A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Mostanában rendszerint úgy járok, hogy mire egy témával kapcsolatban időm lenne leírni a véleményemet, addigra már megtették ezt páran helyettem - így, mivel ismételgetni nincs kedvem, többnyire hallgatok. A mostani Star Trek film kapcsán is többen beszámoltak már a premierről, a filmről és az AXN Sci-fi - Sfportal rendezvényről is. Így én most már csak azt mondom el, hogy milyen érzés volt előadóként ott lenni - mit éreztem és mikre csodálkoztam rá.

Jun kolléga régi jó szokása immár, hogy néha megkeres és mindenféle feladatokkal környékez meg engem, amiknek többnyire nagyon örülök - csak néha szomorkodom, hogy nincs elég időm vagy energiám, hogy vállaljam őket. Nagyon becsülöm az sfportal fejeinek mentalitását, Jun és Sándor is rengeteget tesznek a hazai sf-ért, foggal-körömmel igyekeznek összekovácsolni a társaságot és népszerűsíteni a zsánert. Mindezt szinte nulla anyagiakból, a sci-fi és a közösség iránti elkötelezettségük miatt teszik. Én nem foglalkozom politikával, soha nem is tettem és ezután sem szándékozom - de az értékeket elismerem és megbecsülöm. Immáron két éve közelről látom, hogy mennyit küzdenek, hol több, hol kevesebb sikerrel. Sokszor kapnak úgy pofont, hogy azt egyáltalán nem érdemelték meg. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig jó lenne ha nem így lenne, hogy hibát is csak abban találhatunk, aki tesz is valamit. Mégis, mindennek ellenére a lényeg, hogy a hazai sf közösség igenis fejlődik, így a munkájuknak van eredménye. Egyre többen - és remélem ez a trend a jövőben is így marad - jönnek el a különböző rendezvényekre, baráti találkozásokra, sörözésekre. Lassan kinőjük a Trombitást is a Moszkva téren.

Szerdán este 7-től gyülekeztünk a Paulaner sörözőben a MOM tetején. Mivel előadtam és még szerettünk volna pár dolgot egyeztetni, illetve szerettem volna a többi előadóval is beszélni (kiváltképp gondolok itt Chelloveckre, aki telefonon tartotta bennem a lelket az előző pár napban és dzséjt-re, a sorozatgurunkra, akivel már nagyon szerettem volna személyesen is találkozni, de eddig mindig elkerültük egymást), gondoltam időben lemegyek. Megérkezésemkor még szellős volt az asztal és nem is gondoltam volna, hogy alig 2 órával később már vagy 20-an 30-an leszünk. A hangulat olyan jó volt, hogy szinte szándékosan kellett időt szakítanunk a parára, hogy vajon minden jól megy-e majd később. Chelloveck-kel karöltve megbeszéltük, hogy annyira izgulunk, hogy már kompletten elfelejtettük a szövegünket, Németh Attila pedig hozzátette, hogy jó nekünk, mert ő még mindig nem tudja, hogy a pár fejében lévő téma közül melyikről is beszélne inkább. Dzséjt meg, a gondosan kétfelé hajtogatott jegyzetét babrálva lakonikusan megjegyezte, hogy most már úgyis lesz valahogy - és a sörével foglalkozott.

Szóval mindenki izgult valamiért, hogy ki mitől tartott leginkább, legyen az ő tisztjük elmesélni. Bevallom hősiesen, én a legjobban a rajongóktól tartottam. Erre most lehet értetlenkedni és visszakérdezni, hogy miért, nem mindenki azért ment oda, mert szereti a Star Treket? A válasz természetesen az, hogy de, persze. Azonban rajongó és rajongó közt is van különbség, főleg ha a Star Trekről beszélünk. Mert ez a sorozat, film és a rajongótábor kemény magja már-már a téma fanatikusa. Amikor a felkészülést kezdtem is tudtam, hogy nehéz fába vágtam a fejszémet, mert a trekiknek nem fogok tudni újat mondani, viszont ha véletlenül valami hülyeséget mondok, engem lehet, hogy ott helyben felnégyelnek.

Így aztán igyekeztem jól felfogott érdekből úgy összerakni az előadást, hogy a vérprofi trekiknek se lehessen kifogása, aki pedig nem az, kapjon olyan információkat, amik jól jönnek a film előtt - és kapjanak valamit, amin később is elgondolkozhatnak. Az eddigi visszajelzések alapján úgy érzem, hogy ez sikerült is - és ennek tényleg örülök.

A film pedig szerintem szuper és aki még nem látta, mindenképpen nézze meg. Érdemes.

Adeptus felhívásának eleget téve megpróbáltam összeszedni 7 olyan tényt magamról, amik nem annyira közismertek. Mivel se Adeptus, se Acélpatkány nem vitték túlzásba a stafétabot továbbadását, ezért előre leszögezném, hogy én viszont ki nem hagynám, mert szerintem ez egy tök jó lánckezdeményezés. Szeretném ha a következő kollégák is így éreznének, mivel én hozzájuk passzolnám tovább a labdát: Vid, Fairylona, Hackett, Sangel, Chelloveck, László Zoli, Onsai. Akiket lehagytam, azoktól elnézést, de remélem így gondoskodtam arról, hogy a lánc ne szakadjon meg és végül mindenkihez eljusson.

Tehát a nem túl közismert tények:

1.) Szeretem a titkosírásokat, ez a rajongás egészen egy gyermekkoromban olvasott Agatha Christie regényig vezethető vissza, aminek a címére most sajna nem emlékszem, de kicsi emberkék voltak benne zászlókkal a kezükben és attól függően melyik kezükben volt a zászló és milyen pozícióban, meg színben (fekete-fehér satírozás, nem kell Van Gogh-ra gondolni) feleltek meg egy-egy betűnek. Ez annyira megtetszett, hogy hatodikban az óra alatti levelezéshez bevezettem ezt a titkosírást és pofátlan módon a tanárok orra előtt is képes voltam levelezni. Nem tudom az ilyesmi - mármint az óra alatti levelezés - manapság a mobiltelefóniában még működik-e, de nálunk anno a tanárok vércse módjára figyelték a “postát”. Na, szegény ofő arcáról lefagyott a diadalmas mosoly, mikor elkapta az egyik ilyen levelemet. A gond csak az volt, hogy az osztálytársaim kevéssé voltak kaphatóak eme dilimre, úgyhogy pár hét után nyomatékosan meg lettem kérve, hogy álljak le a titkosírással, mert a megoldókulcs ellenére is túl macerás olvasni engem. Mély fájdalommal tudomásul vettem, a titkosírások iránti rajongás viszont megmaradt a mai napig is.

2.) Ugyan társasági ember vagyok, de a privát szférámat úgy védem, mint egy oroszlán. Ha valakit meghívok magamhoz, ne adj isten még lakhat is nálam egy darabig és kulcsot is adok, az azt jelenti, hogy az illetőben maradéktalanul megbízom és a személyiségét is képes vagyok elviselni egy légtérben a sajátommal (nem élettársi kapcsolatokra gondolok most, az más tészta). És ilyesmi nálam marha ritkán fordul elő. Hiába, sose voltam koleszos, biztos azért lettem ilyen önző dög.

3.) A családom szent. Ergo csak én szidhatom őket, bár nem szoktam, mivel odáig vagyok értük, főleg az öcsémért és a húgomért. Pedig ha szigorúan nézzük a családi viszonyokat, nincs is tesóm.

4.) A kedvenc fűszernövényem a kömény. Minden ételben használom is, amibe csak lehet. Kizárólagosan egész formájában szeretem, valahogy őrölve mintha nem ugyanazt az ízhatást adná - de lehet, hogy ezt csak én képzelem.

5.) Tanultam fotózni, valamikor a kőkorban rengeteg tekercs filmet lőttem el, leginkább fekete-fehérben fotózva és fénytörésekre utaztam. Azóta digitális gépek vannak és már semmihez se értek. Viszont Sangel blogjában mostanában láttam 1-2 nagyon jól megfogott fotót és a lelkem mélyén feltámadt valami homályos hiányérzet, hogy basszus, fotózni kéne újra. Csak nincs gépem… Illetve van, de az gagyi.

6.) Tériszonyom van és nem szeretem a tömeget. De mindkét fóbián dolgozom folyamatosan, szóval nem gátolnak semmiben.

7.) Szeretem a titkokat. Főleg megfejteni. Ennek van előnye is, meg hátránya is. Ha az ember mindig arra igyekszik figyelni, amit nem feltétlenül tesznek a szeme elé… Akkor megesik, hogy ami viszont a szeme előtt van, azt nem veszi észre. Például ha a nagymamám kiküldött a sufniba egy nagyobb fazékért, fedőért, kuktáért, akármiért, azt sokszor akkor se találtam meg, ha átestem rajta - pedig nem is voltak eldugva -, bezzeg a karácsonyi ajándékaim mindegyikével már hetekkel a neves esemény előtt pontosan tisztában voltam. Volt olyan, hogy mire megkaptam a könyvet becsomagolva a fa alatt, már ki is olvastam.

És mielőtt elhinnétek, hogy ilyen simán közlök 7 tényt magamról, elárulom, hogy a fenti állítások közül az egyik hamis. Kíváncsi vagyok, hogy rájöttök-e melyik.

2009 a Macskák éve!

És a karaoke party rulez!

Ugye lesz ismétlés, Sándor? Addigra megtanulunk énekelni!

“Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.”

A pénteki sfportal találkozón nagy büszkén és marha határozottan állítottam, hogy én bizony kedden újra szőke leszek, elég volt a mesterséges intelligenciából, nem vagyok én olyan okos, mint amilyennek látszom. Ahogy annak egy ilyen esetben lennie kell, most is voltak a barátok közt drukkerek és ellendrukkerek, a legfőbb ellendrukker pedig ki más lett volna, mint Hackett. Szegény köztudottan utálja a szőke hajszínt. (most már legalábbis köztudott)

3 órányi kitartó küzdelem és szenvedés (mert a sorozatos hajfestés tud ám fájni az ember fejbőrének) után már láttuk az elkerülhetetlen eredményt a fodrászommal. Igazán mindent megtettünk… És annyit értünk el vele, hogy már nem vagyok fekete, csak barna… Hosszú az út Saigonig…

A műtétre Ken Grimwood Időcsapda című könyvével készültem, ami a pocsék borító ellenére határozottan jó könyvnek bizonyul és úgy gondoltam, hogy mivel úgyis eltöltök pár órát a fodrásznál, a könyv második felét annyi idő alatt kivégzem. Aztán nem úgy alakult.. Az egész úgy kezdődött, hogy még a kezdeti ecsetvonásoknál a hajamon az új fodrászom, Böbe, beszólt a tanulójának, Heninek, aki totál náthásan próbált az életébe kapaszkodni a kanapén, hogy:

- Te Heni, ne ijessz meg! Úgy nézel, mint aki gondolkozik!

Ettől persze a komplett fodrászat röhögésben tört ki, Heni pedig tiltakozott, hogy á, ő csak néz ki a fejéből. Ezek után, mikor arrébb ültették a vegyszeres fejemet, mondtam, hogy szuper, akkor én most olvasnék. Böbe ezt felszólításnak vette és készségesen és azonnal a kezembe nyomott fél kilo Bestet és Hot magazint, hogy tessék, olvasgass csak nyugodtan. Hát, pislogtam egy darabig, majd ezek után töredelmesen bevallom, nem mertem elővenni a könyvemet. Komplett hülyének néztek volna.

Tudtátok, hogy Kiss Ramóna (a Barátok Köztből) számára a párválasztásnál a legfontosabb, hogy a férfiú hasonlítson az apjára? Hát, én se tudtam.

Január 7-én újra próbálkozunk és azt hiszem viszek magammal diktafont a fodrászatba. Nehogy lemaradjak valamiről. Bár egy videokamera se lenne rossz ötlet, ha most lett volna nálam, megörökíthettem volna például azt a PASIT (!) is, aki a MŰKÖRMÖSNÉL töltött bő 30 percet (!) és akit hiába szemlélgettem a tükörből és a szemem sarkából, nem tudtam megállapítani, hogy “más”-e vagy csak elveszett otthon a körömcsipesz.

Soha nincs elég időm olvasni mostanában. Vagy csak túl nagy a dömping könyvek terén. Esetleg mindkettő, a Galaktika is annyi címet adott ki idén, hogy csak csóválom a fejem. Minek? Ilyen kicsi piacra ennyi könyv, ráadásul a netes vélemények alapján egy részük nem is érte meg a nyomdafestéket. No de mindegy.

Szóval újra össze kell raknom a karácsonyi kívánságlistámat, mert ha a könyvvásárlást szimplán a húgomra bízom, az holt ziher hogy vagy olyasmit kapok, ami már megvan vagy olyat, amit úgyse kéne. Ezért a múltkor bediktáltam neki nagy hirtelen egy rakás címet, hogy na, ezekből bármi jöhet t. családom jóvoltából a karácsonyfa alá. Erre nem elhagyta a listát?! 1 hónapja naponta cseszegetett pedig miatta, hogy mondjak már valamit, mert nem akarja az utolsó percre hagyni. Két hete nyugalomban vagyok, végetért a terror, leadtam a listát, erre tessék. Hát igen, ilyen az én családom, én se véletlenül lettem olyan, amilyen. Büszke is vagyok hugira, ha nem hagyta volna el a listát, már túl tökéletes lenne. Így is az.
Szóval a kívánságlistán a következő tételek állnak:

A Galaktikás könyvek közül:

Gibson: Árnyvilág (bár a holnap tegnapja után kicsit félek Gibsontól)
Wilson: Tengely (mondjuk a Pörgéssel is komoly problémáim voltak)
Mary Shelley: Az utolsó ember (semmi előítéletem nincs, nem is hallottam róla másoktól sem)
Harrison: Fény (olyan megosztó véleményeket hallottam róla, hogy ezt spec nagyon szeretném elolvasni)
Dunyach: Halott csillagok (Kell. Pont. Már csak a cím miatt is.)
Harrison: Helyet! Helyet! (állítólag jó)

Az Agave-től:

Dick: Istenek inváziója (a borító fogott meg, aki emlékszik a régi képre a jobb felső sarokból nálam - Cat eye nebula -, az nem csodálkozik)
Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst (szvsz a legjobb stílusú - és fordítású - komikus bűnügyi sorozat egy nekem még nem meglévő darabja, ami kihagyhatatlan. Block számomra olyan, mint Wodehouse, és a legélettelibb karaktere Bernie Rhodenbarr)
Agave 100 (kell, pont.)
Le Carré: A kém, aki bejött a hidegről (Le Carré etalon, már most várom az Agave által tervbevett jövő évi sorozatot tőle)

Na most.. Ami a Galaktika által kiadott könyvekből nem szerepel a listán, az vagy megvan már, vagy nem is lesz meg soha, és ugyan a fenti egy többszörösen szűrt és szűkített lista, csupa olyan könyvvel, amit előbb-utóbb úgyis megvennék, azért mégis aggasztó. 10 könyv… Mi történik, ha mindet megkapom????

Ismerem magamat, a forgatókönyv a következő lenne:
- eszeveszetten és csillogó szemekkel tépném le a csomagolást a könyvformát rejtő ajándékokról
- végtelen ciklusba esve tapogatnám őket külön-külön, majd párosításban, ide-oda rebbenő, kapkodó szemekkel
- ott helyben a bolondokháza kellős közepén belelapoznék abba, amelyik a legjobban tetszik
- majd még vagy négy másikba, miután hazaértem

Végeredmény:
Minimum öt könyvet olvasok ismét egyszerre, miközben verem a fejem a falba, hogy nem tudok elég gyorsan olvasni.

Idén már nem először kerül elő a tudatom mélyéről az igény, hogy el kéne sajátítanom a gyorsolvasás tudományát. Már odáig jutottam, hogy vettem a témával kapcsolatban könyveket, amiket így karácsony előtt elkezdtem fellapozgatni. Hatezer szó percenként, ez az álom lebeg szemeim előtt. Ha sikerülne, pikk-pakk javulna a könyvespolcaimon az olvasott-olvasatlan könyvek aránya, úgyhogy ez a legfőbb érv a technika magamévá tétele mellett. Az ellenérv érdekes mód a saját tudatom határainál gyökerezik, ami nem képes elfogadni, hogy fotóolvasással, gyorsolvasással, nevezzük ahogy akarjuk, megmaradna nekem ugyanaz a megértési élmény, ami most így hasból is felidézi a Raj 601. oldalát, amit betűről-betűre, hagyományos módon olvasva és kiélvezve tettem magamévá. Félek kicsit, hogy a cél úgy szentesítené az eszközt, hogy közben elveszíteném a lényeget, amiért olvasni szeretek. Ugyanakkor paradox módon ahogy olvasom a könyvet, hogy miről is szól ez a technika, mi is a lényege, azt tapasztalom, hogy alapjaiban nem különbözik sokban attól, ahogy nekilátok egy könyvnek. (már amikor egy könyvet olvasok csak egyszerre, mert az is ritka, viszont nagy dicséret.) Sosem az az első lépés, hogy felütöm az első oldalon, aztán csak úgy elkezdem olvasni. Van előjáték is, nézegetem a borítót, a fülszöveget, a tartalmat, ha van, átpörgetem a lapokat és csak utána látok hozzá, ha megvan a kémia. Ha a sztori megfog az elején, elég gyorsan, pár óra alatt kivégzek egy könyvet, no de ehhez ugye az is kell, hogy az embernek legyen pár egybefüggő órája, amit az olvasásnak tud szentelni. Ha a könyv megéri és magába szippant, akkor ez a pár óra rendszerint az éjszakáimból megy el, amikor is aludnom kéne, de hát azzal úgy vagyok, hogy bepótolható. (a ráncaimat meg majd eltünteti a kozmetikus) Ilyen jó könyv és történet (plusz a megfelelő lelkiállapot) azonban egyre ritkábban van. Emlékszem, hogy tizenéves koromban a napi átlagom  minimum egy könyv volt a nyári szünetben, néha több is. De a mai napig is, ha egy történet és köztem megteremtődik az összhang, azaz a történet és stílus olyan jó, hogy nem tudom a könyvet letenni, akkor hamar kiolvasom, észre se veszem, hogy mindjárt itt a hajnal. De egyre több a könyv, az információ, folyamatosan új és új témák, címek kerülnek elő, amik érdeklnek, érdekelnének és sokszor érzem a nyomást, hogy jesszusom, ha főállásban olvasnék se érnék mindennek a végére a megfelelő ütemben. És ilyenkor jön az, hogy egyszerre öt könyv hever körülöttem, minden nap egy másikat olvasok szinte, várva a pillanatot, hogy valamelyik annyira elkapjon, hogy azt és csak azt akarjam olvasni. Ha ez megtörténik, sima ügy az olvasás és hamar kipipálódik a könyv. És valahol itt rejlik a titok, ami a gyorsolvasás kulcsa is egyben, ugyanis a technika ismertetésében a lelki ráhangolódás szinte nagyobb hangsúlyt kap, mint az olvasás maga. És ez nagyon elgondolkoztató, mert lehet benne valami. Azt mondja, hogy a borító, a fülszöveg, a tartalom és a figyelmünk 100%-osan a történetre való koncentrálása által az elménk ráirányítható a kulcsszavak és a történet szempontjából fontos gondolatok kvázi automatikus kiszűrésére, innentől már csak annyi dolgunk van, hogy először lapról-lapra fotózzunk, próbáljuk a látóterünkbe befogni az oldalakat, majd miután ez megvan, némi idő elteltével (aktiválás), vegyük újra kézbe a könyvet és futtassuk végig a sorokon a szemünket. Mégis szkeptikusan álltam hozzá a témához mindaddig, amíg nem láttam valaki másnál működni.

Nevezetesen az exem volt az. Sokáig nem tűnt fel, mert ő sokkal technikaibb ember volt annál, hogy szépirodalmat fogjon a kezébe és a szaklapok átlapozgatását látva nem is gondoltam volna arra, hogy azokat ő annyival el is olvasta. Pedig igen. Ott lett gyanús a hihetetlen olvasási sebessége, amikor egyszer, miután sikerült becsalogatnom magammal a Libribe, kiszúrt magának 3 könyvet. A Blockokat az Agavétől neki köszönhetem, ő vette észre, hogy azok a sztorik jók lesznek. Szóval vettünk egy rakás könyvet, hazajöttünk és úgy voltam vele, hogy most az elkövetkezendő hetekre elég kanapén töltött óránk lesz, olvasgatva. Még aznap délután el is olvasott a háromból kettőt, miközben én Frederick Pohl Átjáró sorozatának egy újabb kötetét kezdtem el olvasni - és köpni-nyelni nem tudtam, mert én kb. a könyv negyedénél jártam, amikor ő lerakta a másodikat, mondván, hogy annyira jók voltak, hogy a harmadikat meghagyja holnapra és majd olvassam el én is őket. Még idézni is tudta belőlük a jobb poénokat. Először nem akartam hinni neki, de később, miután én is elolvastam a Block könyveket, el kellett ismernem, hogy igaza volt. Nem értettem azonban, hogy hogyan sikerült ilyen gyorsan valóban elolvasnia őket és noha hallottam már a gyorsolvasásról, elképzelni se tudtam, hogy pont ő, aki nem is szeret annyira olvasni, hogy a fenébe került ilyesminek a közelébe. Kiderült, hogy a középiskola, ahova járt - és nevet szándékosan nem mondok -, tanította nekik ezt a technikát. Azóta kerülgetem a gyorsolvasást és az agykontrollt és lebeg lelki szemeim előtt az, hogy ülök a kanapén egy délután, mellettem az asztalon öt könyv… És én sorban szépen elolvasom őket együltő helyemben és utána még marad időm megnézni az esti filmet is a tévében.

De a tanult minták nagyon meghatároznak és én nem így tanultam meg olvasni. Egy csomó beidegződést kéne levetkőznöm és rengeteget kéne gyakorolni, mégis, mivel láttam, tudom, hogy nem lehetetlen. Működik. Aki ismeri ezt a technikát, illetőleg találkozott már olyanokkal, akik használják, bátran kommentelje be a tapasztalatait ide alulra. Érdekelne. Én pedig meg fogom próbálni, mert nagyon remélem, hogy a karácsonyfa alatt megtalálom azt a fenti tíz kötetet idén.

És jó lenne gyorsan-gyorsan mindet elolvasni.

Longing for the sun to come
Company the darkness on the run
Furies in the feeding frenzy
Nobody lasts…

All shall perish today
All of thee to obey
Till there’s nothing else left
But a solemn pray.

Have that wine for me tonight. Have a hundred glasses for my well-being. Pray I’ll be be able to break this ice someday.

Új kategóriát nyitottam, mert most vettem észre, hogy még sosem írtam életem nagy szerelmeiről, a parfümökről. Pedig emlékszem, hogy már többször is akartam, de úgy látszik eddig mindig meggondoltam magam végül, hogy talán mégse kéne erről ide írni. Pedig, pedig, ha jobban belegondolok, az illatok maguk a sci-fi netovábbjai. Titokzatosak, rejtélyesek, már az is, hogy annak idején vajon mi vitte rá az embereket arra, hogy illatosítani kezdjék magukat. Ez egy külön világ az ismert világunk határvonalain belül, amiről sokan tudomást sem vesznek - pedig mindenkire hat.Citrom, szantálfa, rózsa, csak hogy mást ne mondjak, mindegyik olyasmi, aminek az illatát még azok is fel tudják idézni gond nélkül, akik egyébként nem tartják magukat kifinomult orrúnak. A történet azonban ott kezd érdekes lenni, amikor a különböző növények, gyümölcsök, fakérgek illatanyagait a mesterek elkezdik összekeverni - és végeredményként születik valami egyedi, különös, légies, üde vagy éppen súlyos, érzéki és édes illatkreálmány, amiért aztán a nők megvadulhatnak.A parfümök a szív és az érzelem világának kiteljesítői, nincs olyan hangulat vagy pillanat, amihez ne lehetne egy megfelelő illatot kapcsolni. Az emberi memória tudja és használja is az illatokat az emlékezéshez, tudatosan és tudat alatt is, például a mai napig őrzök egy kellemes karácsonyi emléket a gyerekkoromból. Ha felidézem, érzem a fenyőfa, a csillagszórók és a zselés szaloncukor illatát. És a sárgabaracklekváros hókifliét, amit mami halála óta nem ettem. De sokszor, amikor megyek az utcán és “csak úgy” beugrik valaki vagy valami, néha később elmélkedve rájövök, hogy egy illat hozta elő az emléket.

Szegeden jártam a hétvégén, úgy volt, hogy meglátogatjuk frissen rekvirált bnőnket, Kittit, nézegetünk nyaralásos képeket, borozunk, bulizunk, kimegyünk a SZIN-re (Szegedi Ifjúsági Napok). Aztán leérkezés után rögtönzött házibuli keretein belül megittunk vagy 8 üveg bort, tönkreröhögtük magunkat, végül hajnali 1 lett és úgy döntöttünk, hogy a SZIN-re már nem érdemes kinézni, mi legyen, Retro vagy Sing Sing? Végül a Singbe mentünk. Én meg asszem leköltözöm Szegedre, bejött a város. A vicces az, hogy ennek még esélye is van, mivel lehet oda megyek egyetemre. Már persze abban az esetben, ha előbb nem hagyjuk el az országot Norccal. Mert ennek is van esélye. Most szívesen megkérdezném a 30 évvel idősebb példányomtól, hogy melyik döntést hozzam meg. Mennék is, meg maradnék is. Csak ne lenne hangsúlyos bennem a mérleg, amikor ilyen döntéseket kell hoznom, legszívesebben vízbeölném magam, annyira döntésképtelen tudok lenni.

És az 52 hetes kúra margójára, amit a csütörtöki sf portalon javasolt nekem valaki, akit inkább nem buktatok le, csendben jegyzem meg, hogy öt. És már határozottan jobban vagyok, ez egy működőképes recept. Gondolom előbb is befejezheti az ember, ha úgy érzi. No de addig buli van.

Szegény Orwell naplót meg nagyon elhanyagoltam, folyamatos bűntudatom már van miatta. Remélem a fordítás folytatásához is hozzájutok ma este valamikor.

Tegye fel a kezét, aki ment már úgy nyaralni, hogy nem érdekelte hova megy. Csak el, legyen a kirakósban egy kis repülőút, szép, nagy tenger, egy jó kis homokos strand, napszemüveg, buli, fanta és könyvek, no meg felfújhatós matrac. Az kiváltképp fontos, meg még a snorker is, jut eszembe. Basszus, békatalpam viszont nincsen. No de sebaj, majd veszek ott, ha úgy érzem mindenképp kell az imidzsemhez és a parton viccesen csattogó lépteimhez ez is. Ja, szerintem kelleni fog.

Úgy tűnik, hogy ma beszédkényszerem van. Hülye emberi tulajdonság ez, ami akkor jön, amikor nincs kinek elmondani ami odabent zajlik vagy épp nem lehet beszélni. Mert embervilágban equilibriumi időket élünk, ahol már szinte a lélegzetvétel is érzelem-bűn és emiatt túl sok a lakat a szájakon.

Így hát, ha fa lennék, most kicsit bizarr képet nyújtanék így a nyár derekán túl. Lomb nélkül állnék elszántan, mosolydacosan a folyóparton. A gyökereimet megannyi dunai kavics díszítené, ágaimon csüngne a sok lonc, mik szeretve, vígasztalva, de nem hozzám tartozva eltakarnák esendőségemet és én csak rendületlenül innám az élet vizét.

Minden bizonnyal génmanipulált fa lennék, az ágaimon nyárutón is felfedezhető gumókkal, a rügyek előhírnökeivel testemen, amik engedélyre várnak csak, hogy kiteljesedjenek. De génmanipulált faként az engedély megannyi külsőség együttes és optimalizált teljesülésének függvénye lenne, és én talán sosem döntenék úgy, hogy az a fa leszek, akinek egykor megterveztek.

Ha a fák és növények megkapnák a döntés lehetőségét arra, hogy csak a számukra ideális körülmények között hozzanak leveleket, virágozzanak ki és adjanak termést, azt hiszem csúnya, kopasz és sivár világra eszmélnénk rövid időn belül, a kihalásunk előtt.

Csak az ember foglalkozik ennyit azzal, hogy mikor minek van itt az ideje és mikor mit szabad.

Hadd legyek fa legközelebb. Cseresznyefa lennék talán, mert szépek a virágai, hajlékony, de erős és szívós. Semmiképp se legyek ultrakényes barackfa, azon még egy erőteljes génmanipuláció se lenne képes javítani.

Ha ember maradnék viszont… erőt kérnék ahhoz, hogy elfelejthessem a félelmeimet. És képességet arra, hogy másokkal is elfelejtethessem az övéiket.