A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Már olyan rég írtam, hogy szinte el is felejtettem hogy miért is kezdtem ezt a blogot anno. Pedig annyi minden van azóta is a világban, ami érdekel, még ha az időm kevés is mostanában arra, hogy bármit is papírra vessek, akarom mondani bitre váltsak.De most azért mégis van itt valami, amit muszáj megosztanom veletek és magammal a későbbiekre. Ugyanis a továbbiakban elhangzó, mindenféle önbizalomnövelésre alkalmas, büszkévé tevő megjegyzések ellenére az én memóriám azért durván szelektál. Bár ezt lehet nem fogom elfelejteni sci-fi vonatkozása miatt.

Mint ahogy az lenni szokott általában, erre a történelmi tényre is úgy találtam, hogy egyáltalán nem ezt kerestem. Konkrétan egy román kiadású, 50-es évekből származó tudományos-fantasztikus folyóiratról próbálnék infokat gyűjteni, ezeddig roppant kevés sikerrel. Viszont mondom, ahogy böngésztem, egyszer csak arra lettem figyelmes a feljövő találatok között, hogy a marslakók tulajdonképpen magyarok. Először illedelmesen jót mosolyogtam, hogy hehe, mik nem voltunk mi még? Majd azért csak bepötyögtem ezt a keresőbe, hogy megnézzem mekkora ökörségeket hoz fel a találati lista.

Az enter leütése után viszont alaposan meglepődtem, hiszen töménytelen mennyiségű anyagra, többségében tudományos vonatkozásúakra találtam, bennük nem elhanyagolható mennyiségű hollywoodi, valamint humor kapcsolattal. Egyetlen cikken belül. The Martians tulajdonképpen egy csoport magyar tudós volt, akik a náci üldöztetés elől menekültek az Egyesült Államokba és ahol aztán gyakorlatilag saját kasztot teremtettek maguknak. Igen, igen, sejthető, hogy itt Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János nevei hangzanak el kapásból. Az ember azt hinné, hogy a világ olvasztótégelyében fel sem tűnik pár, ugyanazon anyanyelvet beszélő tudós, pedig mégis. Két dolog is megkülönböztette őket társaiktól: az a fura akcentus, amivel mindannyiuk angolja bírt, valamint a kimagasló intelligenciájuk és tudásuk. Hiába, a magyar oktatás világszínvonalú (volt vagy tán még mindig az), mint ahogy azt folyton mondogatták nekünk. Akkoriban Amerikában ez viszont tényként könyvelődött el és miközben azon töprengtek, hogy mindez a tudás és intelligencia hogy is szorulhatott ezen emberekbe, oda lyukadtak ki, hogy ez csakis földönkívüli eredettel magyarázható. Azaz a marsiak anno ezelőtt már igenis eljutottak a földre, annak is a magyarok által akkoriban lakott részére, majd persze jól vegyültek egyet velünk, mi meg örököltük tőlük a kalandvágyat, a szuperintelligenciát, valamint a nyelvet, ami már csak azért is gyanús, mert a világon semmi köze nincs a körülöttünk beszélt nyelvekhez. Én nem tudom ki hogy van vele, de kész vagyok elhinni a kétéltű, hosszúkezű, nagyfejű és gülüszemű köbüki rokonaimra gondolván, akik messze honból figyelik satnya, kissé elfajzott rokonuk csetlését-botlását.

A marsi magyarok és Hollywood: a filmek fővárosában is felfedezni véltek pár marsi magyart, bizony. Természetesen Lugosi Béla az egyik legmeghatározóbb köztük, akit direkt az akcentusa miatt választottak Draculának, merthogy olyan hitelesen alakítja az alient, hogy csak na, de a Korda fivéreknek is jutott szerep. Találtam olyan utalást is, miszerint az egyik korai SF filmben a marsiak magyar nyelven beszéltek, azt viszont sajnos sehol se találtam, hogy ez konkrétan melyik film volt. Talán Chelloveck tudja vagy ha nem, kinyomozza és megosztja velünk.

Marsi magyarok és a humor. Két aranyos sztorit is találtam, amik azt igazolják, hogy marsi tudósaink értették és szerették a tréfát - az egyiket Szilárd Leóval kapcsolatban. Enrico Fermi egy beszédében azt firtatta, hogy ha vannak földönkívüli, értelmes lények, akkor hogy a csudába nem jutottak még el a Földre és miért nem találkoztunk még velük? Erre állítólag Szilárd Leó annyit válaszolt, hogy de bizony az idegenek köztünk vannak. Csak épp magyarnak hívják magukat. Eredeti idézet itt.

Teller Ede meg előszeretettel használta a monogramját, amihez némi magyarázatképp: angolul ugye az fordítva van, azaz E.T. Majd amikor megkérdezték arról, hogy hogy is viszonyul mindezen találgatásokhoz, azt mondta örül neki, csak az indiszkréciót nem szereti. És hogy tuti Kármán Tódor buktatta le.

És végül: van egy olyan legenda is, miszerint a Manhattan project (atombomba) egyik titkos megbeszélésén, mikor Groves ezredes elhagyta a megbeszélést a mellékhelyiség irányába, Szilárd Leó megjegyezte, hogy akkor most akár magyarul is folytathatnák… de ez szerintem már csak kamu.

Kicsit elég volt mára az Orwell napló fordításából - aminek már meglevő részeit egyébként itt találhatjátok meg - így úgy döntöttem, hogy beváltom egy másik ígéretemet is és írok pár gondolatot Frank Schatzing Raj című könyvéről.

Nevezett kötetről még csak nem is hallottam mindaddig, amíg vicces, kopasz ember “könyvespolcán” véletlenül ki nem szúrtam. Minden bizonnyal azért tartott el egy darabig, hogy feltűnjön, mert nevezett polcon lakott minden, csak könyv nem sok, így nem is volt olyan érdekes. Egyszer azonban csak feltűnt, hogy nézzenek már oda, micsoda vastag könyv és milyen érdekes címe van! Még akár sci-fiből is lehet, gondoltam és már nyúltam is, hogy levegyem. Könyv volt, igazi, elolvastam a tartalmat és láttam, hogy hm, hm, ez bizony engem érdekelni fog. Uccu neki, azonnal kölcsön is kértem. Útravalóként megkaptam, hogy hát jó, jó, de a közepénél leül a sztori. Gondoltam nem baj, az is ötszáz oldalnyi érdekes történet és majd akkor max lerakom. Ha egy könyv és köztem kialakul valami kémia, akkor nekem hiába mond bárki bármit és én addigra már legszívesebben olvastam volna.

Azért egy picit aggódtam terjedelem miatt, mert tényleg brutálisan hosszú, valamivel még több is, mint 1000 oldal. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy az kizárt, hogy végig érdekes, szórakoztató tudjon lenni, biztos tele van egy csomó kigyomlálható, átlapozható résszel… Így kezdtem hát olvasni, mindenre felkészülve.

Lehet, hogy a legvéresebb kritikusok szerint a könyv kicsit túlírt, de én nem fogom osztani a véleményüket, az már biztos. Egyetlen betűt se voltam képes kihagyni belőle, voltak, vannak részei, amiket még most is újraolvasok. Pedig könnyen lehetne emészthetetlen, mivel öt részre van tagolva és az események úgy min. 8 szálon, szereplő szemszögén keresztül futnak. Mégis követhető, a stílusa lebilincselő, így ha éppen nem is történt semmi különös, azért nem támadt lapozhatnékom, mert tetszett ahogy Schatzing játszott a szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal, ahogy építgette a történetét.

Aztán kicsit később rájöttem, hogy a csak úgy, tölteléknek tűnő részek sem töltelékek: vagy a karakterek jellemformálása vagy az események majdani alakulása miatt mindennek jelentősége volt. A sztori tudományos alapjai megrendíthetetlen szilárdságúak, egyszóval egy igazi jó kis ökológiai-politikai-tudományos-akció-thriller lenne, ha a könyv gerince nem lenne kőkemény sci-fi. De az és ez teszi még bámulatosabbá az egészet, mivel sci-fi téren sem holmi elcsépelt, sablon ellenséget kap Föld nevű bolygónk, de nagyon nem. Többet nem mondhatok azonban a támadó fajról, ami rendesen megtizedeli az emberi lakosságot és nem kíméli a főbb szereplőket sem, mert olyan spoiler lenne, ami után már nem lenne olyan újdonság a lényeg. Az is érdekes volt számomra, hogy a könyv szinte kezdeteitől fogva tudható volt, hogy az a bizonyos másik intelligens faj nem az űrben, hanem a bolygónkon, a tengerek mélyén lakik, mégsem jöttem rá arra, hogy kik, mik lehetnek, mindaddig, amíg elém nem lett tárva az elképzelés erről (egyszerűen nem tudtam elképzelni mit fog kihozni a végén).

Schatzing végigidegeli az olvasót a könyvön, sugallja, hogy figyelj, amit kapni fogsz annyira nem emberi, hogy elképzelni se tudod majd, egészen odáig merészkedik, hogy még utal is rá több helyen, a szereplőit - tudósokat, akik a világméretű katasztrófa elhárításának mikéntjein törik a fejüket - vitatkoztatja, gondolkoztatja arról, hogy mitől is intelligencia az a valami, amit így hívunk és miért feltételezzük, hogy egy másik fajnak ugyanolyan értékrendszere van, mint nekünk. Szóval egész idő alatt sejthető, hogy valami nagyon mást kapunk majd, mint amit el tudnánk képzelni, és a végén, amikor minden kiderült, én csak annyit tudtam mondani gondolatban, hogy wow. Szép, elegáns, tetszik, elgondolkoztató, hűha. 

És ami nálam minden sci-finél perdöntő a megítélésben: még akár igaz is lehetne. Persze biológus nem vagyok, így csak laikusként mondom ezt. Nekem hitelesnek tűntek az idegenek és nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert egész életemen végig fog kísérni. Ha ezután látok egy vastag könyvet, ami vagy 1000 oldal, már nem lesznek sztereotípiáim, mert tudni fogom, hogy lehet ennyit írni úgy, hogy ne legyen sok, nem fogok meg-, illetve elítélően állni senkihez, aki addig még sosem írt sci-fit, mert tudom, hogy nem ezen áll vagy bukik egy brilliáns ötlet, sőt! Schatzing a Raj-jal valami olyat tudott nekem adni sci-fiben, amire már régen vágytam, letisztult, gyönyörű irodalmi stílusban megírt, eredeti tudományos-fantasztikumot, nagyon alaposan kidolgozott tudományos részekkel. Amellett, hogy mindenkinek melegen ajánlom, minden írónak egyenesen kötelezővé tenném.
És miközben ezt írtam, Azar háromszor próbálta meg azt a kis woodoo baba-szerűséget elcsórni az asztalról, amit a vicces, kopasz embertől kaptam pár hete. A cicámat ismerve azért, hogy aztán a földre transzportálva rituális gyilkosság keretein belül bepofozza valamelyik szekrény alá. Nem hagytam, mert hülye vagyok és kiszedtem a szájából. Az előbb aztán szóltam neki, hogy tudod mit, ehh, vigyed, ha akarod, de persze így már nem kell. Most nézem ezt a babát, aminek már nincs orra, mert elhagyta még Rodoszon, mivel mindenhova magammal hurcoltam… és közben határozottan szomorú vagyok. Úgyhogy lehet, hogy lemondok a lakáskulcsomról és inkább zárat cserélek, valamint megtartom a könyvet. Na jó, sajnos nem azért vagyok szomorú, mert vissza kell adnom a könyvet.

Hogy a mumusomat az elkövetkezendő 10 évben helyreteszik, leleplezik, lefokozzák, én meg addig jól felfokozódom. Annak idején Einstein legyintett egyet a kvantumfizikára azt az elhíresült kijelentést téve, miszerint Isten nem kockázik, de manapság úgy tűnik, hogy a szakállas öregúr mégiscsak nagy zsugás lehet.

Aki ismer, tudja, hogy az idővel, mint olyannal, súlyos problémáim voltak mindig is, a sci-fiben is azért ez a kedvenc témám, mert itt legalább olvashatok érdekes elképzeléseket az idő természetéről, egyik-másik írónak igen jó ötletei voltak. És mivel az idő összetett dolog, és az ember szinte mindent az idő függvényében mér és tesz, eredendő szkepticizmussal fogadtam az olyan kijelentéseket is, miszerint a fénynél semmi sem lehet gyorsabb. 

Hát, úgy tűnik, hogy de. Ajánlom mindenki figyelmébe az Origo cikkét, én pedig nagyon remélem, hogy egyszer végre az időt is helyreteszik. Hogy a kvantumfizika meg tudja-e majd magyarázni valaha is a jelenséget, az már más kérdés persze. De az egyik tudós, Terence Rudolph (Imperial College, London) elméleti fizikus azt mondta a Nature hírszolgálatának, hogy szerinte a kvantummechanika egyes elemei “meghaladják a téridőt”, ezt olvassa ki a kísérletből. Szerinte az emberek túlzottan nagy, nem megérdemelt jelentőséget tulajdonítanak annak a 3 tér- és 1 idődimenziónak, amelyben élünk. “Azt hisszük, hogy a tér és az idő fontos, mert ilyenfajta majmok vagyunk” - mondta.

A pasi a szívemből szólt. Kár, hogy a tudását nem birtokolom, így én csak érzem azt, amit ő tud.

Miért is? Mert a Nasa 50. évfordulója alkalmából ma este a meghívott vendég, akinek a George Washington Egyetemen tartott előadását a NasaTV a neten közvetíti: Stephen Hawking lesz.

April 21, Monday
3 p.m. - NASA 50th Anniversary Lecture Series at George Washington University — with Professor Stephen Hawking - HQ (All Channels)
Link itt: http://www.nasa.gov/multimedia/nasatv/index.html

Lehet, hogy egy lépéssel tényleg közelebb kerülünk a cyberpunk sci-fik világához, még ha ez nem is olyan egyszerű és nyilván nem lesz holnaptól vagy akár holnaputántól elérhető tömegcikk sem. Az Indexen olvastam, miszerint az orvosok egy baleset következtében teljesen lebénult, csupán szemmel kommunikáló ember agyának beszédközpont részébe elektródákat ültettek és abban bíznak, hogy egy nap, egy szoftver segítségével legalább a beszéd képességének egy egyszerű formáját vissza tudják adni Eric Ramseynek. Már három éve “bedrótozták”.

A beszédközpont az agy homloklebenyi részében található, leginkább a baloldali agyfélteke területén, a jobb félteke inkább a látott dolgok felismeréséért, térlátásért, metakommunikációért, érzésekért, zenéért, matematikai képességekért felel. A kép egy funkcionális, beszédaktivációs MR kép, amin a szürke, kerek terület az aktív beszédközpont. Néha hihetetlen, hogy ma már milyen fejlett diagnosztikai rendszerek állnak az orvosok rendelkezésére - és mégis, az agynak még mindig milliószor milliónyi, ha nem sokkal többször több titka van. Miért van az például, hogy a jobboldali agyféltekénk kisebb, mint a bal? Oké, hogy a test, az arc, a két oldalunk, mindenünk asszimetrikus, így miért pont a két agyféltekénk lenne más, de akkor is fura. 

Eric Ramsey pedig valószínűleg, amellett, hogy nincs más választása ha valaha is szeretne még kommunikálni a világgal szemmozgásokon kívül, jobb kezes és jobb lábas is lehetett a baleset előtt, mert állítólag az ilyen embereknél a beszédközpont egybefüggő területen van, míg a két kezüket egyaránt jól használni képes, illetve a balkezes embereknél a beszédközpont inkább szétszórt csoportokból áll. Nem tudom, csak gondolom, hogy egyszerűbb lehet így az agyi neuronjainak vizsgálata és “lefordítása”. 41 neuronjának a jeleit rögzítik az agynak arról a területéről, ami a beszéd kialakításáért felel. 41 neuron, milyen kevés és mégis milyen sokat jelenthet ez majd egyszer az egész világnak. Ha sikerül a kísérlet, az tényleg egy nagy lépés lesz előre.

Talán még azon kérdésnek a megválaszolásához is közelebb kerülhetünk egy lépéssel, hogy mi határoz meg egy embert. A tudat vagy az agy?

Mindenesetre az is biztos, hogy ezzel a technikával a gondolatolvasástól, meg a “közös tudatoktól” még fényévekre vagyunk.