A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Hoppá… Kezit csókolom, viszlát, küldök virágot!

A kezdetektől fogva Obama a titkos favoritom, úgyhogy most örülök kicsit. Végre lezárult ez a hónapok óta tartó huza-vona a két demokratikus jelölt között, amivel sokkal többet ártottak a pártjuknak, mint amennyit használtak. Már csak abban reménykedem, hogy még csak véletlenül se fog alelnökségjelöltileg egyezséget kötni Obama és Clinton, mert az ultraciki lenne, lévén hogy nem sok mindenben értettek eddig ugye egyet.

Azért kicsit gonoszkodok: kedves Hillary, a május 25-ei vasárnapon stílusosabb lett volna bedobni a törülközőt. Már rég egyértelmű volt, hogy nincs mögötted kellő támogatás.

Őszintén szólva amikor megtudtam, hogy a demokratáknál indul egy fekete és egy női jelölt is, hátradőltem és elgondolkoztam, hogy hm, hm. Úgy gondolom, hogy nagyon ideje volt egyébként és Hillaryt se volt szép dolog bántani, mert nem rossz teljesítmény nőként eljutni egyáltalán idáig is. Csak ugye valójában nem ő, hanem egy Lewinsky-botrány kellett hozzá, hogy a neve rögzülni tudjon. Szóval azon filóztam, hogy Obama, aki fiatal és úgy általában a Bush ellenes közhangulatra építette a kampányát és nyilvánvalóan a “kisebbségre” számít, bizony nagyon esélyes lesz szerintem. (Magyarországon is vettük ugye az adást, hogy 2012-ben minden közhivatalban kell beszélni valakinek majd cigány nyelven?)

Mert politikai programok ide vagy oda, engem nem tud egy politológus szakember sem meggyőzni arról, hogy Amerikában este a vacsiasztalnál José és Deeba azon vitáznak, hogy McCainnek van igaza amiért maradna Irakban vagy Obamának, amiért azonnal kivonná a csapatokat.  Mindkét verzió mellett lehetne érvelni pedig. Én is azt mondtam volna még fél éve is, hogy nem szabad elhagyni a térséget a rendezésig, mert akkor polgárháború lesz. Aztán rájöttem, hogy tök mindegy mit csinálnak, így is és úgyis az lesz. Az iraki kérdést sajnos már nem lehet súlyos áldozatok és károk nélkül megoldani, a nagy büdös kérdés mára az, hogy melyik módon lehetne gyorsabban túljutni a kötelező káosz időszakán. Dönteni kell és aztán cselekedni - és könnyen meglehet, hogy Obamának van végülis igaza. Arról nem is beszélve, hogy csúnya komoly gazdasági válság van Amerikában, cégek sorát zárják be vagy szervezik át, emberek kerülnek az utcára, a dollár már talán sose áll talpra… A háború pedig nagyon sok pénz, ergo ínséges időkben luxus.

És erről eszembejutott egy sztori. A múltkor érdekes körülmények között futottam össze egy emberrel, akiről messziről láttam, hogy jaj kategóriájú. Jaj, mint jaj, vele muszáj megismerkedni típus. Jó orrom van a különböző fegyveres testületek tagjainak kilométerekről való kiszagolására. Én szeretem őket, megnyugtat a jelenlétük. Pedig nem egy képviselőjük úgy néz ki, hogy szerintem 100 emberből 99 nem szívesen futna össze velük egy sötét sikátorban - és most nem a Zsanett-ügyre gondoltam, mielőtt még valaki félremagyarázná. Valahogy a munka egy idő után tényleg meglátszik az emberen. Szóval ez a fószer is olyan volt, hogy önkéntelenül utat adtak neki az emberek. Iraqi freedomos dzsekije volt, naná, és olyan járása, amiről messziről látszott, hogy gyerekek, lehet velem kötekedni, de nem érdemes. Civilben volt, nem is a huszas éveit járta, meg a harmincast se, de messziről ordított róla, hogy katona. Na jó, a körítés: a reptéren álltunk a jegykezelésnél sorba a főnökömmel és kolleginámmal, mikor az ember feltűnt és mi bizony mind összenéztünk, mikor elment mellettünk. Főnöktől egy úristenre futotta kb., és egy kérdésre, hogy ez vajon ki/mi lehet. Röhögtem és mondtam neki, hogy szerintem katona, de majd megbeszéljük, ha már többet tudok. Merthogy ekkor láttam, hogy a pasi is a mi gépünkre jelentkezik be. Mivel boszi vagyok, azt is tudtam, hogy én hamarosan közelebbi ismeretségbe kerülök vele. S lőn, nem kellett narancslével se leöntenem, mivel mellette volt a beszállókártya szerint az ülőhelyem.

Zsoldos volt Irakban és hogy a háború költségeire is kitérjek, amiről ez az egész (mellesleg sajnos nagyon is kellemes emlék) eszembe jutott, ő mondta, hogy az ellátmány például Kuvaiton keresztül érkezett kamionokkal Irakba és egy kamion pedig 30 ezer dollárt ért utanként. Így volt, hogy egy nagy kamion érkezett a rakterében egyetlen raklapnyi jégkrémmel (!). Nem a tartalom számított, hanem a pénz, amit felmarkoltak és jól szétosztottak a különböző Bush famíliához tartozó cégek egymás közt.

Hát igen, a háború végső soron mindig a pénzről szól. Csak az a baj, hogy emberek halnak meg benne…

(És hogy részemről miért sajnos az emlék: fél napot dumáltunk az emberrel, mert véletlenül a csatlakozásaink is egy terminálból indultak, szóval nemcsak a gépen, de még utána is együtt lógtunk. Az ő gépe indult 20 perccel az enyém előtt. Ott álltunk egymással szemben, két puszi, némi tétova bizonytalanság a részéről, majd én fordultam el egy: akkor jó utat, viszláttal. Pedig benne volt a számcsere a pakliban. Arrébb mentem a terminálban és leültem az üvegfal mellé. Még egyszer megremegett a lábam, amikor a géphez tartó busza nem indult rögtön és ő hátrajött, hogy egy vonalba kerüljön velem. Integetett, én meg vissza - egy embernek, akinek a nevét se tudom.  Lehet, hogy mondta még az elején, de nem jegyeztem meg. Állt és nézett, ültem és néztem. Szerelmes voltam… És büszke arra, hogy egy jellem vagyok. Végül ezért nem írtam fel a mobilszámomat egy füzetlapra és ezért nem tapasztottam az üvegre. Pedig, pedig, hol van már azóta Paweł? A levesben, ja.)

Szóval részemről Obama, egyre nagyobb összegben mernék rá fogadni.

… amit az Élet nélkülem (My Life Without Me) c. filmben mondott Ann Leenek a kocsiban. Mellesleg ez a film 20-as a 10-es listán. Megnézni csak egy csomag 100-as papírzsebkendő kíséretében javaslom (különben megfulladnak az egerek), ennek ellenére viszont legszívesebben kötelezővé tenném mindenkinek. Vagy ezt már mondtam volna?

A féltékenység nagyon csúnya dolog, mégis tud megmosolyogtató lenni. Hogy mikor? Amikor például egy állat féltékenykedik. Azar cicám hithű sziámiként törvénybe foglaltan kezeli a tulajdonviszonyokat, azaz én az ő kizárólagos tulajdonát képezem. Ezt képes bármikor, bárkinek határozottan kifejteni, főleg amikor szegény, megárvult másik cicámról van szó, Ficakról, akiről az ex-nek kéne gondoskodnia. Ő nem az én cicám, mert ugye egy ember, egy sziámi.Szóval szegény Ficak amiatt, hogy nincs a környéken G hónapok óta, igazi kis szeretetfighter lett, ergo rengeteg a bunyó az anyja és közte, a harc pedig az én simogató kezeimért folyik. (A csatatér meg a lakás, már a levendulának is annyi és a múltkor összetörték a gyönyörű szép korallomat is.) Ficakot néha lopva és titokban szeretgetem meg, hogy ő is kapjon olyasmit, de ha az anyja kiszúrja, akkor ott vége van a játéknak, mert igen határozottan tudja kifejezni nemtetszését a drágám. Szegény Ficakot emiatt már nem tudom felvenni, mert abban a minutumban ugrik ki a kezemből, ahogy meglátja az anyját.

You’re not Alone

Jó dolog ez a nosztalgia. Úgy két hete hallottam újra egy ATB számot és rájöttem, hogy még mindig tetszik. Le is töltöttem pár lemezt tőlük iziben. Azóta persze folyton ez szól (rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek). Ez és a 9pm (Till I Come) nem eresztenek. Nem tudok lejönni a cuccról.

És közben folyton elkalandoznak a gondolataim. Jaj. Igazán jöhetne egy sms.

Ez meg egy jó klip.

Sűrűn szoktam mondani, hogy pár száz évvel ezelőtt engem tuti máglyán égettek volna el (de az is lehet, hogy valamelyik előző életemben tényleg megpörköltek, hogy ennyire rögzült ez a fejemben). Többek között ma már aztán tényleg magyarázkodhatok odabent, hogy nem is vagyok boszorkány, csak egy ínhüvelygyulladásos dzsinn. (McDonald novellája nem megy ki a fejemből)

Nem tudom említettem-e már valaha, hogy imádom az idegen nyelveket. Nem tudom, hogy kell-e ilyesmit említenem egyáltalán, hisz aki ismer, az úgyis tudja, hogy sodorjon az utamba bármilyen idegent az élet, én valószínűleg perceken belül az anyanyelvéről faggatom és tanulni akarok tőle.

Tükörhatás. Megálltam a tükör előtt. Belenéztem mélyen a saját szemembe. - Biztos vagy benne? - kérdeztem. És csak néztem a füstöt lassan gomolyogni a nyitott számban egy pillanatra, mielőtt beszívtam, mélyen a tüdőmbe. És csak néztem ahogy a pupillám addig tágult, míg csaknem eltűnt a szemem kékje.Míg csaknem eltűntem, felolvadtam a pillanatban.

Az alábbi véleménynyilvánító sorok előtt mindenképpen fontosnak tartom kiszögelni a leszögeznivalóimat.1: Buddhista vagyok, ergo nem politizálok. Már semmilyen irányultságom nincs, és azt hiszem rájöttem, hogy ez a hely itt a Nirvána.

Skandallum! Először is az, hogy a Mellékhatás borítójának gerince nem narancssárga, pedig én úgy emlékeztem, hogy az. Így természetesen sokkal nehezebben és lassabban találtam meg a könyvespolcokon. De vannak, lesznek ám itt súlyos(abb) titkok és rejtélyek is, de csak azoknak, akik kivárják. A többiek már most elmehetnek innen, mert ígérem, hogy nem adom könnyen az infot. Juszt sem. Ja, és persze az avatatlanok így se, és úgyse értik meg. Persze Chellovecktől azért félek, mert ő jó.

Hol is tartottam? Ja, hehe.

Másodszor pedig kedves emlékezetem, az van, hogy ma fodrásznál jártam. Zsóka, a fodrászom és én sosem voltunk ugyan rosszban, de mióta szinte heti rendszerességgel járok hozzá, szinte anyámként… Na jó, nem, ez Zsókára nézve sértés - tehát nővéremként szeretem. Olyanok vagyunk, mint egy nagy és hangos olasz család két szabadoneresztett nőtagja, csak ő zsidó és én se születtem olasznak. Ma például azon kaptunk hajba, hogy szerintem az én hajam vöröses volt az utolsó festés után, szerinte meg sötét mézszőke és annak olyannak kell lennie. Erre finoman emlékeztettem, hogy de hát kedvesem, hát azt beszéltük meg, hogy végre egyszer eltaláljuk az eredeti hajszínemet és olyanra festjük, hogy aztán 3 hét múlva elölről kezdhessem az egészet, ez meg nézd meg, hát olyan messze van az eredeti hajszínemtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ami nem mellesleg nagyon szerencsés földrajzi helyzet. Na szóval, ezek után hosszasan tanulmányoztuk a hajszínkatalógust, közben megbeszéltük persze az elmúlt 3 hét eseményeit, kivel mi történt, de most már rövidre vágom, merthogy a körmeimet is megcsináltuk újra. Persze lebaszott, hogy hogy nézek már ki és mikor voltam utoljára és ejnye, meg bejnye. Aztán közöltem vele, hogy na ja, 3 hete voltam, mert ő nem ért rá. Ezután hamut szórt a fejére és jó két órára belemerültünk a munkába és a részletek kitárgyalásába.

A körmöm jó lett. A hajam pedig szőke helyett most ismét barna, de legalább semmiképpen sem vörös, ha másban nem is, ebben legalább egyetértettünk. Ott egye meg a fene, aszontuk a végén. Ezt most már legközelebb szőkére csíkozzuk, azt ha vörös is lesz, legalább elveszik a többségben. Ha meg szőke, akkor pezsgőt bontunk, én pedig elszavalom Krúdytól a Milyen volt szőkesége…című vers 2 sorát. Ennyit ugyanis biztosan tudok fejből is, a többihez legalább egyszer újra kéne olvasnom. Amit lehet meg is teszek ezután, de ejnye! Már megint elmászkáltak a gondolataim a botrány, a titkok és rejtélyek háza tájáról.

Szóval… Volt a Mellékhatásban egy novella, A háromszázhetvenharmadik üzenet.
Én pedig egy fodrászszékben, egészen pontosan a fenti életkép alapján természetesen Zsóka üzletében és székében éltem át egy mellbevágó élményt, amiről azonnal bevillant többek között F. Tóth Benedek (aki Tibor, de nem baj, mert én se Sayed vagyok) novellája a hajakról és a velük kapcsolatos rejtélyekről.

Merthogy hajszárítás közben Zsóka egyszercsak kikapcsolta a hajszárító gépet és döbbenten nézett rám.
- TE, hiányzik egy tincs a hajadból, tudsz róla???!
- He, ne szórakozz velem, vazzeg.
- De, esküszöm, nézd meg. - majd rutinos fodrászosként már fogta is a kezemet és az ujjacskáimat odairányította a sérült hajvégeimhez.
És tényleg.
Határozottan hiányzik egy tincs, egy jó nagy tincs a hajamból hátulról.

Nem látszik, nekem eddig nem tűnt fel, csak most Zsókának, hisz ő ugye szinte tincsenként szárítgatja marha lelkesen a hajamat, illetve csak szárítgatta volna, ha annak a tincsnek nem találta volna hűlt helyét. Csak a csonkja volt ott.
Esküszöm - és Zsóka is, mivel persze rögtön összedugtuk erre a fejünket, hogy ez véletlen nem lehetett, ez nem pár szál haj és - Igen, bakker, ott az szerintem vágás nyoma! - kiáltott fel.

Biztos mindenki emlékszik arra a hülye reklámra, ami azt hiszem golyós dezodorokról szólt, és az volt a refrén, hogy - És akkor elöntött a hideg és a meleg… Na, engem nem az öntött el, hanem az, hogy első blikkre megjelent lelki szemeim előtt egy kép, a fülemben visszacsengett 1 mondat és valami határozott bizonyosságot éreztem. Mindezt csak azért, hogy a következő pillanatban már elkezdhessem megmagyarázni magamnak, hogy az miért kizárt. Végül teljesen összezavarodtam… Ez lett volna ugyanis az utolsó gondolat, aminek szabad lett volna eszembe jutnia.

Kérek szépen egy sms-t. Erre gondolok most. Egy igent vagy egy nemet. Tőled. Tudnom kell.

Into my life… hagyománytörő leszek a szónak abban az értelmében, ahogy eddig blogoltam. Ez annyit jelent, hogy nincs kedvem rébuszokban beszélve titkolózni, mert attól tartok ha ezt tenném, végképp belebonyolódnék a saját kusza agytekervényeimbe és akkor jajj, eljőve a világnak vége. Na szóval, egyszóval és másszóval, megeshet, hogy erre a sztorira még később is emlékezni szeretnék.

Az elmúlt pár hetem tán legérdekesebb része a lehetetlen erejének megtapasztalása volt, amire azóta is folyton rácsodálkozom. A lehetetlen egy olyan kettős természetű jelenség, ami bejelentés nélkül érkezik és csap le a gyanútlan szemlélőre a maga sajátos rendezőelvével, ami leginkább egy 10-es erősségű hurrikánhoz hasonlítható, csak előtte még intravénásan bead egy kis érzéstelenítőt, hogy ne fájjon. Utána pedig pardon és kézcsókom, lehet nagyokat pislogni és kérni, hogy hú, állj, álljunk meg, legalább meghökkennék egy percre! De persze ekkor már késő, mert a lehetetlen eddigre már továbbállt, az enber lánya meg szépen lengyel nyelvtanfolyamok után kajtat és már egész hozzászokott ahhoz, hogy semmin ne lepődjék meg az utóbbi időkben.

Szóval a lehetetlen érzése egy nagyon felemelő és szabad dolog, ha az ember ezt így látja és vállalni is tudja. Mert ugyan tudjuk, hogy soha semmire nincs semmi garancia az életben, mégis, akarva vagy akaratlanul szinte mindig a kockázatok minimalizálása mellett tesszük le a voksunkat és kompromisszumos döntéseket hozunk a holnapjaink érdekében. Mondván, hogy jó lesz. Gyanítom ismerős a mondat. Számomra legalábbis nagyon az. Volt.
És most felvághatnék és mondhatnám, hogy egyszercsak elegem lett az ismerős mondatokból és úgy döntöttem itt az ideje, hogy csak úgy jól érezzem magam, és ez valahol így is lenne igaz, csak mintha az én szerepem és akaratom jelentősége elhanyagolható lett volna a történetben. Mert nagyon nem rajtam múlott. Olyannyira nem, hogy néha szándékosan ártottam a bontakozó kapcsolatnak és azt mondtam, hogy na, ha ennek ellenére is összejövünk… Akkor ennek így kellett lennie. Így utólag visszagondolva ez a hozzáállás mondjuk nem volt a legszebb. Higyjétek el nekem, négy óra alvás után első igazi randizni úgy, hogy az ember alig lát és hall, nem éppen célravezető dolog. Pláne nem, ha előtte kishíján lemondtátok a találkozót, mert az alvás sokkal vonzóbbnak tűnt, mint egy lengyel kolléga vasárnap délután, aki egy rakás problémát jelenthet később. Aztán mégse voltam képes lemondani, mikor meghallottam a hangját. Viszont tényleg olyan zombi voltam, hogy a kisföldalattin a Hősök tere helyett a Duna parton kötöttünk ki, ami azért elég jelentős tévedés (lévén ugye a másik irány teljesen) és amit én egy legyintés és röhögés kíséretében konstatáltam, majd levittem az enbert a folyó partjára és elbambulva megjegyeztem, hogy az ő budapesttel való ismerkedésének az tenné a legjobbat, ha nélkülem próbálkozna vele, merthogy úgy tűnik én erre most nem vagyok alkalmas. Ekkor csókolt meg először. És valahogy mégis eljutottunk a Hősök teréhez is ezután, de az már tényleg teljesen lényegtelen. Hiszen mire odáig értünk, már mindketten tudtuk, hogy mibe vágjuk a fejszénket végül. No nem mintha nem sejtettük volna ezt már hetekkel a találkozásunk előtt, csak mindkettőnknek egyszerűbb lett volna, ha nincs igazunk. Furcsa dolgokat produkál néha az élet.

A külföldi kérdéskörre reagálva pedig úgy gondolom, hogy néha, főleg amikor olyasvalakiről van szó, mint én, aki hajlamos a legegyszerűbb dolgokat is túlkomplikálni - egy külföldi nagyon is tökéletes megoldás. Beszélhetsz te bármilyen jól bármilyen idegen nyelvet - pont annyira komplikált lesz megértetnetek egymással magatokat, hogy hagyjátok a hülye rizsát a fenébe. Ergo maradnak az alapok - és roppant gyorsan elválik, hogy van-e egyáltalán szükségetek szavakra, hogy megértsétek egymást. Szerencsésebbik esetben nincs, és máris lehet gondolkozni azon, hogy hogy éli túl az ember az 1200 km-es távolságot. Mivel nemrég elrepült, az elkövetkező három hétben kochanie nietoperz jeden ennél nem lesz közelebb.

Aztán én megyek Gdańskba. Közben pedig lengyeltanárt keresnék, illetőleg ha valaki, aki szintén távkapcsolatban él, vagy távkapcsolatba kezdett, esetleg fontolja és idetévedt hozzám, szóljon. Elképzeléseim ugyanis vannak, hogyan lehet ezt az állapotot túlélni, de egyébként ha racionálisan belegondolok, mindig rettegni kezdek, hogy ennek bizony szinte nulla az esélye…