A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Az indexen sikerült belefutnom egy elgondolkoztató cikkbe a halál utáni élményekkel kapcsolatban (http://index.hu/tudomany/biotech/lelek4872/) és már megint fura érzésem van. Változom, ha nem is nagyon, de ahogy múlnak az évek, időnként azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokról már egészen másképp vélekedem, mint akár csak pár évvel ezelőtt is. A halál is ilyen.  

Ambvivalens érzés, egyrészt mert a tudatom keresi a menekülési útvonalakat a biztos vég elől, másrészt az élettapasztalatom és a racionális felem azt mondják, hogy bizony azok a halálközeli élmények igenis magyarázhatóak az agyban a halál közelében beálló biológiai, kémiai folyamatokkal. Ez persze nehezen elfogadható akkor, ha az ember - ha halálközeli élményt nem is, de mondjuk - egy testenkívüli élményt már átélt. Én se tudtam sokáig hova tenni a saját magam ilyen emlékeit, mert furák. Nem álmok, nem ködösek, tiszták és igencsak részletgazdagok tudnak lenni, ami méginkább erősíti az emberben a hitet, hogy ez nem lehet sem véletlen, sem képzelgés. Pedig de. Érdekes, de ezzel kapcsolatban az első, számomra hihető magyarázatot pont ebben az index cikkben olvastam, ahol ezeket az élményeket az őket átélők alvási szokásaival és REM szakaszaival, no meg a stressz nevű dologgal hozzák összefüggésbe. Ha visszagondolok, az én ilyen élményeim is pontosan köthetőek stressz-helyzetekhez, alváshiányos állapotokhoz, illetve felborult biológiai ritmushoz, szóval ezt a magyarázatot simán el is fogadom. Még akkor is, ha ugyanekkor hiszek is abban amit átéltem, úgy gondolom azt láttam és éltem át, amire akkor szükségem volt - és ennyi.

A halálközeli élmények és ezeknek a párja, az élet értelmének keresése minden egyes ember életében előforduló kérdések, egymás negáltjaiként kísérgetnek minket az úton. Mikor nem találjuk életünk értelmét vagy nem tudjuk pontosan megfogalmazni miért is érdemes élnünk (az én csapdája), a figyelmünk új problémát keres, amivel foglalkozhat és amit megoldhat. Ezzel valójában nem teszünk mást, mint a hitünket keressük. Hiszen aki már megtalálta, annak van egy magyarázata, amit elfogad. A vallásos emberek hisznek a mennyben, a pokolban és hogy életük értelme, célja az, hogy úgy éljék, hogy a végén ne az “alagsorban” kössenek ki. Aki viszont nem vallásos, annak nehezebb a dolga, mert az előbbi hitvilággal nem tud azonosulni, így marad számukra a spiritualizmus vagy a tudomány, esetleg e kettő kombinációja. Ami ebből az egészből szerintem érdekes, az az, hogy valamiben mindenki hisz. Miért - és törvényszerű, hogy ennek így kell lennie? Azt hiszem igen és a hit egy eszköz, amivel az emberi elme keretet ad annak, amit valójában nem képes felfogni: a végtelennek.

Mindenesetre szívesen látnék olyan tanulmányokat is, amik azzal foglalkoznak, hogy az ember és a hit (általános értelmében) szétválaszthatóak-e és hogy ember marad-e az ember ezután. Mintha lett volna valami kísérlet e téren egyszer, de csak nagyon homályosan rémlik valami… Vagy egy sci-fi volt? Akinek beugrik, segítsen! Köszi!

Úgy tűnik, hogy ma beszédkényszerem van. Hülye emberi tulajdonság ez, ami akkor jön, amikor nincs kinek elmondani ami odabent zajlik vagy épp nem lehet beszélni. Mert embervilágban equilibriumi időket élünk, ahol már szinte a lélegzetvétel is érzelem-bűn és emiatt túl sok a lakat a szájakon.

Így hát, ha fa lennék, most kicsit bizarr képet nyújtanék így a nyár derekán túl. Lomb nélkül állnék elszántan, mosolydacosan a folyóparton. A gyökereimet megannyi dunai kavics díszítené, ágaimon csüngne a sok lonc, mik szeretve, vígasztalva, de nem hozzám tartozva eltakarnák esendőségemet és én csak rendületlenül innám az élet vizét.

Minden bizonnyal génmanipulált fa lennék, az ágaimon nyárutón is felfedezhető gumókkal, a rügyek előhírnökeivel testemen, amik engedélyre várnak csak, hogy kiteljesedjenek. De génmanipulált faként az engedély megannyi külsőség együttes és optimalizált teljesülésének függvénye lenne, és én talán sosem döntenék úgy, hogy az a fa leszek, akinek egykor megterveztek.

Ha a fák és növények megkapnák a döntés lehetőségét arra, hogy csak a számukra ideális körülmények között hozzanak leveleket, virágozzanak ki és adjanak termést, azt hiszem csúnya, kopasz és sivár világra eszmélnénk rövid időn belül, a kihalásunk előtt.

Csak az ember foglalkozik ennyit azzal, hogy mikor minek van itt az ideje és mikor mit szabad.

Hadd legyek fa legközelebb. Cseresznyefa lennék talán, mert szépek a virágai, hajlékony, de erős és szívós. Semmiképp se legyek ultrakényes barackfa, azon még egy erőteljes génmanipuláció se lenne képes javítani.

Ha ember maradnék viszont… erőt kérnék ahhoz, hogy elfelejthessem a félelmeimet. És képességet arra, hogy másokkal is elfelejtethessem az övéiket.

Rémesen és borzasztóan képtelen vagyok a legtöbb dátum megjegyzésére, sokszor örülök, ha a közvetlen családtagjaim születésének és nevének napját nem felejtem el. Ebből következik, hogy sajnos előfordult már olyan is, hogy elfelejtettem. Viszont épp elég víz lefolyt már a Dunán ahhoz, hogy a környezetem megtanulja, hogy ezt nem szándékosan teszem és azért szeretem őket - és cserében én is ugyanúgy nem veszem zokon, ha nem emlékeznek meg rólam azon a napon, amikor én születtem.

Végülis egyedül jöttem a világra és a születésem napja, mint olyan, úgyis csak nekem jelent igazán valamit. Illetve jelenthet, hiszen általában nem foglalkozom túl sokat vele és nem vagyok különösebben ünneplős típus sem. Annyira nem, hogy a tortázásos bulikat 11 évesen betiltottam otthon, mert már kezdett olyan lenni az egész, mint a karácsonyi előkészületek, amiknek a csúcspontján a fél család hajbakapott. Én pedig tudtam, hogy nekem ilyen látszatünneplés aztán nagyon nem kell, így nem is vettem részt benne. Teltek-múltak az évek és rájöttem, hogy ugyan ez a nap valóban nekem a legfontosabb, és az enyém (meg voltak rá a rítusaim, pl. 28 éves koromig ezen a napon nem voltam hajlandó dolgozni), de ettől még megoszthatom mással is. Lassan érő típus vagyok és ezért ez az érzés csak egy gondolat maradt a harmadik x-ig, amikor is felhívott a keresztanyám, hogy tárgyaljon velem e nevezetes napról. Szóbakerült, hogy mit szeretnék erre az alkalomra. Szokás szerint annyit mondtam, hogy semmit, megvan mindenem, elég ha adnak két puszit és szeretnek továbbra is. Miután leraktuk a telefont mégis valami hiányérzetem maradt. Hát harminc éves leszek, basszus. Azt nem mondanám, hogy nagyon megviselt a szám maga, mert nem lenne igaz, de az is tény, hogy egy ilyen dátum némiképpen hajlamos számvetésre bírni az ember gyerekét és én éreztem közeledni a helyenként sötét gondolatokat, összevetéseket, hogy mit értem el eddig, honnan jövök, hova tartok, ki ez az ember itt mellettem és miért és miért… Nem akartam egyedül lenni önmagammal, pedig minden felszíni nyitottságom ellenére többnyire magányos vagyok. Még az is előfordulhat, hogy szándékosan, de mindig volt olyan részem, ahova csak nekem volt bejárat. Talán már annyira meg is szoktam volna, hogy nem tudok felengedni belőle? És ott ültem elmélázva a telefonnal a kezemben és már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék a szülinapomra ajándéknak. Őket. Visszahívtam és azt mondtam neki, hogy Te Jutka, tudod mit? Azt szeretném, hogy legyünk azon a napon mind együtt, mint régen, plusz a hugi pasijának is legyen kötelező, csináljunk valami bográcsos kaját, keresztapu üvöltesse a kedvenc zenéit és nagyon rúgjunk be. És el kell mondjam, hogy az a majdnem egész napos buli, amit csaptunk, a családi almanach egy emlékezetes partija marad, remélem. Mindenki vitt valamit, a kaja is úgy készült el, hogy nem volt egyik családtagom se mártírom konyhaszolgálatos rabszolga, aki összeszorított szájjal gyártotta volna a kaját, míg a többiek kint buliznak (ezt rühellem egyébként nagyon és ugrok rá), a kaja is kicsit több paprikát és vörösbort látott a szokásosnál, mert minimum hatan folyamatosan szakácskodtunk felette, de hát kit izgatott az. Szuper lett a végén. Szóval ez volt a harmincadik szülinapom, amire nemcsak azért fogok emlékezni egész életemben, mert ritkán ünnepeltem meg eddig az ilyesmit. Szép volt, egyedül csak a nagymamám hiányzott róla, aki már nem lehetett akkor ott. Pedig ő is hihetetlen partiarc tudott lenni, ha akart.

Elmúlt aztán az a nap is és én megint visszatértem a régi kerékvágásba, azaz a születésem napjával nem foglalkoztam túl sokat. Illetve dehogynem. A 32-es szám engem úgy kísértett végig fél életemben - és most már beszélhetek róla, mivel túléltem - mint ama hitchkocki filmben az autót a kamion. 17 éves korom óta visszatérő álmaim voltak pusztulásról, tönkremenetelről, elmúlásról és noha soha semmi nem volt annyira tiszta, hogy megérthettem volna mi történik majd, mindig ott volt a tudat valahol mélyen, hogy ebben az évben velem majd nagyon rossz dolgok történnek, ha egyáltalán túlélem, semmi nem lesz rendben. Van olyan barátném, aki már évekkel ezelőtt azt hallgatta, hogy próbáltam kitotózni, hogy vajon ebben az évben tényleg végetér-e majd az életem. Nem ért, de aki ismer egy picit, az valószínűleg azt is tudja, hogy nem volt éppen túl egyszerű sem. Belefért egy-két meghalásos élmény és így utólag visszagondolva az egészre, úgy vélem, hogy a legfontosabb az volt, hogy még akkor is volt bennem hit, amikor nemcsak a szó átvitt, de sajnos fizikai értelmében sem voltam rá képes, hogy felkeljek az ágyból reggel. Kemény év volt, de nem bánom, mert ha kényszerből is, de egy csomó mindent megtanultam, újratanultam magamról. Pár héttel ezelőtt pedig úgy kezdtem érezni magamat, mint aki körülbelül újjászületett. Vissza is találtam önmagamhoz, de már nem is vagyok ugyanaz az ember, aki akár csak egy évvel ezelőtt is voltam. Érdekes, mert ehhez tulajdonképpen csak annyi kellett, hogy mindig higyjek abban, hogy túl fogom élni. Hit, már megint. Jópárszor előkerült ez a téma nálam az utóbbi időben és az utóbbi héten ezt is átértékeltem egy egészen picit, és ebben biztosan közrejátszik a 33-as szám is. A minap elkezdtem böngészni a netet egy szép antikvár biblia példányra áhítozva, noha tudom, hogy igazából egy angol nyelvűt szeretnék, egy contemporary language-űt, mert az sokkal inkább beszél hozzám, mint pl egy Károli biblia. Végső soron tán stílusos is lenne, ha lenne egy bibliám is a korán és buddhista könyvek mellett a polcon. Az tényleg rám vallana, ha még ez is beleférne az életembe, jöttem rá. Én, a szabadnak született kirekesztettem eddig valamit az életemből egy gyerekkori rossz élmény miatt. Hát hihetetlen. Mivel az online antikváriumokban nem találtam az igazit, ezért bevetettem magam a könyvesboltokba. Naná, hogy találtam egyet, szép vaskos kötet, A4-es méretben, varrott, mint a bibliák általában, műbőr kötés, igényes kiadás, modernizáltabb nyelvezet. Ott ültem és lapozgattam és tudtam, hogy telefonos segítséget kell kérnem, hogy ne vegyem meg rögtön. Ebből is egy jó sztori lett végül, mert először a mélyen vallásos barátnőmet hívtam fel, aki tuti rábeszélt volna - de nem vette fel a telefont. Ezek után az anyámat hívtam - hithű ateista -, akiről tudtam, hogy le fog beszélni róla. Na, ő felvette. Mondom neki, Te, Azanyám (mert így hívom), itt ülök az Alexandrában a földön és egy könyvet lapozgatok, aminek a megvételéről le kéne beszélned. Ebből persze rögtön tudta, hogy a könyv drága lesz, csak azt nem, hogy mit is lapozgatok, így ez volt az első kérdése. Mondom neki, hogy egy biblia. Na azt az elfojtott röhögést rögzíteni kellett volna. Majd aszonta, hogy: Minek neked biblia? A legjobb válasz az őszinteség alapon elmondtam neki, hogy rájöttem, hogy mindenféle vallású könyv van nálam otthon, csak épp bibliám nincs és ez így nem mehet tovább. Kell a gyűjteménybe. Erre felajánlotta nekem, hogy valahol neki van egy bibliája, azt elvihetem. Ja, de mondom az egy Károli volt és az nem kell. Anyámban egy dolgot becsülök, hogy tiszteli az őrültséget és a világon talán egyetlen dolog van, amin mi sose vesztünk össze és ez a könyvek témaköre. Minden könyvrigolyámat meglepően barátságosan tudja tolerálni, még akkor is, ha az éppen egy biblia, amit egyébként ő sem forgat (és tuti nem is venne). Végül kiszedte belőlem azt is, hogy igazából egy angol példányra vágytam eredetileg, egy bizonyos bibliafordításra (amire még lifetime guarantee is van, bizony! volt már ilyen könyvetek?), így végül ezzel győzött meg arról, hogy mindenképpen felelőtlenség lenne most jelen körülmények között megvennem ezt a példányt, vacilláljak csak még szépen a dolgon, aztán tegyek belátásom szerint. De úgy lettem ezzel a könyvvel, mint ahogy a szerelemmel is, ami egyszercsak szép alattomosan elgáncsolja az embert. Először csak a gondolat van, hogy hm, jól néz ki… szépek a képek… igényes a kiadás… ezt a könyvet tudnám szereti, aztán paff, bumm, pár nap és kész, már másra se tudok gondolni, csak arra, hogy miért is nem vettem meg rögtön, hiszen a legtökéletesebb példány volt a Földön. De persze közben már nem vagyok tinédzser és tudom, hogy az idő, amit nélküle töltök el, olyan, mint egy előjáték. Ha még pár nap múlva is akarni fogom azt, és csak azt a kiadású bibliát, akkor biztosan meg fogom venni és ugyanolyan becses darabja lesz a könyvespolcomnak, mint az összes többi szerelemből megvásárolt példány. (és ahogy magamat ismerem, utána meg jól megveszem azt az angolt is.) A Koránomnak sem volt ám egyszerű dolga, igaz, hogy rá először én vártam baromi sokat, de amikor befutott előjegyzésből, azért jó pár napig nem vettem át, hanem gondolkoztam, hogy egész biztos, hogy ki akarok én ennyi pénzt adni egy olyan könyvért, amit lehet, hogy soha nem fogok tudni elolvasni és megérteni a saját nyelvén? Viszont mikor úgy döntöttem, hogy igen, akkor már az is biztos volt, hogy később sem fogom megbánni a döntést. És így is lett, még ha nem is értem, sűrűn fogom a kezembe és tudom, hogy egy napon el fog érkezni az idő, amikor majd olvasni és érteni fogom a benne leírt szavakat, úgy, ahogy egyetlen másik ember sem értheti. Mert addigra vélhetőleg vén és bölcs leszek, minimum öt nyelven fogok beszélni és az összes nagyobb vallást kivesézem addigra. (És lesz könyvtárszobám is, íróasztallal és bankárlámpával és a párom ott fog morogni mellettem, hogy mindenről én tehetek, mert a szivart is tutira én dugtam el, nem is az az Alzheimer vagy ki a tök.)

Szóval 33 éves lettem, és úgy álltam hozzá a tegnaphoz, hogy ez bizony az újjászületésem napja és én ezt csendben megünneplem úgy, hogy méltó legyen. Már napokkal előtte eldöntöttem, hogy ezen a napon én boldog leszek, száműzök minden negatív érzést a fejemből és a szívemből, nyitva leszek, nem várok el senkitől semmit és mindennek örülni fogok, ami történik körülöttem. Van is listám: a cicáim nem vertek fel hajnalban, egy telefonhívásra ébredeztem, amit vártam még előző este, odakint a valószínűtlenség ellenére verőfényes napsütés volt, pont ahogy titkon reméltem. A húgom a munkahelyéről énekelve köszöntött, hogy ez most más legyen, mint a többi, a kollégáktól kaptam sok csokit és aztán este is nagyon meglepődtem. Vacsi, tüzijáték, nagy beszélgetés. Egyszóval gyönyörű napom volt.

Ma pedig kockásak a szemeim, de azért még mindig vigyorgok. Ez már a közvetlen bekómázás előtti állapot lesz, azt hiszem. Nem mondhatnám, hogy túl sokat aludtam mostanában. És ez nem panasz.

Sűrűn szoktam mondani, hogy pár száz évvel ezelőtt engem tuti máglyán égettek volna el (de az is lehet, hogy valamelyik előző életemben tényleg megpörköltek, hogy ennyire rögzült ez a fejemben). Többek között ma már aztán tényleg magyarázkodhatok odabent, hogy nem is vagyok boszorkány, csak egy ínhüvelygyulladásos dzsinn. (McDonald novellája nem megy ki a fejemből)

Az elmúlt napokban sokat töprengtem azon, hogy milyen is lenne, ha egyszercsak önálló életre kelne a saját a blogszemélyiségem. Természetesen már megint egy szürreális álom és egy újabb hétvége eredménye az az eleven emlék, amiben azt álmodtam meg, hogy milyen is lesz az az idő, amikor a saját digitális identitás-klónjaink egy rakás feladatot átvállalva meg tudják majd könnyíteni az életünket. Előre szólok, hogy a téma ezennel copyrighted, meg fogom írni. Hogy mikor, az egy másik kérdés, mert mostanában egyre kevesebb időm jut mindenre.

Illetve a vicces az: hogy ez így nem teljes igaz. Mert arra, ami fontos, azért végül mindig jut időm és amikor már-már spirális pörgésbe kezdenék a feladataim között, a szétesés és aprózódás őrületének peremén mindig rácsodálkozom, hogy hoppá, tulajdonképpen miért is pörgök? Ha nagyon akarom, akkor ezt és ezt kiemelhetem a sorból, az és amaz ráérhet később is, ezt és amazt a többi fél tucat újdonsággal együtt megérthetem 2 óra múlva is - és ez kicsit olyan, mint amikor jóanyám állt a 80-as években a keverőtárcsás mosógép mellett az udvaron, amiben éppen frissen keményítette az ágyneműket, majd gondosan szétválogatta a kispárnák huzatát a nagyokétól, a takarókat, lepedőket és akkurátusan mindent szépen katalogizálva teregetett. Merthogy helykihasználás a szárítókötélen (!) és nem ám csak úgy ripsz-ropsz műveljük azt a teregetést. Sokszor kaptam ettől hülyét otthon, emlékszem. És most én csipeszelem ugyanígy katalogizálva a feladataimat az elmém ruhaszárító kötelére.

Egyébként szeretném, ha egyszer megnyerhetném a témától való eltérések mesterének kijáró magiszteri díjat, mert szerintem jól csinálom. Még én se tudom mit keres odafent a keverőtárcsás mosógép. Nem baj, én már megszoktam magamat, csak az a baj, hogy öregszem és nem szedek Cavintont és emiatt néha lelkesen elkezdek egy témát, aztán eszembe jut 20 más annak kapcsán és a tizediknél már nem tudom, hogy mit akartam eredetileg mondani. Memóriajátékoznom kell lassan, mert ez pár éve még nem okozott gondot. Vagy csak nem beszéltem/gondolkoztam ennyit. ÉÉÉÉÉS! Akkor most megint témánál vagyok, hurrá.

Nóri barátnémról van szó részben, akiről tudni kell, hogy annak ellenére imádom, hogy nem szereti a sci-fit. A hétvégén Szentendrére mentünk ki, azt nem mondom, hogy túráztunk, mert egy 3-as BMW-ben olyat nem csinál az ember, hogy túra (mert azt lábon művelik). Németországban volt a héten előtte pár napot és nála volt egy céges autó még. (egyébként továbbra se szerettem meg a bmw-ket, de ezt tényleg csak zárójelben mondom. Szép, szép, jó, jó… de nem gyújtotta lángra sem a szívemet, sem az érzékszerveimet. Oké, azért egyszer igen, amikor valaki szórakozni akart velünk a pirosnál a 11-es úton és azt hitte lesz esélye egy gyorsulási versenyen, mert úgyis csak két maca ül abban a kocsiban. Tévedett. Hehe.)

Na szóval, Szentendrézés után, de még lakásnézés és cukrászdázás előtt felugrottunk Nórihoz egy kicsit szusszanni. Csönd volt, árnyékos szoba, ő a fotelben, én a kanapén, vasárnap és ebéd után lévén kellőképp ellazult állapotban voltunk. Ami magyarán annyit takar, hogy ültünk és néztünk ki a fejünkből. Csönd volt, ugyan ült egy tévé velünk szemben a szekrénysoron, de kikapcsolt állapotban. Majd megjegyeztem, hogy istenem, de jó is ez és hogy a fene egye meg, hogy már vasárnap délután van és holnap reggel újra pörgés lesz és ez egy borzalmas ördögi kör. Mert közben annyira MEGSZOKTAM, hogy már nem tudok tévét nézni, és nemcsak azért, mert minősíthetetlenül gagyik a műsorok.

A kereskedelmi televíziózás tény, hogy hozott egy nagy adag minőségromlást, de azért lehet színvonalasabb műsorokat találni és ugye akkor a tematikus csatornákat még meg sem említettem, lásd a nekünk kánaán AXN Sci-fit pl. Az döbbentett le leginkább, hogy már azt se nagyon tudom nézni, többnyire 20 percen belül ingerült leszek a tévétől. És tudom azt is, hogy miért: LASSÚ. Értitek? Lassú a mozgókép - és hang! Előre idegesít, hogy tudom, mire belejönnék a nézésbe, jön a reklámblokk, ami kb. annyi ideig tart már, mint a filmblokk, satöbbi. De akkor az HBO-t ki kéne bírnom… És sokszor már az sem megy, főleg egy nagyon nyüzsgős nap után. Hónapok óta nem néztem gyakorlatilag tévét, mert elgondolkozom azon, hogy lelassuljak-e annyira, hogy tévézzek vagy inkább valami mást csináljak - és többnyire a más mellett döntök.Kevés, kevés, még, még… ha információra vágyom, már nem nézem meg a hírműsort, mert idegesít, hogy nem én szabom meg a hírek szerkezetét, hogy egy hírt nem hallhatok azonnal 3-4 féle forrásból és így NEM TUDOM, hogy amit hallok, annak hihetek-e, megszoktam, hogy a net ott van kéznél és 3-4 klikk és tudom, hogy egy eseményről mit gondol ez az oldal, az az oldal, a harmadik és a negyedik dimenzió is akár és ebből alakítom ki a véleményemet. Nem nézek sorozatokat, mert ami sorozat érdekel, azt mire a magyar csatornák leadják, már láttam, akár többször is. Plusz pofátlanságnak tartom, hogy egy 40 perces epizódot képesek reklámblokkal félbevágni, ezzel 15 percet elrabolva az életemből, amit saját önszántamból sokkal jobban el tudok pocsékolni.

És az a furcsaság történt, hogy miközben próbáltam az érzéseimet és gondolataimat átadni Nórinak, azt vettem észre, hogy csillogni kezd a szeme és azonnal ráugrott a témára. Még jobban meglepett, hogy ugyanazt vette le ebből az egészből, mint én, hogy már egy ideje őt is, de még a családját is foglalkoztatja ez. Hogy gyors a világ, néha már annyira, hogy ha az ember egy pillanatra kiesik a pörgésből, akkor hihetetlenül idegenül csak áll és nézi kívülről a körforgatagot, miközben mindenki, aki odabennt van, azt hiszi, hogy ő bolondult meg. Vagy csak alszik. Esetleg halott. Míg kívülről nézve az a fajta rohanás és hajszoltság, amit nap, mint nap átélünk odabennt, már nem tűnik normálisnak. És amíg úgy gondoltam, hogy ezt csak én élem meg, látom így és csak az én sci-fi bolond fantáziámat piszkálja ez a téma, még nem is vettem annyira komolyan.De amióta láttam a barátnőmön a változást, amin keresztül ment a téma feldobása után, azóta ott motoszkál bennem a félelem is a téma komolyanvétele mellett.

Mély levegőt, biztosítékcsere! - Azaz az alábbiak olvasása csak türelmeseknek, törülközővel és oxigénpalackkal. Ergo én szóltam, hogy ez hosszú lesz. De végső soron olyan post, amit bárki megérthet, aki kíváncsi arra, hogy mi lakik odabennt a fejemben, az agyrágó pók és a szőke tincsek mellett.

Le Nom de la rose / Il nome della rosa

Azt hiszem vagy nem vagyok egészen komplett, vagy csak szimplán nem vagyok normális. Ja, hogy ugyanazt mondtam volna? Mindegy. Ma valami randiféleségem lett volna valakivel, aki odáig van és vissza (állítólag), de lemondtam. Miért? Jó kérdés lenne, de ne tegyétek fel. Manapság én is csak alig értem magamat. Egy gyenge pillanatomban beleegyeztem a hetek óta tartó unszolásba, csak azért, hogy délután, miután gyak kivégeztem a breach listet (nem fogom elmondani mijaz) és finoman dorgáló leveleket írtam a lengyel és német kollégáknak, rájöttem, hogy tulajdonképpen amihez kedvem van, az az, hogy hazajöjjek és megkörnyékezzem a blogomat, eltöltsek egy estét kettesben önmagammal, leírjam szépen belé a vasárnap egy átütő élményét, ami olyan egyszerű látomás-szerű dolog volt és mégis annyi mindent hozott fel magával, hogy tudtam: hajjaj, mindenképp elmenne vele az este. Szóval csak ültem ott az asztalomnál délután 6 tájt, a Dunát nézve és már előre sajnáltam azt az x órát, amit arra az emberre vesztegetek el, aki odáig van (állítólag), de aki nekem még senki és semmi, majd rájöttem, hogy hoppá: tulajdonképpen nem is muszáj az a találka. Akár haza is jöhetek és pötyöghetek a billentyűzeten. Mert aki hülye, annak szíve-joga úgy kihalni, ahogy csak óhajtja, hát nem? És mindez csak egy telefon kérdése. A sorsomat meg innentől (meg amúgy is) azt hiszem méltán megérdemlem, vállalom. Na jó, nem csak ezért mondtam le a randit, hanem azért is, mert nekem is van valaki a fejemben, akivel ezerszer szívesebben töltöm, de leginkább csak tölteném sajnos az időmet, olyan valaki, akivel szerintem évekig is tudnánk dumálni, maximum az éhenhalás állhatna közénk. Csak egy kicsit kemény a feje, azaz jobban mondva annyira erős személyiség, hogy ilyet én még nem is láttam, pedig volt már egy-két kezelhetetlennek minősülő főnököm is pl, akikkel ügyesen elboldogultam. Már legalább egy fél doboznyi leszarom tablettát vetetett be velem és mégis, ha nem figyelek oda, pikk-pakk marionett bábut csinálna belőlem. Hát kikérném magamnak… ha nem tetszene valahol, hogy ilyen. A röhejes az, hogy sok szempontból ugyanolyan, mint én: taszítja, ha valakit bele tud kényszeríteni abba a szerepbe, amitől ódzkodik. De azért megpróbálja. Néha még azért kényszerítenem kell magamat, hogy ne vegyem komolyan, pedig kár érte. Tudom hogy le fogja magát beszélni rólam. Nagy kár, de hát tudjuk: az élet bonyolult dolog, amiben minden fél szerint a hülyék a túloldalon laknak, szóval dupla adag pillanatragasztóval fixálom is a lelkiállapotomat és hagyom ezt a szálat.

Nem tudom említettem-e már valaha, hogy imádom az idegen nyelveket. Nem tudom, hogy kell-e ilyesmit említenem egyáltalán, hisz aki ismer, az úgyis tudja, hogy sodorjon az utamba bármilyen idegent az élet, én valószínűleg perceken belül az anyanyelvéről faggatom és tanulni akarok tőle.

Tükörhatás. Megálltam a tükör előtt. Belenéztem mélyen a saját szemembe. - Biztos vagy benne? - kérdeztem. És csak néztem a füstöt lassan gomolyogni a nyitott számban egy pillanatra, mielőtt beszívtam, mélyen a tüdőmbe. És csak néztem ahogy a pupillám addig tágult, míg csaknem eltűnt a szemem kékje.Míg csaknem eltűntem, felolvadtam a pillanatban.

Gdańskba. Addig még 3 nap van hátra.

Skandallum! Először is az, hogy a Mellékhatás borítójának gerince nem narancssárga, pedig én úgy emlékeztem, hogy az. Így természetesen sokkal nehezebben és lassabban találtam meg a könyvespolcokon. De vannak, lesznek ám itt súlyos(abb) titkok és rejtélyek is, de csak azoknak, akik kivárják. A többiek már most elmehetnek innen, mert ígérem, hogy nem adom könnyen az infot. Juszt sem. Ja, és persze az avatatlanok így se, és úgyse értik meg. Persze Chellovecktől azért félek, mert ő jó.

Hol is tartottam? Ja, hehe.

Másodszor pedig kedves emlékezetem, az van, hogy ma fodrásznál jártam. Zsóka, a fodrászom és én sosem voltunk ugyan rosszban, de mióta szinte heti rendszerességgel járok hozzá, szinte anyámként… Na jó, nem, ez Zsókára nézve sértés - tehát nővéremként szeretem. Olyanok vagyunk, mint egy nagy és hangos olasz család két szabadoneresztett nőtagja, csak ő zsidó és én se születtem olasznak. Ma például azon kaptunk hajba, hogy szerintem az én hajam vöröses volt az utolsó festés után, szerinte meg sötét mézszőke és annak olyannak kell lennie. Erre finoman emlékeztettem, hogy de hát kedvesem, hát azt beszéltük meg, hogy végre egyszer eltaláljuk az eredeti hajszínemet és olyanra festjük, hogy aztán 3 hét múlva elölről kezdhessem az egészet, ez meg nézd meg, hát olyan messze van az eredeti hajszínemtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ami nem mellesleg nagyon szerencsés földrajzi helyzet. Na szóval, ezek után hosszasan tanulmányoztuk a hajszínkatalógust, közben megbeszéltük persze az elmúlt 3 hét eseményeit, kivel mi történt, de most már rövidre vágom, merthogy a körmeimet is megcsináltuk újra. Persze lebaszott, hogy hogy nézek már ki és mikor voltam utoljára és ejnye, meg bejnye. Aztán közöltem vele, hogy na ja, 3 hete voltam, mert ő nem ért rá. Ezután hamut szórt a fejére és jó két órára belemerültünk a munkába és a részletek kitárgyalásába.

A körmöm jó lett. A hajam pedig szőke helyett most ismét barna, de legalább semmiképpen sem vörös, ha másban nem is, ebben legalább egyetértettünk. Ott egye meg a fene, aszontuk a végén. Ezt most már legközelebb szőkére csíkozzuk, azt ha vörös is lesz, legalább elveszik a többségben. Ha meg szőke, akkor pezsgőt bontunk, én pedig elszavalom Krúdytól a Milyen volt szőkesége…című vers 2 sorát. Ennyit ugyanis biztosan tudok fejből is, a többihez legalább egyszer újra kéne olvasnom. Amit lehet meg is teszek ezután, de ejnye! Már megint elmászkáltak a gondolataim a botrány, a titkok és rejtélyek háza tájáról.

Szóval… Volt a Mellékhatásban egy novella, A háromszázhetvenharmadik üzenet.
Én pedig egy fodrászszékben, egészen pontosan a fenti életkép alapján természetesen Zsóka üzletében és székében éltem át egy mellbevágó élményt, amiről azonnal bevillant többek között F. Tóth Benedek (aki Tibor, de nem baj, mert én se Sayed vagyok) novellája a hajakról és a velük kapcsolatos rejtélyekről.

Merthogy hajszárítás közben Zsóka egyszercsak kikapcsolta a hajszárító gépet és döbbenten nézett rám.
- TE, hiányzik egy tincs a hajadból, tudsz róla???!
- He, ne szórakozz velem, vazzeg.
- De, esküszöm, nézd meg. - majd rutinos fodrászosként már fogta is a kezemet és az ujjacskáimat odairányította a sérült hajvégeimhez.
És tényleg.
Határozottan hiányzik egy tincs, egy jó nagy tincs a hajamból hátulról.

Nem látszik, nekem eddig nem tűnt fel, csak most Zsókának, hisz ő ugye szinte tincsenként szárítgatja marha lelkesen a hajamat, illetve csak szárítgatta volna, ha annak a tincsnek nem találta volna hűlt helyét. Csak a csonkja volt ott.
Esküszöm - és Zsóka is, mivel persze rögtön összedugtuk erre a fejünket, hogy ez véletlen nem lehetett, ez nem pár szál haj és - Igen, bakker, ott az szerintem vágás nyoma! - kiáltott fel.

Biztos mindenki emlékszik arra a hülye reklámra, ami azt hiszem golyós dezodorokról szólt, és az volt a refrén, hogy - És akkor elöntött a hideg és a meleg… Na, engem nem az öntött el, hanem az, hogy első blikkre megjelent lelki szemeim előtt egy kép, a fülemben visszacsengett 1 mondat és valami határozott bizonyosságot éreztem. Mindezt csak azért, hogy a következő pillanatban már elkezdhessem megmagyarázni magamnak, hogy az miért kizárt. Végül teljesen összezavarodtam… Ez lett volna ugyanis az utolsó gondolat, aminek szabad lett volna eszembe jutnia.

Kérek szépen egy sms-t. Erre gondolok most. Egy igent vagy egy nemet. Tőled. Tudnom kell.