A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Ugyan a bejegyzés lényegéhez a következőknek - szokásomhoz híven -, semmi köze, viszont ha már eszembe jutott, leírom. Angolul tulajdonképpen 1 hónap alatt tanultam meg, bár ez így nem teljesen igaz, hisz a Chelloveck által tán joggal lenézett Linda and the Greenies c. gyerekkönyvből már évek óta tanulgattam, de az tényleg nem nevezhető előképzettségnek. Viszont pár versikét és a színeket, meg alapdolgokat tudtam már belőle. Szóval végetért az általános iskola és én angol tagozatos iskolába mentem tovább, ami persze idegennyelvi tagozat volt, de nálam csak az angol jöhetett szóba (jó az ízlésem, és úgy egyébként meg a németet családi okokból nem vagyok hajlandó beszélni, a francia meg már akkor se tetszett, amikor még azt se tudtam mi az, hogy francia művészfilm). Szóval valahogy muszáj voltam kiemelkedni a társaságból és garantálni, hogy angolos lehessek. Akkoriban még nagy ásznak számított a London stúdió nevezetű hely, akik indítottak egy egyhónapos intenzív nyelvtanfolyamot, heti 5*4 órában. Nosza, uccu neki alapon kikönyörögtem anyámból a tandíjat és beiratkoztam. A heti 5 alkalomból kettőn echte amerikai tanárunk volt, imádtam. Úgy hívták, hogy Lee Hlavka, cseh származással és idióta keresztneveket adó szülőkkel rendelkezett és úgy járta a világot, ahogy én is mindig szerettem volna, de csak álmodozom róla azóta is… Fogta magát és amikor elege lett a Wisconsin beli Kenosha nevű nem is olyan kisvárosból, nekiindult Európának. Ha fogytán volt a zsé, dolgozott kicsit, összekötvén a kellemeset a hasznossal, majd amikor megunta a barangolást, hazament.

A szememben Lee volt Az Angoltanár, kölcsönösen csíptük egymást, évekig levelezgettünk még azon nevezetes egy hónap után - amikor is én, hát, többek állítása szerint nagyon jól megtanultam angolul. Kár, hogy a címét már menthetetlenül elkavartam, illetve csak a jóég tudja, hogy mi lehet vele most, annyi sok év után. Lehet, sőt több, mint valószínű, hogy már nem is ott lakik. De azért biztos büszke lenne rám, ha egyszer megírnám neki, hogy miatta akadtam fent a bevándorlásiakon New Yorkban a Kennedy reptéren, mert nézték a magyar útlevelemet a szűzies, azaz friss és ropogós amerikai vízumommal úgy ‘95 nyarán és hiába lapozgatták jobbról-balra, balról-jobbra, egy fia bejegyzés nem utalt arra, hogy én valaha is éltem volna angol nyelvterületen. Ezt először egy, majd két bevándorlási tiszt sem akarta nekem elhinni, viszont mivel nem tudták bebizonyítani az ellenkezőjét sem, valamint minden papírom rendben volt és a sor is kurva nagy volt mögöttem, végül beengedtek. Szerintem szentül meggyőződve arról, hogy én csak bementem oda, kifelé már nem jövök. Tévedtek, sose akartam Amerikában élni. Csak azért mentem, mert volt egy visszautasíthatatlan (értsd nagyon olcsó) ajánlatom 10 nap eltöltésére a keleti parton. A hülyének is megérte annyiért körbenézni, de elég is volt belőle az az idő bőven. Pontosan annyira volt műanyagízű, amennyire vártam, és pontosan meg is maradt az emlékeimben, hogy milyen disszonáns érzés volt, mert egy nagyon jó filmhez és színészhez tudom kötni.

Keanu Reeves a Johnny Mnemonicból, ahogy áll a szemétdomb tetején és torkaszakadtából üvölti, hogy: “Nekem szobaszervíz kell!”

Na, ez Amerika szerintem. Ilyen. Legalábbis nekem ilyen volt. Mivel a Johnny Mnemonic egy olyan film, amit időnként újranézek, ennél a résznél mindig az jut eszembe, hogyan éreztem magam Philadelphiában.

És ugye megmondtam, hogy már megint el fogok térni a lényegtől? Szóval csak azt akartam lejegyezni, hogy milyen szép és érdekes szó az, hogy to shelter… sheltered. Ha most magyarul mondanám azt, hogy elrejtve érzem magamat, az nem lenne túl érthető. Angolul mondva viszont abszolúte semmilyen magyarázatra nem szorul. És az a nagyon ijesztő, hogy pár héttel ezelettől fogva a saját kis első osztályú rejtekemből piszkálom a jónépet, persze anélkül, hogy akár csak eszem ágában is állna kimerészkedni onnan, hisz így én mindennel szemben védve vagyok. Viszont ma már kétszer megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy fel kéne hagyni ezzel a dologgal és újra komolyan kellene venni valamit/valakit. Ettől a gondolattól viszont megint halálra rémültem.

Hiába, a kínai horoszkóp szerint én egy nyúl vagyok. Meglehet.

Ez pedig itt a lakásom…-hoz hasonlító lakás, mert ez nem az enyém, csak szemléltető ábra. Az enyémen nincs ilyen hivalkodó bejárat.

Mit tesz isten, a minap moziba készültem, de nem rajtam állt a választás, hogy mit is nézzünk meg, így egy kissé padlót fogtam, mikor azt mondták nekem, hogy U2 3D. Kicsit húztam a számat. Félreértés ne essék, tisztelem Bonot és munkásságát, mégcsak a bandával sincsen semmi bajom az ég világon, elismerem a 30 évüket. Pár számukat még kedvelem is, de valahogy sosem váltam U2 rajongóvá, nem tudom miért. Tán mert eredendően ipartelepi lány vagyok és Dave Gahanék mikrokozmosza közelebb áll hozzám (see the microcosm in macro vision, bár ez most pont egy Martin szám), mint a feltétel nélküli pacifizmus és a vallásokkal is óvatos vagyok. És ez volt az, ami tegnap este a koncert után erősen elgondolkoztatott. Hogy vajon miért van az, hogy mindezek nekem idegenek kicsit, annak ellenére, hogy tisztelem a céljaikat és az életem során soha nem ártottam és továbbra sem szándékozom ártani senkinek. Háborúzni sem háborúztam. Talán azért, mert ugyanakkor pacifistának sem tartom magam és igenis el tudok nem egy olyan helyzetet képzelni, amikor használnék fegyvert, ha lenne olyasmim. Ha nem lenne, akkor meg nagyon bosszankodnék. Sőt, gyerekkoromban sokáig katona szerettem volna lenni, és ez az elmebajom még felnőttkoromban is visszaköszönt párszor. Mára azért már kinőttem és tudom, hogy a feltétel nélküli parancsteljesítéssel is komoly gondjaim lennének. Egyszóval rájöttem, hogy jobb, ha megmaradok inkább földönkívüli idegennek, aki maga dönt az életéről és hallgatok is sok-sok Depeche Modeot. Mert szeretem. És mostantól már a U2-t is. Mert szeretem és mert… azt hiszem rájöttem, hogy megérdemlik mindenki figyelmét. Titokban remélem, hogy egyszer a világ inkább olyan lesz, amilyennek ők szeretnék látni, mint hogy olyan legyen, amilyennek én látom sötétebb napjaimon. Például ma reggel, miközben az indexet olvasva azt láttam, hogy Barcelonában már másfél éve nem volt kiadós esőzés, hogy Franciaországból hozatják az ivóvizet, és komoly gondokkal küzdenek. Nincs locsolás a köztéri parkokban, tilos a privát medencéket vízzel feltölteni, nincs autómosás és ha 1-2 héten belül nem történik csoda, a szállodák csapjait is elzárják. És ez “csak” egy természeti pofon, az emberi hülyeséget már ne is említsük mellé. Vagy a nyereségvágyat, aminek köszönhetően lassan azért emelkedik az egekbe a kenyér ára, mert jobban megéri bioüzemanyagot csinálni a búzából. A harmadik világban pedig már most lázongások vannak amiatt, hogy az emberek nem juthatnak kenyérhez. Vagy mert olyan drága lett, hogy nem engedhetik meg maguknak - vagy mert egyszerűen csak nincsen.

No de elkanyarodtam, és súlyos gondolatok ezek így éhgyomorra, úgyhogy visszatérnék a koncert vs. film projához és kontrájához.

Aki szeret koncertre járni, az tudja, hogy ami miatt érdemes kimenni, az az élő zene hatása és a tömegben való szórakozás utánozhatatlan feelingje, hogy az ember teli torokból énekelhet, hogy aztán pár óra alatt úgy berekedjen, hogy két napig beszélni se nagyon tudjon, satöbbi. Tornagyakorlatnak sem utolsó a csápolás és úgy alapból végigugrálni egy másfél-két órás koncertet. Mivel én egy rétegzenét különösen kedvelek, még a lábam épségéért is szoktam aggódni, no de ez már mellékes.

Szóval ezekért jó koncertre járni szerintem és ezeket a dolgokat sajnos semmilyen 3D-s koncertfilm nem tudja pótolni.

DE!

Aki koncertre jár, azt is tudja, hogy hacsak nem érkezett egy fél nappal korábban és nem a legagresszívabb, legtörtetőbb embertípusok egyike, akkor bizony a színpadnak a környékére sem fog eljutni. Mert lehetetlen. Megpróbálni meg lehet, de könnyen talpak alatt végezheti az ember.

Pedig mennyire szeretnénk olyankor ott állni a színpadon a kedvenceink mellett, vagy legalább olyan közelségben lenni hozzájuk, hogy annak az illúziója meglegyen, hogy megérinthetnénk őket akár, ha akarnánk. Ugye?

NA EZ AZ, amit a 3D hatás pótolni tud a sima koncertfilmeket kenterbe verve. Ott vagy, mintha ott lennél a színpadon, mintha a zenészek tényleg rád néznének, mintha te lebegnél át a tömeg felett a kezeken. Akár még a basszusgitár akkordjain is játszhatna az ember, csak egy kis nyújtózkodás kell. Eufórikus élmény, na.

Simán elkendőzi a hibák nagy részét. Merthogy azért senki sem ugrált fel a teremben csápolva, mivel ez mégiscsak egy mozi, pedig biztos vagyok benne, hogy mindenki szerette volna megtenni. És a hang is lehetett volna jobb, mert hiába a dolby surround, az nem ugyanaz. E két apróság korrigálásával, javításával az élmény, megkockáztatom: simán ringbe szállhatna a valósággal is akár.

Nekem a nagy tanulsága a koncertfilmnek az volt, hogy eddig nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent a látvány. Remélem, hogy egyszer, amikor majd a DM 3D-s koncertfelvételét nézhetjük meg, már a hang is jobb lesz és a mozizás is rugalmasabb műfajjá válik, mondjuk engedélyezve némi interakciót, azaz ugrálást. És éneklést.

A U2 3D-s koncertfelvételét ezért és ezennel erősen javaslom minden zenerajongónak, ateistának, vallási fanatikusnak, agnosztikusoknak, embereknek, földönkívülieknek, valamint mindazon létformáknak, amiket még csak elképzelni sem tudok. Nekem felemelő élmény volt - és mondom, úgy mentem be, hogy nekem a U2 teljes mértékkel közömbös volt.

Hel…

Update: mert ugye nem mindegy, hogy az ember hogy és miként akar visszaemlékezni valamire. Én szépnek szeretnék.

Bulvár off.

2: Pesten élek.

3: Jó egészségi állapotnak örvendek, a keresztszalagjaimat és ízületeimet leszámítva. A múltkorában majdnem begipszelték a jobb lábam, mert a keresztszalagjaim azt mondták, hogy túl sokat használtál minket, kisgazdám. De gatyába ráztam őket, ergo a lábaim használhatóak.

4: A hétvégén Hévízen gyógykúráltam magam a hétfői sztrájkra. Ennek az állításnak az a része igaz, hogy Hévízen voltam. A sztrájkról azt hittem kamu lesz ez is.

5: A sürgősségi balesetiseket és az azonnali orvosi ellátásra szorulókat sajnálom, mert iszonyú káosz van az utakon. A mozgássérülteket is sajnálom, de nekik amúgy sem könnyű a közlekedés sajnos.

A véleményem a fentiek figyelembevételével értendő. Rövid leszek:

Senki mást nem sajnálok, beleértve magamat sem, pedig jól eláztam, a BKV és vasutassztrájk miértjei pedig nem érdekelnek. Megvan a véleményem az egészről, de tudom, hogy az elbocsátott dolgozók munkanélküli segélyét is én fizetem többek között, így befogom a számat és nagyon tudnék üdvözölni egy hozzáértő gazdasági szakembert a fontosabb közlekedési posztokon, aki végre meg tudná oldani a maradék problémákat. Akárki akármit mond, a BKV igenis fejlődött, nem is keveset az elmúlt években, tehát ez nem lehetetlen feladat. Van még hova, de olyan, hogy tökéletes legyen valami, úgyse lesz soha. Sőt, továbbmegyek, úgy vélem, és most nyilvánvaló földrajzi okokból kifolyólag Pestre gondolok, hogy egy ilyen alkalomra szükség volt. Igenis szükség volt.

És ezt elsősorban nem a BKV és MÁV érdekei miatt mondom, szimplán magunkért, a magunk okulásáért tartom jónak, hogy egyszer tényleg leállt a tömegközlekedés a városban.

Bejelentett sztrájk volt, könyörgöm. Remek alkalom lett volna arra, hogy a szomszédok megismerjék egymást, hogy átkopogjanak, hogy hé, te hogy jutsz be és merre mész, ki megy erre, ki megy arra. Esetleg hogy elővegyük a bringát. Vagy hogy sétáljunk együtt. Jelentem, én a szomszédasszonyommal a sétát választottam, reggel szépen elindultunk együtt, beszélgetve. Kivel mi van, rég láttalak, hogy bírod, hogy elköltözött a kisebbik lányod is otthonról? Igazán remek 20 percet sétáltunk együtt, miközben mellettünk az Árpád úton a kocsisorok felől tapintható volt az agresszió. Sok autóban egyedül ültek. És még mi panaszkodunk?! Mire fel, kérdem én? Csóváltuk is a fejünket, hogy ej, ej, mindenki csak a problémákat keresi magának ebben a városban. Majd ő elment jobbra, én meg folytattam utam egyenesen és mosolyogva jöttem be a munkahelyemre.

Csendben azon mélázom, hogy tán ha így a jó idő beköszöntével a BKV és a MÁV hetente mondjuk hétfőn délelőttönként rendszeresen sztrájkolna (persze csökkentsék a bérletek árát is), talán mi emberek is tanulhatnánk valamit arról, hogy mit jelent egy nagyvárosban közösségben élni és hogy mit is takarnak azon dolgok, amiket úgy írunk le, hogy kommunikáció, tolerancia, közösség, optimizmus.

És bevallom hősiesen, hogy egy picit sajnálom, hogy 1-kor újraindul a tömegközlekedés.

És ha már a Húsvétról van szó, és hagyományokat emlegetünk, meg egyebek, akkor nyúljunk vissza egy picikét az időben I. Konstantin római császárig. És i.sz. 325-ig. A Bibliának szerintem például sok mindenhez nagyon sok köze van, hiszen az elmúlt csaknem 1700 évben szorosan összefonódott az emberiség sorsával, de a legszorosabb szimbiózisa ezzel a dátummal van mégis. Jaja, nem a számolást szúrtam el, csak az i.sz. 325-ös Niceai zsinatra céloztam. És arra, hogy én is azt a nézetet osztom, miszerint az egész keresztény vallásból ezen a zsinaton lett vallás és nem máshol, máskor. És hogy a Bibliát is csak ezután rakták össze és a fele sem igaz az egésznek. Ami megjegyzem nem baj, mert egyrészt szeretem a sci-fit, másrészt meg kellett egy intézményesített világvallás a naphit és totemizmus mellett, sok embernek szüksége volt rá akkor is és szüksége van rá ma is. Néha én is eltöprengek rajta, hogy mennyivel egyszerűbb is lenne, ha vallásos lennék. Mennyi felelősséget tudnék áthárítani másokra, aztán viszont mindig oda lyukadok ki, hogy nem, az nem az én világom lenne.

Ja, persze a lényeget megint majdnem elfelejtettem.

Tehát a Húsvétot az I. Niceai Zsinatnak köszönhetjük, ugyanis ott egyeztek ki abban, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni első teliholdat követő vasárnap lesz onnantól az időpontja. Meg abban is ott egyeztek ki, hogy oké, akkor Jézus istentől volt való.

És hát igen, nyilván van oka annak, hogy miért foglalkoztat engem most ez a kérdés. Úgy egy hónapja szerelmes vagyok egy pasiba. Nagyon. A pasi lengyel. Szereti a sci-fit. És vallásos. Aki pedig engem igazán jól ismer, az tudja, hogy ez miért gáz az én szememben. Fentebb adtam belőle egy kis ízelítőt, de finoman fogalmaztam. Az a bajom a vallásos emberekkel, akik manapság odakint oly hangosan verik a mellüket, hogy szerintem 95%-uk kurvára álszent. Mást mondanak és legbelül mást éreznek. És az elvakultak pedig annyira korlátoltak, hogy az nekem már fáj. Sem az álszentséget, sem az elvakultságot nem tűröm jól, én az egészséges, önmagukat a hibáikkal együtt is vállalni próbáló embereket tisztelem. Nem vagyunk tökéletesek, egyikünk sem. Ez van, kész és pont. Nincs olyan élő ember a földön, aki soha ne szegte volna meg a tízparancsolatot. Többnyire a többség rendszeresen áthágja a szabályokat, így én úgy vagyok vele, hogy jobban szeretem azokat, akik nem próbálnak meg ítéletet mondani felettem, hiszen maguk sem különbek. Mindenki éljen úgy, ahogy tud és tartsa be azokat a szabályokat, amik neki fontosak - és ne hazudjon a többiről.

Szóval már a kapcsolatunk elejétől fogva próbálom ezt a tényt, miszerint az én drágám naponta imádkozik és ilyesmi figyelmen kívül hagyni, de nem nagyon megy. Folyton előjön valahogy. Állandóan a vallással takarózik például, hogy szerinte nekem miért nem kéne például ezt meg azt megtennem. Ügyes kislány vagyok és persze már megtanultam, hogy csak és kizárólag a kapcsolat legelején lehet meghúzni a határvonalakat és így is cselekszem. Ergo ami nekem fontos, az akkor is úgy lesz, ha neki nem tetszik. Ha ezen múlik a szerelem, akkor az nem is az. De azért például amikor a héten megjegyeztem kedvesemnek, hogy péntekre kimenőt kérek, mert bulizok (és kettő buli is van kilátásban), elkerekedett szemekkel nézett rám. Nagypénteken???! (Ja, és nézett, bizony ez se elírás, merthogy skype és webcam.)

És hogy nekik sokáig húsvét előtt 40 napig nem csak böjt volt, de a buli is tilos volt. Mondjuk kaptak pápai felmentést ezen túlzott szigor alól pár éve, de azért Nagypénteken még most is böjt van és nincs hepaj. Én meg 3 hete nem voltam sehol az edzőtermet leszámítva, mert rövid a pórázom annak ellenére, hogy a pasim 1200 km-re van és akkor még a pénteki Sándor-József-Benedeket is kihagyatná velem? Nem sok esélye volt, hogy hallgassak rá.

De azért ő egy tehetséges oroszlán. A birtoklási vágya viszont csöppet aggaszt.

Ha unod a banánt és a narancsot választva beülnél megnézni ezt a filmet - kérlek ne tedd meg. Nem neked készítették.

Ha a szíved mélyén még mindig csak ott vannak az elveid határai, ahol a társadalmad szabja meg őket - ne nézd meg. Unnád csak, hidd el nekem.

Ha fennen is hangoztatod nyitottságodat, miközben nem ismered akár a saját szomszédodat sem - remélem meg sem kísért a film szelleme.

A felszínen a történet két fiúról szól, kik az elmúlt 30 évben cseperedtek fel Afganisztánban. A történetnek megvan a maga nagyon egyszerű és kézzelfogható morálja emberségről, szolgaságról, háborúról, kiszolgáltatottságról, testvériességről, barátságról és jóságról. De az igazi történet valójában mintegy elrejtve, háttérként fut végig a filmen. Nézzétek mit tettünk a világgal. Mi voltunk azok. Megírtuk a jelenleg ismert emberiség végének történetét. Szimpla 30 év alatt. Elpusztítjuk önmagunkat… Látjátok, itt… itt kezdődött. 1978. Mert ez a film bizony nem kevesebbet vállalt magára a színfalak mögött, minthogy megpróbálja az idő szövetének azt a pontját meghatározni, ahol valami végérvényesen elromlott.

Aztán marad először a tétova kérdés, hogy ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. Noha kevés új tényt tárt fel számomra, mégis rengeteg apró, de gyomorszájbavágóan nagy felismerések sorozatát hozta nekem ez a film. Amik némelyikébe ha belegondolok, még most is sírok. Bár önmagában nézve a történet igencsak szomorú, nem kevés optimizmust is próbál hordozni magában az egyik főszereplő, Amir jellemfejlődése kapcsán, ezzel is mintegy sugallva azt, hogy van remény, és hogy valahol a felhők fölött süt a nap, 24/7. De ez a mentalitás ugyanakkor azért jó előre predesztinálható, így a gyakorlottabb szemek ennek az igazolásában nem reménykednek, hanem tényként veszik, hogy így van jól és így is kell történnie - és cserében koncentrálhatnak arra, hogy mi is volt valójában a történet lényege. Mi a film igazi mondanivalója, ha nem az, amiről a fő cselekményszál szól? Mert ez olyasmi, amire emlékeznünk kell, amit elfelejtenünk egyszerűen nem szabad, ha fontosnak tartjuk a saját túlélésünket.

Snitt és lássátok azt, ahogy a papírsárkányok szállnak szabadon az égen. És ahogy a versenyben az egyiket “levágják” és az szépen lehull a Földre. Ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. És marad a végtelen szomorúság, amiért a világ már soha nem lesz ugyanaz, mint 1978 előtt volt. Bizony nem. Mert ami akkor volt, már történelem. Ugyanakkor a holnapban még van remény. Ugyanis azt a holnapot éppen most, éppen mi neveljük fel. Hát tessék szépen érezni azt a felelősséget…

Felnőtteknek ajánlom a filmet, olyanoknak, akik el tudják ismerni a saját felelősségüket a világ hibáiban úgy is, hogy tevékenyen esetleg nem is vettek részt benne. Ha ilyen vagy: fájni fog és sírni fogsz rajta, de igazolni fogja a hitedet és tetszeni fog. Már ha egyáltalán ez utóbbi szó megfelelő lehet valaha is egy ilyen film leírására. És talán képes leszel az utódaidnak is megtanítani, hogy mik azok a dolgok, amik valóban tiszteletet érdemelnek az életben.

És csak most nézem, hogy milyen színei is vannak a legfontosabb papírsárkánynak a filmben. Vajon hányan tudják, hogy mit jelentenek a fekete, a fehér, a piros és a zöld színek az iszlám szimbolikájában? (És istenem, csendben zokogom csak azt, hogy és vajon hányan tudjátok a piros-fehér-zöldet?)

Rendezője: Marc Forster.

A történet írója: Khaled Hosseini. Respect. Ügyes munka, gyönyörű történetvezetés.