt, hogy még véletlenül sem érződött belőle semmiféle nevelési célzat, ítélkezés: a joilot-curie házaspár egykori asszisztensének sötét és titokzatos múltját vezette be, ami a mai valóságban egy díjátadóig vezetett, ahol ezen asszisztensnő lánya kapja a kitüntetést, aki kutató, de nem az atomenergia, hanem a csillagászat területén. Ezen belül is a fekete lyukak terén végzett kutatásaiért. A helyszín Párizs és a díjátadó előtti estén az amúgy kicsit elmeháborodott és nagyon titokzatos édesanya öngyilkosságot követ el. A lánya pedig rájön, hogy semmi sem véletlen. A titok, ami az anyja életét keresztülszőtte és az ő fél életét is, ott indult, azon a helyen. És elindul, hogy megkeresse az édesanyját a múltban, a motivációit a hallgatásra, a titkaira, az életére és az önmaga által választott halálára. A könyv ebből a szempontból nézve nem sci-fi. Viszont a könyvet olvasva megértjük az édesanyát, aki az atombomba összehozása után már csak a saját álomvilágában élt többnyire és mindent feltett egy teória igazolására, ami arról szólt, hogy mivel porból leszünk és porrá válunk, mindig részei maradunk az univerzumnak és mivel mindannyiunk egyedi, ezért miután valaki meghal, valamilyen módon és valahol a világűrben megmarad a nyoma. Ez viszont már sci-fi. A regényt keresztülszövi ez a szál és még vagy 3 másik folyamatosan. Az író tehetségének hála, követhető, nem idegesítő módon.

Összességében egy elegánsan, igényesen megírt, valódi irodalmi alkotás, egy nagyon tehetséges kortárs szerzőtől. A kiadónak és a fordítónak pedig külön gratulálni kell sajnos: Scolar Kiadó - nincs tele hibával, azt hiszem egyet sem találtam, legalábbis nem emlékszem (nagyon tudnak zavarni). Szóval ez egy jó könyv, egy olyan könyv, ami minden igényt képes kielégíteni, még az olyan házsártos sárkányokét is, mint amilyen én vagyok. Tudom ajánlani bátran mindenkinek. Tökéletes példája szerintem annak, hogy a világon vagy minden sci-fi vagy semmi nem az. Az meg gondolom nyilvánvaló, hogy én az előbbiben hiszek.

És picit offként, nem tudom Merras erre jár-e majd, de a tegnapi napjának blogjához hozzáfűztem megjegyzésként, hogy érdekelne mit gondol a blogok létjogosultságáról és időtállásáról. Állítólag van egy kristálygömbje, egy véleménye és még piszkozata is hozzá. Bár a blog egy kicsit más, mint a könyvek, de összecseng a két téma valahol bennem, ha már arról beszélünk, hogy ezt így legalább az unokáink is látni fogják. Haladunk a korral, én is rávetemedtem a blogírásra most új alapokon és bízom a technikában, de alapvetően könyvpárti vagyok. Van a kettő között különbség, ami lehet, hogy már csak nekünk létezik így… Na, nem ragozom túl, mert megint kapok a fejemre, hogy hosszú lettem.