A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Már olyan rég írtam, hogy szinte el is felejtettem hogy miért is kezdtem ezt a blogot anno. Pedig annyi minden van azóta is a világban, ami érdekel, még ha az időm kevés is mostanában arra, hogy bármit is papírra vessek, akarom mondani bitre váltsak.De most azért mégis van itt valami, amit muszáj megosztanom veletek és magammal a későbbiekre. Ugyanis a továbbiakban elhangzó, mindenféle önbizalomnövelésre alkalmas, büszkévé tevő megjegyzések ellenére az én memóriám azért durván szelektál. Bár ezt lehet nem fogom elfelejteni sci-fi vonatkozása miatt.

Mint ahogy az lenni szokott általában, erre a történelmi tényre is úgy találtam, hogy egyáltalán nem ezt kerestem. Konkrétan egy román kiadású, 50-es évekből származó tudományos-fantasztikus folyóiratról próbálnék infokat gyűjteni, ezeddig roppant kevés sikerrel. Viszont mondom, ahogy böngésztem, egyszer csak arra lettem figyelmes a feljövő találatok között, hogy a marslakók tulajdonképpen magyarok. Először illedelmesen jót mosolyogtam, hogy hehe, mik nem voltunk mi még? Majd azért csak bepötyögtem ezt a keresőbe, hogy megnézzem mekkora ökörségeket hoz fel a találati lista.

Az enter leütése után viszont alaposan meglepődtem, hiszen töménytelen mennyiségű anyagra, többségében tudományos vonatkozásúakra találtam, bennük nem elhanyagolható mennyiségű hollywoodi, valamint humor kapcsolattal. Egyetlen cikken belül. The Martians tulajdonképpen egy csoport magyar tudós volt, akik a náci üldöztetés elől menekültek az Egyesült Államokba és ahol aztán gyakorlatilag saját kasztot teremtettek maguknak. Igen, igen, sejthető, hogy itt Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János nevei hangzanak el kapásból. Az ember azt hinné, hogy a világ olvasztótégelyében fel sem tűnik pár, ugyanazon anyanyelvet beszélő tudós, pedig mégis. Két dolog is megkülönböztette őket társaiktól: az a fura akcentus, amivel mindannyiuk angolja bírt, valamint a kimagasló intelligenciájuk és tudásuk. Hiába, a magyar oktatás világszínvonalú (volt vagy tán még mindig az), mint ahogy azt folyton mondogatták nekünk. Akkoriban Amerikában ez viszont tényként könyvelődött el és miközben azon töprengtek, hogy mindez a tudás és intelligencia hogy is szorulhatott ezen emberekbe, oda lyukadtak ki, hogy ez csakis földönkívüli eredettel magyarázható. Azaz a marsiak anno ezelőtt már igenis eljutottak a földre, annak is a magyarok által akkoriban lakott részére, majd persze jól vegyültek egyet velünk, mi meg örököltük tőlük a kalandvágyat, a szuperintelligenciát, valamint a nyelvet, ami már csak azért is gyanús, mert a világon semmi köze nincs a körülöttünk beszélt nyelvekhez. Én nem tudom ki hogy van vele, de kész vagyok elhinni a kétéltű, hosszúkezű, nagyfejű és gülüszemű köbüki rokonaimra gondolván, akik messze honból figyelik satnya, kissé elfajzott rokonuk csetlését-botlását.

A marsi magyarok és Hollywood: a filmek fővárosában is felfedezni véltek pár marsi magyart, bizony. Természetesen Lugosi Béla az egyik legmeghatározóbb köztük, akit direkt az akcentusa miatt választottak Draculának, merthogy olyan hitelesen alakítja az alient, hogy csak na, de a Korda fivéreknek is jutott szerep. Találtam olyan utalást is, miszerint az egyik korai SF filmben a marsiak magyar nyelven beszéltek, azt viszont sajnos sehol se találtam, hogy ez konkrétan melyik film volt. Talán Chelloveck tudja vagy ha nem, kinyomozza és megosztja velünk.

Marsi magyarok és a humor. Két aranyos sztorit is találtam, amik azt igazolják, hogy marsi tudósaink értették és szerették a tréfát - az egyiket Szilárd Leóval kapcsolatban. Enrico Fermi egy beszédében azt firtatta, hogy ha vannak földönkívüli, értelmes lények, akkor hogy a csudába nem jutottak még el a Földre és miért nem találkoztunk még velük? Erre állítólag Szilárd Leó annyit válaszolt, hogy de bizony az idegenek köztünk vannak. Csak épp magyarnak hívják magukat. Eredeti idézet itt.

Teller Ede meg előszeretettel használta a monogramját, amihez némi magyarázatképp: angolul ugye az fordítva van, azaz E.T. Majd amikor megkérdezték arról, hogy hogy is viszonyul mindezen találgatásokhoz, azt mondta örül neki, csak az indiszkréciót nem szereti. És hogy tuti Kármán Tódor buktatta le.

És végül: van egy olyan legenda is, miszerint a Manhattan project (atombomba) egyik titkos megbeszélésén, mikor Groves ezredes elhagyta a megbeszélést a mellékhelyiség irányába, Szilárd Leó megjegyezte, hogy akkor most akár magyarul is folytathatnák… de ez szerintem már csak kamu.

Az indexen sikerült belefutnom egy elgondolkoztató cikkbe a halál utáni élményekkel kapcsolatban (http://index.hu/tudomany/biotech/lelek4872/) és már megint fura érzésem van. Változom, ha nem is nagyon, de ahogy múlnak az évek, időnként azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokról már egészen másképp vélekedem, mint akár csak pár évvel ezelőtt is. A halál is ilyen.  

Ambvivalens érzés, egyrészt mert a tudatom keresi a menekülési útvonalakat a biztos vég elől, másrészt az élettapasztalatom és a racionális felem azt mondják, hogy bizony azok a halálközeli élmények igenis magyarázhatóak az agyban a halál közelében beálló biológiai, kémiai folyamatokkal. Ez persze nehezen elfogadható akkor, ha az ember - ha halálközeli élményt nem is, de mondjuk - egy testenkívüli élményt már átélt. Én se tudtam sokáig hova tenni a saját magam ilyen emlékeit, mert furák. Nem álmok, nem ködösek, tiszták és igencsak részletgazdagok tudnak lenni, ami méginkább erősíti az emberben a hitet, hogy ez nem lehet sem véletlen, sem képzelgés. Pedig de. Érdekes, de ezzel kapcsolatban az első, számomra hihető magyarázatot pont ebben az index cikkben olvastam, ahol ezeket az élményeket az őket átélők alvási szokásaival és REM szakaszaival, no meg a stressz nevű dologgal hozzák összefüggésbe. Ha visszagondolok, az én ilyen élményeim is pontosan köthetőek stressz-helyzetekhez, alváshiányos állapotokhoz, illetve felborult biológiai ritmushoz, szóval ezt a magyarázatot simán el is fogadom. Még akkor is, ha ugyanekkor hiszek is abban amit átéltem, úgy gondolom azt láttam és éltem át, amire akkor szükségem volt - és ennyi.

A halálközeli élmények és ezeknek a párja, az élet értelmének keresése minden egyes ember életében előforduló kérdések, egymás negáltjaiként kísérgetnek minket az úton. Mikor nem találjuk életünk értelmét vagy nem tudjuk pontosan megfogalmazni miért is érdemes élnünk (az én csapdája), a figyelmünk új problémát keres, amivel foglalkozhat és amit megoldhat. Ezzel valójában nem teszünk mást, mint a hitünket keressük. Hiszen aki már megtalálta, annak van egy magyarázata, amit elfogad. A vallásos emberek hisznek a mennyben, a pokolban és hogy életük értelme, célja az, hogy úgy éljék, hogy a végén ne az “alagsorban” kössenek ki. Aki viszont nem vallásos, annak nehezebb a dolga, mert az előbbi hitvilággal nem tud azonosulni, így marad számukra a spiritualizmus vagy a tudomány, esetleg e kettő kombinációja. Ami ebből az egészből szerintem érdekes, az az, hogy valamiben mindenki hisz. Miért - és törvényszerű, hogy ennek így kell lennie? Azt hiszem igen és a hit egy eszköz, amivel az emberi elme keretet ad annak, amit valójában nem képes felfogni: a végtelennek.

Mindenesetre szívesen látnék olyan tanulmányokat is, amik azzal foglalkoznak, hogy az ember és a hit (általános értelmében) szétválaszthatóak-e és hogy ember marad-e az ember ezután. Mintha lett volna valami kísérlet e téren egyszer, de csak nagyon homályosan rémlik valami… Vagy egy sci-fi volt? Akinek beugrik, segítsen! Köszi!

Adeptus felhívásának eleget téve megpróbáltam összeszedni 7 olyan tényt magamról, amik nem annyira közismertek. Mivel se Adeptus, se Acélpatkány nem vitték túlzásba a stafétabot továbbadását, ezért előre leszögezném, hogy én viszont ki nem hagynám, mert szerintem ez egy tök jó lánckezdeményezés. Szeretném ha a következő kollégák is így éreznének, mivel én hozzájuk passzolnám tovább a labdát: Vid, Fairylona, Hackett, Sangel, Chelloveck, László Zoli, Onsai. Akiket lehagytam, azoktól elnézést, de remélem így gondoskodtam arról, hogy a lánc ne szakadjon meg és végül mindenkihez eljusson.

Tehát a nem túl közismert tények:

1.) Szeretem a titkosírásokat, ez a rajongás egészen egy gyermekkoromban olvasott Agatha Christie regényig vezethető vissza, aminek a címére most sajna nem emlékszem, de kicsi emberkék voltak benne zászlókkal a kezükben és attól függően melyik kezükben volt a zászló és milyen pozícióban, meg színben (fekete-fehér satírozás, nem kell Van Gogh-ra gondolni) feleltek meg egy-egy betűnek. Ez annyira megtetszett, hogy hatodikban az óra alatti levelezéshez bevezettem ezt a titkosírást és pofátlan módon a tanárok orra előtt is képes voltam levelezni. Nem tudom az ilyesmi - mármint az óra alatti levelezés - manapság a mobiltelefóniában még működik-e, de nálunk anno a tanárok vércse módjára figyelték a “postát”. Na, szegény ofő arcáról lefagyott a diadalmas mosoly, mikor elkapta az egyik ilyen levelemet. A gond csak az volt, hogy az osztálytársaim kevéssé voltak kaphatóak eme dilimre, úgyhogy pár hét után nyomatékosan meg lettem kérve, hogy álljak le a titkosírással, mert a megoldókulcs ellenére is túl macerás olvasni engem. Mély fájdalommal tudomásul vettem, a titkosírások iránti rajongás viszont megmaradt a mai napig is.

2.) Ugyan társasági ember vagyok, de a privát szférámat úgy védem, mint egy oroszlán. Ha valakit meghívok magamhoz, ne adj isten még lakhat is nálam egy darabig és kulcsot is adok, az azt jelenti, hogy az illetőben maradéktalanul megbízom és a személyiségét is képes vagyok elviselni egy légtérben a sajátommal (nem élettársi kapcsolatokra gondolok most, az más tészta). És ilyesmi nálam marha ritkán fordul elő. Hiába, sose voltam koleszos, biztos azért lettem ilyen önző dög.

3.) A családom szent. Ergo csak én szidhatom őket, bár nem szoktam, mivel odáig vagyok értük, főleg az öcsémért és a húgomért. Pedig ha szigorúan nézzük a családi viszonyokat, nincs is tesóm.

4.) A kedvenc fűszernövényem a kömény. Minden ételben használom is, amibe csak lehet. Kizárólagosan egész formájában szeretem, valahogy őrölve mintha nem ugyanazt az ízhatást adná - de lehet, hogy ezt csak én képzelem.

5.) Tanultam fotózni, valamikor a kőkorban rengeteg tekercs filmet lőttem el, leginkább fekete-fehérben fotózva és fénytörésekre utaztam. Azóta digitális gépek vannak és már semmihez se értek. Viszont Sangel blogjában mostanában láttam 1-2 nagyon jól megfogott fotót és a lelkem mélyén feltámadt valami homályos hiányérzet, hogy basszus, fotózni kéne újra. Csak nincs gépem… Illetve van, de az gagyi.

6.) Tériszonyom van és nem szeretem a tömeget. De mindkét fóbián dolgozom folyamatosan, szóval nem gátolnak semmiben.

7.) Szeretem a titkokat. Főleg megfejteni. Ennek van előnye is, meg hátránya is. Ha az ember mindig arra igyekszik figyelni, amit nem feltétlenül tesznek a szeme elé… Akkor megesik, hogy ami viszont a szeme előtt van, azt nem veszi észre. Például ha a nagymamám kiküldött a sufniba egy nagyobb fazékért, fedőért, kuktáért, akármiért, azt sokszor akkor se találtam meg, ha átestem rajta - pedig nem is voltak eldugva -, bezzeg a karácsonyi ajándékaim mindegyikével már hetekkel a neves esemény előtt pontosan tisztában voltam. Volt olyan, hogy mire megkaptam a könyvet becsomagolva a fa alatt, már ki is olvastam.

És mielőtt elhinnétek, hogy ilyen simán közlök 7 tényt magamról, elárulom, hogy a fenti állítások közül az egyik hamis. Kíváncsi vagyok, hogy rájöttök-e melyik.

“Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.”

A pénteki sfportal találkozón nagy büszkén és marha határozottan állítottam, hogy én bizony kedden újra szőke leszek, elég volt a mesterséges intelligenciából, nem vagyok én olyan okos, mint amilyennek látszom. Ahogy annak egy ilyen esetben lennie kell, most is voltak a barátok közt drukkerek és ellendrukkerek, a legfőbb ellendrukker pedig ki más lett volna, mint Hackett. Szegény köztudottan utálja a szőke hajszínt. (most már legalábbis köztudott)

3 órányi kitartó küzdelem és szenvedés (mert a sorozatos hajfestés tud ám fájni az ember fejbőrének) után már láttuk az elkerülhetetlen eredményt a fodrászommal. Igazán mindent megtettünk… És annyit értünk el vele, hogy már nem vagyok fekete, csak barna… Hosszú az út Saigonig…

A műtétre Ken Grimwood Időcsapda című könyvével készültem, ami a pocsék borító ellenére határozottan jó könyvnek bizonyul és úgy gondoltam, hogy mivel úgyis eltöltök pár órát a fodrásznál, a könyv második felét annyi idő alatt kivégzem. Aztán nem úgy alakult.. Az egész úgy kezdődött, hogy még a kezdeti ecsetvonásoknál a hajamon az új fodrászom, Böbe, beszólt a tanulójának, Heninek, aki totál náthásan próbált az életébe kapaszkodni a kanapén, hogy:

- Te Heni, ne ijessz meg! Úgy nézel, mint aki gondolkozik!

Ettől persze a komplett fodrászat röhögésben tört ki, Heni pedig tiltakozott, hogy á, ő csak néz ki a fejéből. Ezek után, mikor arrébb ültették a vegyszeres fejemet, mondtam, hogy szuper, akkor én most olvasnék. Böbe ezt felszólításnak vette és készségesen és azonnal a kezembe nyomott fél kilo Bestet és Hot magazint, hogy tessék, olvasgass csak nyugodtan. Hát, pislogtam egy darabig, majd ezek után töredelmesen bevallom, nem mertem elővenni a könyvemet. Komplett hülyének néztek volna.

Tudtátok, hogy Kiss Ramóna (a Barátok Köztből) számára a párválasztásnál a legfontosabb, hogy a férfiú hasonlítson az apjára? Hát, én se tudtam.

Január 7-én újra próbálkozunk és azt hiszem viszek magammal diktafont a fodrászatba. Nehogy lemaradjak valamiről. Bár egy videokamera se lenne rossz ötlet, ha most lett volna nálam, megörökíthettem volna például azt a PASIT (!) is, aki a MŰKÖRMÖSNÉL töltött bő 30 percet (!) és akit hiába szemlélgettem a tükörből és a szemem sarkából, nem tudtam megállapítani, hogy “más”-e vagy csak elveszett otthon a körömcsipesz.

Soha nincs elég időm olvasni mostanában. Vagy csak túl nagy a dömping könyvek terén. Esetleg mindkettő, a Galaktika is annyi címet adott ki idén, hogy csak csóválom a fejem. Minek? Ilyen kicsi piacra ennyi könyv, ráadásul a netes vélemények alapján egy részük nem is érte meg a nyomdafestéket. No de mindegy.

Szóval újra össze kell raknom a karácsonyi kívánságlistámat, mert ha a könyvvásárlást szimplán a húgomra bízom, az holt ziher hogy vagy olyasmit kapok, ami már megvan vagy olyat, amit úgyse kéne. Ezért a múltkor bediktáltam neki nagy hirtelen egy rakás címet, hogy na, ezekből bármi jöhet t. családom jóvoltából a karácsonyfa alá. Erre nem elhagyta a listát?! 1 hónapja naponta cseszegetett pedig miatta, hogy mondjak már valamit, mert nem akarja az utolsó percre hagyni. Két hete nyugalomban vagyok, végetért a terror, leadtam a listát, erre tessék. Hát igen, ilyen az én családom, én se véletlenül lettem olyan, amilyen. Büszke is vagyok hugira, ha nem hagyta volna el a listát, már túl tökéletes lenne. Így is az.
Szóval a kívánságlistán a következő tételek állnak:

A Galaktikás könyvek közül:

Gibson: Árnyvilág (bár a holnap tegnapja után kicsit félek Gibsontól)
Wilson: Tengely (mondjuk a Pörgéssel is komoly problémáim voltak)
Mary Shelley: Az utolsó ember (semmi előítéletem nincs, nem is hallottam róla másoktól sem)
Harrison: Fény (olyan megosztó véleményeket hallottam róla, hogy ezt spec nagyon szeretném elolvasni)
Dunyach: Halott csillagok (Kell. Pont. Már csak a cím miatt is.)
Harrison: Helyet! Helyet! (állítólag jó)

Az Agave-től:

Dick: Istenek inváziója (a borító fogott meg, aki emlékszik a régi képre a jobb felső sarokból nálam - Cat eye nebula -, az nem csodálkozik)
Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst (szvsz a legjobb stílusú - és fordítású - komikus bűnügyi sorozat egy nekem még nem meglévő darabja, ami kihagyhatatlan. Block számomra olyan, mint Wodehouse, és a legélettelibb karaktere Bernie Rhodenbarr)
Agave 100 (kell, pont.)
Le Carré: A kém, aki bejött a hidegről (Le Carré etalon, már most várom az Agave által tervbevett jövő évi sorozatot tőle)

Na most.. Ami a Galaktika által kiadott könyvekből nem szerepel a listán, az vagy megvan már, vagy nem is lesz meg soha, és ugyan a fenti egy többszörösen szűrt és szűkített lista, csupa olyan könyvvel, amit előbb-utóbb úgyis megvennék, azért mégis aggasztó. 10 könyv… Mi történik, ha mindet megkapom????

Ismerem magamat, a forgatókönyv a következő lenne:
- eszeveszetten és csillogó szemekkel tépném le a csomagolást a könyvformát rejtő ajándékokról
- végtelen ciklusba esve tapogatnám őket külön-külön, majd párosításban, ide-oda rebbenő, kapkodó szemekkel
- ott helyben a bolondokháza kellős közepén belelapoznék abba, amelyik a legjobban tetszik
- majd még vagy négy másikba, miután hazaértem

Végeredmény:
Minimum öt könyvet olvasok ismét egyszerre, miközben verem a fejem a falba, hogy nem tudok elég gyorsan olvasni.

Idén már nem először kerül elő a tudatom mélyéről az igény, hogy el kéne sajátítanom a gyorsolvasás tudományát. Már odáig jutottam, hogy vettem a témával kapcsolatban könyveket, amiket így karácsony előtt elkezdtem fellapozgatni. Hatezer szó percenként, ez az álom lebeg szemeim előtt. Ha sikerülne, pikk-pakk javulna a könyvespolcaimon az olvasott-olvasatlan könyvek aránya, úgyhogy ez a legfőbb érv a technika magamévá tétele mellett. Az ellenérv érdekes mód a saját tudatom határainál gyökerezik, ami nem képes elfogadni, hogy fotóolvasással, gyorsolvasással, nevezzük ahogy akarjuk, megmaradna nekem ugyanaz a megértési élmény, ami most így hasból is felidézi a Raj 601. oldalát, amit betűről-betűre, hagyományos módon olvasva és kiélvezve tettem magamévá. Félek kicsit, hogy a cél úgy szentesítené az eszközt, hogy közben elveszíteném a lényeget, amiért olvasni szeretek. Ugyanakkor paradox módon ahogy olvasom a könyvet, hogy miről is szól ez a technika, mi is a lényege, azt tapasztalom, hogy alapjaiban nem különbözik sokban attól, ahogy nekilátok egy könyvnek. (már amikor egy könyvet olvasok csak egyszerre, mert az is ritka, viszont nagy dicséret.) Sosem az az első lépés, hogy felütöm az első oldalon, aztán csak úgy elkezdem olvasni. Van előjáték is, nézegetem a borítót, a fülszöveget, a tartalmat, ha van, átpörgetem a lapokat és csak utána látok hozzá, ha megvan a kémia. Ha a sztori megfog az elején, elég gyorsan, pár óra alatt kivégzek egy könyvet, no de ehhez ugye az is kell, hogy az embernek legyen pár egybefüggő órája, amit az olvasásnak tud szentelni. Ha a könyv megéri és magába szippant, akkor ez a pár óra rendszerint az éjszakáimból megy el, amikor is aludnom kéne, de hát azzal úgy vagyok, hogy bepótolható. (a ráncaimat meg majd eltünteti a kozmetikus) Ilyen jó könyv és történet (plusz a megfelelő lelkiállapot) azonban egyre ritkábban van. Emlékszem, hogy tizenéves koromban a napi átlagom  minimum egy könyv volt a nyári szünetben, néha több is. De a mai napig is, ha egy történet és köztem megteremtődik az összhang, azaz a történet és stílus olyan jó, hogy nem tudom a könyvet letenni, akkor hamar kiolvasom, észre se veszem, hogy mindjárt itt a hajnal. De egyre több a könyv, az információ, folyamatosan új és új témák, címek kerülnek elő, amik érdeklnek, érdekelnének és sokszor érzem a nyomást, hogy jesszusom, ha főállásban olvasnék se érnék mindennek a végére a megfelelő ütemben. És ilyenkor jön az, hogy egyszerre öt könyv hever körülöttem, minden nap egy másikat olvasok szinte, várva a pillanatot, hogy valamelyik annyira elkapjon, hogy azt és csak azt akarjam olvasni. Ha ez megtörténik, sima ügy az olvasás és hamar kipipálódik a könyv. És valahol itt rejlik a titok, ami a gyorsolvasás kulcsa is egyben, ugyanis a technika ismertetésében a lelki ráhangolódás szinte nagyobb hangsúlyt kap, mint az olvasás maga. És ez nagyon elgondolkoztató, mert lehet benne valami. Azt mondja, hogy a borító, a fülszöveg, a tartalom és a figyelmünk 100%-osan a történetre való koncentrálása által az elménk ráirányítható a kulcsszavak és a történet szempontjából fontos gondolatok kvázi automatikus kiszűrésére, innentől már csak annyi dolgunk van, hogy először lapról-lapra fotózzunk, próbáljuk a látóterünkbe befogni az oldalakat, majd miután ez megvan, némi idő elteltével (aktiválás), vegyük újra kézbe a könyvet és futtassuk végig a sorokon a szemünket. Mégis szkeptikusan álltam hozzá a témához mindaddig, amíg nem láttam valaki másnál működni.

Nevezetesen az exem volt az. Sokáig nem tűnt fel, mert ő sokkal technikaibb ember volt annál, hogy szépirodalmat fogjon a kezébe és a szaklapok átlapozgatását látva nem is gondoltam volna arra, hogy azokat ő annyival el is olvasta. Pedig igen. Ott lett gyanús a hihetetlen olvasási sebessége, amikor egyszer, miután sikerült becsalogatnom magammal a Libribe, kiszúrt magának 3 könyvet. A Blockokat az Agavétől neki köszönhetem, ő vette észre, hogy azok a sztorik jók lesznek. Szóval vettünk egy rakás könyvet, hazajöttünk és úgy voltam vele, hogy most az elkövetkezendő hetekre elég kanapén töltött óránk lesz, olvasgatva. Még aznap délután el is olvasott a háromból kettőt, miközben én Frederick Pohl Átjáró sorozatának egy újabb kötetét kezdtem el olvasni - és köpni-nyelni nem tudtam, mert én kb. a könyv negyedénél jártam, amikor ő lerakta a másodikat, mondván, hogy annyira jók voltak, hogy a harmadikat meghagyja holnapra és majd olvassam el én is őket. Még idézni is tudta belőlük a jobb poénokat. Először nem akartam hinni neki, de később, miután én is elolvastam a Block könyveket, el kellett ismernem, hogy igaza volt. Nem értettem azonban, hogy hogyan sikerült ilyen gyorsan valóban elolvasnia őket és noha hallottam már a gyorsolvasásról, elképzelni se tudtam, hogy pont ő, aki nem is szeret annyira olvasni, hogy a fenébe került ilyesminek a közelébe. Kiderült, hogy a középiskola, ahova járt - és nevet szándékosan nem mondok -, tanította nekik ezt a technikát. Azóta kerülgetem a gyorsolvasást és az agykontrollt és lebeg lelki szemeim előtt az, hogy ülök a kanapén egy délután, mellettem az asztalon öt könyv… És én sorban szépen elolvasom őket együltő helyemben és utána még marad időm megnézni az esti filmet is a tévében.

De a tanult minták nagyon meghatároznak és én nem így tanultam meg olvasni. Egy csomó beidegződést kéne levetkőznöm és rengeteget kéne gyakorolni, mégis, mivel láttam, tudom, hogy nem lehetetlen. Működik. Aki ismeri ezt a technikát, illetőleg találkozott már olyanokkal, akik használják, bátran kommentelje be a tapasztalatait ide alulra. Érdekelne. Én pedig meg fogom próbálni, mert nagyon remélem, hogy a karácsonyfa alatt megtalálom azt a fenti tíz kötetet idén.

És jó lenne gyorsan-gyorsan mindet elolvasni.

Mit tesz isten, az előbb az Origot olvasgattam. Hopp, ezeddig észre sem vettem, hogy már megint esik a hó! Hurrá! Szóval… Jön a karácsony, ami nekem évről-évre egyre nagyobb problémát okoz. Nem tudom kinek mit vegyek a családban, lévén már mind rég felnőttünk, és újabban már azt se tudom én minek örülnék. Ami kell, az megvan, ami nincs, azt meg a család se tudja megadni nekem.Szóval böngészem békésen a híreket, olvasgatom, hogy potom 400 dollárért (plusz a postaköltség) már elküldhetem a nyálamat Amerikába, ahol aztán ennyi pénzért jól kielemezik a DNS-emet és megmondják nekem például azt, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy teszem azt szklerózis multiplexet kapok. Bár azt 400 dollár kicsengetése nélkül is tudom. No mindegy, nézelődés közben egyszercsak megakadt a szemem a szavazáson. Persze már karácsonyi, a körkérdés arra vonatkozott, hogy ki milyen műszaki ketyerének örülne karácsonyra. Volt a listában minden, mi szem-szájnak ingere és ugyan sokan gondolhatnák, hogy á, nekik már minden megvan, hát, kétlem, ügyesen van ám összerakva, lehetetlen szerintem, hogy egy átlag halandónak - az egyéb kasztokkal nem foglalkozom, mert utálom, hogy nekik lenne mindenre pénzük bezzeg - mindegyik tétel meglegyen. Meg van olyan trükkös tétel is, hogy klassz mobiltelefon: olyanból minden héten kijön legalább egy. Szóval nézegettem, hogy ja, laptopot nem akarok, nagyobb vinyó se kell (egyelőre), GPS jöhet, LCD tévé jöhet, Plazma is, stb… Majd a lista végére értem és fennhangon elkezdtem röhögni.Utolsó tétel: NEM AKAROK KÜTYÜT KAPNI.Jelenleg épp Hackett Isten gépei c. könyvét olvasom, úgyhogy ez a sor külön értelemmel ruházódott fel bennem. Gondoltam akkor szavazok (egyébként a Plazmára szavaztam, de csak azért, mert oled tévék még nincsenek) és megnézem hogy alakulnak az eredmények.

Ma, azaz technikailag már tegnap, Queen koncert volt a Papp László Arénában. Páran biztos furának fogják tartani, hogy ott voltam, legalábbis azok, akik ismernek. Merthogy nem vagyok egy nagy Queen rajongó, hogy finoman fejezzem ki magam. Bár itt jegyzem meg, hogy a minőségi zene ellen semmi kifogásom nincs, pláne ha élő - és a Queen is ebbe a kategóriába tartozik. Sosem lesz az a világ, zene, amit rajongásig fogok szeretni, de értékelem jópár számukat.

És kíváncsi is voltam rá, hogy mit hoznak ki magukból Freddie Mercury nélkül, Paul Rodgers-szel.

Nos, az érzéseim vegyesek voltak és az egész koncert alatt folyamatosan hullámoztak is. Egyrészt rájöttem, hogy képes lennék siratni valakit, akit nem is ismertem, aki nem is hiányozhat igazából nekem, de mégis. Hiányzott Freddie a színpadról. Nem volt rossz Paul Rodgers sem, de ugyanaz sem volt. Most igazán el tudtam képzelni, hogy milyen lehetett ez a banda egykoron, amikor még teljes volt és nem úgy szerepeltek, hogy Queen + Paul Rodgers. Minden elismerésem mellett, hogy mégis életben tartják a showt, a koncert legfelemelőbb pillanatai azok voltak, amikor bejátszásról Freddie énekelt.

Maga a show, legendákhoz hűen nagyon jól összerakott volt, Brian May pedig sokkal inkább volt kulcsember, mint az új énekes. Becsületükre legyen mondva, hogy ez teljesen tisztán úgy jött át, mint rendben lévő dolog - és emiatt az énekes nagyot nőtt a szememben a szimpla és gyenge utánzattól a tehetséges zenészig, aki tudja és elfogadja, hogy ő sosem lesz az a front ember, sem a csapat életében, de a rajongók szemében sem, aki a banda szíve és lelke lesz. De kiveszi a részét az egészből és elfogadja a sorsát, így is felvállalva az örökséget.

Pedig ez biztosan nehéz teher valahol a számára. Nekem pedig ez tetszett, tetszett az alázat, a hit, a múlt tiszteletteljes kezelése. Méltó koncert volt, kár, hogy a koncertterem nem volt színültig tele. De valahol érthető, magamtól én sem szavaztam volna elég bizalmat az egésznek. Pláne nem ilyen jegyárak mellett.

És a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdal, amivel annak idején a koncertturnék történetébe bevésték magukat, mint addig példa nélküli tettel, most sem maradt el. Brian May gitározott és annyit kért, hogy ezt a dalt Freddienek énekeljük el újra. Nagyon megható volt. Show, show, nyilván gondosan eltervezett, akár hatásvadásznak is titulálható tett, de akkor is. Nem a negatívum jött át, hanem az őszinte tisztelet irántunk, jegyet váltó, a koncertre kilátogató emberek iránt és tisztelet egy legendás énekes előtt, aki korán ment el, de amíg élt, az élete a zenéről szólt - és hitt ebben.

Szóval nagyon jó koncert volt. Ha mégegyszer az életben adódik lehetőségetek ilyesmire, ne hagyjátok ki!

A fény- és hangtechnika pedig pazar volt, egy csomó szürreális ihletet merítettem belőle.

 Update: a track listet a b-oldaltól csórtam. Innen: http://b-oldal.blog.hu/2008/10/29/queen_budapesten

Queen + Paul Rodgers - Live in Budapest 2008.10.28.

Hát ilyen nincs és mégis van. Muszáj elmesélnem mi történt az előbb. Békésen ülök a munkahelyemen és épp azon bosszankodtam, hogy Kánai Andrásnál csak blog.hu-s tagok kommentelhetnek, pedig épp beszélhetnékem támadt nála a Zsoldos-díj upgrade és a Hogyan írjunk sci-fit és fantasyt című bejegyzései kapcsán, mikor megszólalt a telefonom.

Nézem a kijelzőt, azt mutatta: Magántelefonszám. Rigolyás vagyok és az ilyeneket utálom. Ma már mindenkinek van mobiltelefonja, ezért aki nem hajlandó elküldeni a számát, azzal én többnyire nem vagyok hajlandó beszélni. Dumáljon az üzenetrögzítőmhöz, aztán majd visszahívom. Vagy nem. Ezt most mégis felvettem, illedelmesen a nevemmel kezdve, mert volt gyerekszobám. Ha már nem köszönök, legalább vegye észre, hogy bemutatkozással kell kezdeni. Nah, az meg is történt, meg eldarált egy sablonszöveget, miszerint én, mint a t-mobil egyik legrégebbi és leghűségesebb előfizetője nagyösszegű pénz- és tárgynyereményt… Blabla. Őszintén szólva már csak a hangjára figyeltem, hogy véletlenül nem valamelyik kedves ismerősöm szórakozik-e. Az se lenne meglepő ugyanis, én például rendszeresen a szegedi gyorsra próbálok jegyet váltani a húgomnál telefonon, de a dög kikupálódott és a múltkor majdnem Kaposvárra küldött. Már vagy egy hónapja nem hívtam fel, hátha elfelejti a hangomat, én meg kitalálok addig egy új fedősztorit. Szóval mondom, tekintettel a saját elmeállapotomra az első gondolatom az volt, hogy valamelyik haverom szórakozik velem. De csak nem akarta elröhögni magát, így azon töprengtem, hogy csak úgy simán a fülére vágjam a kagylót, vagy megpróbáljam megértetni vele, hogy ennél sokkal szofisztikáltabb módon is szoktak átveréssel kísérletezni. Egyébként azzal jött, hogy adatot szeretne velem egyeztetni, lakáscím és ilyenek. Mondom jó, egyeztessünk, mondja maga mit lát a képernyőn és megmondom, hogy stimmel-e. Ezen a ponton én már alig bírtam visszatartani a röhögést, mert a háttérben felsírt egy gyerek. Aztán gyorsan elhallgatott - azért remélem él még. Na szóval, természetesen a pasas begőzölt, hogy mégis mit képzelek én, kivel beszélek. Hát, mondom, nem tudom, de ha nem haragszik, nem is nagyon érdekel, mivel szerintem ő kurvára nem az, akinek mondja magát, úgyhogy ha nem haragszik, most a fülére fogom vágni a telefont. Még belekezdett valami fenyegetőzésbe, hogy majd csak figyeljem meg, mert öt perc (!) múlva ott lesznek nálam, de a folytatást - bár tényleg nagyon gyorsan tudott beszélni - már nem hallottam. Velem szemben ülő brit cserediákkal aztán még 10 percig ezen röhögtünk. Persze nem jött értem senki, hogy csúnya nagy fekete autón elvigyen a t-mobile székházába (tiszta szerencse, mert most nem lenne kedvem a város totál másik végébe menni, meg dugó is van), hogy ott a teljes vezérigaztóság szúrós szemekkel nézzen rám és helyben darabokra szabdalja leghűségesebb előfizetőjüket - mert az tojik a nyereményükre.

Egyébként az tényleg érdekelt volna, hogy mit tudhat rólam egy átlag halandó t-mobile ügyfélszolgálatos, merthogy a telefonom céges. Arról nem is beszélve, hogy az a típus vagyok, akinek a főnöke könyörgött, hogy legyen már végre elérhető (a privát számomat nem voltam hajlandó megadni). És egy ütés- és vízálló (ez mondjuk már a múlté, mert kezd szétesni) telefonom van, ami kb. 3 éves és mindenki szerint mára már ultraciki, de nem érdekel. Az iphone… majdnem elcsábított idén, de erre a telekommunikációs osztályunk közölte velem, hogy na, olyanom nem lehet, nincs benne a packageünkben a t-mobilelal. Úgyhogy még kivárok, szerencsére én még nem a fogyasztói társadalomban születtem, így jól bírom és amíg a telefon működik, addig ez a készülék is pont olyan jó, mint a többi (csak tényleg özönvíz előtti szegény), de hogy az elkövetkező hetekben én több magántelefonszámos hívást nem fogadok, az valószínű. Esetleg mégis, de plíz, ha most jutna eszetekbe szórakozni velem, ne lepődjetek meg, ha megsüketültök. Azt hiszem be fogok szerezni egy sípot.

Visszatértem Rodoszról, a kellemesen dögmeleg és igen kopár, idegen bolygóról, amit a turista nevezetű, igen vad és szanaszéjjel rohangászó, kézzel-lábbal kommunikáló, kaotikus faj kolonizált. A nyaralásom a várakozásokkal ellentétben - valamint a papírformulát hozva - semmit sem oldott meg az életem vagy épp az egyre akkuttabb munkaundorom terén, az írásképtelenségem további elmélyülését már nem is említve.

A Rajt majdnem kiolvastam viszont, már csak alig 50 oldal választ el a végétől, amit cserében egyre lassabban olvasok, mert olyan jó, hogy hiába ezer oldal, nem akarom, hogy vége legyen. No meg persze a napfürdőzés és a folyton csacsogó női nem is gátolt az olvasásban kissé, bár a nyaralás végére megértették, hogy ha a fene fenét eszik is, potyogjanak bár görög istenek is az égből - de még röhögve és beszélve is minden nap olvasok kicsit. Anélkül nem bírom ki ugyanis a nyaralást és a tengerparton döglést. Meg kagyló- és kavicsgyűjtés nélkül sem.

Közben persze még mélyen szántó gondolatokra is szert sikerült tennem, így rájöttem pl. arra, hogy az élet tulajdonképpen nem más, mint egy hosszúra nyújtott, programozott sejthalál az energiamegmaradás törvényének 22-es csapdájában. A bőröm erre az első bizonyíték, mert már hámlik. Viszket a hátam, a karom, a homlokom, a hasam. És a lábam is. Én hülye az utolsó előtti napon már nem kentem be magam az ezerfaktoros napkrémemmel. Mentségemre szóljon, hogy direkt csináltam, mert az egyébként hófehér bürkém a büdös életben sem kap színt. Engem ne röhögjenek körbe mégegyszer nyaralás után, hogy fehérebben jöttem haza, mint ahogy elmentem! Azt hiszem kellett legyen a családomban valami hülye kékvérű angol, akitől a burkolatom porcelántulajdonságait örököltem. Ezennel ismét elátkozom.

Hazaérkezésem és netrekerülésem után lázasan böngésztem az emlékezetemben valami fontos emlék, homályosan felsejlő link után, amit mindenképpen ellenőrizni akartam ahogy hazatértem, és persze jól nem ugrott be délig, hogy jesszum pepi, hát az Orwell napló az, aminek indulásáról anno nyaralás előtt örömködve hírt adtam.

Eredetileg, szigorúan titokban úgy gondoltam, hogy lefordítom majd a bejegyzéseket magyarra, hogy azok is élvezhessék, illetve olvashassák, akik nem beszélik a nyelvet. Azért nem ígértem be előre, mert nem tudtam mire számíthatok majd, ugyanis ha a pasi, teszem azt csak fele olyan grafomán volt, mint például én, amikor a naplómhoz jutok, akkor az tetemes munka lenne, amire nem biztos, hogy lenne időm. De megnézvén a naplót megnyugodtam, az ürge ízig-vérig angol volt. Már pár bejegyzés alapján is leszűrhető egy bizonyos kép az ember szelleméről, aki az 1984-et írta. Analitikus, meteorológus, természetimádó és, mint minden angol és egy kicsit alien típusú megfigyelő. Egyszerű mondatokkal képes leírni a maga körüli világot, megjelenítve a saját különös belső világának egy részét: a kedvenc bejegyzésem eddig az augusztus 10-ei, ami mindössze 7 szó (eredeti nyelven), mégis talán az árulja el a legtöbbet az emberről, aki papírra vetette. 

Így hamarosan nekiesek és Jun kolléga kérésére majd egy külön címen kipostolom a naplóbejegyzéseket, remélve, hogy másoknak is tetszeni fog.

Ez a kezdeményezés olyan, mintha egy időkapszulát nyitnánk ki 1938-ból és általa bepillanthatnánk a múltba. A múlt, mint olyan, elég sokrétű dolog: az értelmezési tartománya kb. a végtelennel egyenlő, mivel nagyon sok szempontból nézhető, az univerzumon innenről, túlról, egyes népcsoportok társadalmi, gazdasági, politikai aspektusaiból - vagy éppen egy személy, egy egyén szemszögén keresztül. És én mindig is szerettem mások szemén át látni, ezért is öröm, hogy egyszer úgy kapom meg más gondolatait, hogy nem nekem kellett kiolvasni azt a fejéből. Csak az angol mértékegységektől kapok kicsit hülyét, úgyhogy lehet, hogy azokat végül nem fogom átszámítgatni, hanem hagyom ahogy vannak. Vagy gyakorolok még kicsit, aztán mire végetér a napló, már profi leszek inchekben, hüvelykekben, mérföldekben és csomókban.�
 

Tegye fel a kezét, aki ment már úgy nyaralni, hogy nem érdekelte hova megy. Csak el, legyen a kirakósban egy kis repülőút, szép, nagy tenger, egy jó kis homokos strand, napszemüveg, buli, fanta és könyvek, no meg felfújhatós matrac. Az kiváltképp fontos, meg még a snorker is, jut eszembe. Basszus, békatalpam viszont nincsen. No de sebaj, majd veszek ott, ha úgy érzem mindenképp kell az imidzsemhez és a parton viccesen csattogó lépteimhez ez is. Ja, szerintem kelleni fog.