A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Annyian adtak már hírt Salgótarjánról és a Hungaroconról, hogy semmi szükség nincsen rá, hogy én is leírjam milyen volt a táltosos előadás utolsó két perce, amire véletlenül beestünk (pedig ennyi idő alatt is sokat csóváltam gondolatban a fejemet). Azért ennyi időbe is belefért a spiritualizmus összekombinálása a magyarságtudattal, ami véleményem szerint a spiritualizmus lábbal tiprása. Ebben a műfajban nincsenek zászlók, nincsenek nemzetek, egészen másról szól az egész. Utakat keres, elfogad, fejleszt, gondolkozik, kiterjeszt és nem utolsósorban semleges. Legalábbis szerintem. 

Magával a rendezvénnyel és a várossal kapcsolatban sezlony tökéletesen megfogta, hogy milyen érzés is volt ott lenni. Alkonyzóna - úgyhogy már az érzéseimet is megírták -, hiába, aki lemarad, kimarad. Egyetlen dolog maradt, amit csak az alkonyzónás bejegyzés után dobott fel a tudatom, mint egy felkiáltójelet, amikor próbáltam bedobozlni azt a pár mondatot is a salgótarjáni fiókom mélyére. Az emberi természettel, illetve ST viszonylatában inkább annak hiányával kapcsolatban. A 18., 19. kerületben nőttem fel, aminek azért szintén vannak erősen betonvadon részei, lehangoltsággal, szegénységgel, magas bűnözési és alacsony foglalkoztatottsági aránnyal. Nem egy luxusnegyed egyik sem, bár mindkét kerületnek vannak szép részei és sokat alakultak, változtak az elmúlt 20 évben. No de milyen az emberi természet? Hogyan reagál egy ilyen környezetre? Kitöréssel vagy legalább annak vágyával. Sokat vitatott volt annak idején a graffitik létjogosultsága, amik a szocializmus elhullásával egyidőben gombamód szaporodtak el a városban és töltötték meg a háfalakat, kerítéseket. Naponta többször is metróztam ugye, egy időben végállomástól végállomásig, de csak ritkán olvastam a Kőbánya-Kispest - Határút szakaszon. Aki ismeri a környéket, tudja, hogy egy jó nagy részen betonfal húzódik a két megálló között. Emlékszem mikor megjelentek rajta az első graffitik, néztük őket, volt akit felháborított, volt akinek tetszett. Nekem a betonfal nem tetszett, nem tetszett, hogy olyan csupasz, hogy nincs benne semmi fantázia és hogy börtönnek érzem tőle az amúgy sem túl szép látképet. A grafittiktől más lett, olyanok voltak a képek, mint a felkiáltójelek. Hahó, itt emberek élnek! És az ember élete nem egy üres lap - nekem pedig tetszett ahogy megtelt a betonfal.

Most vagy én voltam nagyon vak (ami tény), vagy ST-nek azon részei, ahol mi jártunk rendbe vannak téve, de ha jól rémlik, nem láttam grafittit. Lehet, hogy volt 1-2 eltévedt falfirka, hogy itt járt a Józsi, de amolyan igazi grafittit nem láttam. Pedig micsoda terep lenne egy falfirkász csapatnak az a város! ST-ben hogyan nem nevelődött ki ilyen réteg? Vagy már mindet elkapták és betonlakat alatt vannak? :) Az ország grafittiközpontja lehetne az a hely és egy picit színesebb lenne legalább az a betonrengeteg. Mert hiába csinálták meg a főteret, hogy szép legyen, azt is csak kikövezték, aztán alig maradt 3-4 fűcsomó és fa az egyébként hatalmas területen, így nemhogy enyhítettek volna a betonból kiöntött városmaketten, hanem még ezzel is tovább erősítették azt. Na jó, a muskátlik dícséretreméltóak voltak - csak azok sem illenek oda.

Hm, bár lehet, hogy tulajdonképpen az egész város a főtér ufólámpájának és bronzszobrának a kiegészítője. A buszokkal együtt. És akkor úgy rendben is van.

Felcsigázott utazónk megérkezik e poros és sivár, de élettől nyüzsgő bolygó űrkikötőjébe, csak hogy szembesülhessen vele, hogy eltévesztette a helyrajzi számot. Na persze mindez hit kérdése. Történt vala ugyanis, hogy a helyi kocsma és fogadóiroda irányába loholva egyszercsak szembejött vele egy köpenyes fazon, csuklyában, alig látszott ki az arca. Utazónk rögtön tudta, hogy ez az ember minden bizonnyal őrült lehet, ugyanis legalább 50 fok volt, úgy 90%-os páratartalommal kísérőnek. Tovább esélye nem volt azonban gondolkozni, mivel a fazon elhúzta a szeme előtt a kezét és a következőket mondá vala:

- Rossz helyre jöttél, máshol van dolgod. Keresd a Trombitást a Föld nevű bolygón további útmutatásért, különben a csiga kárbavész, fajtája kihal és még a végén nem tudod meg ki nem evett még körömpörköltet. - És még folytatta volna tovább, hogy mi mindent nem tudhat még utazónk meg, de ez már önmagában is elég volt ahhoz, hogy sürgősen megkeresse a szállítóeszközét a Föld nevű bolygóra. A Kíváncsiság nagy úr, mint tudjuk, még akkor is, ha az idáig vezető felismerésben egyetlen délután alatt kb. 4-5 súlyos és önmagában is halálos kimenetellel fenyegető dolog próbálta megakadályozni. Először is egy ártatlan Chelloveckből Kollárik lett, majd miután ezt leküzdötte, újfent lecsapott Sheen-Ardként, súlyosbítva a KétKeresztnévvel, egyszóval rengeteg megpróbáltatás érte, miután még sokáig csak Hackegett. Szóval ilyesmik után már szinte nem is látszott nagy problémának az áthidalhatatlannak tűnő távolság a Tatuin és a Föld között. Vagy azt hisszük, hogy nem érünk oda soha, vagy azt, hogy pont időben ott leszünk. Utazónkról egyébként mindig is gyanították, hogy valamikor elrejtett magában egy filozeráfot, de legalábbis elfogyasztott már egy-két bölcsességkoktélt. Mit lehet tenni egy olyan esetben, amikor a Tatuinon áll az ember és sehol egy menetrendszerinti járat a célplanétára? Utazónk járkált kicsit a saját cipőjében, mígnem az Úrtól kapott egy másikat.*

Egy varázscipő hihetetlen dolgokra képes, a következő pillanatban már valami hosszú sárga eszközön utazott. Épphogy csak feleszmélt volna magától is, mikor valaki elsétált mellette azt motyogva, hogy itt nincsen levegő. Aha, gondolta, ezen a bolygón még mindig Beljajev az egyik legnagyobb kereskedő! Jó, helyben vagyunk. Megérkezvén a desztinációra kommunikáló főszervezőkbe botlott, így gyakorolta kicsit a cipőjében állást és arra gondolt, hogy a szülei igazán lehettek volna üvegesek, majd gyorsan elpályázott a túlvégre, ahol szomját olthatta végre, leginkáb a repülő szárnyasféle nedűvel, mivel a Gössert az első kör végére már kiitták a csapból a többiek. A szomjúság múlásával egyenes arányban jöttek a különböző urban legendek**  és valóban meglepődtünk, majd elvitatkoztunk kicsit azon, hogy akkor most Guatemalában tátong-e lyuk és hogy egy villamos által kettészelt ember élhet-e még két órán át. Pro és kontra csattantak össze a hiedelmek, akit tovább is érdekel, esetleg nézze meg az urbanlegend.hu-t és/vagy a Kampókezet. Ez utóbbit éjjel, aztán nézzen a tükörbe és gyakorolja egy kicsit azt a bizonyos szót. Ígérgették még a fehér bohócot is, hogy elmondják mi is volt vele, állítólag rekordszinten 45 percig sikerült legtovább mesélni, de ekkor a varázscipő hallókészüléket dugott utazónk fülébe, valami kozmikus főnyereményről volt szó az asztal másik végében, így felállt szépen, követvén a hullámhosszok jelét, hogy szembenézhessen a délutáni egészségkárosodásának okozóival. Szóbakerült a novella és mint olyan a fordítása, mert ha nem magyar a szerzője, a megítélése nagyban múlik azon, hogy ki és hogyan is nyúlt hozzá a fordításához. A vélemények pedig nagyon szubjektív dolgok, de ha ezt elfogadjuk, akkor értelmet adtunk például a verselemzésnek is (csak ne kelljen bemagolni). Ami fontos egy külföldi novellából, az nem két, hanem három dologból tevődik össze, egy háromismeretlenes egyenlet, ha úgy tetszik: mit gondolt az író papírra vetni, mit látott ebből a műfordító és az olvasó látja-e vajon az eredeti képet, vagy egyáltalán megjelenik-e a sztori a lelki szemei előtt. Ha sikerül: Győzelem. Fordította Kollárik Péter. Felsorolhatnánk még nyilván sok ilyen embert, de ők nem voltak ott. :) A Győzelem pedig azért egy nagyon jó darab, szigorúan szubjektíven persze, mert csupa olyan dologról szól, amit utazónk is kedvel. Felvillant és megsejtet egy képet egy vallásról, ami manapság nem sikertéma, értékrendként és motivációs erőként egy sporton át, aminek a nyelve ugyanolyan egyetemes, mint a matematika: a futás. Mindezt futurisztikus környezetbe öntve. A fordító pedig titkon biztosan arab, valamint tutira sportolt is egyszer, különben csak nehezen tudja utazónk elhinni, hogy hogyan is fordította ezt így le. Aztán itt valahol eltévedtek a hátterek területén, amiről jó néha megemlíteni, hogy fontos, és az igaz nyelvű, nevű KétKeresztnév megjegyezte, hogy ő bizony nem kedveli a háttérmunkát. Ez csak szakmai ártalom lehet, Hackett pedig váltig azt a képet mutatta magáról, hogy amikor éppen nincsen toll a kezében és papír a toll alatt, akkor ő bizony nem is író, mellesleg vagy neki volt a legnagyobb pókerarca vagy ő bírta a legjobban az idegmérgeket. Utazónk ezen a ponton lepődött meg azon, hogy az elektronikus e-mailcímének történetével minden összejövetelen legalább öt perces derültséget okozó KissG-nek igaza vagyon és felelőtlenül megígéri, hogy feltétlenül le kell írnia miért nem szabad ettől a kompániától félni - meg kell nézni, ha lehetősége támad rá az embernek. Hegével (na most remélem nem hallottam rosszul) az öt világvallásból négyet biztosan fel tudtunk sorolni, csak azért, hogy továbbra se tudjon szegény egyre se rámutatni, hogy igen, ez az igazi! Marad az autókázás, a kanyarok istene, azt meg már sajnos elfelejtettem, hogy hány kanyar is lesz a következő útvonalukon KissG-vel, pedig nekik fontos dolog ez. A skorpiókirálynő csendesen és igen titokzatosan követte nyomon a fejleményeket, remélem nem Jun bolygóállásait szögelte ki éppen közben. Az asztrológiában sok minden igaz. A legtöbb minden azért, mert el akarjuk hinni, egy része pedig valóban valami titokzatos módon kapcsolódhat az égi elemekhez. Mindenesetre utazónk meggyőződése, hogy ezt a műfajt, ami igen lebutítva érhető el a tömegeknek, a nők tartják életben. Eközben, mint minden kisgyermekes családban a karácsonyfa körül, a csomagolópapír is kapott egy nem is kicsi epizódszerepet, megmutatván a legújabb fejfedő és agyhullámelrejtő divatot. Kár, hogy a memória meg tele volt a gépben, így nem minden ötlet maradhatott fent a blogoló utókornak.

És szomorú hírként ekkortájt megszólaltak az égi harsonák, hogy: khm, záróra. Mire a hölgy nevű körútra ért a társaság és utazónk, néha egy üveg bor nyakát szorongatva, hogy fogja már meg egy kicsit, erősen fogyatkozni kezdett a gárda. Chellovecktől például el sem köszöntem, így utólag is a viszont látásra! És végezetül csak megtudtam hajnali kettőkor, hogy Sheen-Ard szereti a kérdéseket, de feketepontokat osztogat értük. Persze ezért nem hibáztatható, a helyében mindenki más is biztos frászt kap tőlük. Majd legközelebb megpróbálok pirospontosat is kérdezni. Azért kedvesen és igen türelmesen elmesélte, több felvonásban, így végre megtudhattam, hogy a tátititátá fontos, főleg egy galaktikus költőnek. Ezután kicsit Capoeiráztak. Majd utazónk továbbállt és reméli, hogy nem utoljára látott titeket.

Nagyon röviden, mert lassan kelnem kell és még aludnom is kéne valamicskét, no meg talán némiképp feljegyzésként is. KissG nyomán írni kell majd arról, hogy miért is nem szabad rettegni tőletek, dacára a neveknek, írni kell a Győzelemről és a háttérmunkáról, ami néha a legkézenfekvőbb és ami mellett hajlamosak vagyunk elsétálni, az urban legendekről és az asztrológiáról, és egy nagy-nagy köszönet miatyánknak, Miyazaki Junnak, valamint boldog szülinapot is neki még mindig.

És most asszimilálom a kispárnámat. Jó éjt!