A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Túléltem (kop-kop) az első hetet az új helyemen. Hulla vagyok, kifacsart szivacs, karikás szemek, űzött tekintet, heveny fejfájással és időközönkénti szédülésekkel tarkítva úgy, hogy a hétfői portal talit leszámítva nem is ittam alkoholt. Egyik elmés kolleginám erre ma a dohányzóban azt találta mondani nekem, hogy jahátkedveském, 30 fölött már minden nap ajándék, üdv a klubban. De szerencsére jóval 30 előttről is vannak még emlékeim a teherbírásomról és bizony fel tudtam sorolni alkalmakat, mikor ennél sokkal, de sokkal csehebbül voltam. Például darts csapatbajnokság idején, amikor már 3 napja nem aludtam, tényleg nem sok hasznomat lehetett venni a munkahelyen… Mivel még reggel 9 előtt elaludtam az asztalomnál és olyan szarul néztem ki, hogy a főnököm nem mert felébreszteni. Na ugye?! Ahhoz képest kész szuperman vagyok még mindig és gyűrötten is csodaszép. Ellenben viszont a beszéd már problémás, mert kétszer meggondolom, hogy kinyissam-e a számat (túl sok energia, meg különben is, lélekben még mindig szőke vagyok és mire végig bírnám gondolni a mondanivalómat, a beszélgetőpartnerem elaludna). Egyszóval ahelyett, hogy most rég nem látott Broddal, és Junékkal sörölnék a Trombiban (azért hiányoztok ám, srácok, tényleg: Sándor, mi van a squash-sal???!), itthon szörfölök, aztán korán (mármint magamhoz képest, ergo hajnali 1 előtt) bedobom a szundit, mivel holnap is dolgozni fogok kicsinykét. Hajtok a sztahanovista érdemrendre, na meg van egy expat kollégám, akinek a housing ügyeit intézzük éppen. Az agnosztikusok feljebbvalója bocsássa meg nekem, tuti van ezekre igényes és gyönyörű magyar kifejezés is, de így szoktam meg és kész.

Szerda este van. Az előbb csörgött a telefon és amikor felvettem, azt hittem a sors játszadozik velem és én hívtam magamat, mert a vonal túlsó végén valaki remegő, lefojtott hangon annyit sikított, hogy basszus, melindaaaa! De aztán rájöttem, hogy nem, nem én vagyok az, hanem a barátnőm.

Közben pedig rájöttem, hogy az élet egy tudományos-fantasztikus játék, tudományos, mert próbáljuk okosan csinálni, fantasztikus, mert sok mindent elképzelünk, de ki tudja mit tudunk kihozni belőle, és játék, mert közben mindvégig azok vagyunk, akik az üveggolyókat pörgetik a homokban: emberek vágyakkal és álmokkal. És néha húzunk lapot 19-re is. Mert azt is meg kell tanulni!

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
/Kosztolányi Dezső/

Közben pedig nap dumái téren ma kiborult a bőségszaru:

- Be vagyok baszva - mondta.
- Milyen apropóból? - kérdeztem vissza.
- elfogyott a cola meg az ice tea meg a tej is itthonról

- és elmegyünk veled. Csak a “Fiúk, akik vigyáznak rám” névvel kell minket bemutatnod.
- Van pillangókésed?

(az örök optimista)

És ilyesmik…

Szeretem a barátaimat. :-)))

Tűz, tűz, átszellemült vigyor, félelem, várakozás, szabadesés, jóleső fájdalom, téboly, bátorság és egy darab életvidám sikítószörny. Leltárt kellett készítenem magamról ma reggel és ezeket dobta ki a programom, mint bennem/rajtam uralkodó dolgokat jelenleg. Nagyon furák az elmúlt napjaim, a hangulatom annyira ingadozó, hogy már jómagam sem tudom kiszámítani mikor mi következik, leszámítva hogy ugye azért pontosan tudom mit szeretnék és persze van egy ideális eseménysor, ami lebeg a szemeim előtt. Tudom, hogy ez veszélyes és azt hiszem ebbe az állapotba lehet, hogy belehalok csütörtökig. De inkább még ne érjek véget most, mert jó. Elnyújtanám és hajtanám is az órákat, amik előttem állnak addig. Nem sok pillanat érdemes egyébként a halálra, de az ideális esetet is valahogy így képzelném el: fülig érő vigyorral a képemen, végülis egyszer mindennek eljön az ideje alapon vállat vonva a halálnak. Ja, game over? Hehe. De persze eddig a pillanatig még sok mindenen kell átesnem, ha ugyan figyel rám bárki odafent jegyzettömbbel a kezében mikulást játszva. Amit nagyon remélek.

Közben pedig a mindennapjaimhoz irodalmi aláfestésként Sándorunk Láthatatlan Városát olvasom, és mint illedelmes jó kislány kellő szüneteket tartok a novellák után, okosan beosztva minden adagot. A felén vagyok körülbelül túl, jelenleg a kínai kiborgos-maffiásos sztorinál járok és kíváncsi vagyok, hogy az eddigi top3-as sorrendemen tudnak-e még a hátralévő novellák változtatni. Meg az is érdekelne, hogy vajon a kötet különleges hangulatának mekkora szerepe van a fenti állapotom elérésében. Úgy kb. fifty-fifty talán, de az ok-okozati viszonyok között kissé nehéz megállapítani, hogy pontosan miért is tettem meg amit megtettem. Belső sugallat volt, némi külső rásegítéssel és eddig egyáltalán nem bánom. Remélem ezután sem fogom. Sándor is úgy dedikálta nekem a könyvét, hogy: Sayednek, akinek volt bátorsága megtagadni a szőkeségét. Azért ehhez a feladathoz még kell nőnöm kicsit, viszont lassan keményebb vagyok, mint a gyémánt és pusztítóbb, mint egy három kilotonnás atombomba, ráadásul elszánt, valamint még jól is érzem magam így a bőrömben és jaj annak, aki egy életvidám sikítószörny útjába áll… Momentán semmi sem tűnik lehetetlennek, leszámítva a budapesti fürdő zrt.-vel folytatott meddő telefonos és levélalapú kommunikációt a szilveszteri babazsúr apropóján. De már erre is van mentőötlet szerencsére. Most már megérdemeljük a jó híreket is és pont. Úgy legyen.

Á. Á, mint ámen. Például.

Burn with me!

Csak ennyit, Murphy. És köszi.

Elkapott a héten a gépszíj, és ugyan néha idepislogtam, hogy hát izé, írni kéne, nem maradt rá valahogy idő. Pedig a szombat miatt még tartozom pár köszönetkéréssel ide-oda. Tulajdonképp mindenhova. Gondolatban meg is hajtom most a fejem a teremtés előtt .

A másnaposság ugyanis szörnyű dolog, de ha jó társaságban töltheti az ember, tönkrecikizve egymás balfaszságát, gyomorbántalmait és sötét karikáit a szeme alatt, azért mégiscsak sokkal jobb. Kár, hogy Jun nem hozott malacperselyt, mert akkor most gazdag ember lehetne. Én meg speciel koldulhatnék a fizuig.

Szóval egy a lényeg: sosem voltam az a kifejezetten antiszociális típus (pedig néha nagyon az vagyok), de azért ritkán érzem azt, hogy valahol igazán a helyemen vagyok és pont ott és pont úgy jó nekem. Mégis, valahogy amióta az sfblogsra és ebbe a társaságba keveredtem, egész sűrűn kap el ilyen “otthon-szerű” érzés engem. Most szombaton meg főleg. Talán részben azért is, mert nem gondoltam volna, hogy egyszer ott leszek, ahol voltam. Brodnál.

Olyan volt az egész, mint Sándor új novelláskötete, amire szintén rátettem a kezem szombaton, a Láthatatlan Város. Mindenkit ismertem, kit jobban, kit kevésbé, de egyiküket sem láttam még sosem ilyennek. Ennyire embernek, ennyire hasonlónak. És ettől volt igazán jó, bár tény, hogy a pörkölt nélkül korántsem biztos, hogy életben maradtunk volna, tehát a legnagyobb érdem mindenképpen a házigazdáé és szakácsé. (jövök neked egy fini disznótoros recepttel, ha érdekel, Brod! )

Továbbra se fogok hinni sosem a szememnek, mert a látszat csalóka dolog. Mindenki és minden esetében.

“A város, akár egy szikrázó ékszer, csillogott a sivatag keblén. Valaha nagy változások és sorsfordulók tanúja volt, de most az Idő csak repült felette. A sivatag arculatán nappal és éjjel váltakozott, ám Diaspar utcáin örök délután volt, sohase szállt le a sötétség. A hosszú téli éjszakák olykor zúzmarával borították a sivatagot, ha a Föld ritkás levegőjében az utolsó nedvesség is összefagyott - a város azonban nem ismert se meleget, se hideget. Nem érintkezett a külvilággal, zárt világegyetem volt….… Az emberek sok mindent elfelejtettek, de anélkül, hogy ezt tudták volna. Tökéletesen alkalmazkodtak környezetükhöz, ahogy az is őhozzájuk - hisz mindkettőt együtt tervezték el. Hogy mi van a város falain kívül, nem tartozott rájuk; ezt kitörölték agyukból. Egyedül Diaspar létezett, másra nem volt szükségük, képzeletük csak ezt tudta átfogni. Egyáltalán nem érdekelte őket, hogy az Ember valaha a csillagok ura volt.”

Hát én isten bizony megpróbáltam. Többször is. Nem, vagy csak nagyon nehezen megy. Wilson Pörgésének eljutottam már a feléig kb., már vagy 2.-3. hónapja próbálkozom az elolvasásával, aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy bejön mellé egy újabb könyv, aztán még egy, majd még egy. És valahogy mindig előbb végzek a többivel, mint ezzel. Ez azért is fura, mert az ízlésem annyira nem szokott eltérni a közízléstől, legalábbis az errefelé uralkodótól nem. És most valahogy mégsem tudok egyetérteni az előttem a Pörgést dícsérő szavakkal. Szerintem vontatott, tele van felesleges, a történet szempontjából nemhogy nem kívánatos, de zavaró ömlengésekkel. Lehetne jól megírva ez a rész is, de ahhoz valószínűleg egy női írótárs kellett volna. Persze könnyen meglehet, hogy csak én voltam nem megfelelő ideg- vagy lelkiállapotban a történet elolvasásához, nem tudom. Még nem adtam fel, talán idén még sikerül átrágnom magam rajta. Keményen meg is büntettem magam, Clarke Bölcsőjét, amire több mint egy évet várakoztam az antikvárium.hu-n, szántszándékkal nem veszem elő olvasásra. Desszertnek tartogatom magamnak, míg a Pörgést főételnek. Azt hittem ez jó ötlet, de csak az étvágyam ment el tőle. :-) Ez mondjuk rámfért, szóval ez nem panasz. Mostanában kezdem megkedvelni a mérleget. Már majdnem azt mutatja, amit nem csak elképzelni szeretnék a számlapon.

Szóval a nagy helyzet az, hogy megtiltottam magamnak, hogy mást olvassak, amíg ezzel nem végzek. Csak az a baj, hogy amikor hazamegyek esténként, akkor a tekintetem tudat alatt és tudatosan is a Bölcsőt nézegeti A. C. C.-től. Még pár hete beleolvastam az első pár oldalba és azóta nem hagy nyugodni a történet. Azt hiszem menthetetlenül Clarke fannek születtem, az ő világait, képeit és mondatait imádom. Nem szerencsés dolog ilyenkor bárki másnak mellékerülnie, mert a megmérettetésben tutira könnyűnek találtatnak. És Wilsont nem lehet összehasonlítani Clarke-kal, előbbi kb. olyan nekem, mintha Blikket olvasnék, míg utóbbi a Biblia. Látom, látom én, hogy vannak a Pörgésben ötletek, nem is rosszak, de a kivitelezés nekem, ahogy meg van írva, túlontúl populáris.

Szóval nagy az én dilemmám, ha megadom magam a vágyaimnak és előreveszem a Bölcsőt, utána várhatóan megint nem fogok Pörgést olvasni a fenti okokból kifolyólag. Egy Clarke könyv elfogyasztása módosult tudatállapottal jár nálam, sokszor még hetekkel az utolsó lap után is.

Pedig bőven lenne mit bepótolnom, és még egyéb olvasási tartozásaim is vannak, amik miatt lassan már tényleg nagyon fogom szégyellni magam. Mindenről Wilson tehet! No meg a munka, ami egy kis pihi után úgy csapott le rám, mint dühös kobra a mezei pocokra…

A múltkorában láttam egy srácot a 12-es villamoson a négykerben. Kivételesen tömött volt a villamos, így elé sodródtam kapaszkodásilag és volt alkalmam kicsit megnézegetni egész közelről, igyekezvén mondjuk mindezt feltűnés nélkül tenni, nehogy félre legyek értve, aztán szóba akarjon állni velem. Arabnak néztem, de nem is ez volt az érdekes benne, hanem az arca. Nagyon hasonlított Tupacra, aki nekem annak idején az egyik nagy kedvencem volt és akinek a halálát sokáig fájlaltam. All Eyez On Me, Holla At Me, Shorty Wanna Be A Thug, Only God Can Judge Me, Dear Mama, Tradin War Stories, Ambitionz Az a Ridah, When I’m Gone, Life Goes On, California Love és még hosszan lehetne sorolni.

“We tradin war stories, we Outlawz on the rise
Jealous niggaz I despise, look in my eyes“

Sokszor, nagyon sokszor gondolkoztam már el életem során arról, hogy vajon hová tűnik el az a sok fél pár zokni, ceruzák, tollak, radírok, kavicsok, matchboxok, lepketetemek, kártyalapok és csavarhúzók, meg üveggolyók társaságában, amit hasztalan keres az ember, pedig tegnap még megvolt. Sokáig azt gyanítottam, hogy mindenről a családom tehet, valamilyen formában ők tüntetik el a kacatjaimat. A gyanúm nem volt teljesen alaptalan, teszem hozzá, mert például a kavicsgyűjteményem esetén egyszer anyámat rajtakaptam az eltüntetési akciójában. Vitatkoztunk egy keveset, hogy mi való a lakásba és mi nem, majd szelektálnom kellett, hogy melyik kavicsokhoz ragaszkodom mindenképpen. A többi a kertben landolt, majd nagymamám áldásos kertészkedésének köszönhetően vélhetőleg a kukában. No de, a zoknikat senkinek nem állt érdekében eltüntetni. A ceruzáimat sem, hiszen otthon csak én használtam ceruzát, anyu rotringozott, az írás pedig csak akkor volt tiltólistán, ha a tapétára tettem. Anyunak bezzeg nem tűntek el a cuccai szinte soha, voltak olyan hülye tustollai pl., amikkel a terveit rajzolta. Nagyon utáltam, mert sosem csaklizhattam el belőlük egyet sem (pedig nagyon guszták voltak, különböző átmérőjű hegyekkel). Anyu mindig kiszúrta melyik hiányzik és ő pontosan TUDTA, hogy a hiányzó cuccai hol vannak. Nálam. Hiába próbáltam a vákuumra fogni a dolgot. A kedvenc csavarhúzóját viszont sokáig kereste, hehe. Volt is meglepetés, mikor előkerült az ágyam alól. Engem meglepett, hogy hogyan került oda, már én is kerestem, anyámat meg az, hogy vajon mit csináltam vele. Sose tudta meg, hogy a konnektort babráltam, mert mozgott. Meg még a mami Sokol típusú rádióját, amit egyszer véletlen megfürdettem, aztán jobbnak láttam gyorsan megjavítani, mielőtt kaptam volna a fejemre. Emiatt a rádió is az eltűntek listáján volt pár napig, és az ősök nagyon keresték (esélyük nem volt megtalálni, mert arra nem gondoltak, hogy a padláson van), majd rejtélyes módon újra a fürdőkád peremén figyelt egy reggelen. Megjegyzem rohadt nagy marhaság rádiót tartani ilyen helyen, pár nappal később mami is megfürdette. Emlékszem, hogy nem tudtam eldönteni, hogy bosszús legyek, vagy sem, mikor megláttam úszni a kádban, hogy ezért, ezért küzdöttem én annyit vele? Ugyanis utána ki akarták dobni. Ez a méreg, nem a cián. Elkértem, szétszedtem, kiszárítottam, összeraktam és működött. A szocializmusnak igenis voltak előnyei - pl., hogy akkoriban ez még megoldható volt. Nem ragasztották a nyomi cuccokat, hanem voltak szép kis csavarok benne és jól ki lehetett belezni mindent. Kis szerencsével még utána is működőképes maradt, ha jól rakta össze a végén az ember. Egyszer egy tévét is szétszedtem. Azt is muszájból, az iskolában. Nem lényeges. Csak egy osztályfőnökit kaptam és abban az évben nem kellett többet virágot locsolnom hetes pozícióban sem. Ahelyett, hogy a virágot rakták volna el a tévé tetejéről. Na de ez tényleg mindegy, akkor is tudtam már, hogy nem kell mindent megértenem, mert nem lehet.

Kicsi voltam, ártatlan és azt hittem, hogy ha felnövök és vége lesz ennek a korszaknak, minden jóra fordul majd, mert én is mindent tudni fogok, mint anyu. Nem lesz több érthetetlen parajelenség a környezetemben. Én kis naív. Merthogy… ez nem egészen így van. Többek között három hete keresem otthon két fél pár zokni másik felét. Nem találom őket sehol sem, pedig már mindent legalább kétszer kimostam azóta. Talán mégis létezik az a vákuum a téridő szövetébe rejtve, aminek létéről gyerekkoromban meg voltam győződve. Nem akarom a macskákra fogni, mert fő a bizalom. Mint ahogy a kollégáimat sem akarom gyanusítgatni, mivel már megint eltűnt az összes grafitceruzám a tolltartóból és a tollaim is fogyóban vannak. Pedig álcaként több, már használhatatlan golyóstoll és filctoll is lakik a tartóban az asztalomon, de azokat persze már 4 éve nem vitte el a vákuum. A radírgyűjteményem szerencsére még megvan, de szerintem csak azért, mert azokat féltem és elzárom, ahogy azt a rendes gyűjtők teszik. A téridő rusnya vákuuma elől, nem a kollégák elől persze. Nem volt mit tennem ma, az elzárt fiókból előszedtem a dobozomat, amiben még van pár kincstári ceruzám. Létkérdés a meglétük nekem, ugyanis utálok rotringot használni, nekem grafitceruza kell. 2B-s lehetőleg, de minél több B, annál jobb. Most itt ülök, nézegetem őket, hármat tettem ki. Szépek, hívogatóak, azt mondják, hogy írj velem. Szerintem a hétvégére elviszi őket a vákuum… Én pedig szomorú leszek nagyon, mert már csak kettő van a rejtekhelyen. Esetleg utána beszerzőkörútra indulok, és megkeresem azt a vákuumot, akárhol is legyen, üveghegyen innen vagy túl. Ha megtalálom, szerintem meglesznek a zoknik és a csavarhúzókészletem hiányzó darabjai is még sok másik rég eltűnt kacatom társaságában. Vajon milyen hely lehet? Állítólag pár ember már eljutott oda, de senki se tud semmit biztosan, mert vissza még nem jött egyetlen ember sem onnan. Ha arra a töménytelen mennyiségű kincsre gondolok, ami ott kakukkolhat a gyűjtőben, hát nem is csodálkozom. Egy élet is kevés lehet ahhoz, hogy az ember kiválassza a sajátjait és megpróbáljon visszajönni velük. Talán nem is lehetséges. Pedig biztosan ott vannak pl. gyerekkorom kedvenc üveggolyói is. Talán a rengeteg halott villanykörtémre is ott a magyarázat a kincsesbányában. Tegnap is kinyírtam egyet, megyek haza, kapcsolnám fel a villanyt az előszobában, aztán a szokásos módon megadta magát a körte és búcsúzóul még jól levágta a főkapcsolót. Vitte volna el inkább a vákuum.

- Holnaptól esetleg kertész leszek, majd fát is nevelek, a lakásomban is lesznek, sárkányfák. Szépek. GM-ek lesznek mind, a leveleik ezüstös fényben fognak fürdeni és ha megérzik a jelenlétem, ragyogni fognak. Nagyon energiatakarékos lesz a háztartásom. Esetleg lesz egy GM napraforgóm is a lakásban, de csak ha tud fluoreszkálni a triplázott szotyolatermés leadása mellett persze. Valahogy jó lenne látni a macskákat a sötétben lámpakapcsolás nélkül, mert ma éjjel is ráléptem véletlen Ficak farkára és csak azért nem az egész macskára, mert meghosszabbított érzékszerveim megérezték a jelenlétét ennek a kis flúgos macskának, aki folyton valamelyik ajtóban fekszik, mint egy házőrző, és halált megvető bátorsággal bízik abban, hogy majd észreveszik őt időben. Észrevettem, de teljesen kikerülni már nem tudtam. Ahogy a másik lábammal próbáltam volna ellensúlyozni az elkövetett vétséget, természetesen megbotlottam Azarban. Még jó, hogy csak két macskám és két lábam van. Nekünk így együtt ez már így is 10, és ez, bár szép kerek szám, igen nagy koordinációt igényel. Szóval jó lenne látni a macskákat a sötétben, igazán lehetnének ők is GM-ek. Kéne nekik egy érzék, ami megsúgja, hogy a félálomban hálószobákból előtámolygó gazdikat messziről kerülni kell.

- Esetleg csomagolástechnikus leszek, akkor például nem kellene eltökélt magabiztossággal nézegetnem és forgatgatnom az x.y. gyártó nem körteformájú égőjének a csomagolását 10 percen keresztül, azt latolgatván a sötétben, hogy hol a tökben lehet rajta a bejutási pont. És nem kéne utána egy másik villanykapcsolóhoz nyúlás helyett inkább a gyertya meggyújtása mellett döntenem. Nem minden lámpát és nem minden lámpa fényét szeretem, és ők sem viselnek jól engem. Egy napra egy villanykörte kinyírása elég volt nekem, inkább nem zaklatom a többit. Ha fénypor is az, ami vér helyett tapad a kezemhez, túl sűrűn halnak a környezetemben. Ennek miértjeit egyszer valaki megmagyarázhatná végre nekem.

- Talán villamosmérnök leszek, és kifejlesztem az emberbiztos villamos hálózatot. Egy szimpla villanyszerelő hozzám kevés, a múltkori se talált semmilyen hibát, márpedig valaminek kell lennie. Jó lenne megoldani, mert még ha el is fogadom, hogy hivatásos villanykörte-gyilkos vagyok, legalább a hálózatot ne bántsam. Az elején csak a biztosítékot vertem le, most már rutinosan megyek a főkapcsolóhoz. Mi jön ez után? Az egész épület, aztán a kerület…? EOL (End of Life), van erre egy ilyen terminológia a lámpafejlesztésben, változatos élettartam végi elszállási jelenségekről hallhat az ember néha, csak éppen ezeknek az új égőknek már nem lenne szabad így meghalnia. Nem értem. Ezt sem. 

- Az is esélyes, hogy telepata leszek. Sőt, valójában azt hiszem már így vagyok elkönyvelve, pedig sose kértem. Biztos mindenkinek igaza van, akinek már találtam ki gondolatát. Drága bak főnököm annyira biztos ezen képességemben, hogy mostanában elfelejt közölni velem dolgokat. Én úgyis mindent tudok, amit meg nem, azt biztos nem is érdemes. Sőt, még azt is megkérdezte nemrég, hogy hányszor kell még elmondania mikor lesz szabadságon. Csak egyszer, kedves uram, csak egyszer. Általában. Egyszer viszont határozottan hasznos, pláne ha workshopot szervezek - és nem a múltban kell megtennem. 

- Vagy feltaláló leszek és feltalálom az elszakíthatatlan cérnaszálat. Csak nehogy 8 lábam legyen közben, mert az túl sok lábat jelentene már otthon. Igaz, hogy a testsúlyom is jobban eloszlana és Ficak se nyávogna olyan panaszosan, ha megint rálépnék egy sötét éjszakán a farkára.  

- De a legvalószínűbb, hogy új vallást alapítok, a Döntések és Válaszok vallását és én leszek az Eldöntendő Kérdések Nagymestere. Bizony. Ugyanis megvilágosodtam és rájöttem minden kérdés, főként az eldöntendő kérdések tökéletes válaszára. Komolyan, egyetlen szó és mégis minden benne van. YES. Egy kollégám, egy főnököm segített a megvilágosodásban, egyetlen szimpla levelével megmutatván az utat. Igen, csak annyi állt benne, hogy yes. És három pont. Majd ha holnapután rákérdez hogyan boldogultam a problémával, bölcs tekintetemet ráemelem és én is ezt mondom majd. Merthogy noha eldöntendő kérdés volt, de a kimenetelére nem az igen/nem volt a válasz. Utána pedig állást keresek. Vagy ő. Hehe. :-) 

Picit naftalinszagú ez a hétfő, és még mindig nem vagyok szabadságon. Reggel, szokásos, kávé előtti holdkórosságommal jöttem be szépen munkahelyre, esett az eső, ami legalább jó, szeretem. Persze csak akkor, ha nem ázom bőrig tőle, mert munkahelyen nem jó fél napon át száradozni. Juventus rádiót hallgattam, és egyszercsak, már a beérés pillanatában, felcsendült egy régi szám. Mellesleg jegyzem meg, hogy a Juventus kicsit túlzásba vitte szerintem a váltást, lassan már tényleg csak a rádio1, meg a danubius maradnak a mai slágereknek, mindenhol máshol dúl a nosztalgia. Ez a szám is olyan volt, amit emlékszem anno nagyon szerettem, ezért bizonyos húrokat még úgyis meg tudott pendíteni bennem, hogy ma már csak a rádióban hallgatok meg ilyesmit. Maxi Priest, Close to You (I just wanna be close to you…). Van vagy tíz éve, hogy utoljára hallottam ezt a számot, figyeltem a szövegét és valahogy nem volt kedvem röhögni az ízlésficamomon. Pedig rémes, mert egyik felem legszívesebben helyben kikapcsolta volna, a másik meg vele énekelt. Én meg csak léteztem ott a két énem között és utáltam is, meg nem is. Azt hiszem most az: Ezt le kell töltenünk énem van fölényben, meglátjuk bírja-e a küzdelmeket, míg hazaérek, mert a másikat se kell félteni. DJ Tiestoval próbál küzdeni éppen (Adagio for Strings), míg én a felszínen már leszerveztem a fél napot és elolvastam a pénteken felgyűlt potomnyi negyvenvalahány levelem. De ez a naftalinszagú noftalgiaérzés csak nem hagy békén. Be kéne mászni a takaró alá és olvasni, meg zenét hallgatni egész nap. Azt hiszem ma nehéz dolgom lesz a koncentrálással. Mintha csak a margón léteznék most, és úgy minimum két darabban vagyok. Esetleg háromban, ha a szemlélődő énemet is beveszem a csapatba. Még jó, hogy ikreknek születtem, különben ez az érzés biztos megviselne.

Na jó, lecserélem DJ Tiestot valami másra, mert esélytelen most szegényke. Kár, hogy nincs nálam csak pár DM szám, hiába, kevés az az 1 GByte hely a kedvenc zenéknek.