Túléltem (kop-kop) az első hetet az új helyemen. Hulla vagyok, kifacsart szivacs, karikás szemek, űzött tekintet, heveny fejfájással és időközönkénti szédülésekkel tarkítva úgy, hogy a hétfői portal talit leszámítva nem is ittam alkoholt. Egyik elmés kolleginám erre ma a dohányzóban azt találta mondani nekem, hogy jahátkedveském, 30 fölött már minden nap ajándék, üdv a klubban. De szerencsére jóval 30 előttről is vannak még emlékeim a teherbírásomról és bizony fel tudtam sorolni alkalmakat, mikor ennél sokkal, de sokkal csehebbül voltam. Például darts csapatbajnokság idején, amikor már 3 napja nem aludtam, tényleg nem sok hasznomat lehetett venni a munkahelyen… Mivel még reggel 9 előtt elaludtam az asztalomnál és olyan szarul néztem ki, hogy a főnököm nem mert felébreszteni. Na ugye?! Ahhoz képest kész szuperman vagyok még mindig és gyűrötten is csodaszép. Ellenben viszont a beszéd már problémás, mert kétszer meggondolom, hogy kinyissam-e a számat (túl sok energia, meg különben is, lélekben még mindig szőke vagyok és mire végig bírnám gondolni a mondanivalómat, a beszélgetőpartnerem elaludna). Egyszóval ahelyett, hogy most rég nem látott Broddal, és Junékkal sörölnék a Trombiban (azért hiányoztok ám, srácok, tényleg: Sándor, mi van a squash-sal???!), itthon szörfölök, aztán korán (mármint magamhoz képest, ergo hajnali 1 előtt) bedobom a szundit, mivel holnap is dolgozni fogok kicsinykét. Hajtok a sztahanovista érdemrendre, na meg van egy expat kollégám, akinek a housing ügyeit intézzük éppen. Az agnosztikusok feljebbvalója bocsássa meg nekem, tuti van ezekre igényes és gyönyörű magyar kifejezés is, de így szoktam meg és kész.
Na szóval, jan. 1-től már régiós munkakörben ténykedem, ami marha jól hangzik, és az eddigi nem túl közeli kollégáim (a többieket ilyesmi nem téveszti meg) úgy néznek rám, mint egy alienre (végre felismertek), és mindenki azt kérdezgeti hogy a ménkűbe sikerült ide kerülnöm. Mondom: hívtak, én meg majdnem nem jöttem. Ettől még jobban padlót fognak, és nem magyarázom el, hogy ez is csak olyan munka, mint a többi, csak egy kicsit sokkal érdekesebb és nekem valóbb. Ráadásul a csapat, amibe kerültem, a legmesszebbmenőkig tizes, ami banki viszonylatban már-már a tündérmesékkel határos. És most hagyjuk azt, hogy amilyen szerencsés vagyok, még tuti idén megszüntetik a régiós szervezetet, mert ez mellékes, majd ezen a hídon is átkelek, ha odajutok. Ha nem sikerül, akkor meg még mindig alhatok a híd alatt is. Szóval az eddigiek alapján ez egy olyan döntés volt, amit akkor is megérte a tapasztalatért meglépni, ha nem tart az öröklétig. Az különben is túl sok idő.
Például a rég nem használt, különbejáratú dzsinnem is életrekelt a héten, de ez egy hosszabb sztori, viszont ráérek, így kifejtem. Pénteken költöztem át az új helyemre, különbejáratú, kétszemélyes irodába (aki dolgozott már multinacinak, az tudja, hogy ez egy nagy fegyvertény már önmagában is a nyílt, egylégterű munkakörülmények korában), aminek örültem. Lenyúltam az ablakkal rendelkező térfelet, a Dunára tekinthetnék, vagy tekinthetek majd ki hosszan, elmélkedve, ha egyszer lesz ilyesmire időm. Na szóval, bebútoroztam, otthonossá tettem a helyet, amennyire lehet, majd azonnal konstatáltam, hogy a velem szemben lévő asztal csupasz sivárságától totálra úgy érzem magam, mint Tom Hanks a Számkivetett (Cast Away) című filmben, amiben elhivatott FedEx-esként küzdött az életbenmaradásért a repülőgépszerencsétlensége után a lakatlan szigeten, ahol egyetlen társa Wilson volt, a kosárlabdából amerikai álomként emberré avanzsált játékeszköz. Hétfőn halál komolyan azon gondolkoztam, hogy szükségem lesz nekem is egy Wilsonra és titkon arra vágytam, bárcsak ne lennék egyedül a szobában. És meghallgattattam, délután, a régiós pénzügyessel ismerkedve kiderült, hogy apropó, van ám egy szerződésesünk, egyenesen Ausztráliából, aki karácsonyi szabadsága után visszatérvén csütörtökön érkezik be az irodába és ebben a szobában lakott. Ha nincs ellene kifogásom, és neki se lesz, lakhatnánk együtt is. Le is borultam volna azonnal Mekka felé, no de az ilyesmi padlószőnyegen azért mégiscsak hülyén vette volna ki magát, így nem tettem. Izgatottan vártam a csütörtököt, és hogy az Ausztrál kolléga, akinek a becsületes neve egyébként Mark, hoz-e magával kengurut a +40 fokból. Nem hozott, ellenben szegény szintén számkivetett kicsiny hazánkban multis szerződésesként, ráadásul a munka amit rásóztak, szintén nem teszi senki kedvencévé, ergo van egy rakás munka vele, de ezt se bánom. Pláne nem fogom, ha a szerződését meghosszabbítják és február vége után is a szobatársam lesz. Mivel jó fej. Kicsit sokat beszél és sokat hálálkodik, de ez majd elmúlik, ha egyszer végre minden rendben lesz körülötte. Ötven pluszos a pasi, de kezdem érteni miért mondják, hogy az ausztrálok mind jó fejek. Példának okáért, persze feltérképeztük az udvariasság jegyében egymás szokásait, zenéit, amit üvöltethetünk a szobában is akár, ha úgy tartja kedvünk és kiderült, hogy mindketten szeretjük a Depeche Mode-ot, ráadásul neki a laptopján van is egy rakás szám, a Mode hőskorából, azaz Construction Time Again, Music for the Masses és ilyen albumokról. Már majdnem elérzékenyültem, amikor még az is napvilágra került, hogy a pasi sci-fi rajongó, szereti a sört és a dumapartikat, ergo nincs vele semmi, idegenből vett kifejezéssel élve: compliance issue, azaz tuti el fogom cipelni a legközelebbi találkozónkra, mert nem fog kilógni. Lehet elkezdeni angolul gyakorolni, aki fél az ausztrál akcentustól, azzal közölném, hogy a pasi gyönyörű brit akcentussal tud beszélni, mivel sokat élt külföldön és tudja, hogy az ausztrál dialektus normál angoltudónak kvázi érthetetlen.
Na szóval, ezek és ilyesmik mentek, no meg a bárányfelhők a héten, amiket nem volt időm regisztrálni, ellenben már legalább opciós jogom van a megtekintésükre, és különben is: az életünk annyi, amit kihozunk belőle. Sok hűhó semmiért vagy éppen bolhából elefántot, ne adj isten don’t worry, be happy-k.
Csöndben jegyzem meg: Brod, lehet igazad volt és ez most a bipolaritás másik csúcsa. No de ikrekként ez a hullámvasutazás nálam megszokott dolog. Ha fent vagyok, a lentet keresem, ha lent, a fentet: ez az életem. Ez vagyok, jól vagyok.
Mindenkit szeretek. Azért megjegyzem, csak a rend kedvéért, hogy mindent látok, érzékelek, a jót és rosszat is és amiről nem veszek tudomást: azt szándékosan teszem. Ne tévesszen meg senkit, hogy mindenkit megtévesztek néha. 
