A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Vasárnap volt, egy szép, pünkösdi vasárnap, fennkölt, ünnepélyes, szent dolog minden kereszténynek.

És én, a legjobb esetben is csak agnosztikusnak nevezhető izé, földre száműzött élien, és a barátnőm, aki egyébként muzulmán, úgy döntöttünk, hogy kirándulunk. Esztergomba. Az ötlet tőlem jött és mielőtt bárki bármit is gondolna, elmondanám, hogy Európa 3. legszebb bazilikája ide vagy oda, komplex dolog egy ilyen úticél ötlet nálam. Először is: Esztergom bizony egy csodálatos célpont mindazoknak, akik nem rendelkeznek olyan négykerekű járművel, amit a modern kor úgy hív, hogy autó vagy olyan kétkerekűvel, amit úgy hívnak, hogy motor, sztahanovistáknak meg bicikli (oké, oké, a kisgyermekeknek meg kenguru, esetleg babakocsi). Ugyanis a Budapest-Esztergom távot a legjobban vonattal lehet letudni és a hozzáértők nyilván tudják, hogy a Nyugati pu.-Esztergom vonalon Siemens vonatok járnak. Bizony. Valószínűleg sokaknak ez a tény semmit se mond, na ez viszont már baj. Mert a Siemens vonatok szépek, jók, kényelmesek, magukban hordozzák a van jövője ennek a tetves országnak az ígéretét - és tudtommal csak ezen a szakaszon merték bevezetni pár évvel ezelőtt. És én, bár nap-nap után igyekszik mindenki porba dönteni a büszkeséget a szívemben, büszkén nézek végig minden Siemens vonaton és minden Combinon is egyben… Ld. fentebb a lényegét annak, hogy miért. A haladás, a változás, a megújulás a lételemem. Én sajnos hiszek az Univerzális Mindenkor Szellemében. Hogy segítsek megérteni. Szóval még egész jó állapotban vannak a szerelvények, no persze azért pár ember nyomott hagyott már rajtuk, a szó rossz értelmében, de a nagy magyar átlaghoz viszonyítva ez bizony egy elit járat, amit mindenkinek merek ajánlani a figyelmébe. Higyjétek el nekem, már önmagában is megéri a kipróbálást.

Végállomás: Esztergom.

Természetesen miután az ember kiörömködte magát a vonat szépségei és műszaki paramétereinek hihetetlen modernkori mivolta fölött, eszébe jut, hogy hova is tart tulajdonképpen, és ott mit is láthat majd. És ha már Esztergom, akkor nyilvánvalóan olyan szavak jutnak eszünkbe, mint Bazilika, no meg hogy a hídon túl már Szlovákia van. DE. Most tekintsünk el ettől (mármint ez utóbbi kijelentéstől). Maradjunk a bazilikánál, mint az esztergomi látkép meghatározó eleménél és ragadjunk itt le pár ezer mondat erejéig, mint ahogy pár millió, agyamon átfutó impulzus erejéig tettem én is, amikor megláttam ismét. Őt, az épületet. Azt a valamit, amiről tudom, hogy a mai formáját a 19. századnak köszönheti, de hogy a késő 12. század óta már ott lélegzik a hatalom kebelében. Hú de ronda ez az előző mondat. Pedig fontos, mert Esztergom és a bazilika nemcsak a bazilika épülete miatt szép. Hiszem, hogy ez a hely, az a hely - mindegy honnan nézzük - az elmúlt évszázadok során magára szedett szerepek miatt olyan egyedülállóan térdrekényszerítően tiszteletet parancsoló hely, mint amilyennek bármely mai, egyszerű halandó mivoltú turista láthatja. Esztergom örök. Elmondom miért. Vagy legalábbis azt hiszem, megpróbálom.

A dunakanyar, és a környék domborzati viszonyait szemlélve mindenféle szempontból kiemelkedő mivolta miatt - egészen a mai, modernkori hadviselés megjelenéséig - stratégiai fontosságú terület volt. Már csak szimplán racionális, katonai szempontból is. De valójában ennél sokkal több, hiszen Esztergom, az esztergomi egyházmegye és az ott épült első templom, ami 1180-ban leégett… Az már egy letűnt, mesebeli világ része, amit még Szent István hozott létre, A Király, aki keresztényt faragott ebből a pogány magyar népből, és akkor ezt a mondatot most nem fejezem be, mert az már megint politika lenne. Ami sem nem célom, sem nem tisztem. Szigorúan a tényeknél maradva Esztergom a kezdetektől fogva meghatározó színhelye volt ennek az országnak, amin érdemes legalább egyszer az életben elméláznia mindenkinek, aki úgy gondolja magáról, hogy magyarnak született. És ennek a mondatomnak - mielőtt bárki is félreértelmezné - lófasznyi köze van bármilyen oldalhoz is, szimplán csak ismeretterjesztő és figyelemfelkeltő szándékkal mondtam. A város örök, akárhogy is nézem, a magyarság történelmének szempontjából mindenképpen az. Volt, van - és gondolom lesz is, bár a holnapot nem tudom pontosan megítélni.

Szóval leszálltunk a vonatról a barátnőmmel, Norccal, akit én csak így hívok, a tisztességes neve Nóra, ami az arab Nour (Núr, Núrah nőnemben, jelentése: fény) szóból származik - szerintem (de ki tudja, lehet tévedek), szóval leszálltunk a vonatról, megcéloztuk a bazilikát, ahova is felérve engem elkapott a következő, eddig nem tapasztalt érzés:

Bassza meg, ez a bazilika, ez a hely, az egész Esztergom félig-meddig olyan, mint Umberto Eco: a rózsa neve című könyvének színhelye (még akkor is, ha soha nem volt apátság). Tudjátok, az az érzés fogott el, amit úgy hívnak, hogy letaglózó. Pedig tudom, hogy ha verőfényes napsütés helyett köd lett volna, még hitelesebb lehetett volna ahogy a Bazilika egy jelentéktelen porszemmé degradálta volna az énképemet. És a legdurvább az, hogy ezt az élményt nem is először éltem át, hanem legalább féltucadjára. Valahogy Esztergom az a hely, ahova visszajárok, mintha csak azért tenném, hogy porszemnek érezhessem magamat.

Viszont ezen a hétvégén valami furcsaság is történt. Úgy láttam létezni és lélegezni Esztergomot, a kereszténységet a maga hatalmával és gyönyörű építményével, ahogy eddig még nem. Megfogott, térdrekényszerített, de nem úgy, ahogy eddig. Továbbra is hatalmasnak és tiszteteletet parancsolónak érzem, és éreztem akkor is, de valami iszonyú fontos dolgot elbukott a szememben: és ezt a valamit azt hiszem úgy hívják, hogy igazság.

Fura módon először kapcsoltam össze Umberto Eco A rózsa neve című könyvét Esztergommal és a bazilikánkkal. Először tudatosodott bennem az önzés, a hatalom imádata a hatalomért, a kultúra és tudás zálogai a középkorban és azok jelenkorba való átültetése, a saját magam és mások erkölcsiségének átlátása… mindez akkor és ott tudatosodott bennem és manifesztálódott előttem, amikor vasárnap rácsodálkoztam arra, ahogy a bazilika épülete térdre akar kényszeríteni engem, ahogy rácsodálkoztam arra is, hogy már nem tud, de érdekel, csak már másként, egészen másképp látok mindent, mint ahogy láttam akár csak 4-5 évvel ezelőtt is. Kicsit olyan minden az egyben érzés volt újra látni és átélni ezt az egészet. Tudom, hogy sokan érthetnék, tán értik is, amit írok, ha elolvassák és tudom, hogy sokan érteni fognak, ha ugyan emlékezni fognak ezekre a zavaros mondatokra. Én csak annyit tudok állítani, hogy ott volt a bazilika idén pünkösdkor is ugyanúgy, ahogy eddig az én életem, a szüleim és a nagyszüleim életein keresztül is, többként ennyinél, parancsolóan és mégsem tökéletesen. Én úgy érzem, hogy idén először láttam meg a valóságot a hit és minden mögött. Először sétáltam be úgy egy templomba, hogy tényleg nem éreztem semmiféle közösséget sem azzal a “kaszttal”, amit reprezentált. Először értettem meg, hogy én miben hiszek.

Az emberben, mindenek felett. De hívhatjuk enbernek is, talán úgy találóbb és szűkítettebb. A tudatos életben és pozitív jövőképben hiszek. Abban az emberiségben, amiről tudom, hogy létezni fog egyszer és olyan egyedekből fog állni, akik tudják honnan jönnek és azt is, hogy hová tartanak. Valamint vállalni fogják az útjukat, távoltartják magukat mindenféle demagógiától és mernek majd minden körülmények között objektívek maradni és törekedni fognak a jóra. Igen, ha úgy tetszik, idealisták lesznek majd.

És hogy még majd tudni fogják, hogy milyen volt Esztergom és hogy miért lehetetett fontos annyi sok évszázadon keresztül a homo sapiens sapiensnek.

Túl szentimentális vagyok, ugye?

Mit tesz isten, a minap moziba készültem, de nem rajtam állt a választás, hogy mit is nézzünk meg, így egy kissé padlót fogtam, mikor azt mondták nekem, hogy U2 3D. Kicsit húztam a számat. Félreértés ne essék, tisztelem Bonot és munkásságát, mégcsak a bandával sincsen semmi bajom az ég világon, elismerem a 30 évüket. Pár számukat még kedvelem is, de valahogy sosem váltam U2 rajongóvá, nem tudom miért. Tán mert eredendően ipartelepi lány vagyok és Dave Gahanék mikrokozmosza közelebb áll hozzám (see the microcosm in macro vision, bár ez most pont egy Martin szám), mint a feltétel nélküli pacifizmus és a vallásokkal is óvatos vagyok. És ez volt az, ami tegnap este a koncert után erősen elgondolkoztatott. Hogy vajon miért van az, hogy mindezek nekem idegenek kicsit, annak ellenére, hogy tisztelem a céljaikat és az életem során soha nem ártottam és továbbra sem szándékozom ártani senkinek. Háborúzni sem háborúztam. Talán azért, mert ugyanakkor pacifistának sem tartom magam és igenis el tudok nem egy olyan helyzetet képzelni, amikor használnék fegyvert, ha lenne olyasmim. Ha nem lenne, akkor meg nagyon bosszankodnék. Sőt, gyerekkoromban sokáig katona szerettem volna lenni, és ez az elmebajom még felnőttkoromban is visszaköszönt párszor. Mára azért már kinőttem és tudom, hogy a feltétel nélküli parancsteljesítéssel is komoly gondjaim lennének. Egyszóval rájöttem, hogy jobb, ha megmaradok inkább földönkívüli idegennek, aki maga dönt az életéről és hallgatok is sok-sok Depeche Modeot. Mert szeretem. És mostantól már a U2-t is. Mert szeretem és mert… azt hiszem rájöttem, hogy megérdemlik mindenki figyelmét. Titokban remélem, hogy egyszer a világ inkább olyan lesz, amilyennek ők szeretnék látni, mint hogy olyan legyen, amilyennek én látom sötétebb napjaimon. Például ma reggel, miközben az indexet olvasva azt láttam, hogy Barcelonában már másfél éve nem volt kiadós esőzés, hogy Franciaországból hozatják az ivóvizet, és komoly gondokkal küzdenek. Nincs locsolás a köztéri parkokban, tilos a privát medencéket vízzel feltölteni, nincs autómosás és ha 1-2 héten belül nem történik csoda, a szállodák csapjait is elzárják. És ez “csak” egy természeti pofon, az emberi hülyeséget már ne is említsük mellé. Vagy a nyereségvágyat, aminek köszönhetően lassan azért emelkedik az egekbe a kenyér ára, mert jobban megéri bioüzemanyagot csinálni a búzából. A harmadik világban pedig már most lázongások vannak amiatt, hogy az emberek nem juthatnak kenyérhez. Vagy mert olyan drága lett, hogy nem engedhetik meg maguknak - vagy mert egyszerűen csak nincsen.

No de elkanyarodtam, és súlyos gondolatok ezek így éhgyomorra, úgyhogy visszatérnék a koncert vs. film projához és kontrájához.

Aki szeret koncertre járni, az tudja, hogy ami miatt érdemes kimenni, az az élő zene hatása és a tömegben való szórakozás utánozhatatlan feelingje, hogy az ember teli torokból énekelhet, hogy aztán pár óra alatt úgy berekedjen, hogy két napig beszélni se nagyon tudjon, satöbbi. Tornagyakorlatnak sem utolsó a csápolás és úgy alapból végigugrálni egy másfél-két órás koncertet. Mivel én egy rétegzenét különösen kedvelek, még a lábam épségéért is szoktam aggódni, no de ez már mellékes.

Szóval ezekért jó koncertre járni szerintem és ezeket a dolgokat sajnos semmilyen 3D-s koncertfilm nem tudja pótolni.

DE!

Aki koncertre jár, azt is tudja, hogy hacsak nem érkezett egy fél nappal korábban és nem a legagresszívabb, legtörtetőbb embertípusok egyike, akkor bizony a színpadnak a környékére sem fog eljutni. Mert lehetetlen. Megpróbálni meg lehet, de könnyen talpak alatt végezheti az ember.

Pedig mennyire szeretnénk olyankor ott állni a színpadon a kedvenceink mellett, vagy legalább olyan közelségben lenni hozzájuk, hogy annak az illúziója meglegyen, hogy megérinthetnénk őket akár, ha akarnánk. Ugye?

NA EZ AZ, amit a 3D hatás pótolni tud a sima koncertfilmeket kenterbe verve. Ott vagy, mintha ott lennél a színpadon, mintha a zenészek tényleg rád néznének, mintha te lebegnél át a tömeg felett a kezeken. Akár még a basszusgitár akkordjain is játszhatna az ember, csak egy kis nyújtózkodás kell. Eufórikus élmény, na.

Simán elkendőzi a hibák nagy részét. Merthogy azért senki sem ugrált fel a teremben csápolva, mivel ez mégiscsak egy mozi, pedig biztos vagyok benne, hogy mindenki szerette volna megtenni. És a hang is lehetett volna jobb, mert hiába a dolby surround, az nem ugyanaz. E két apróság korrigálásával, javításával az élmény, megkockáztatom: simán ringbe szállhatna a valósággal is akár.

Nekem a nagy tanulsága a koncertfilmnek az volt, hogy eddig nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent a látvány. Remélem, hogy egyszer, amikor majd a DM 3D-s koncertfelvételét nézhetjük meg, már a hang is jobb lesz és a mozizás is rugalmasabb műfajjá válik, mondjuk engedélyezve némi interakciót, azaz ugrálást. És éneklést.

A U2 3D-s koncertfelvételét ezért és ezennel erősen javaslom minden zenerajongónak, ateistának, vallási fanatikusnak, agnosztikusoknak, embereknek, földönkívülieknek, valamint mindazon létformáknak, amiket még csak elképzelni sem tudok. Nekem felemelő élmény volt - és mondom, úgy mentem be, hogy nekem a U2 teljes mértékkel közömbös volt.

És ha már a Húsvétról van szó, és hagyományokat emlegetünk, meg egyebek, akkor nyúljunk vissza egy picikét az időben I. Konstantin római császárig. És i.sz. 325-ig. A Bibliának szerintem például sok mindenhez nagyon sok köze van, hiszen az elmúlt csaknem 1700 évben szorosan összefonódott az emberiség sorsával, de a legszorosabb szimbiózisa ezzel a dátummal van mégis. Jaja, nem a számolást szúrtam el, csak az i.sz. 325-ös Niceai zsinatra céloztam. És arra, hogy én is azt a nézetet osztom, miszerint az egész keresztény vallásból ezen a zsinaton lett vallás és nem máshol, máskor. És hogy a Bibliát is csak ezután rakták össze és a fele sem igaz az egésznek. Ami megjegyzem nem baj, mert egyrészt szeretem a sci-fit, másrészt meg kellett egy intézményesített világvallás a naphit és totemizmus mellett, sok embernek szüksége volt rá akkor is és szüksége van rá ma is. Néha én is eltöprengek rajta, hogy mennyivel egyszerűbb is lenne, ha vallásos lennék. Mennyi felelősséget tudnék áthárítani másokra, aztán viszont mindig oda lyukadok ki, hogy nem, az nem az én világom lenne.

Ja, persze a lényeget megint majdnem elfelejtettem.

Tehát a Húsvétot az I. Niceai Zsinatnak köszönhetjük, ugyanis ott egyeztek ki abban, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni első teliholdat követő vasárnap lesz onnantól az időpontja. Meg abban is ott egyeztek ki, hogy oké, akkor Jézus istentől volt való.

És hát igen, nyilván van oka annak, hogy miért foglalkoztat engem most ez a kérdés. Úgy egy hónapja szerelmes vagyok egy pasiba. Nagyon. A pasi lengyel. Szereti a sci-fit. És vallásos. Aki pedig engem igazán jól ismer, az tudja, hogy ez miért gáz az én szememben. Fentebb adtam belőle egy kis ízelítőt, de finoman fogalmaztam. Az a bajom a vallásos emberekkel, akik manapság odakint oly hangosan verik a mellüket, hogy szerintem 95%-uk kurvára álszent. Mást mondanak és legbelül mást éreznek. És az elvakultak pedig annyira korlátoltak, hogy az nekem már fáj. Sem az álszentséget, sem az elvakultságot nem tűröm jól, én az egészséges, önmagukat a hibáikkal együtt is vállalni próbáló embereket tisztelem. Nem vagyunk tökéletesek, egyikünk sem. Ez van, kész és pont. Nincs olyan élő ember a földön, aki soha ne szegte volna meg a tízparancsolatot. Többnyire a többség rendszeresen áthágja a szabályokat, így én úgy vagyok vele, hogy jobban szeretem azokat, akik nem próbálnak meg ítéletet mondani felettem, hiszen maguk sem különbek. Mindenki éljen úgy, ahogy tud és tartsa be azokat a szabályokat, amik neki fontosak - és ne hazudjon a többiről.

Szóval már a kapcsolatunk elejétől fogva próbálom ezt a tényt, miszerint az én drágám naponta imádkozik és ilyesmi figyelmen kívül hagyni, de nem nagyon megy. Folyton előjön valahogy. Állandóan a vallással takarózik például, hogy szerinte nekem miért nem kéne például ezt meg azt megtennem. Ügyes kislány vagyok és persze már megtanultam, hogy csak és kizárólag a kapcsolat legelején lehet meghúzni a határvonalakat és így is cselekszem. Ergo ami nekem fontos, az akkor is úgy lesz, ha neki nem tetszik. Ha ezen múlik a szerelem, akkor az nem is az. De azért például amikor a héten megjegyeztem kedvesemnek, hogy péntekre kimenőt kérek, mert bulizok (és kettő buli is van kilátásban), elkerekedett szemekkel nézett rám. Nagypénteken???! (Ja, és nézett, bizony ez se elírás, merthogy skype és webcam.)

És hogy nekik sokáig húsvét előtt 40 napig nem csak böjt volt, de a buli is tilos volt. Mondjuk kaptak pápai felmentést ezen túlzott szigor alól pár éve, de azért Nagypénteken még most is böjt van és nincs hepaj. Én meg 3 hete nem voltam sehol az edzőtermet leszámítva, mert rövid a pórázom annak ellenére, hogy a pasim 1200 km-re van és akkor még a pénteki Sándor-József-Benedeket is kihagyatná velem? Nem sok esélye volt, hogy hallgassak rá.

De azért ő egy tehetséges oroszlán. A birtoklási vágya viszont csöppet aggaszt.

Ha unod a banánt és a narancsot választva beülnél megnézni ezt a filmet - kérlek ne tedd meg. Nem neked készítették.

Ha a szíved mélyén még mindig csak ott vannak az elveid határai, ahol a társadalmad szabja meg őket - ne nézd meg. Unnád csak, hidd el nekem.

Ha fennen is hangoztatod nyitottságodat, miközben nem ismered akár a saját szomszédodat sem - remélem meg sem kísért a film szelleme.

A felszínen a történet két fiúról szól, kik az elmúlt 30 évben cseperedtek fel Afganisztánban. A történetnek megvan a maga nagyon egyszerű és kézzelfogható morálja emberségről, szolgaságról, háborúról, kiszolgáltatottságról, testvériességről, barátságról és jóságról. De az igazi történet valójában mintegy elrejtve, háttérként fut végig a filmen. Nézzétek mit tettünk a világgal. Mi voltunk azok. Megírtuk a jelenleg ismert emberiség végének történetét. Szimpla 30 év alatt. Elpusztítjuk önmagunkat… Látjátok, itt… itt kezdődött. 1978. Mert ez a film bizony nem kevesebbet vállalt magára a színfalak mögött, minthogy megpróbálja az idő szövetének azt a pontját meghatározni, ahol valami végérvényesen elromlott.

Aztán marad először a tétova kérdés, hogy ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. Noha kevés új tényt tárt fel számomra, mégis rengeteg apró, de gyomorszájbavágóan nagy felismerések sorozatát hozta nekem ez a film. Amik némelyikébe ha belegondolok, még most is sírok. Bár önmagában nézve a történet igencsak szomorú, nem kevés optimizmust is próbál hordozni magában az egyik főszereplő, Amir jellemfejlődése kapcsán, ezzel is mintegy sugallva azt, hogy van remény, és hogy valahol a felhők fölött süt a nap, 24/7. De ez a mentalitás ugyanakkor azért jó előre predesztinálható, így a gyakorlottabb szemek ennek az igazolásában nem reménykednek, hanem tényként veszik, hogy így van jól és így is kell történnie - és cserében koncentrálhatnak arra, hogy mi is volt valójában a történet lényege. Mi a film igazi mondanivalója, ha nem az, amiről a fő cselekményszál szól? Mert ez olyasmi, amire emlékeznünk kell, amit elfelejtenünk egyszerűen nem szabad, ha fontosnak tartjuk a saját túlélésünket.

Snitt és lássátok azt, ahogy a papírsárkányok szállnak szabadon az égen. És ahogy a versenyben az egyiket “levágják” és az szépen lehull a Földre. Ez így jó? Majd a kérdőjelet lecseréli egy könyörtelen pont. Nem megváltoztatható. És marad a végtelen szomorúság, amiért a világ már soha nem lesz ugyanaz, mint 1978 előtt volt. Bizony nem. Mert ami akkor volt, már történelem. Ugyanakkor a holnapban még van remény. Ugyanis azt a holnapot éppen most, éppen mi neveljük fel. Hát tessék szépen érezni azt a felelősséget…

Felnőtteknek ajánlom a filmet, olyanoknak, akik el tudják ismerni a saját felelősségüket a világ hibáiban úgy is, hogy tevékenyen esetleg nem is vettek részt benne. Ha ilyen vagy: fájni fog és sírni fogsz rajta, de igazolni fogja a hitedet és tetszeni fog. Már ha egyáltalán ez utóbbi szó megfelelő lehet valaha is egy ilyen film leírására. És talán képes leszel az utódaidnak is megtanítani, hogy mik azok a dolgok, amik valóban tiszteletet érdemelnek az életben.

És csak most nézem, hogy milyen színei is vannak a legfontosabb papírsárkánynak a filmben. Vajon hányan tudják, hogy mit jelentenek a fekete, a fehér, a piros és a zöld színek az iszlám szimbolikájában? (És istenem, csendben zokogom csak azt, hogy és vajon hányan tudjátok a piros-fehér-zöldet?)

Rendezője: Marc Forster.

A történet írója: Khaled Hosseini. Respect. Ügyes munka, gyönyörű történetvezetés.