A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Tükörhatás. Megálltam a tükör előtt. Belenéztem mélyen a saját szemembe. - Biztos vagy benne? - kérdeztem. És csak néztem a füstöt lassan gomolyogni a nyitott számban egy pillanatra, mielőtt beszívtam, mélyen a tüdőmbe. És csak néztem ahogy a pupillám addig tágult, míg csaknem eltűnt a szemem kékje.Míg csaknem eltűntem, felolvadtam a pillanatban.

Gdańskba. Addig még 3 nap van hátra.

Skandallum! Először is az, hogy a Mellékhatás borítójának gerince nem narancssárga, pedig én úgy emlékeztem, hogy az. Így természetesen sokkal nehezebben és lassabban találtam meg a könyvespolcokon. De vannak, lesznek ám itt súlyos(abb) titkok és rejtélyek is, de csak azoknak, akik kivárják. A többiek már most elmehetnek innen, mert ígérem, hogy nem adom könnyen az infot. Juszt sem. Ja, és persze az avatatlanok így se, és úgyse értik meg. Persze Chellovecktől azért félek, mert ő jó.

Hol is tartottam? Ja, hehe.

Másodszor pedig kedves emlékezetem, az van, hogy ma fodrásznál jártam. Zsóka, a fodrászom és én sosem voltunk ugyan rosszban, de mióta szinte heti rendszerességgel járok hozzá, szinte anyámként… Na jó, nem, ez Zsókára nézve sértés - tehát nővéremként szeretem. Olyanok vagyunk, mint egy nagy és hangos olasz család két szabadoneresztett nőtagja, csak ő zsidó és én se születtem olasznak. Ma például azon kaptunk hajba, hogy szerintem az én hajam vöröses volt az utolsó festés után, szerinte meg sötét mézszőke és annak olyannak kell lennie. Erre finoman emlékeztettem, hogy de hát kedvesem, hát azt beszéltük meg, hogy végre egyszer eltaláljuk az eredeti hajszínemet és olyanra festjük, hogy aztán 3 hét múlva elölről kezdhessem az egészet, ez meg nézd meg, hát olyan messze van az eredeti hajszínemtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ami nem mellesleg nagyon szerencsés földrajzi helyzet. Na szóval, ezek után hosszasan tanulmányoztuk a hajszínkatalógust, közben megbeszéltük persze az elmúlt 3 hét eseményeit, kivel mi történt, de most már rövidre vágom, merthogy a körmeimet is megcsináltuk újra. Persze lebaszott, hogy hogy nézek már ki és mikor voltam utoljára és ejnye, meg bejnye. Aztán közöltem vele, hogy na ja, 3 hete voltam, mert ő nem ért rá. Ezután hamut szórt a fejére és jó két órára belemerültünk a munkába és a részletek kitárgyalásába.

A körmöm jó lett. A hajam pedig szőke helyett most ismét barna, de legalább semmiképpen sem vörös, ha másban nem is, ebben legalább egyetértettünk. Ott egye meg a fene, aszontuk a végén. Ezt most már legközelebb szőkére csíkozzuk, azt ha vörös is lesz, legalább elveszik a többségben. Ha meg szőke, akkor pezsgőt bontunk, én pedig elszavalom Krúdytól a Milyen volt szőkesége…című vers 2 sorát. Ennyit ugyanis biztosan tudok fejből is, a többihez legalább egyszer újra kéne olvasnom. Amit lehet meg is teszek ezután, de ejnye! Már megint elmászkáltak a gondolataim a botrány, a titkok és rejtélyek háza tájáról.

Szóval… Volt a Mellékhatásban egy novella, A háromszázhetvenharmadik üzenet.
Én pedig egy fodrászszékben, egészen pontosan a fenti életkép alapján természetesen Zsóka üzletében és székében éltem át egy mellbevágó élményt, amiről azonnal bevillant többek között F. Tóth Benedek (aki Tibor, de nem baj, mert én se Sayed vagyok) novellája a hajakról és a velük kapcsolatos rejtélyekről.

Merthogy hajszárítás közben Zsóka egyszercsak kikapcsolta a hajszárító gépet és döbbenten nézett rám.
- TE, hiányzik egy tincs a hajadból, tudsz róla???!
- He, ne szórakozz velem, vazzeg.
- De, esküszöm, nézd meg. - majd rutinos fodrászosként már fogta is a kezemet és az ujjacskáimat odairányította a sérült hajvégeimhez.
És tényleg.
Határozottan hiányzik egy tincs, egy jó nagy tincs a hajamból hátulról.

Nem látszik, nekem eddig nem tűnt fel, csak most Zsókának, hisz ő ugye szinte tincsenként szárítgatja marha lelkesen a hajamat, illetve csak szárítgatta volna, ha annak a tincsnek nem találta volna hűlt helyét. Csak a csonkja volt ott.
Esküszöm - és Zsóka is, mivel persze rögtön összedugtuk erre a fejünket, hogy ez véletlen nem lehetett, ez nem pár szál haj és - Igen, bakker, ott az szerintem vágás nyoma! - kiáltott fel.

Biztos mindenki emlékszik arra a hülye reklámra, ami azt hiszem golyós dezodorokról szólt, és az volt a refrén, hogy - És akkor elöntött a hideg és a meleg… Na, engem nem az öntött el, hanem az, hogy első blikkre megjelent lelki szemeim előtt egy kép, a fülemben visszacsengett 1 mondat és valami határozott bizonyosságot éreztem. Mindezt csak azért, hogy a következő pillanatban már elkezdhessem megmagyarázni magamnak, hogy az miért kizárt. Végül teljesen összezavarodtam… Ez lett volna ugyanis az utolsó gondolat, aminek szabad lett volna eszembe jutnia.

Kérek szépen egy sms-t. Erre gondolok most. Egy igent vagy egy nemet. Tőled. Tudnom kell.

Into my life… hagyománytörő leszek a szónak abban az értelmében, ahogy eddig blogoltam. Ez annyit jelent, hogy nincs kedvem rébuszokban beszélve titkolózni, mert attól tartok ha ezt tenném, végképp belebonyolódnék a saját kusza agytekervényeimbe és akkor jajj, eljőve a világnak vége. Na szóval, egyszóval és másszóval, megeshet, hogy erre a sztorira még később is emlékezni szeretnék.

Az elmúlt pár hetem tán legérdekesebb része a lehetetlen erejének megtapasztalása volt, amire azóta is folyton rácsodálkozom. A lehetetlen egy olyan kettős természetű jelenség, ami bejelentés nélkül érkezik és csap le a gyanútlan szemlélőre a maga sajátos rendezőelvével, ami leginkább egy 10-es erősségű hurrikánhoz hasonlítható, csak előtte még intravénásan bead egy kis érzéstelenítőt, hogy ne fájjon. Utána pedig pardon és kézcsókom, lehet nagyokat pislogni és kérni, hogy hú, állj, álljunk meg, legalább meghökkennék egy percre! De persze ekkor már késő, mert a lehetetlen eddigre már továbbállt, az enber lánya meg szépen lengyel nyelvtanfolyamok után kajtat és már egész hozzászokott ahhoz, hogy semmin ne lepődjék meg az utóbbi időkben.

Szóval a lehetetlen érzése egy nagyon felemelő és szabad dolog, ha az ember ezt így látja és vállalni is tudja. Mert ugyan tudjuk, hogy soha semmire nincs semmi garancia az életben, mégis, akarva vagy akaratlanul szinte mindig a kockázatok minimalizálása mellett tesszük le a voksunkat és kompromisszumos döntéseket hozunk a holnapjaink érdekében. Mondván, hogy jó lesz. Gyanítom ismerős a mondat. Számomra legalábbis nagyon az. Volt.
És most felvághatnék és mondhatnám, hogy egyszercsak elegem lett az ismerős mondatokból és úgy döntöttem itt az ideje, hogy csak úgy jól érezzem magam, és ez valahol így is lenne igaz, csak mintha az én szerepem és akaratom jelentősége elhanyagolható lett volna a történetben. Mert nagyon nem rajtam múlott. Olyannyira nem, hogy néha szándékosan ártottam a bontakozó kapcsolatnak és azt mondtam, hogy na, ha ennek ellenére is összejövünk… Akkor ennek így kellett lennie. Így utólag visszagondolva ez a hozzáállás mondjuk nem volt a legszebb. Higyjétek el nekem, négy óra alvás után első igazi randizni úgy, hogy az ember alig lát és hall, nem éppen célravezető dolog. Pláne nem, ha előtte kishíján lemondtátok a találkozót, mert az alvás sokkal vonzóbbnak tűnt, mint egy lengyel kolléga vasárnap délután, aki egy rakás problémát jelenthet később. Aztán mégse voltam képes lemondani, mikor meghallottam a hangját. Viszont tényleg olyan zombi voltam, hogy a kisföldalattin a Hősök tere helyett a Duna parton kötöttünk ki, ami azért elég jelentős tévedés (lévén ugye a másik irány teljesen) és amit én egy legyintés és röhögés kíséretében konstatáltam, majd levittem az enbert a folyó partjára és elbambulva megjegyeztem, hogy az ő budapesttel való ismerkedésének az tenné a legjobbat, ha nélkülem próbálkozna vele, merthogy úgy tűnik én erre most nem vagyok alkalmas. Ekkor csókolt meg először. És valahogy mégis eljutottunk a Hősök teréhez is ezután, de az már tényleg teljesen lényegtelen. Hiszen mire odáig értünk, már mindketten tudtuk, hogy mibe vágjuk a fejszénket végül. No nem mintha nem sejtettük volna ezt már hetekkel a találkozásunk előtt, csak mindkettőnknek egyszerűbb lett volna, ha nincs igazunk. Furcsa dolgokat produkál néha az élet.

A külföldi kérdéskörre reagálva pedig úgy gondolom, hogy néha, főleg amikor olyasvalakiről van szó, mint én, aki hajlamos a legegyszerűbb dolgokat is túlkomplikálni - egy külföldi nagyon is tökéletes megoldás. Beszélhetsz te bármilyen jól bármilyen idegen nyelvet - pont annyira komplikált lesz megértetnetek egymással magatokat, hogy hagyjátok a hülye rizsát a fenébe. Ergo maradnak az alapok - és roppant gyorsan elválik, hogy van-e egyáltalán szükségetek szavakra, hogy megértsétek egymást. Szerencsésebbik esetben nincs, és máris lehet gondolkozni azon, hogy hogy éli túl az ember az 1200 km-es távolságot. Mivel nemrég elrepült, az elkövetkező három hétben kochanie nietoperz jeden ennél nem lesz közelebb.

Aztán én megyek Gdańskba. Közben pedig lengyeltanárt keresnék, illetőleg ha valaki, aki szintén távkapcsolatban él, vagy távkapcsolatba kezdett, esetleg fontolja és idetévedt hozzám, szóljon. Elképzeléseim ugyanis vannak, hogyan lehet ezt az állapotot túlélni, de egyébként ha racionálisan belegondolok, mindig rettegni kezdek, hogy ennek bizony szinte nulla az esélye…

Kádjelenet Ember Lánya lakásában, benne sárga, műanyagtestű, piros csőrű kacsákkal, aláfestésnek pedig 1-2 érdeklődő, kék szemű kismacska. Dal csendül, kiskacsa fürdik Fekete tóban, immáron élete során úgy kb. tízezredszer. Boldog és elfoglalt, valamint már jó ideje nem volt alkalma kikötni Kádpartján, így ez most a különlegesnél is különlegesebb pillanat. Mielőtt azonban kiénekelhetné hova is készül a kiskacsa, elhallgat. Összeráncolja a szemöldökét és azt gondolja, ez ki van zárva. Közben viszont ugyanekkor és odabent határozottan Tudja, hogy nincsen. Ezután körbenéz és köszönetet biccent annak a láthatatlan szellemalaknak, akitől annak idején a dalt tanulta.

Hát kéremszépen, ez van. Gdansk, Paweł és a gumikacsák Északra mennek. És hát igen, tavasz van, meg szerelem és egyéb katasztrófák lógnak a levegőben.

Erről jut eszembe: A szerelem és egyéb katasztrófák (Love and other Disasters) egy nagyon jó film, ajánlom mindenkinek! 10/10-es.

Túléltem (kop-kop) az első hetet az új helyemen. Hulla vagyok, kifacsart szivacs, karikás szemek, űzött tekintet, heveny fejfájással és időközönkénti szédülésekkel tarkítva úgy, hogy a hétfői portal talit leszámítva nem is ittam alkoholt. Egyik elmés kolleginám erre ma a dohányzóban azt találta mondani nekem, hogy jahátkedveském, 30 fölött már minden nap ajándék, üdv a klubban. De szerencsére jóval 30 előttről is vannak még emlékeim a teherbírásomról és bizony fel tudtam sorolni alkalmakat, mikor ennél sokkal, de sokkal csehebbül voltam. Például darts csapatbajnokság idején, amikor már 3 napja nem aludtam, tényleg nem sok hasznomat lehetett venni a munkahelyen… Mivel még reggel 9 előtt elaludtam az asztalomnál és olyan szarul néztem ki, hogy a főnököm nem mert felébreszteni. Na ugye?! Ahhoz képest kész szuperman vagyok még mindig és gyűrötten is csodaszép. Ellenben viszont a beszéd már problémás, mert kétszer meggondolom, hogy kinyissam-e a számat (túl sok energia, meg különben is, lélekben még mindig szőke vagyok és mire végig bírnám gondolni a mondanivalómat, a beszélgetőpartnerem elaludna). Egyszóval ahelyett, hogy most rég nem látott Broddal, és Junékkal sörölnék a Trombiban (azért hiányoztok ám, srácok, tényleg: Sándor, mi van a squash-sal???!), itthon szörfölök, aztán korán (mármint magamhoz képest, ergo hajnali 1 előtt) bedobom a szundit, mivel holnap is dolgozni fogok kicsinykét. Hajtok a sztahanovista érdemrendre, na meg van egy expat kollégám, akinek a housing ügyeit intézzük éppen. Az agnosztikusok feljebbvalója bocsássa meg nekem, tuti van ezekre igényes és gyönyörű magyar kifejezés is, de így szoktam meg és kész.

Szerda este van. Az előbb csörgött a telefon és amikor felvettem, azt hittem a sors játszadozik velem és én hívtam magamat, mert a vonal túlsó végén valaki remegő, lefojtott hangon annyit sikított, hogy basszus, melindaaaa! De aztán rájöttem, hogy nem, nem én vagyok az, hanem a barátnőm.

Közben pedig rájöttem, hogy az élet egy tudományos-fantasztikus játék, tudományos, mert próbáljuk okosan csinálni, fantasztikus, mert sok mindent elképzelünk, de ki tudja mit tudunk kihozni belőle, és játék, mert közben mindvégig azok vagyunk, akik az üveggolyókat pörgetik a homokban: emberek vágyakkal és álmokkal. És néha húzunk lapot 19-re is. Mert azt is meg kell tanulni!

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
/Kosztolányi Dezső/

Közben pedig nap dumái téren ma kiborult a bőségszaru:

- Be vagyok baszva - mondta.
- Milyen apropóból? - kérdeztem vissza.
- elfogyott a cola meg az ice tea meg a tej is itthonról

- és elmegyünk veled. Csak a “Fiúk, akik vigyáznak rám” névvel kell minket bemutatnod.
- Van pillangókésed?

(az örök optimista)

És ilyesmik…

Szeretem a barátaimat. :-)))

Tűz, tűz, átszellemült vigyor, félelem, várakozás, szabadesés, jóleső fájdalom, téboly, bátorság és egy darab életvidám sikítószörny. Leltárt kellett készítenem magamról ma reggel és ezeket dobta ki a programom, mint bennem/rajtam uralkodó dolgokat jelenleg. Nagyon furák az elmúlt napjaim, a hangulatom annyira ingadozó, hogy már jómagam sem tudom kiszámítani mikor mi következik, leszámítva hogy ugye azért pontosan tudom mit szeretnék és persze van egy ideális eseménysor, ami lebeg a szemeim előtt. Tudom, hogy ez veszélyes és azt hiszem ebbe az állapotba lehet, hogy belehalok csütörtökig. De inkább még ne érjek véget most, mert jó. Elnyújtanám és hajtanám is az órákat, amik előttem állnak addig. Nem sok pillanat érdemes egyébként a halálra, de az ideális esetet is valahogy így képzelném el: fülig érő vigyorral a képemen, végülis egyszer mindennek eljön az ideje alapon vállat vonva a halálnak. Ja, game over? Hehe. De persze eddig a pillanatig még sok mindenen kell átesnem, ha ugyan figyel rám bárki odafent jegyzettömbbel a kezében mikulást játszva. Amit nagyon remélek.

Közben pedig a mindennapjaimhoz irodalmi aláfestésként Sándorunk Láthatatlan Városát olvasom, és mint illedelmes jó kislány kellő szüneteket tartok a novellák után, okosan beosztva minden adagot. A felén vagyok körülbelül túl, jelenleg a kínai kiborgos-maffiásos sztorinál járok és kíváncsi vagyok, hogy az eddigi top3-as sorrendemen tudnak-e még a hátralévő novellák változtatni. Meg az is érdekelne, hogy vajon a kötet különleges hangulatának mekkora szerepe van a fenti állapotom elérésében. Úgy kb. fifty-fifty talán, de az ok-okozati viszonyok között kissé nehéz megállapítani, hogy pontosan miért is tettem meg amit megtettem. Belső sugallat volt, némi külső rásegítéssel és eddig egyáltalán nem bánom. Remélem ezután sem fogom. Sándor is úgy dedikálta nekem a könyvét, hogy: Sayednek, akinek volt bátorsága megtagadni a szőkeségét. Azért ehhez a feladathoz még kell nőnöm kicsit, viszont lassan keményebb vagyok, mint a gyémánt és pusztítóbb, mint egy három kilotonnás atombomba, ráadásul elszánt, valamint még jól is érzem magam így a bőrömben és jaj annak, aki egy életvidám sikítószörny útjába áll… Momentán semmi sem tűnik lehetetlennek, leszámítva a budapesti fürdő zrt.-vel folytatott meddő telefonos és levélalapú kommunikációt a szilveszteri babazsúr apropóján. De már erre is van mentőötlet szerencsére. Most már megérdemeljük a jó híreket is és pont. Úgy legyen.

Á. Á, mint ámen. Például.

Burn with me!

Csak ennyit, Murphy. És köszi.

Elkapott a héten a gépszíj, és ugyan néha idepislogtam, hogy hát izé, írni kéne, nem maradt rá valahogy idő. Pedig a szombat miatt még tartozom pár köszönetkéréssel ide-oda. Tulajdonképp mindenhova. Gondolatban meg is hajtom most a fejem a teremtés előtt .

A másnaposság ugyanis szörnyű dolog, de ha jó társaságban töltheti az ember, tönkrecikizve egymás balfaszságát, gyomorbántalmait és sötét karikáit a szeme alatt, azért mégiscsak sokkal jobb. Kár, hogy Jun nem hozott malacperselyt, mert akkor most gazdag ember lehetne. Én meg speciel koldulhatnék a fizuig.

Szóval egy a lényeg: sosem voltam az a kifejezetten antiszociális típus (pedig néha nagyon az vagyok), de azért ritkán érzem azt, hogy valahol igazán a helyemen vagyok és pont ott és pont úgy jó nekem. Mégis, valahogy amióta az sfblogsra és ebbe a társaságba keveredtem, egész sűrűn kap el ilyen “otthon-szerű” érzés engem. Most szombaton meg főleg. Talán részben azért is, mert nem gondoltam volna, hogy egyszer ott leszek, ahol voltam. Brodnál.

Olyan volt az egész, mint Sándor új novelláskötete, amire szintén rátettem a kezem szombaton, a Láthatatlan Város. Mindenkit ismertem, kit jobban, kit kevésbé, de egyiküket sem láttam még sosem ilyennek. Ennyire embernek, ennyire hasonlónak. És ettől volt igazán jó, bár tény, hogy a pörkölt nélkül korántsem biztos, hogy életben maradtunk volna, tehát a legnagyobb érdem mindenképpen a házigazdáé és szakácsé. (jövök neked egy fini disznótoros recepttel, ha érdekel, Brod! )

Továbbra se fogok hinni sosem a szememnek, mert a látszat csalóka dolog. Mindenki és minden esetében.

“A város, akár egy szikrázó ékszer, csillogott a sivatag keblén. Valaha nagy változások és sorsfordulók tanúja volt, de most az Idő csak repült felette. A sivatag arculatán nappal és éjjel váltakozott, ám Diaspar utcáin örök délután volt, sohase szállt le a sötétség. A hosszú téli éjszakák olykor zúzmarával borították a sivatagot, ha a Föld ritkás levegőjében az utolsó nedvesség is összefagyott - a város azonban nem ismert se meleget, se hideget. Nem érintkezett a külvilággal, zárt világegyetem volt….… Az emberek sok mindent elfelejtettek, de anélkül, hogy ezt tudták volna. Tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ahogy az is őhozzájuk - hisz mindkettőt együtt tervezték el. Hogy mi van a város falain kívül, nem tartozott rájuk; ezt kitörölték agyukból. Egyedül Diaspar létezett, másra nem volt szükségük, képzeletük csak ezt tudta átfogni. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az Ember valaha a csillagok ura volt.”