A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

“Ez a legvonzóbb historiográfia, amit ember csak el tud képzelni, Steve. A nappali álmok fontosak. A történelem soha meg nem valósult, iszonyatos lehetőségei. Ahol a valóság egy meglepő pillanatra kaput tár, és szabad kilátást enged egy másik realitásra - no igen: azokon a pontokon vannak az emberi fantázia tárnái. És ha ennek a világnak egy szép napon csakugyan szét kell hullania, akkor lakóinak fantáziahiánya miatt hullik majd szét.”

Nemrégiben jelent meg a Galaktika gondozásában Jeschkétől a Cusanus-játszma című, kétkötetes mű, aminek fülszövege számomra vonzó volt. A német klasszis nevét hallomásból már ismertem, a könyvespolcaim meg tárolták A teremtés utolsó napját, mint egyik legjobb művét, amit még nem volt szerencsém elolvasni. Viszont mivel éppen befejeztem egy könyvet, gondoltam mielőtt meggondolatlanul elrohannék a boltba közelebbről is szemügyre venni az új könyveket, előbb megnézem, hogy tényleg jó-e a fazon.

Nos, néha, bár nagyon nem szeretem ezt mondani, egyet kell értsek gondolatban azzal, hogy a hazai sf még gyerekcipőben jár. Egy ‘90-es kiadású, Kemény Dezső féle fordítás van meg A teremtés utolsó napjából, és ugyan a borítója annyira botrányos, hogy elgondolkoztam rajta, hogy ezt tömegközlekedési eszközön nagyon ciki lesz elővenni, mire a végére értem, már nem érdekelt. Egész jópofa az a bambán vigyorgó, növényevő őshüllő rajta. A helyenként régies szóhasználattól eltekintve is átüt, hogy ez egy gyakorlott, tehetséges író alkotása és egy alaposan átgondolt történet, időről, olajról, soha véget nem érő háborúkról és mindennek a véres, küzdelmes egyvelegében a történet középpontjában mégis az útját kereső ember áll. Az elődei kíséretében, a múltjába zártan és többezer lehetséges jövő terhétől sújtottan.

Pedig az elejét olvasgatva azt mondtam rá magamban, hogy eh, ponyva, túl sokat beszélnek a karakterek, nem jó a jellemábrázolás, a főszereplő igazából csak mintha a sztori harmadában válna az író fejében is főszereplővé, és ha már sztori: régen volt már ez így aktuális, nekem ma már lerágott csont és kizárt, hogy valami újat mondjon. Aztán a történet harmadától úgy magába szippantott a történet, hogy döbbenten vettem észre, hogy hopp, mindjárt elfogynak a lapok. És a véleményem is megváltozott, amíg a végéhez nem értem.

Gyakorlatilag A teremtés utolsó napja egy nagyon jó könyv, jó és élénk sztori, amit a hátrányának tartottam, azaz hogy a karakterek folyton pofáztak benne, az később előnyére vált, de… A nagy bajom az volt a végén, hogy dacára a kidolgozott közbülső tartalomnak, a legvége pocsék lett. Határidőre kellett vajon írnia? Úgy fel voltam háborodva az összecsapottságán, hogy hirtelen még az is feltűnt, hogy igazából a történet tudományos részei is csak egy geológus-történészt tudnak teljesen elbűvölni, nagyon nem erőltette meg magát a jövőt illetően. Van valami távoli múltba vesző utalás emberekről, akik még korábban érkeztek és próbáltak jelet hagyni az utókornak, amit az már jól nem értett meg persze, de azért a jelen társaságból páran el akartak indulni megnézni ama bizonyos jeleket, hátha jutnak vele valamire… Majd két percen belül kinyírta őket egy akna. Tulajdonképpen semmi nem derült ki a végén, maradék vadnyugati Steve szépen fogta magát előember társával együtt, és elügettek a naplementében Afrika felé, még annak a lehetőségét is egy vállrándítással kihagyva, hogy bepillantást nyerjenek az “angyalon” keresztül a jövő világába. Aztán szevasz, történet vége. Ezzel biztos fognak páran vitatkozni, de szerintem csúnyán összecsapottra sikerült a végkifejlet, idő és továbbgondolás híján a legegyszerűbb befejezést választotta Jeschke, pedig sok minden mást is kihozhatott volna belőle. Nagyon fájlalom, hogy nem tette meg.

No de azzal kezdtem, hogy a hazai sf gyerekcipője. Dacára annak, hogy ennek a történetnek csak a belső részei jók, mégis letehetetlen, jók a leírásai, jó a történetvezetés, és ennyi cselekményt, párbeszédet tényleg nem lát minden nap az ember az sf-ben: és ha ezt össze lehetne adni azokkal a remek gondolatokkal, csattanókkal és tudományos összetettséggel, amit a kortárs hazai írók némelyike ki tud csiholni magából - akkor mi lennénk a jövő sf nagyhatalma.  A fenti idézet meg szerintem a könyv legjobb gondolata volt.

Halvány segédlila fogalmam sincs, mert nem néztem utána, de gondolom magyar kiadásban az Ezer ragyogó nap címet kaphatta Khaled Hosseini újabb könyve. A Kite Runners (Papírsárkányok) óta mindig felfigyelek, ha meghallom Hosseini nevét, mert az egy remekmű volt, így mikor múltkor egy kollégámmal könyvekről, írókról, nézhető filmadaptációkról beszéltünk, érdekes módon szóbakerült Hosseini neve. Azért érdekes, mert a kolléga, akivel a párbeszédet folytattam, amerikai és abszolút nem az a kategória, akiből kinéztem volna, hogy ilyesmit olvas. Amolyan csupa öltöny és nyakkendő típusú marketinges fazon.

Másnap az asztalomon találtam a könyvet, akkurátusan és oda nem illően post-it note-tal ellátva, nagyjából olyan kísérőszöveggel, hogy feel free to borrow it as long as you’d like to. Ezt most csak azért jegyzem meg, mert tényleg elég sokáig tartott befejezni, így a kísérőszöveg sorsbeteljesítő lett végül, de még mindig jobban járt, mint Wilson Pörgése, amit legszívesebben a kukába dobnék, ha képes lennék ilyesmit tenni egy könyvvel is, pedig itt mindenki rajongásig szereti.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a lassú haladás oka részben a munka és a konstans időhiány is volt. De nemcsak ez járult hozzá, hanem az is, hogy időnként úgy elszomorodtam attól, hogy mivé vált az író, hogy elkeseredésemben kiolvastam a Viking visszatért és egy Lawrence Block könyvet is.

És miután kellőképpen lealázónak tűnök fentiek alapján, ideje megjegyeznem, hogy sem a könyvvel magával, sem a történettel nincs tulajdonképpen semmi gond. Technikailag nézve ez egy jól megírt sztori, az író hihetetlenül jó érzékkel tudja átadni Afganisztán közelmúltját, jelenét és kicsit ugyan az én ízlésemnek túlzó mennyiségű idealizmussal tud hinni a jövőjében is. Nincs ezzel semmi probléma, ha az amerikai piacnak írunk könyvet, azzal az alig maszkolt szándékkal, hogy beleverjük a dummiek fejébe, hogy hát izé, nálunk sem mindenki terrorista ám, mi csak a szerencsétlen áldozatok vagyunk. Időnként ugyanis számomra a kimerülés határáig szájbarágós és nem egy ponton agymosó, túlzásba vivően tanító, magyarázó volt. Legalább ötven oldalnyi mellébeszélést ki lehetett volna húzni belőle. Mondom ezt én, aki szereti a keletet, minél közelebb, annál jobb alapon és tisztában vagyok azzal is, hogy más a szellemiség, más a közlési mód. Tudom és elfogadom, sőt szeretem is a mentalitást, ahogy folyton rágódnak mindenen, ezerféle megközelítésből és érzelmesen tálalva, de egy bizonyos ponton túl ez célját veszti számomra és átcsap manipulációba. Azt pedig utálom, még ha paradox módon meg is tudom érteni a nacionalista írót, aki segíteni akar azáltal, hogy a népét az írásain át közelebb vigye a totálisan eltérően gondolkozó nyugathoz. A Papírsárkányokban tökéletesen csinálta, a történet hordozott egy másik történetet a sorai között, önmagában is megállt volna mindkettő a lábán, pont annyit mondott, mint amennyit hallgatott, az olvasóra bízva a konklúziók levonását, valamint megdöbbentő és sokkoló volt. Az Ezer ragyogó nap viszont szimplán csak egy önkényes másolat az elődjéhez képest. Jól van megírva, a csavarok is a helyükön vannak, egyik-másik még meglepő is, de aztán nagyjából ennyi. Nem átütő sajnos, márpedig én azt vártam tőle, hogy padlóra vágjon, elgondolkoztasson és nem utolsó sorban gyönyörködtesse a szememet és az elmémet. Hogy adjon valami újat, mint ahogy az elődje tette. A sztori viszont bőven csak a könyv felén túl tudott annyira magába szippantani, hogy már nem olvastam mást mellette és ez kár.

Kár, mert ezek után ha meglátok egy újabb Hosseini könyvet, élni fogok a gyanúperrel, hogy nem biztos, hogy megéri beruházni rá.

Kicsit elég volt mára az Orwell napló fordításából - aminek már meglevő részeit egyébként itt találhatjátok meg - így úgy döntöttem, hogy beváltom egy másik ígéretemet is és írok pár gondolatot Frank Schatzing Raj című könyvéről.

Nevezett kötetről még csak nem is hallottam mindaddig, amíg vicces, kopasz ember “könyvespolcán” véletlenül ki nem szúrtam. Minden bizonnyal azért tartott el egy darabig, hogy feltűnjön, mert nevezett polcon lakott minden, csak könyv nem sok, így nem is volt olyan érdekes. Egyszer azonban csak feltűnt, hogy nézzenek már oda, micsoda vastag könyv és milyen érdekes címe van! Még akár sci-fiből is lehet, gondoltam és már nyúltam is, hogy levegyem. Könyv volt, igazi, elolvastam a tartalmat és láttam, hogy hm, hm, ez bizony engem érdekelni fog. Uccu neki, azonnal kölcsön is kértem. Útravalóként megkaptam, hogy hát jó, jó, de a közepénél leül a sztori. Gondoltam nem baj, az is ötszáz oldalnyi érdekes történet és majd akkor max lerakom. Ha egy könyv és köztem kialakul valami kémia, akkor nekem hiába mond bárki bármit és én addigra már legszívesebben olvastam volna.

Azért egy picit aggódtam terjedelem miatt, mert tényleg brutálisan hosszú, valamivel még több is, mint 1000 oldal. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy az kizárt, hogy végig érdekes, szórakoztató tudjon lenni, biztos tele van egy csomó kigyomlálható, átlapozható résszel… Így kezdtem hát olvasni, mindenre felkészülve.

Lehet, hogy a legvéresebb kritikusok szerint a könyv kicsit túlírt, de én nem fogom osztani a véleményüket, az már biztos. Egyetlen betűt se voltam képes kihagyni belőle, voltak, vannak részei, amiket még most is újraolvasok. Pedig könnyen lehetne emészthetetlen, mivel öt részre van tagolva és az események úgy min. 8 szálon, szereplő szemszögén keresztül futnak. Mégis követhető, a stílusa lebilincselő, így ha éppen nem is történt semmi különös, azért nem támadt lapozhatnékom, mert tetszett ahogy Schatzing játszott a szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal, ahogy építgette a történetét.

Aztán kicsit később rájöttem, hogy a csak úgy, tölteléknek tűnő részek sem töltelékek: vagy a karakterek jellemformálása vagy az események majdani alakulása miatt mindennek jelentősége volt. A sztori tudományos alapjai megrendíthetetlen szilárdságúak, egyszóval egy igazi jó kis ökológiai-politikai-tudományos-akció-thriller lenne, ha a könyv gerince nem lenne kőkemény sci-fi. De az és ez teszi még bámulatosabbá az egészet, mivel sci-fi téren sem holmi elcsépelt, sablon ellenséget kap Föld nevű bolygónk, de nagyon nem. Többet nem mondhatok azonban a támadó fajról, ami rendesen megtizedeli az emberi lakosságot és nem kíméli a főbb szereplőket sem, mert olyan spoiler lenne, ami után már nem lenne olyan újdonság a lényeg. Az is érdekes volt számomra, hogy a könyv szinte kezdeteitől fogva tudható volt, hogy az a bizonyos másik intelligens faj nem az űrben, hanem a bolygónkon, a tengerek mélyén lakik, mégsem jöttem rá arra, hogy kik, mik lehetnek, mindaddig, amíg elém nem lett tárva az elképzelés erről (egyszerűen nem tudtam elképzelni mit fog kihozni a végén).

Schatzing végigidegeli az olvasót a könyvön, sugallja, hogy figyelj, amit kapni fogsz annyira nem emberi, hogy elképzelni se tudod majd, egészen odáig merészkedik, hogy még utal is rá több helyen, a szereplőit - tudósokat, akik a világméretű katasztrófa elhárításának mikéntjein törik a fejüket - vitatkoztatja, gondolkoztatja arról, hogy mitől is intelligencia az a valami, amit így hívunk és miért feltételezzük, hogy egy másik fajnak ugyanolyan értékrendszere van, mint nekünk. Szóval egész idő alatt sejthető, hogy valami nagyon mást kapunk majd, mint amit el tudnánk képzelni, és a végén, amikor minden kiderült, én csak annyit tudtam mondani gondolatban, hogy wow. Szép, elegáns, tetszik, elgondolkoztató, hűha. 

És ami nálam minden sci-finél perdöntő a megítélésben: még akár igaz is lehetne. Persze biológus nem vagyok, így csak laikusként mondom ezt. Nekem hitelesnek tűntek az idegenek és nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egész életemen végig fog kísérni. Ha ezután látok egy vastag könyvet, ami vagy 1000 oldal, már nem lesznek sztereotípiáim, mert tudni fogom, hogy lehet ennyit írni úgy, hogy ne legyen sok, nem fogok meg-, illetve elítélően állni senkihez, aki addig még sosem írt sci-fit, mert tudom, hogy nem ezen áll vagy bukik egy brilliáns ötlet, sőt! Schatzing a Raj-jal valami olyat tudott nekem adni sci-fiben, amire már régen vágytam, letisztult, gyönyörű irodalmi stílusban megírt, eredeti tudományos-fantasztikumot, nagyon alaposan kidolgozott tudományos részekkel. Amellett, hogy mindenkinek melegen ajánlom, minden írónak egyenesen kötelezővé tenném.
És miközben ezt írtam, Azar háromszor próbálta meg azt a kis woodoo baba-szerűséget elcsórni az asztalról, amit a vicces, kopasz embertől kaptam pár hete. A cicámat ismerve azért, hogy aztán a földre transzportálva rituális gyilkosság keretein belül bepofozza valamelyik szekrény alá. Nem hagytam, mert hülye vagyok és kiszedtem a szájából. Az előbb aztán szóltam neki, hogy tudod mit, ehh, vigyed, ha akarod, de persze így már nem kell. Most nézem ezt a babát, aminek már nincs orra, mert elhagyta még Rodoszon, mivel mindenhova magammal hurcoltam… és közben határozottan szomorú vagyok. Úgyhogy lehet, hogy lemondok a lakáskulcsomról és inkább zárat cserélek, valamint megtartom a könyvet. Na jó, sajnos nem azért vagyok szomorú, mert vissza kell adnom a könyvet.

Levadásztam, megszereztem, elkezdtem olvasni. A 25. oldalon jártam, amikor ténylegesen ceruzát ragadtam - és igen, csúnyán megbecstelenítettem a könyvet olvasás közben, mivel aláhúzkodtam benne részeket, cseppet sem becsülve irodalmi voltát. Kicsit úgy néz most ki, mint egy tankönyv. És azt hiszem, hogy ez egy találó gondolat a jellemzés elkezdéséhez. Hozzáteszem, hogy a ceruzát ragadó kéz pánikból fogott bele a húzkodásba. Nem világméretű katasztrófa pánik volt ez, csak amolyan jajistenem, nehogy azt csinálja, ami ma annyira divatosnak tűnik az sf-ben. A könyv eleje alapján kicsit féltem tőle, hogy Zoli is elveszik a mennyiségi sci-fi írásban a minőségi helyett. Ez alatt azt értem, amikor egy regény írója, feledve az írás igazi lényegét, a szórakoztatást, csak a sci-fire koncentrálva hangulatteremtés gyanánt kimerül annyiban, hogy mindenféle technikai, technológiai műblablába keveredik, amibe aztán, mivel nem minden író ért is ehhez feltétlen, még jól bele is gabalyodik - vagy éppen a tények vagy a kitalációk fél-élettelenül, cél és szerep nélkül sorakoznak egymás után az oldalakon. Persze tévedtem, mindenesetre a ceruzás aláhúzkodás tanulságos volt, pár tucat oldal után már mindenfélét aláhúzogattam, ami tetszett, vagy ami éppen nem, aminek úgy gondoltam később utánanézek, így az eredeti idea, ami a kezemet vezette, hamarosan átalakult a rögzítendő, emlékezendő élmények regisztrálásává. Az egyik első dolog, amit aláhúztam már a legelején, a technika kategóriába tartozott és az aerogél volt. Mondhatnám, hogy a tudatalattimban volt valami információ róla, és volt is. Külön-külön tudtam értelmezni az aero és a gél szavakat is. Csak együtt nem hallottam még róluk. Pedig van ilyen.

Ez a kép a wikipédiából van. Az a ronda, nagy, téglaszerű izé, na az egy tégla. Az alatta lévő, füstszerű, alig látszó valami pedig az aerogél:

Aki el szeretné olvasni, hogy mi is ez az anyag és mire is jó, az megteheti itt .

De akadnak mobok, szemmozgáslekövetők, memoidok, vízpárára vetített reklámok, satöbbik. Szóval ez és az ezekhez hasonló technikai kitérők és a végkifejlet lényei (szándékosan nem írom le pontosabban őket) megérnek egy 10-est szerintem a sci-fi elemek kategóriában. Teljesen korrekt, egyszer húztam össze a szemöldököm, amikor az e-papírokról volt szó, de az is elfogadhatóan magyarázva, indokolva lett egy oldalon belül. Egy picit furcsállottam, hogy hát digitális aláírás is van, meg miegyebek, nem kell ehhez már papír feltétlen semmilyen formában sem, de logikailag jól ült a helyén.

A történet leginkább egy realista SF, egy közeljövő, amiben Frankie nem megy Hollywoodba.

A kiindulópont a közeljövőben van, amikor már eldőlt, hogy az ember, anyagi, fizikai és technikai korlátok miatt nem a világűrbe megy, hogy új, benépesíthető bolygókat keressen: erre a klímaváltozás és a túlnépesedés miatt már nincs ideje, arról nem is beszélve, hogy miliárdos nagysegrendű áttelepítésre egyetlen űrprogram sem adhat kielégítően gyors választ. Így hát ehelyett az emberiség időutazik és átjárókat teremt különböző földtörténeti időkbe, ahova kitelepítési program keretein belül, szervezetten, engedélyek alapján kerülhetnek ki az emberek a súlyos problémákkal küzdő jelenből. A szempont, hogy a Föld történetének olyan időszakaiba nyissanak kapukat, amikor a felszínén még/már nem járt ember. A jelen mellett 3 “új” Földet találnak így, a Firn-t, ami a ránk váró nagy jégkorszak után van, az Aurórát, ami egy újabb jégkorszak végén található és az Édent, egy felmelegedő periódusban lévő időszeletet, paradicsomi állapotokkal. Remélem nem kevertem össze őket. Az idő ugye kissé még a relatívnál is relatívabb fogalom ebben a könyvben, az emlékezetem pedig rövid.

Tetszett az alapötlet realizmusa nagyon - és ha az időkapu nem is számít újdonságnak az sf-ben, ezt így még nem közelítette meg senki (vagy csak nem olvastam). Hiteles is, mert az út, amin járunk, valóban ide vezethet - feltételezve, hogy valaha is képesek leszünk az időutazásra. A legszigorúbb logikával felépített történet, alaposan átgondolt gazdasági, technikai, ökológiai háttérrel, nagyon jól megfogva a multik országhatárokon átnyúló hatalmát, szerepét és a köréjük fonódó, új értelmet nyert terrorizmust. Fél pontot azért vontam le, mert még ha nincs is új a nap alatt és az időutazást vesszük elő - az időkapukról lehetett volna egy picit többet is beszélni. Meg az Éden miatt, ami nem lett kellőképpen kifejtve, pedig pl. ahogy a jelenben kutatták a Firn idők emberének nyomait, lehetett volna egy újabb szál erről az Éden idejében is, esetleg tárgyi emlékekkel súlyosbítva a Firn-Föld rejtélyét. De magyarázható lett volna az égő csipkebokor és a tízparancsolat is például, de ez csak egy kósza gondolatom volt olvasás közben. Nekem ezek csak fél pontnyit hiányoztak, ennél többet nem lehet elvenni az egyébként nagyon alaposan kidolgozott részletek miatt. Már csak azért sem, mert az író zseniálisan jól ötvözi a múltat, a jelent és a jövőt a történetben, főképp a használati tárgyakon és az egyes helyszíneken található életkörülményeken keresztül. Sokkal több mindenre gondol, mint amire nem és végülis a Keringés nem egy lexikon. Bár amilyen alapos, néha ezt hiszi az ember. Rögtön a regény legelején Budapesten vagyunk, az újban, jobban mondva a kiindulóponti jövőben, ahol a városon uralkodó hangulat kissé amolyan Sziget Fesztiválosan kaotikus, csak Kitelepülő Fesztiválnak hívják és nem 1 hétig tart. Utazók, maradók, reménykedők, mint a Földgázháborús veterán a szamovárral, aki max egy szociális kvótában reménykedhet, nem a valós kitelepülésben, körülötte mobokkal a piacon a sátorvárosban, ami nanoszerkezetekből és aerogél fóliákból készült.

(ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert részletkérdés, de raktam egy felkiáltójelet az egyiptomi helyszínnél a következő mellé: “… a blogger orrát megcsapta a sült kipufogógázok sertészsír szaga.” Khm, ezt azért kétlem, tény, hogy csak enni nem szabad, no de nem is nagyon tartanak sertést, miért pont ilyen bioüzemanyagot importálnának - ha importálni kellene egyáltalán, amikor ennek az üzemanyagnak pont az elérhetősége és olcsósága a legfőbb előnye?)
Történet: 9,5

A három fő karakter Nina Sorger, az énekesnő, Baran, a blogger és Emilia, a paleontológusnő. Mindhárom karakter nagyon jól kitalált, kidolgozott és nagyon jól megírt, mindegyik hiteles, ha egyszercsak besétálnának az ajtón, nem csodálkoznék, annyira élnek. Említésre méltó még két, remek alakítást nyújtó mellékszereplő is, az újságíró Bill Jackman és Vivianne, az ápolónőből előléptetett terrorista. Egyszerűen filmvászonra kívánkozóan láthatóak, élvezhetőek a helyzetek, a párbeszédek, a történetek és az akciók.
De nem ezért dicsérem elsősorban, hanem azért, mert egyetlen fő karakter sem tűnt el, fakult ki a könyv végére, minden fejezetnek, helyszínnek megvolt a maga világa, a maga főszereplője, mígnem a könyv végén össze nem futottak a szálak - és ők hárman. Demokratikus megoldás volt, hogy egyikük sem lett a másik fölé emelve és remekül illeszkedett a csattanóhoz, mert végülis a történet lényege sem róluk szólt, csupán mindhármuknak szerepe volt benne. Így volt ez jó és noha Zoli a blogjában kicsit kesergett azon, hogy a szerkesztés során kimaradt egy szövegen túli játék, ami Barant tette volna meg már olvasás közben is egyértelműen a teljes történet elmesélőjévé , erre most kivételesen azt mondom, hogy ha rossz nem is lett volna, de így jobb, dicséret a véletlennek vagy a szerkesztőnek.
Karakterek: 10

Általában a legtöbb sci-firől elmondható, hogy apróbb banánhéjakon csúszik el a sztorik olvasmányossága, olyan banális dolgokon, mint hogy képtelenek rövid leírásokban szemléltetni, érzékeltetni a világot, amit teremtettek, ezért sokszor több tíz oldalra van szükségük ahhoz, amit a Keringésben Zoli le tudott rendezni 1-2 mondatban, még jobban odaragasztva az olvasót a fotelhez. Kicsit tanakodnom kellett, de a nyertes bekezdés ennek szemléltetésére végül ez lett:
“Arról kezdett ábrándozni, milyen lenne, ha az apja valóban kivinné innen, át az Auróra-Földre, és újra együtt élhetnének… Még Lioráék is mennének, bár ők kizárólag az új Izraelben lennének hajlandók letelepedni, ahol a néhai tengerfenék kibucainak lakói feltörik a sós pusztaságot. Liora ott boldog lenne: a tenger másodszor is szétválasztatott a kedvéért.”

Eltekintve attól, hogy a hajlandók helyett a hajlandóak még szebb lett volna, ebben a képben minden benne van arról, hogyan változott, illetve hogyan változik majd a föld kétmillió év múlva, de mégsem száraz tényeken keresztül ismertet. És hát nemcsak ennyi ez, már a könyv legelején is előrevetíti, hogy bizony a vallások, a hit és az ideológiák ezekben a “jövőkben” ugyanúgy meghatározóak, mint a jelenben. Hisz ugyanazok a gyökerek. Az időutazás, bármennyire is egy új, tiszta lapot adhatna az emberiség kezébe, valójában nem teszi, mert ahhoz az kellene minimum, hogy az emberiség egyes korokban élő kolóniái mindenféle szempontból elszakadjanak egymástól… A könyvben persze számtalan szebbnél szebb kép és gondolat van ennek szemléltetésére, ez csak egyetlen kiragadott példa, ami nekem nagyon tetszett. Szeretem, ha valaki tud festeni a tollával - vagy épp a billentyűzetével és Zolitól nem is vártam mást, mint tökéletes festményeket.
A leírások éppen ezért 10 pontosak nálam.

A csattanó is szép és korrekt. De itt szemrebbenés nélkül levontam két pontot - minden elismerés mellett -, mert azok táborába tartozom, akik szeretik, ha az orruknál fogva vannak vezetve és már zigóta korukban is Agatha Christie rajongók voltak. A történet csattanója nagyon hamar kikövetkeztethető, a kilövőállás szó olvastakor már tudtam, mi lesz a vége, és ha nem lett volna lebilincselő a stílus és nem ilyen jól megírott a regény, nem biztos, hogy végigolvastam volna. Így viszont ennek ellenére se tudtam volna letenni, mert érdekelt mi lesz Barannal és Vivianne-nel, hogy sikerül-e az akció, orrbavágja-e valaki végre Jackmant, elkapják-e a társaságiak Emiliát és Nina megtalálja-e az apját?
Csattanó: 8

Szóval nekem ez a könyv 9,5 pontos. Olvasás közben pedig szinte végig arra gondoltam, hogy igen, ez az első olyan kortárs hazai sci-fi, aminél nem kellett elnézőnek lennem. Erre a könyvre szerintem úgy fogunk emlékezni tíz év múlva, mint a magyar SF egyik nagy mérföldkövére.

… hogy egy egész ország lakosságát olvasásra bírják? Hát például egy Hugh Laurie, mindenki Dr. House-a, ki más. Mivel roppant mód tudom utálni amikor kéretlenül akarják lenyomni a torkomon a napi betevő betűadagot, ezért -  bár magát a színészt kedvelem, elvből nem vettem meg a könyvet. Nem tetszett a könyv körüli reklámkampány, a borító, a kötés, és úgy egy az egyben hánynom kellett az egésztől. Természetesen semmit nem jelent, hogy tudatos vásárlóként a környékére se mentem, és tőlem meglepő módon még csak meg sem tapiztam - így is nyilván ott van (jelenleg) a 2. helyen mind a Libri, mind az Alexandra eladási listáin.

Mi a gond a borítóval? Nem sok, azon kívül, hogy jellegtelen - leszámítva, hogy persze Laurie fényképét szemérmetlen módon használja reklámcélul, viszont annyit már nem érdemelt meg az író, hogy a neve is a borító előlapjára kerüljön. Tiszta mázli, hogy a gerincről nem hagyták le. Hát kit is érdekel az író neve, tényleg, végülis ez egy könyv, minek az az előlapra, ha úgyis azért adnak majd el belőle 50 ezret, mert rárakták Dr. House fényképét? Mintha arcon köpnék a saját kiadványukat, plusz még az összes vásárlójukat is. És milyen címet adott neki a fordító? Hát azt, hogy Balek (pedig az angol címe The Gun Seller). Mikor először láttam a természetesen kiemelt helyen a kirakatban, majd garmadával a boltokban, röhögtem is ezen egy sort, gondolván, hogy tényleg mindenki balek, aki megveszi. Mert ezt a fajta reklámot már arcátlanságnak tartom és számomra kb. azt az üzenetet hordozza, hogy fénykép nélkül attól féltek, hogy a kutya se venné meg. A kiadvány minősége pedig kb. B- kategóriába sorolható, pedig a 2600 forintos ár mellé már dukálhatott volna valami igényesebb megjelenés is. 

És mivel most már senki se hinné, hogy ezek után ezt a könyvet én valaha is megveszem, közlöm: de igen. Mentségemre legyen mondva, tényleg nem akartam. Csak aztán láttam egy ajánlót, aminek nem bírtam ellenállni, így tegnap meg is vettem. Utálom magam érte, de hát minek tartom az elveimet, ha mindig azok szerint is cselekszem, még unalmas leszek. És az ilyesmi amúgy sem divatos manapság, így hát fejlődök a korral. 

Két darab nagyon egyszerű okom volt a beszerzésére:

1) Kiolvastam a Keringést és nincs újabb László Zoltán könyvem (ezt egyébként nagyon nehezményezem)

2) P. G. Wodehouse. Ugyanis a netes könyvismertetőben volt egy ilyen mondat: “Rejtő Jenő és P. G. Woodhouse legjobb napjait idéző karakterek, lendületes cselekmény.”

(Mielőtt bármi mást mondanék, csak annyit jegyeznék meg, hogy… P.G. WODEHOUSE… Nem Woodehouse, még ha valóban ú-nak is ejtjük.)

Igen, Wodhouse már más tészta, ráadásul Laurienak a helyzeti előny mellett, miszerint ő is angol, így vélhetőleg az akasztófahumor genetikailag bele van kódolva, még a múltja is predesztinálhatja alkalmas utódnak, hisz játszott a Fekete Viperában, valamint - nyilván nem a semmiből jött a hasonlat, a Jeeves and Wooster sorozat pár epizódjában (amit jut eszembe valahonnan be kéne szerezni).

P.G. Wodehouse a világ egyik legjobb humorú írója volt (persze Rejtő Jenő után), a Bertie Wooster - Jeeves párosra alapozott könyveinek, történeteinek mindegyikét igyekeztem begyűjteni otthonra angolul és magyarul is, mert legalább 11-est érnek a a 10-es skálán.

Na már most ha semmi mást nem hiszek el az ajánlóból, a Wodhouse-hoz hasonlítással mégiscsak megvetették velem a könyvet. Hogy a fene enné meg, hogy kapom az összes bookline-os akciót a postaládámba, minek néztem meg. Ajánlom a kötetnek, hogy valóban megközelítse Wodehouse legjobb napjait (Jeeves and the Feudal Spirit, Code of the Woosters, Thank you Jeeves, satöbbi), különben olyat kap tőlem, hogy még jövőre is fényképpel fal fele fog zokogni a polcon. Valamelyik hátsó sorba dugva.

És a pocsék borító, gyatra minőség, de persze drága könyv kombó miatt az élvezeti faktorom nem nullára van beállítva, hanem mínusz 10-re. Szorítok a fordítónak, remélem jól dolgozott, a Kelly Kiadóról kialakult véleményemen ugyanis már csak az ő munkája segíthet valamelyest. Aki nem hiszi, és még nem látta, alább megnézheti.

Hát én isten bizony megpróbáltam. Többször is. Nem, vagy csak nagyon nehezen megy. Wilson Pörgésének eljutottam már a feléig kb., már vagy 2.-3. hónapja próbálkozom az elolvasásával, aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy bejön mellé egy újabb könyv, aztán még egy, majd még egy. És valahogy mindig előbb végzek a többivel, mint ezzel. Ez azért is fura, mert az ízlésem annyira nem szokott eltérni a közízléstől, legalábbis az errefelé uralkodótól nem. És most valahogy mégsem tudok egyetérteni az előttem a Pörgést dícsérő szavakkal. Szerintem vontatott, tele van felesleges, a történet szempontjából nemhogy nem kívánatos, de zavaró ömlengésekkel. Lehetne jól megírva ez a rész is, de ahhoz valószínűleg egy női írótárs kellett volna. Persze könnyen meglehet, hogy csak én voltam nem megfelelő ideg- vagy lelkiállapotban a történet elolvasásához, nem tudom. Még nem adtam fel, talán idén még sikerül átrágnom magam rajta. Keményen meg is büntettem magam, Clarke Bölcsőjét, amire több mint egy évet várakoztam az antikvárium.hu-n, szántszándékkal nem veszem elő olvasásra. Desszertnek tartogatom magamnak, míg a Pörgést főételnek. Azt hittem ez jó ötlet, de csak az étvágyam ment el tőle. :-) Ez mondjuk rámfért, szóval ez nem panasz. Mostanában kezdem megkedvelni a mérleget. Már majdnem azt mutatja, amit nem csak elképzelni szeretnék a számlapon.

Szóval a nagy helyzet az, hogy megtiltottam magamnak, hogy mást olvassak, amíg ezzel nem végzek. Csak az a baj, hogy amikor hazamegyek esténként, akkor a tekintetem tudat alatt és tudatosan is a Bölcsőt nézegeti A. C. C.-től. Még pár hete beleolvastam az első pár oldalba és azóta nem hagy nyugodni a történet. Azt hiszem menthetetlenül Clarke fannek születtem, az ő világait, képeit és mondatait imádom. Nem szerencsés dolog ilyenkor bárki másnak mellékerülnie, mert a megmérettetésben tutira könnyűnek találtatnak. És Wilsont nem lehet összehasonlítani Clarke-kal, előbbi kb. olyan nekem, mintha Blikket olvasnék, míg utóbbi a Biblia. Látom, látom én, hogy vannak a Pörgésben ötletek, nem is rosszak, de a kivitelezés nekem, ahogy meg van írva, túlontúl populáris.

Szóval nagy az én dilemmám, ha megadom magam a vágyaimnak és előreveszem a Bölcsőt, utána várhatóan megint nem fogok Pörgést olvasni a fenti okokból kifolyólag. Egy Clarke könyv elfogyasztása módosult tudatállapottal jár nálam, sokszor még hetekkel az utolsó lap után is.

Pedig bőven lenne mit bepótolnom, és még egyéb olvasási tartozásaim is vannak, amik miatt lassan már tényleg nagyon fogom szégyellni magam. Mindenről Wilson tehet! No meg a munka, ami egy kis pihi után úgy csapott le rám, mint dühös kobra a mezei pocokra…

Bonyolult kémiai folyamatok átláthatatlan és kusza szövevényei, agy. Gondolkodom, tehát vagyok. Az agy teszi emberré az embert? Az agy hozza létre a tudatot, ahogy a tudomány hiszi vagy csak a tértől független tudat egyfajta kommunikációs eszköze, ahogy mondjuk a buddhisták hiszik? A kérdés jobban megérthető, ha úgy teszik fel, hogy a tévéképernyőn keresztül érkező adást a tévé csinálja, vagy sem? Tévé nélkül nem látjuk az adást (egyelőre), mint ahogy agyi működés nélkül a tudatunk sem képes kifejezésre jutni. De tudunk-e bánni az agyunkkal? Főleg ebben a felgyorsult, rohanós, maximalista világban, ahol a vélt vagy valós elvárások könnyen összeroppanthatják az embert. Nem bírjuk a munkát, a stresszt, szorongunk, félünk, közben egyre kevesebb időnk marad arra, hogy felszabadultan, csak úgy: jól érezzük magunkat és éljünk. Változunk. Lassan már érezni sem fogunk tudni, illetve az érzéseink egyre inkább eltolódnak a drogok irányába. Meglátunk valamit, ami megtetszik és azonnal azt akarjuk - minden kihagyhatatlan. Hormonokat, dopamint és oxytocint termel az agyunk, meg még sok mindent. Tulajdonképpen kompenzálunk, egyfajta fájdalomcsillapítás ez a túlterhelésre. Kémia, amit még nem tudunk manipulálni, de könnyen elképzelhető, hogy már nincs messze az időpont, amikor ez is csak részletkérdés lesz. Kemik, kémia - vagy nem csak az… Most még ennyi, de…

Meddig maradunk azok, akik most vagyunk? Vagy épp akiknek hisszük magunkat.

Egyre erősebben függünk a technikától, a nettől, az információtól, persze lehet erre mondani, hogy már aki, mert nyilván vannak eltérések ember és ember között. Egyre több az információnk és egyre kevésbé tudunk bánni vele, fizikai és pszichológiai értelemben egyaránt. Néha jó lenne kiszállni, de nem lehet.

Mert a világ nem áll meg, rohamtempóban változik körülöttünk, és esélyünk sincs rá, hogy ez egy átmeneti állapot legyen. Nem, valójában egyre gyorsabban változik, fejlődik a technika, a tudomány - és velük együtt mi, homo sapiens sapiensek is. Akár akarjuk, akár nem, a tudatunk ebben a folyamatban olyan, mint egy szenvedő alany valami útelágazás előszobájában, ami próbál alkalmazkodni mindehhez. És az, hogy ezt az átalakulást a tudatunk, agyunk hogyan bírja majd? A világ fejlődése, változása mellett az emberi tudat, elme és agy változásainak irányai azok, amik még igazán érdekesek. Hová vezethet mindez az ember szempontjából?

Első olvasatra mindezeknek az egymásra dobált mondatoknak itt felül talán úgy tűnhet, nem sok közük van a Poszthumán döntéshez, hiszen nem itt kezdődik a történet, hanem a jövőben, amikor ezen a ponton már túl vagyunk. Valójában azonban - legalábbis számomra, nagyon is idevágó. A történet cselekménye mögött ilyen és ehhez hasonló kérdések tekergőznek az ember fejében, és ez csak a kezdet. Az időn kívül van még pár kedvenc témám az sf-ben, az egyik a vallás-eredet tárgyköre, a másik maga az emberi fejlődés. Milyen lesz vajon a homo sapiens sapiens utáni ember? Még egy sapiens a végén már nevetséges lenne. Már akkor érdekelt a könyv, amikor először tudomást szereztem róla, még címként és borítótervként, annak ellenére is, hogy Hackett betegesen nem szeret spoilerkedni, így sokáig ennyivel kellett beérnem és egy-két információmorzsával. Meg a kérdéseimre kapott: majd megtudod, ha elolvasod válaszokkal, esetleg egy-két vigyorral megtűzdelve, ha közel vagy épp nagyon messze jártam a könyv egyes kérdésekkel kapcsolatban ábrázolt jövőképétől. Hát jelentem, elolvastam és nem bántam meg.

Ehhez a témához is nehéz hozzányúlni, mert ugye egy elméleti kérdés a poszthumán életről lehet érdekes egy hasonszőrűekből álló baráti társaságban, de ha papírra kerül és nem tudományos könyvet akar belőle az író csinálni - amit nem is lehetne -, akkor kell hozzá egy történet, amin keresztül el tudja mondani a véleményét. A téma komplexitása miatt ez nem is olyan egyszerű, sok információ és gondolat, rengeteg szál szükséges a történet lényegi mondanivalójának megalapozásához, emiatt van az, hogy egy elmélyültebb sf témánál a történet nem az első 10-20 oldalon indul be, sok-sok oldalon keresztül az ember csak kapja az információkat, amik aztán később a regény folyamán értelmet nyernek és hozzásegítik az olvasót ahhoz, hogy még jobban bele tudjon merülni a szerző által kitalált világba. Tökéletes esetben teljesen el is lehet veszni benne. Ez nem mindenkinek sikerült eddig az sf történelemben, hiába az esetleg jó téma, történetet álmodni és írni tudni kell. El lehetne vitatkozgatni a Poszthumán döntés egyes részeiről is, mint ahogy én is nehezményeztem az elején a sok tapogatózást és érzelmi csapongást, viszont a végére beláttam, hogy hiába zavart pár dolog, értelme valahol volt. Még ha középtávon is kerülnek elő a megfelelő kapaszkodók a későbbi fejezetekhez, mint ahogy az orbitvárosban a fizikai kapaszkodók a támadás után, azért csak előkerülnek. Onnantól pedig letehetetlen. Valamint az is biztos, hogy sokan vannak, akiket az sem zavar majd, ami engem igen.

Például muszáj vagyok kiemelni egy karaktert a könyvből, nevezetesen Zhijuan Marsdent, a pavonisi nagykövetet, egyszerűen zseniálisan eltalált figura. A könyv elején megjelenik, és az eltűnéséig messze a legélénkebb és legizgalmasabb karaktere a történetnek. Kicsit rejtélyes figura, de csak annyira, hogy minden mondata birizgálja az ember fantáziáját, kicsit tán kegyetlen, néha már-már érzéketlennek tűnik, és mindezt csak azért, hogy az ember elgondolkozhasson azon is, hogy hogyan érthetnénk meg valakit, aki nálunk sokkal részletesebb képet lát a világról és sokkal többet is tud felfogni belőle. Ha filmről beszélnénk, nyugodtan mondhatnám, hogy elviszi az egészet a hátán. Az első pillanattól fogva imádtam és vártam minden jelenetet, gondolatot, ami vele, a pavonisszal, a poszthumánokkal kapcsolatos. Aztán egyszercsak a mór megtette kötelességét, a mór mehet alapon eltűnt a történetből, az én szívem helye meg még mindig vérzik.

Az rendben, hogy került a helyére egy másik karakter, de szerintem a nyomába sem tudott érni Marsdennek, hiába jelentős történelmi figura a történetben. A végéig reménykedtem, hogy újra felbukkan és kap még pár mondatot, de nem. Hackett kegyetlen. No de ugye még szerencse, hogy ez a legnagyobb bajom az egésszel.

A könyv jó, és kénytelen-kelletlen, de meghúztam a továbbiakat, lévén óhatatlanul spoilerkedni kezdenék, ami azért veszélyes, mert csak olyan részeket tudok kiragadni belőle és boncolgatni, amik számomra különösen érdekesek voltak, ezzel pedig nem feltétlenül adom át azt az üzenetet azoknak, akik idetévednek és ezt itt elolvassák (mind a huszonyegynéhány látogatómat ideértve), amit akartam. A sztori túl komplex ahhoz, hogy részeket ragadjon ki az ember belőle. Akit érdekel, hogy mivé válhat az ember, olvassa el.

Én meg várom a folytatást.

—

Az előbb idejött egy kolléga, a szomszédos tárgyalóból kirohanva és valami békebeli tollbetétet lebegtetve, hogy egész véletlenül nekünk nincs-e ilyenünk? Mert kifogyott. Néztünk rá a padszomszédommal, mint jólnevelt falusiak az ufóra…
- Ákos, hol élsz Te, nekünk már csak eldobható tollaink vannak. Egyrészt úgyis ellopkodják, másrészt 23 forint ám csak. - mondtam.
- Na jó, és a környezettel mi lesz?
- Mondod Te itt mindezt főnökként a productivity jegyében? Tudod te mibe kerül egy ilyen tollbetét, már ha még gyártják? - kérdeztem vissza, konstatálva, hogy a környék kezd figyelni és vigyorogni.
- Jó, hát értem én, na de mi lesz az unokáinkkal? Milyen fáknak az árnyékában fognak így játszani? - kérdezte roppant környezettudatosan.
- Fa? - legyintettem és visszafordultam a monitorhoz. - A fa az hagyján. Milyen bolygón? 
Ezen a ponton az iroda röhögésben tört ki, pedig nem is viccnek szántam.

És akkor elérkeztem oda, hogy mit várok még idén a könyvesboltokba. László Zoltán Keringését. Egyre jobban.

Ecce homo

(Homo habilis, Homo erectus, Homo erectus Neanderthalensis, Homo sapiens… )

Homo sapiens sapiens… Jellemzői: egyenes testtartás, két lábon járás, fejlett agykoponya, 1300-1500 köbcenti, fejlett agyvelő, feltételes reflexek és képesség az elvont fogalmak alkotására.

Miért pont ezzel kezdem? Mert a legtöbb sci-fi könyv, amit olvashatunk, képtelen kilépni ebből a körből. Mehetünk egy-két évszázadot az időben előre, akár évezredeket is, a homo sapiens általában még mindig homo sapiens. Pedig ha már bolygókat váltunk a könyvekben, vajon mekkora az esélye, hogy ugyanazok maradunk eltérő környezeti és fizikai körülmények között? Nincs még egy Gaia, ugyanilyen nincs. Vagy ha máshol, még ha földszerű bolygókra is kalandozunk, mekkora az esélye, hogy homo sapiensbe botlunk odaérvén? Bár sok jó könyvet lehet olvasni, valahol mindig kicsit hiányérzetem marad, ha pár ezer év múltán az ember még mindig az, amilyenek most mi vagyunk. Az egyre gyorsabban fejlődő világban szívesen látnék több elméletet is a felgyorsult evolúcióra. Mert ugye miért pont erre ne hathatna? Nem csak apróságokban változhat az ember és nem csak a technika függvényében. De ez nyilvánvalóan egy nagyon nehéz téma. Van azonban valaki, akinek sikerült egy brilliáns történetet papírra vetnie arról, hogy mi jöhet ez után az emberiség fejlődésében.

Mindenkinek vannak az sf-ben kedvenc témakörei, van aki az űroperákat szereti, a fantasyt, a cyberpunkot, van aki a miniatűr emberekért rajong, stb., én pedig az emberiség fejlődésével, átalakulásával kapcsolatos témákért vagyok oda elsősorban. Minél meredekebb, annál jobb.

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége - End of Childhood

Már a címet leírni is olyan, mintha kinyílna valahol odabennt bennem pandora szelencéje. Annyi érzést és gondolatot hoz fel, hogy magam se tudom sikerül-e majd megfogalmazni miért is tartom a legjobb könyvnek, amit valaha is olvastam. Azt viszont biztosan tudom mondani, hogy ennek a könyvnek jelentős szerepe volt abban, hogy mára a polcaim nagy részét SF tölti ki krimik, thrillerek, kalandregények, háborús történetek, kémsztorik, nyelvkönyvek, analóg és digitális technika, fizika stb. mellett. Ettől befelé kezdett el nőni a hajam és annyira hipnotizált a könyvön keresztül az író, hogy a mai napig kicsit más állapotba kerülök, ha erre a könyvre gondolok.

A gyermekkor vége - álljunk meg itt kicsit, mert már a cím is nagyon jó, hiszen sokféleképpen lehet érteni és kíváncsivá teszi az embert, hogy mit is akarhat vajon mondani. Merthogy azt érzi az ember a cím és borító alapján, hogy itt valami súlyos mondanivaló van. Gondolhatunk egy gyermekre a felnőttéválás küszöbén, de gondolhatunk tágabb keretek között arra is, hogy azt fogjuk olvasni, a jövőnk egy bizonyos pontján nincsenek többé gyerekek, vagy vannak, de már nem emberek. Vagy épp arra is, hogy az emberiség, mint gyermek érkezik egy újabb fejezethez a fejlődésében. Egyik gondolat sem téves, hiszen mindezekről szól a könyv. És még valami többről is, amiben Clarke szerintem nagyon jó volt. A bibliát használta fel a műhöz, bibliai elemekkel adott keretet a történetnek, sajátos értelmezésben fordítva vissza a hitvilágát az olvasóknak. Emlékszem, gyerekkoromban megkaptam Szunyogh Szabolcs Biblia mesék c. könyvét egy szülinapomra. Szerettem azt a könyvet. Nekem a vallás is sci-fi.

Minden rossz-e, amit rossznak hiszünk évezredek óta? Vagy csak azért hisszük annak, mert mikor megismertük még annyira távol álltunk attól, hogy megérthessük, hogy félni kezdtünk tőle? Az ember híres arról, hogy amit nem ért, attól fél, amitől fél, azt megpróbálja megölni és ha nem megy, akkor babonás módon retteg tőle és próbálja elkerülni. A vallás elővétele ennek érzékeltetéséhez és feldolgozásához telitalálat, hiszen ez olyan hatalom a homo sapiens felett, amit régóta nem tudunk kinőni. A vallás egy rakás sztereotípiát és félelmet ültet belénk már kicsi korunkban, megmondja nekünk mi a jó és mi a rossz, miben higyjünk és miben ne higyjünk, aztán mi szépen generációról generációra továbbadjuk ezeket a tanokat és félelmeket. Mindenkit ijesztgetnek az ördöggel gyerekkorában, és még azok is éltetik és táplálják ezeket a sztereotípiákat, akik egyébként nem vallásosak és nem lapozgatják otthon gyermekeikkel a bibliát. A jó és a rossz fogalmának értelmezése nem - vagy nem csak - a sajátunk általában. Adott társadalmi, vallási, politikai keretek között valamire rásütik az egyik vagy a másik bélyegét, mint a marhákra a billogot és kész, el is van intézve, onnantól az a közösség nagyjából ugyanúgy ítéli meg és el majd az egyes dolgokat, cselekedeteket, személyeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Hehe

A könyv borítóján fura gyerekek láthatóak, érdekes tekintettel, fejformával és egységes öltözetben. Nem a legjobb, nem a legjobb, de jó (forrás: www.regikonyvek.hu). Ha elolvassa valaki a könyvet, megtudja mit szimbolizál a gyerekeken az egységes ruházat például. Nem azt, aminek látszik. A borító sötét hangulatú és a gyerekek nem nevezhetőek szépnek, de leginkább eviláginak nem.

A könyv külsejéhez kapcsolódóan van egy kis történetem is. Szeretek olvasni, néha képes vagyok az emberi társaságot is hanyagolni egy jó könyvért. Ez lehet hiba, de hát ha nem tudom letenni, akkor nem is teszem le. Ezért elő szokott fordulni, hogy a közös munkahelyi ebédeknél vagy szimplán közlöm, hogy oké, megyek veletek, de olvasok és hagyjatok lógva (hisz 20-30 perc is valami), vagy inkább elkerülöm az embereket, amennyire csak tudom. Ilyenkor persze mindenki kíváncsi, hogy mi is köt le annyira, és mivel már mindenkinek ajánlottam jó könyvet, ezért alapból feltételezik, hogy amit olvasok, az nekik is tetszeni fog. Egyik kolléganőnk ekkoriban volt terhes, már nagy pocakkal, és egy nap, mikor én önkéntes szegregációmban úgy tettem a könyv fölött a konyhaasztalnál, mintha érdekelne az előttem levő étel, arra járván megkérdezte mit is olvasok. Én csak ránéztem, behajtottam a könyvet, nem szóltam egy szót sem, nézze meg és olvassa el a címet. Kíváncsi voltam a reakciójára. - Jujj, ez ijesztő, mostanában nem szeretem az ilyen jellegű könyveket - valami ilyen választ kaptam. Valahol ez azt hiszem érthető, az ő akkori állapotában feltétlenül, hiszen egy gyermekkel a szívünk alatt ki szeretne olyan sötét gondolatokat, mint amiket a cím és a borító sugall? És bár ebbe a helyzetbe véletlenül csöppentem bele, nem tudtam szabadulni az ennek kapcsán eszembejutó gondolatoktól sem. Ez is a könyv szerves részévé vált nekem, még mielőtt az író is beleszőtte volna ezt a történetbe. Merthogy ez is benne van, a gyermek-szülő kapcsolat, a hirtelen fejlődésben rejlő elidegenedésnek egy olyan megállíthatatlan, megakadályozhatatlan formája, amit megérteni nem lehet, csak maximum elfogadni. A gyermek senkinek sem a tulajdona, ezt sokan hangoztatják is, mégsem szeret senki szembesülni azzal (vagy akárcsak belegondolni is abba), hogy esetleg a gyermeke fényévekre kerül tőle, miközben eleinte ugyanúgy ott játszik a szőnyegen.   

A könyv először 1953-ban jelent meg, javában a hidegháborús időkben, valamint amikor az emberiség figyelme igazán a csillagok felfedezése felé fordult. Talán nem is véletlen egybeesés, hogy a történetben egy szép napon, miközben két nagyhatalom vívja fegyverkezési versenyét egymással, a Föld nagyvárosai felett űrhajók jelennek meg, bennük a kormányzókkal, az idegenekkel, akik arcukat és megjelenésüket titkolják, de fejlettségi szintjüket tekintve annyival fölöttünk állnak, hogy ahhoz, hogy a föld életébe beleavatkozzanak, nincs szükség a fizikai jelenlétükre a bolygón. Egyszercsak ott vannak, átveszik az irányítást minden felett - és elhozzák az aranykort a Földre. Nincsenek többé háborúk, nincs éhezés, betegségek, az emberiség megkap mindent, az egyének gyakorlatilag azzal foglalkozhatnak, amivel csak akarnak. A tudomány, a technika, a művészetek, minden fejlődésnek indul. Ennek az aranykornak megvan azonban az ára is: az ember nem hagyhatja el a Földet. Senki sem tudja, hogy mi motiválja az idegeneket, miért biztosítják ezt a nyugodt életet számunkra. Vajon invázió lesz? Az idegenek a földi helytartókon keresztül tartják a kormányokkal és az emberiséggel a kapcsolatot és nem kerüli el a figyelmüket semmi sem. A növekvő ellenállás és nyomás hatására végül az idegenek megígérik, hogy 50 év múlva megmutatják magukat és elmondják idejövetelük célját.

Van azonban egy fiatalember, aki ezt nem bírja kivárni és felszökik az egyik idegen űrhajóra, hogy megnézze hova megy, milyen az a hely, ahol az idegenek élnek. Az ő útján és élményein keresztül érzékelteti még jobban Arthur C. Clarke azt, hogy mennyire reménytelen dolog lehet egy nálunk sokkal fejlettebb civilizációval találkozni, ahol az egyszerű homo sapiensnek nincsen gyakorlatilag semmi kapaszkodója, és alig ért valamit abból, ami körülötte van. Viszont az út alatt, ami földi idő szerint 80 évig tart, Jan Rodricks csak pár hónapot öregedett, így még fiatalemberként tér vissza a Földre. Ahol azonban már semmi sem az, mint régen…

Se többet, se mást nem lehet írni róla anélkül, hogy az ember ne árulna el olyan részletet, amit nem szabad. Ez a könyv egy hatalmas történet, sötét hangulatú, döbbenetes és igen elgondolkoztató. Nem az a fajta, aminek a végén az ember tapsol, hogy hú de szép ez a világ, de jó volt a vége, de elegáns volt a történetvezetés. Pedig ez is igaz a történetre, de ugye lehet egy könyv szép, jó és elegáns úgy is, hogy közben nem a maradéktalan boldogság lesz az, amit az elolvasása után érezni fogunk. Inkább valami mély fájdalmat valaminek az elvesztése miatt, ugyanakkor önzetlen és csendes örömet is egyben. És talán más is meghajtja a fejét majd egy néma, tiszteletteljes bólintásra egy brilliáns elme lehetséges jövőképe előtt. Egy olyan jövő előtt, ami már eleve elrendeltetett, csak mi még nem értünk oda az időben. 

Mert mindenekfelett a leghátborzongatóbb a könyvben az, hogy annyira valóságos, hogy akár igaz is lehetne. Ki tudja mi vár ránk egyszer…

Egy ideje már elolvastam F. Tóth Benedek könyvét és vártam, hátha valaki megnyitja a sort egy kis ismertetéssel vagy kritikával, kíváncsi lettem volna kinek mi a véleménye a könyvről. No meg persze bizonyos dolgok miatt féltem kicsit én először billentyűzetet ragadni.

F. Tóth Benedek: Mellékhatás

Amiért féltem, az az, hogy kellemetlen dolgot is muszáj megjegyeznem, sokáig töprengtem rajta, hogy tegyem, ne tegyem - de mivel a könyv része ez is, muszáj. Majd igyekszem pozitívra fordítani. Sajnos a kisregénynél sok a hiba, inkább nem is számolom össze mennyi… Listát eljuttatom merraséknak, ha kell egyáltalán, bár Benedek mondta a múltkori találkozón, hogy tudjátok: sajnos egy munkaverziós példány került a nyomdába. Nagy kár érte, mert egyébként a Dimand tetszett, de a 75. oldaltól már ceruzával a kezemben olvastam és néha azon kaptam magam, hogy inkább figyelek a nyelvtanra és helyesírásra, mint a történetre. Félre is tettem egy kicsit a könyvet, megvárva, hogy az érzés elmúljon. Szerencsére a novelláknál megszűnik ez a zavaró tényező nagyjából.

No de nem a személy, hanem a cselekedet számít, azaz nem a sajtóhibák, hanem a sztori a fontos.

Dimand

A kisregény nevét adó bolygón játszódik a történet, ahol a zord körülmények ellenére emberek ezrei élnek, főként bányászok, akik a a bolygó terraformálása után a meggazdagodás reményében érkeztek oda. A nikkelbányászat azonban nem könnyű dolog, mivel igen mélyre kellett érte fúrni, így a meggazdagodást felváltotta a megélhetés iránti vágy - mígnem egy napon a nikkelt fedő szénrétegben nem ütköztek valami érdekesbe. Egy ásványba, ami hétszer keményebb, mint a gyémánt. Az új ásványt a bolygó felfedezője után dimanditnak nevezték el. Természetesen azonban semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, a bányászok sem gazdagodtak meg, ugyanis a dimandit képes a saját rácsszerkezetének megváltoztatására és törhetetlen, éghetetlen anyagból átváltozni grafittá vagy antracittá, stb. Ettől függetlenül az új ásvány híre rengeteg kalandort hozott a bolygóra, ahol aztán idővel kialakul a dimandi élet a maga igen sajátos jogrendszerével. A bolygón való megélhetés szerencsefüggő mivoltához igazodóan a játéké, szerencsejátéké lesz hamarosan a Dimandon a legnagyobb főszerep. Egy egészen speciális társasági játékról van szó (és mintha a szabályok kapcsán lett volna valami nyűgöm, de aztán csak legyintettem), ahol az arénában álló játékosok kérdéseket kapnak és az általuk adott válaszok helyességére vagy helytelenségére lehet előzetesen fogadásokat kötni. Persze pár alapkérdést látva az emberben felmerül a kérdés, hogy mi ebben a nehéz és miért nem milliomos még mindenki a bolygón? Hiszen ez könnyű. Az ember pedig ember és amióta a szerencsejáték szerencsejáték a véletlenen és a valószínűségeken kívül még sokminden beleszólhat a nyerésbe. Például a manipuláció. A történet itt kezdődik igazán és sok minden kerül még az írói kondérba a rejtélyes gyilkosságoktól az összeesküvéselméleten át az emberkísérletekig, míg a végén kibogozódnak a szálak és kiderül, hogy miért is azt a választ adta Rork, a Dimand legnépszerűbb játékosa azon a szerencsétlen versenynapon az utolsó, egyszerűnek tűnő kérdésre, amit.
Szóval egy korrekt sci-fi történet, krimis beütéssel, jó ötletekkel. Nekem bejött, annak ellenére is, hogy azért néhol éreztem töréseket a lendületben, illetve éreztem úgy, hogy az író rövidebb írásokhoz van szokva. Technikailag egy kicsit kiforratlan még, de jó az alaptörténet. Pozitívum, hogy a 110. oldalig jó krimihez méltón nem jöttem rá mindenre és Agatha Christien nevelkedett szürkeállományom ennek nagyon örült. Ha már nem lövik le a poént egy könyvben a legelején, akkor ne jöjjek rá az első 20 oldalon, hogy mi miért van, mert ha mégis, akkor biztosan leteszem. Így viszont, noha a 110. oldalnál tényleg pontosan lehet tudni mi az ábra és mi miért történt úgy, ahogy, már nincs annyi hátra belőle, hogy az ember ne olvasná végig. És ennek fényében visszagondolva, nagyon-nagyon jó volt a kisregény kezdete.

Kíváncsi voltam viszont utána határozottan a novellákra, mert egyrészt én szeretem azokat is, másrészt szerintem amikor valaki először ad ki novelláskönyvet, a történeteit úgy szedi össze a fiókból, meg innen-onnan, hogy válogat, átnéz, átír és sok-sok év válogatott gyümölcseit kapja az olvasó végül. Szeretem az első könyveket. Mindig mások kicsit.

Nem is csalódtam, a novellák stílusban jobbak, mint a kisregény. A novellaírást sok szempontból egyszerűbbnek tartják a regényírásnál, pedig ez csak technikailag igaz. Egy jó novella egyrészt akár regény is lehetne, másrészt pedig pár oldalban kell elmondani a történetet, amiben ugyanúgy fontos, hogy legyen benne az ötlet, valami új, csattanós, elgondolkodtató történet formájában.

Mellékhatás, Showtime, Zsákbamacska, Referencia, Hat óra 20 - ezek nagyot ütöttek, legalábbis szerintem, és a 9-ből 5 nem rossz arány. Félreértések elkerülése végett: a többi novella sem rossz, de nem érik el ennek az ötnek a szintjét - vagy ha úgy jobban tetszik, akkor ez az öt szuper jó. A sötétebb hangulatvilágot kedvelőknek a Showtime, a Zsákbamacska és a Hat óra 20 biztosan nagyon be fog jönni. Nekem olyannyira, hogy ezeket nagy hirtelen kétszer is elolvastam.
Minden novella előtt egy bevezető van és én ezt a bevezetősdit Rejtő Jenő óta nem szeretem annyira, mert őt nem lehet utolérni. Viszont a Mellékhatás elolvasása után azon töprengtem, hogy az a fura elégedett utánérzés, ami maradt bennem, honnan a fenéből jött, mitől van? Aztán rájöttem: a jó sztoriknál a történeten túl mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ez vajon hogy jutott az író eszébe. Általában ez költői kérdés marad, a Mellékhatásban viszont nem, legalábbis némi történeti hátteret kap az ember, tehát így illik a sorba egy dicséret a beveztőknek is. Aki szereti a jó novellákat, mindenképp olvassa el.

Hopp, és még valami: a Duna Plazaban lévő Alexandrában, nem tudom minek kapcsán, de a helyére került a könyv, azaz a sci-fi szekcióban találtam meg a minap, úgyhogy nincs félrepakolva és van is még belőle.

Intuíció, empátia, telepátia, deja vu - ki ne használná ezeket a szavakat, kifejezéseket néha? Mindenkivel megesik élete során, hogy néhány szituációban kimerevedik a látott kép és belénk vág a megérzés, felismerés, hogy ezt én bizony már láttam, ez már megtörtént velem egyszer. Aztán azt mondjuk: de ja vuenk van és vagy elgondolkozunk rajta, hogy mi is lehet ez - vagy nem. Vajon ilyenkor csak az agyunk modellezik jobban hirtelen felindulásból és ez az érzés szimplán a telitalálatosan előrevetített közeljövőképünkkel egyezik vagy valami úton-módon egyszer már valóban átéltük azokat az élethelyzeteket, pillanatokat ugyanúgy, ahogy éppen az adott jelenben megtörténik velünk? Ki tudja, többféle magyarázat is létezik erre, mindenkinek megvan rá a kedvenc teóriája gyaníthatóan. Nekem is. Valamint megvan az ennek a témának a kettőségébe pontosan belepasszoló kedvenc könyvem is:

Robert Silverberg: Jövőlátó ember

Tudtommal ‘93-ban jelent meg utoljára a Galaktika Baráti Kör Könyvklub jóvoltából, tehát hacsak nincs belőle újabb kiadás, ez a könyv sem elérhető a könyvesboltokban sajnos. Az antikváriumokban viszont fellelhető, ajánlom minden SF rajongónak ezt is kötelező darabként.

Talán kicsit fura, hogy a nagyon szabadon értelmezett időlistámban ez a könyv a 4. tételként jelenik meg, úgyhogy itt tisztáznám újra: nincs sorrend a listámban, mindegyik idővel kapcsolatos felsorolt könyvet, novellát elsőnek tekintek a maga időkategóriájában, mivel nem egyformán és nem egy irány felől közelítik meg az időt és ez a lényeg. Poul Andersoné egy remek kis akciósztori, érdekesen ötvözve a történelemmel, Simak könyve az emberi evolúció és idő kapcsolatait feszegeti, az emberben rejlő képességeket, James Blish Közös Idője pedig a technika-ember-idegenek kapcsolatról beszél a gyorsulás és a fényt meghaladó sebesség függvényében. Silverberg is az időről írt ebben a könyvben, de megint kicsit máshogy: behozta a képbe a jóslást, a sztochasztikát mint tudományt. Meg még mást is…

A könyv onnan indul, hogy lehet-e modellezni a jövőt? Lehet. Lew Nichols egy felkapott sztochasztikus “jós”, aki tudományos alapon foglalkozik a jövő előrevetítésével és mivel a modellje igen jó, sokszor beletalál a történésekbe. Nagyon felkapott személyiséggé is válik, tanácsadó lesz belőle, fontos szerepet tölt be a politikai életben: az Egyesült Államok egy jövendőbeli elnökének karrierjének formálásában kapja meg a szürke eminenciás szerepét. De Nichols csak tudományosan modellez, pontosnak és megbízhatónak számít, de nem látja a jövőt… Martin Carvajal, a világtól félrevonultan élő, idősödő, halálát pontosan ismerő és váró ember azonban igen. Kettőjük útja - és sorsa - kereszteződik a könyvben, ami nem arról szól, hogy melyikőjüknek van igaza. Nichols előrejelzései kapcsán egy ponton megijed, hogy mit és kit is szabadított ő rá a világra és saját felelősségét kezdi el kutatni, ennek kapcsán pedig azt, hogy a jövő valóban megváltoztathatatlan-e. Azt hiszi ugyan, hogy amit ő előrevetít jövőt, az megváltoztatható, de nem tud mihez kezdeni azzal a jövővel, amit Martin Carvajal lát és ami valóban úgy meg is történik. Martin Carvajal bizonyos tekintetben véve jobb nála. Carvajal, mivel látja benne a tehetséget és tudja amit tud, őt választja ki, hogy megtanítja látni, látnokká válni.
A könyv központi témája ez a tudományosságon túli, megmagyarázhatatlan képesség a jövőlátásra, látnokságra és ennek kapcsán az, hogy valóban szentírás-e az, amit előre meglátnak a Martin Carvajal típusú jósok. Nichols tényeket és körülményeket figyelembevévő modellje aztán a könyv végére kiegészül, “tökéletesedik” annak a látnoki képességnek köszönhetően, amit ettől a világtól és fejlődéstől szándékosan félrevonultan élő, bizonyos szempontból tökéletes, más szempontból azonban meglehetősen földhözragadt és végzethívő mestertől tanult.

És hogy a jövő lényege miben is áll, hogy megváltoztatható-e vagy megváltoztathatatlan, hitkérdés vagy tudomány-e vagy sem és hogy mindezen fogalmak egyáltalán értelmezhetőek-e és számítanak-e: az kiderül a könyvből. Néhány kérdésre igen, néhányra nem a válasz.