A világ két oldala - avagy ahol minden Sci-fi vagy semmi nem az

Rémesen és borzasztóan képtelen vagyok a legtöbb dátum megjegyzésére, sokszor örülök, ha a közvetlen családtagjaim születésének és nevének napját nem felejtem el. Ebből következik, hogy sajnos előfordult már olyan is, hogy elfelejtettem. Viszont épp elég víz lefolyt már a Dunán ahhoz, hogy a környezetem megtanulja, hogy ezt nem szándékosan teszem és azért szeretem őket - és cserében én is ugyanúgy nem veszem zokon, ha nem emlékeznek meg rólam azon a napon, amikor én születtem.

Végülis egyedül jöttem a világra és a születésem napja, mint olyan, úgyis csak nekem jelent igazán valamit. Illetve jelenthet, hiszen általában nem foglalkozom túl sokat vele és nem vagyok különösebben ünneplős típus sem. Annyira nem, hogy a tortázásos bulikat 11 évesen betiltottam otthon, mert már kezdett olyan lenni az egész, mint a karácsonyi előkészületek, amiknek a csúcspontján a fél család hajbakapott. Én pedig tudtam, hogy nekem ilyen látszatünneplés aztán nagyon nem kell, így nem is vettem részt benne. Teltek-múltak az évek és rájöttem, hogy ugyan ez a nap valóban nekem a legfontosabb, és az enyém (meg voltak rá a rítusaim, pl. 28 éves koromig ezen a napon nem voltam hajlandó dolgozni), de ettől még megoszthatom mással is. Lassan érő típus vagyok és ezért ez az érzés csak egy gondolat maradt a harmadik x-ig, amikor is felhívott a keresztanyám, hogy tárgyaljon velem e nevezetes napról. Szóbakerült, hogy mit szeretnék erre az alkalomra. Szokás szerint annyit mondtam, hogy semmit, megvan mindenem, elég ha adnak két puszit és szeretnek továbbra is. Miután leraktuk a telefont mégis valami hiányérzetem maradt. Hát harminc éves leszek, basszus. Azt nem mondanám, hogy nagyon megviselt a szám maga, mert nem lenne igaz, de az is tény, hogy egy ilyen dátum némiképpen hajlamos számvetésre bírni az ember gyerekét és én éreztem közeledni a helyenként sötét gondolatokat, összevetéseket, hogy mit értem el eddig, honnan jövök, hova tartok, ki ez az ember itt mellettem és miért és miért… Nem akartam egyedül lenni önmagammal, pedig minden felszíni nyitottságom ellenére többnyire magányos vagyok. Még az is előfordulhat, hogy szándékosan, de mindig volt olyan részem, ahova csak nekem volt bejárat. Talán már annyira meg is szoktam volna, hogy nem tudok felengedni belőle? És ott ültem elmélázva a telefonnal a kezemben és már pontosan tudtam, hogy mit szeretnék a szülinapomra ajándéknak. Őket. Visszahívtam és azt mondtam neki, hogy Te Jutka, tudod mit? Azt szeretném, hogy legyünk azon a napon mind együtt, mint régen, plusz a hugi pasijának is legyen kötelező, csináljunk valami bográcsos kaját, keresztapu üvöltesse a kedvenc zenéit és nagyon rúgjunk be. És el kell mondjam, hogy az a majdnem egész napos buli, amit csaptunk, a családi almanach egy emlékezetes partija marad, remélem. Mindenki vitt valamit, a kaja is úgy készült el, hogy nem volt egyik családtagom se mártírom konyhaszolgálatos rabszolga, aki összeszorított szájjal gyártotta volna a kaját, míg a többiek kint buliznak (ezt rühellem egyébként nagyon és ugrok rá), a kaja is kicsit több paprikát és vörösbort látott a szokásosnál, mert minimum hatan folyamatosan szakácskodtunk felette, de hát kit izgatott az. Szuper lett a végén. Szóval ez volt a harmincadik szülinapom, amire nemcsak azért fogok emlékezni egész életemben, mert ritkán ünnepeltem meg eddig az ilyesmit. Szép volt, egyedül csak a nagymamám hiányzott róla, aki már nem lehetett akkor ott. Pedig ő is hihetetlen partiarc tudott lenni, ha akart.

Elmúlt aztán az a nap is és én megint visszatértem a régi kerékvágásba, azaz a születésem napjával nem foglalkoztam túl sokat. Illetve dehogynem. A 32-es szám engem úgy kísértett végig fél életemben - és most már beszélhetek róla, mivel túléltem - mint ama hitchkocki filmben az autót a kamion. 17 éves korom óta visszatérő álmaim voltak pusztulásról, tönkremenetelről, elmúlásról és noha soha semmi nem volt annyira tiszta, hogy megérthettem volna mi történik majd, mindig ott volt a tudat valahol mélyen, hogy ebben az évben velem majd nagyon rossz dolgok történnek, ha egyáltalán túlélem, semmi nem lesz rendben. Van olyan barátném, aki már évekkel ezelőtt azt hallgatta, hogy próbáltam kitotózni, hogy vajon ebben az évben tényleg végetér-e majd az életem. Nem ért, de aki ismer egy picit, az valószínűleg azt is tudja, hogy nem volt éppen túl egyszerű sem. Belefért egy-két meghalásos élmény és így utólag visszagondolva az egészre, úgy vélem, hogy a legfontosabb az volt, hogy még akkor is volt bennem hit, amikor nemcsak a szó átvitt, de sajnos fizikai értelmében sem voltam rá képes, hogy felkeljek az ágyból reggel. Kemény év volt, de nem bánom, mert ha kényszerből is, de egy csomó mindent megtanultam, újratanultam magamról. Pár héttel ezelőtt pedig úgy kezdtem érezni magamat, mint aki körülbelül újjászületett. Vissza is találtam önmagamhoz, de már nem is vagyok ugyanaz az ember, aki akár csak egy évvel ezelőtt is voltam. Érdekes, mert ehhez tulajdonképpen csak annyi kellett, hogy mindig higyjek abban, hogy túl fogom élni. Hit, már megint. Jópárszor előkerült ez a téma nálam az utóbbi időben és az utóbbi héten ezt is átértékeltem egy egészen picit, és ebben biztosan közrejátszik a 33-as szám is. A minap elkezdtem böngészni a netet egy szép antikvár biblia példányra áhítozva, noha tudom, hogy igazából egy angol nyelvűt szeretnék, egy contemporary language-űt, mert az sokkal inkább beszél hozzám, mint pl egy Károli biblia. Végső soron tán stílusos is lenne, ha lenne egy bibliám is a korán és buddhista könyvek mellett a polcon. Az tényleg rám vallana, ha még ez is beleférne az életembe, jöttem rá. Én, a szabadnak született kirekesztettem eddig valamit az életemből egy gyerekkori rossz élmény miatt. Hát hihetetlen. Mivel az online antikváriumokban nem találtam az igazit, ezért bevetettem magam a könyvesboltokba. Naná, hogy találtam egyet, szép vaskos kötet, A4-es méretben, varrott, mint a bibliák általában, műbőr kötés, igényes kiadás, modernizáltabb nyelvezet. Ott ültem és lapozgattam és tudtam, hogy telefonos segítséget kell kérnem, hogy ne vegyem meg rögtön. Ebből is egy jó sztori lett végül, mert először a mélyen vallásos barátnőmet hívtam fel, aki tuti rábeszélt volna - de nem vette fel a telefont. Ezek után az anyámat hívtam - hithű ateista -, akiről tudtam, hogy le fog beszélni róla. Na, ő felvette. Mondom neki, Te, Azanyám (mert így hívom), itt ülök az Alexandrában a földön és egy könyvet lapozgatok, aminek a megvételéről le kéne beszélned. Ebből persze rögtön tudta, hogy a könyv drága lesz, csak azt nem, hogy mit is lapozgatok, így ez volt az első kérdése. Mondom neki, hogy egy biblia. Na azt az elfojtott röhögést rögzíteni kellett volna. Majd aszonta, hogy: Minek neked biblia? A legjobb válasz az őszinteség alapon elmondtam neki, hogy rájöttem, hogy mindenféle vallású könyv van nálam otthon, csak épp bibliám nincs és ez így nem mehet tovább. Kell a gyűjteménybe. Erre felajánlotta nekem, hogy valahol neki van egy bibliája, azt elvihetem. Ja, de mondom az egy Károli volt és az nem kell. Anyámban egy dolgot becsülök, hogy tiszteli az őrültséget és a világon talán egyetlen dolog van, amin mi sose vesztünk össze és ez a könyvek témaköre. Minden könyvrigolyámat meglepően barátságosan tudja tolerálni, még akkor is, ha az éppen egy biblia, amit egyébként ő sem forgat (és tuti nem is venne). Végül kiszedte belőlem azt is, hogy igazából egy angol példányra vágytam eredetileg, egy bizonyos bibliafordításra (amire még lifetime guarantee is van, bizony! volt már ilyen könyvetek?), így végül ezzel győzött meg arról, hogy mindenképpen felelőtlenség lenne most jelen körülmények között megvennem ezt a példányt, vacilláljak csak még szépen a dolgon, aztán tegyek belátásom szerint. De úgy lettem ezzel a könyvvel, mint ahogy a szerelemmel is, ami egyszercsak szép alattomosan elgáncsolja az embert. Először csak a gondolat van, hogy hm, jól néz ki… szépek a képek… igényes a kiadás… ezt a könyvet tudnám szereti, aztán paff, bumm, pár nap és kész, már másra se tudok gondolni, csak arra, hogy miért is nem vettem meg rögtön, hiszen a legtökéletesebb példány volt a Földön. De persze közben már nem vagyok tinédzser és tudom, hogy az idő, amit nélküle töltök el, olyan, mint egy előjáték. Ha még pár nap múlva is akarni fogom azt, és csak azt a kiadású bibliát, akkor biztosan meg fogom venni és ugyanolyan becses darabja lesz a könyvespolcomnak, mint az összes többi szerelemből megvásárolt példány. (és ahogy magamat ismerem, utána meg jól megveszem azt az angolt is.) A Koránomnak sem volt ám egyszerű dolga, igaz, hogy rá először én vártam baromi sokat, de amikor befutott előjegyzésből, azért jó pár napig nem vettem át, hanem gondolkoztam, hogy egész biztos, hogy ki akarok én ennyi pénzt adni egy olyan könyvért, amit lehet, hogy soha nem fogok tudni elolvasni és megérteni a saját nyelvén? Viszont mikor úgy döntöttem, hogy igen, akkor már az is biztos volt, hogy később sem fogom megbánni a döntést. És így is lett, még ha nem is értem, sűrűn fogom a kezembe és tudom, hogy egy napon el fog érkezni az idő, amikor majd olvasni és érteni fogom a benne leírt szavakat, úgy, ahogy egyetlen másik ember sem értheti. Mert addigra vélhetőleg vén és bölcs leszek, minimum öt nyelven fogok beszélni és az összes nagyobb vallást kivesézem addigra. (És lesz könyvtárszobám is, íróasztallal és bankárlámpával és a párom ott fog morogni mellettem, hogy mindenről én tehetek, mert a szivart is tutira én dugtam el, nem is az az Alzheimer vagy ki a tök.)

Szóval 33 éves lettem, és úgy álltam hozzá a tegnaphoz, hogy ez bizony az újjászületésem napja és én ezt csendben megünneplem úgy, hogy méltó legyen. Már napokkal előtte eldöntöttem, hogy ezen a napon én boldog leszek, száműzök minden negatív érzést a fejemből és a szívemből, nyitva leszek, nem várok el senkitől semmit és mindennek örülni fogok, ami történik körülöttem. Van is listám: a cicáim nem vertek fel hajnalban, egy telefonhívásra ébredeztem, amit vártam még előző este, odakint a valószínűtlenség ellenére verőfényes napsütés volt, pont ahogy titkon reméltem. A húgom a munkahelyéről énekelve köszöntött, hogy ez most más legyen, mint a többi, a kollégáktól kaptam sok csokit és aztán este is nagyon meglepődtem. Vacsi, tüzijáték, nagy beszélgetés. Egyszóval gyönyörű napom volt.

Ma pedig kockásak a szemeim, de azért még mindig vigyorgok. Ez már a közvetlen bekómázás előtti állapot lesz, azt hiszem. Nem mondhatnám, hogy túl sokat aludtam mostanában. És ez nem panasz.

Kockás szemekkel indítottam a tegnapot, még tiszta szerencse, hogy a fél… na jó, az egész délelőttöm hétfőnként elmegy mindenféle telefonkonferenciákkal, amikre elég ha 10 perc kivételével csak az egyik fülemmel figyelek. Mit is csináljon ilyenkor az ember gyereke? Merthogy azért dolgozni mást nem tudok, telefonálgatni és ügyeket intézni szintén nem, elszaladgálni a szobából meg pláne nem.

Jé, net, motyogtam magam elé és szomorúan méregettem az asztalomon a csigás kávésbögrém hűlt helyét. És találtam is a neten egy hírt, minek kapcsán erősen ábrándozni kezdtem. 

Sajnos az asztrofizikához és a csillagászathoz is akkor álltam legközelebb, amikor gyerekkoromban - a tűzoltóságot és katonaságot már letudva - vadászi karriervágyamon elmélkedtem és bámészkodtam az égi térképasztalt nézve. Pár csillagképet még fel is ismerek, semmi extra, csak azokat, amiket amúgy is mindenki szerintem. Fura dolog ám az, hogy az univerzum tágranyitott kapuja ott sasol az ember feje fölött ingyen és bérmentve 24/7-ben és mennyire sokan nem is gondolunk bele abba, hogy ez milyen hatalmas dolog. Gyerekkoromban a nagymamám mutogatta meg, hogy melyik is a kis göncöl, meg a nagy göncöl szekér, meg hogy honnan is tudhatjuk meg, hogy milyen időnk lesz másnap és harmadnap - de beszélgetéseink során egy árva mukkot se dumáltunk csillagászati egységekről, fényévekről, gázokról, kisebb-nagyobb bummokról és még az idővel sem volt semmi bajom. Nem is jelentett nekem sokáig különösképp semmit az ég, azon kívül, hogy ott volt és szépek voltak a csillagok. Tökéletesen beértem a műanyag tojástartóval, mint játékkal, csak néha el kellett csórni, mert valamiért a családom nem gondolta úgy, hogy az játék, ki kellett belőle pakolni a tojásokat és máris lehetett mindenféle érdekességgel megtölteni a buborékokat. Szóval napközben, amikor épp nem fociztam vagy próbáltam a szomszéd fiút a csepel bringáján lenyomni a kempingemen ülve, lekötöttem magam rovar- és kavicsgyűjtéssel, ahogy kell, no de éjszaka… Éjszaka mit csinál egy gyerek szerintetek egy kertesházban, ha nem tud aludni? Naná, hogy kilóg az ablakon, mivel az ajtót bezárták, meg különben is, a halkan járj, tovább maradsz észrevétlen az nemcsak a betörésre igaz, hanem a kitörésre is. A régi ajtónk pedig kegyetlenül nyikorgott, szóval nem volt megjátszható. Egy éjszaka határozottan emlékszem, hogy egy tücsökre vadásztam. Folyton az én ablakom alatt hegedült és szívesen elbeszélgettem volna vele, a gond csak az volt, hogy ha kimentem, elkussolt. Esélyem nem volt megtalálni, így hát, lévén Winnetou könyveket is olvastam és úgy 10 percig vadász is szerettem volna lenni, gondoltam én ugyan kivárom ezt, és éljen a természet alapon leültem a fűbe. Miközben a nagyon idegesítően ciripelő tücsök az istennek nem akarta megmutatni magát, én elfáradtam és gondoltam, hogy vadászni éppenséggel lehet fekve is és dobtam egy hátast. Erre csak azért emlékszem így, mert ez volt az az éjszaka, amikor rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. Összeszedtem már és anyám kidobott több tonnányi kavicsot a lakásból, túl voltam már több kiló bogár-, rovar- és gilisztagyűjtési akción, famászáson, kisebb-nagyobb ütődéseken (nagymamám szerint a fejem az úgy is marad örökre), horzsoláson és zúzódáson, egy rakás életre szóló óvodai szerelmen, sőt, még egeret is fogtam… és nincs egy darab csillagom sem. És különben is, mi az a csillag, mik azok az izék odafent az égen? Mitől világít? Este fel, aztán reggel meg lekapcsolja őket valami lámpaoltogató ember? És közben kacsintgattak rám a csillagok, bizony. Villamosmérnök gyerekeként úgy gondoltam, hogy ez csak valami tápellátási probléma lehet. Mondom, semmit se tudtam én az asztrofizikáról és a csillagászatról. És ma sem tudok sajnos sokkal többet.

De a csillagok bizony néha tényleg kacsintanak és ez, ma már tudom, hogy illúzió csupán, már megint mi más egyéb is lenne, mint egy eszköz a matematika fegyvertárában, amivel az ember próbálja felfogni azt, amit képes abból, amit úgy egyébként gyűjtőfogalomként nem lehet. Mert nekem még az univerzum sem teljesen felfogható dolog, a végtelen meg pláne nem. Szerintem az emberi elmét céltudatosan alulról és felülről is korlátosnak tervezték és ezért vagyunk ilyenek. Én például azért szeretném megérteni a végtelent, hogy tudjam hol vannak a határai. Hülye paradoxonok sorába botlok egész életemben és néha baromira agyon tudom frusztrálni magam rajtuk. Milyen szemétség már az, hogy nem érthetek mindenhez, ami érdekel? Időnként meg szoktam kérdezni ismerősöktől, barátoktól, hogy tudják-e mi a végtelen és hogy fel tudják-e fogni, hogy ez a szó mit jelent és őket nem zavarja-e. Mindig mélységesen csalódok, ha azt a választ kapom, hogy hát persze, mert úgy érzem, hogy akkor nem érthetik igazán. Biztos hülye vagyok (ez is tény egyébként), de én nem tudom felfogni. Mert oké, de mi van a végtelen után? Egy másik végtelen talán? Akárhogy is van ez az egész nagyon bonyolult világ körülöttünk, amiben időnként elsápadok, hogy mennyire nagyon nem értek semmit sem, éjszakánként, néha, amikor elbambulok az eget nézve, utakat járok be rajta. És az a bizonyos kvazárokból, fekete lyukakból, napokból és mindenféle bolygókból kirakott sárgaköves út, ami közelebb vihetne a végtelenhez, a fejünk fölött kezdődik.

És pár papírtigris meg úgy kerül hozzájuk közelebb, hogy közben fel se néznek a négyzethálós papírjukból (jó, legyen laptop).  A minap például két matematikusnak egy algebrai alaptétel kiegészítésének bizonyításával - csak úgy mellékesen - sikerült igazolnia a Sun Hong Rhie nevű asztrofizikus által felállított tételt a gravitációs lencse-hatással kapcsolatban. A nagy tömegű objektumok által elhajlított fény és az ezáltal számunkra érzékelhető, megváltozott képek nem teljesen új dolgok, mert már a relativitáselmélet is számolt vele, hogy amit látunk az űrben, az nem feltétlenül annyi és úgy kinéző valós objektum. A gravitációslencse-hatás során egy nagy tömegű objektum egy vagy több távolabbi égitest fényét felénk téríti, képét eltorzítja és meg is többszörözi. A kialakuló képek száma a lencseként működő objektum tömegeloszlásától és a térbeli geometriától függ. Amit Sun Hong Rhie hozzátett ehhez, az az volt, hogy meghatározta, hogy egy nagytömegű égitest, mint gravitációs lencse, hány torzított képet vetíthet elénk egy mögöttes objektumról. Négy csillag elrendezésével egy egyenlő oldalú háromszögben, egyikükkel középen Rhie felfedezte, hogy egy galaxisnak a négy csillagon keresztüli fényelhajlás következtében 15 féle képe lehet (5n-5, ahol n a köztes objektumok száma). Megállapítása segíti a tudósokat az exobolygók keresésében, és csak egy gond volt ezzel az egésszel, mégpedig az, hogy noha a tapasztalatok őt igazolták, nem tudta bizonyítani az állítását. Évei mentek el rá, aztán kifutott a támogatásokból, az egészsége meggyengült és visszavonult. Aztán jött egy matematikus páros, Dmitri Khavinson és Genevra Neumann, akik valamilyen perverz okból kifolyólag az algebrának szentelték az életüket és még nem hibbantak meg. Olyannyira nem, hogy úgy gondolták, hogy az az alaptétel, miszerint egy n-ed fokú polinomnak n számú megoldása van: nekik nem elég. Merthogy ez a complex számok halmazára volt csak igaz (plusz a -1 négyzetgyökére) és úgy gondolták, hogy ezt simán tovább lehetne fejleszteni, kiterjeszteni a racionális harmónikus függvények körére, amikben polinomok osztásával operálva arra jutottak, hogy sosem kaphatnak 5n-5-nél több megoldást. De én itt már rég elvesztettem a fonalat és ha nagyon megfeszülnék se biztos, hogy képes lennék az alapsejtésnél továbbjutni abban, hogy ez hogy is van pontosan. Legyen elég annyi, hogy a munkájukkal sikerült igazolniuk Rhie állítását a gravitációs lencse-hatásról és most mindenki happy matematikus és asztrofizikus berkekben, én pedig maradandóan lecsúsztam mindkét pályáról. Maradnak a csillagok éjjel, meg is nézem őket este újra. Gondolatban pedig leszögezem, hogy az időn túl nekem a fénnyel is problémám van. Milyen dolog már az, hogy egy végtelen térben egy véges dolog a leggyorsabb? És hogy a természeti képek olyanok, mint a fraktálok? Hát itt már minden matek?

Eh, 42. Még ezt is bebizonyítja végül valami papírtigris, aki már csecsemőkorában is integrálszámított. Bakker.

“Mmmm… akarsz a reggelim lenni…?”

HEEEELP!

 ”Te Gerzson, mondom, hogy a kocsma arra van, érted? Arra!”

“Mami, mami, nézd, neked rágtam!”

Hoppá… Kezit csókolom, viszlát, küldök virágot!

A kezdetektől fogva Obama a titkos favoritom, úgyhogy most örülök kicsit. Végre lezárult ez a hónapok óta tartó huza-vona a két demokratikus jelölt között, amivel sokkal többet ártottak a pártjuknak, mint amennyit használtak. Már csak abban reménykedem, hogy még csak véletlenül se fog alelnökségjelöltileg egyezséget kötni Obama és Clinton, mert az ultraciki lenne, lévén hogy nem sok mindenben értettek eddig ugye egyet.

Azért kicsit gonoszkodok: kedves Hillary, a május 25-ei vasárnapon stílusosabb lett volna bedobni a törülközőt. Már rég egyértelmű volt, hogy nincs mögötted kellő támogatás.

Őszintén szólva amikor megtudtam, hogy a demokratáknál indul egy fekete és egy női jelölt is, hátradőltem és elgondolkoztam, hogy hm, hm. Úgy gondolom, hogy nagyon ideje volt egyébként és Hillaryt se volt szép dolog bántani, mert nem rossz teljesítmény nőként eljutni egyáltalán idáig is. Csak ugye valójában nem ő, hanem egy Lewinsky-botrány kellett hozzá, hogy a neve rögzülni tudjon. Szóval azon filóztam, hogy Obama, aki fiatal és úgy általában a Bush ellenes közhangulatra építette a kampányát és nyilvánvalóan a “kisebbségre” számít, bizony nagyon esélyes lesz szerintem. (Magyarországon is vettük ugye az adást, hogy 2012-ben minden közhivatalban kell beszélni valakinek majd cigány nyelven?)

Mert politikai programok ide vagy oda, engem nem tud egy politológus szakember sem meggyőzni arról, hogy Amerikában este a vacsiasztalnál José és Deeba azon vitáznak, hogy McCainnek van igaza amiért maradna Irakban vagy Obamának, amiért azonnal kivonná a csapatokat.  Mindkét verzió mellett lehetne érvelni pedig. Én is azt mondtam volna még fél éve is, hogy nem szabad elhagyni a térséget a rendezésig, mert akkor polgárháború lesz. Aztán rájöttem, hogy tök mindegy mit csinálnak, így is és úgyis az lesz. Az iraki kérdést sajnos már nem lehet súlyos áldozatok és károk nélkül megoldani, a nagy büdös kérdés mára az, hogy melyik módon lehetne gyorsabban túljutni a kötelező káosz időszakán. Dönteni kell és aztán cselekedni - és könnyen meglehet, hogy Obamának van végülis igaza. Arról nem is beszélve, hogy csúnya komoly gazdasági válság van Amerikában, cégek sorát zárják be vagy szervezik át, emberek kerülnek az utcára, a dollár már talán sose áll talpra… A háború pedig nagyon sok pénz, ergo ínséges időkben luxus.

És erről eszembejutott egy sztori. A múltkor érdekes körülmények között futottam össze egy emberrel, akiről messziről láttam, hogy jaj kategóriájú. Jaj, mint jaj, vele muszáj megismerkedni típus. Jó orrom van a különböző fegyveres testületek tagjainak kilométerekről való kiszagolására. Én szeretem őket, megnyugtat a jelenlétük. Pedig nem egy képviselőjük úgy néz ki, hogy szerintem 100 emberből 99 nem szívesen futna össze velük egy sötét sikátorban - és most nem a Zsanett-ügyre gondoltam, mielőtt még valaki félremagyarázná. Valahogy a munka egy idő után tényleg meglátszik az emberen. Szóval ez a fószer is olyan volt, hogy önkéntelenül utat adtak neki az emberek. Iraqi freedomos dzsekije volt, naná, és olyan járása, amiről messziről látszott, hogy gyerekek, lehet velem kötekedni, de nem érdemes. Civilben volt, nem is a huszas éveit járta, meg a harmincast se, de messziről ordított róla, hogy katona. Na jó, a körítés: a reptéren álltunk a jegykezelésnél sorba a főnökömmel és kolleginámmal, mikor az ember feltűnt és mi bizony mind összenéztünk, mikor elment mellettünk. Főnöktől egy úristenre futotta kb., és egy kérdésre, hogy ez vajon ki/mi lehet. Röhögtem és mondtam neki, hogy szerintem katona, de majd megbeszéljük, ha már többet tudok. Merthogy ekkor láttam, hogy a pasi is a mi gépünkre jelentkezik be. Mivel boszi vagyok, azt is tudtam, hogy én hamarosan közelebbi ismeretségbe kerülök vele. S lőn, nem kellett narancslével se leöntenem, mivel mellette volt a beszállókártya szerint az ülőhelyem.

Zsoldos volt Irakban és hogy a háború költségeire is kitérjek, amiről ez az egész (mellesleg sajnos nagyon is kellemes emlék) eszembe jutott, ő mondta, hogy az ellátmány például Kuvaiton keresztül érkezett kamionokkal Irakba és egy kamion pedig 30 ezer dollárt ért utanként. Így volt, hogy egy nagy kamion érkezett a rakterében egyetlen raklapnyi jégkrémmel (!). Nem a tartalom számított, hanem a pénz, amit felmarkoltak és jól szétosztottak a különböző Bush famíliához tartozó cégek egymás közt.

Hát igen, a háború végső soron mindig a pénzről szól. Csak az a baj, hogy emberek halnak meg benne…

(És hogy részemről miért sajnos az emlék: fél napot dumáltunk az emberrel, mert véletlenül a csatlakozásaink is egy terminálból indultak, szóval nemcsak a gépen, de még utána is együtt lógtunk. Az ő gépe indult 20 perccel az enyém előtt. Ott álltunk egymással szemben, két puszi, némi tétova bizonytalanság a részéről, majd én fordultam el egy: akkor jó utat, viszláttal. Pedig benne volt a számcsere a pakliban. Arrébb mentem a terminálban és leültem az üvegfal mellé. Még egyszer megremegett a lábam, amikor a géphez tartó busza nem indult rögtön és ő hátrajött, hogy egy vonalba kerüljön velem. Integetett, én meg vissza - egy embernek, akinek a nevét se tudom.  Lehet, hogy mondta még az elején, de nem jegyeztem meg. Állt és nézett, ültem és néztem. Szerelmes voltam… És büszke arra, hogy egy jellem vagyok. Végül ezért nem írtam fel a mobilszámomat egy füzetlapra és ezért nem tapasztottam az üvegre. Pedig, pedig, hol van már azóta Paweł? A levesben, ja.)

Szóval részemről Obama, egyre nagyobb összegben mernék rá fogadni.

… amit az Élet nélkülem (My Life Without Me) c. filmben mondott Ann Leenek a kocsiban. Mellesleg ez a film 20-as a 10-es listán. Megnézni csak egy csomag 100-as papírzsebkendő kíséretében javaslom (különben megfulladnak az egerek), ennek ellenére viszont legszívesebben kötelezővé tenném mindenkinek. Vagy ezt már mondtam volna?

A féltékenység nagyon csúnya dolog, mégis tud megmosolyogtató lenni. Hogy mikor? Amikor például egy állat féltékenykedik. Azar cicám hithű sziámiként törvénybe foglaltan kezeli a tulajdonviszonyokat, azaz én az ő kizárólagos tulajdonát képezem. Ezt képes bármikor, bárkinek határozottan kifejteni, főleg amikor szegény, megárvult másik cicámról van szó, Ficakról, akiről az ex-nek kéne gondoskodnia. Ő nem az én cicám, mert ugye egy ember, egy sziámi.Szóval szegény Ficak amiatt, hogy nincs a környéken G hónapok óta, igazi kis szeretetfighter lett, ergo rengeteg a bunyó az anyja és közte, a harc pedig az én simogató kezeimért folyik. (A csatatér meg a lakás, már a levendulának is annyi és a múltkor összetörték a gyönyörű szép korallomat is.) Ficakot néha lopva és titokban szeretgetem meg, hogy ő is kapjon olyasmit, de ha az anyja kiszúrja, akkor ott vége van a játéknak, mert igen határozottan tudja kifejezni nemtetszését a drágám. Szegény Ficakot emiatt már nem tudom felvenni, mert abban a minutumban ugrik ki a kezemből, ahogy meglátja az anyját.

You’re not Alone

Jó dolog ez a nosztalgia. Úgy két hete hallottam újra egy ATB számot és rájöttem, hogy még mindig tetszik. Le is töltöttem pár lemezt tőlük iziben. Azóta persze folyton ez szól (rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek). Ez és a 9pm (Till I Come) nem eresztenek. Nem tudok lejönni a cuccról.

És közben folyton elkalandoznak a gondolataim. Jaj. Igazán jöhetne egy sms.

Ez meg egy jó klip.

Sűrűn szoktam mondani, hogy pár száz évvel ezelőtt engem tuti máglyán égettek volna el (de az is lehet, hogy valamelyik előző életemben tényleg megpörköltek, hogy ennyire rögzült ez a fejemben). Többek között ma már aztán tényleg magyarázkodhatok odabent, hogy nem is vagyok boszorkány, csak egy ínhüvelygyulladásos dzsinn. (McDonald novellája nem megy ki a fejemből)

Az elmúlt napokban sokat töprengtem azon, hogy milyen is lenne, ha egyszercsak önálló életre kelne a saját a blogszemélyiségem. Természetesen már megint egy szürreális álom és egy újabb hétvége eredménye az az eleven emlék, amiben azt álmodtam meg, hogy milyen is lesz az az idő, amikor a saját digitális identitás-klónjaink egy rakás feladatot átvállalva meg tudják majd könnyíteni az életünket. Előre szólok, hogy a téma ezennel copyrighted, meg fogom írni. Hogy mikor, az egy másik kérdés, mert mostanában egyre kevesebb időm jut mindenre.

Illetve a vicces az: hogy ez így nem teljes igaz. Mert arra, ami fontos, azért végül mindig jut időm és amikor már-már spirális pörgésbe kezdenék a feladataim között, a szétesés és aprózódás őrületének peremén mindig rácsodálkozom, hogy hoppá, tulajdonképpen miért is pörgök? Ha nagyon akarom, akkor ezt és ezt kiemelhetem a sorból, az és amaz ráérhet később is, ezt és amazt a többi fél tucat újdonsággal együtt megérthetem 2 óra múlva is - és ez kicsit olyan, mint amikor jóanyám állt a 80-as években a keverőtárcsás mosógép mellett az udvaron, amiben éppen frissen keményítette az ágyneműket, majd gondosan szétválogatta a kispárnák huzatát a nagyokétól, a takarókat, lepedőket és akkurátusan mindent szépen katalogizálva teregetett. Merthogy helykihasználás a szárítókötélen (!) és nem ám csak úgy ripsz-ropsz műveljük azt a teregetést. Sokszor kaptam ettől hülyét otthon, emlékszem. És most én csipeszelem ugyanígy katalogizálva a feladataimat az elmém ruhaszárító kötelére.

Egyébként szeretném, ha egyszer megnyerhetném a témától való eltérések mesterének kijáró magiszteri díjat, mert szerintem jól csinálom. Még én se tudom mit keres odafent a keverőtárcsás mosógép. Nem baj, én már megszoktam magamat, csak az a baj, hogy öregszem és nem szedek Cavintont és emiatt néha lelkesen elkezdek egy témát, aztán eszembe jut 20 más annak kapcsán és a tizediknél már nem tudom, hogy mit akartam eredetileg mondani. Memóriajátékoznom kell lassan, mert ez pár éve még nem okozott gondot. Vagy csak nem beszéltem/gondolkoztam ennyit. ÉÉÉÉÉS! Akkor most megint témánál vagyok, hurrá.

Nóri barátnémról van szó részben, akiről tudni kell, hogy annak ellenére imádom, hogy nem szereti a sci-fit. A hétvégén Szentendrére mentünk ki, azt nem mondom, hogy túráztunk, mert egy 3-as BMW-ben olyat nem csinál az ember, hogy túra (mert azt lábon művelik). Németországban volt a héten előtte pár napot és nála volt egy céges autó még. (egyébként továbbra se szerettem meg a bmw-ket, de ezt tényleg csak zárójelben mondom. Szép, szép, jó, jó… de nem gyújtotta lángra sem a szívemet, sem az érzékszerveimet. Oké, azért egyszer igen, amikor valaki szórakozni akart velünk a pirosnál a 11-es úton és azt hitte lesz esélye egy gyorsulási versenyen, mert úgyis csak két maca ül abban a kocsiban. Tévedett. Hehe.)

Na szóval, Szentendrézés után, de még lakásnézés és cukrászdázás előtt felugrottunk Nórihoz egy kicsit szusszanni. Csönd volt, árnyékos szoba, ő a fotelben, én a kanapén, vasárnap és ebéd után lévén kellőképp ellazult állapotban voltunk. Ami magyarán annyit takar, hogy ültünk és néztünk ki a fejünkből. Csönd volt, ugyan ült egy tévé velünk szemben a szekrénysoron, de kikapcsolt állapotban. Majd megjegyeztem, hogy istenem, de jó is ez és hogy a fene egye meg, hogy már vasárnap délután van és holnap reggel újra pörgés lesz és ez egy borzalmas ördögi kör. Mert közben annyira MEGSZOKTAM, hogy már nem tudok tévét nézni, és nemcsak azért, mert minősíthetetlenül gagyik a műsorok.

A kereskedelmi televíziózás tény, hogy hozott egy nagy adag minőségromlást, de azért lehet színvonalasabb műsorokat találni és ugye akkor a tematikus csatornákat még meg sem említettem, lásd a nekünk kánaán AXN Sci-fit pl. Az döbbentett le leginkább, hogy már azt se nagyon tudom nézni, többnyire 20 percen belül ingerült leszek a tévétől. És tudom azt is, hogy miért: LASSÚ. Értitek? Lassú a mozgókép - és hang! Előre idegesít, hogy tudom, mire belejönnék a nézésbe, jön a reklámblokk, ami kb. annyi ideig tart már, mint a filmblokk, satöbbi. De akkor az HBO-t ki kéne bírnom… És sokszor már az sem megy, főleg egy nagyon nyüzsgős nap után. Hónapok óta nem néztem gyakorlatilag tévét, mert elgondolkozom azon, hogy lelassuljak-e annyira, hogy tévézzek vagy inkább valami mást csináljak - és többnyire a más mellett döntök.Kevés, kevés, még, még… ha információra vágyom, már nem nézem meg a hírműsort, mert idegesít, hogy nem én szabom meg a hírek szerkezetét, hogy egy hírt nem hallhatok azonnal 3-4 féle forrásból és így NEM TUDOM, hogy amit hallok, annak hihetek-e, megszoktam, hogy a net ott van kéznél és 3-4 klikk és tudom, hogy egy eseményről mit gondol ez az oldal, az az oldal, a harmadik és a negyedik dimenzió is akár és ebből alakítom ki a véleményemet. Nem nézek sorozatokat, mert ami sorozat érdekel, azt mire a magyar csatornák leadják, már láttam, akár többször is. Plusz pofátlanságnak tartom, hogy egy 40 perces epizódot képesek reklámblokkal félbevágni, ezzel 15 percet elrabolva az életemből, amit saját önszántamból sokkal jobban el tudok pocsékolni.

És az a furcsaság történt, hogy miközben próbáltam az érzéseimet és gondolataimat átadni Nórinak, azt vettem észre, hogy csillogni kezd a szeme és azonnal ráugrott a témára. Még jobban meglepett, hogy ugyanazt vette le ebből az egészből, mint én, hogy már egy ideje őt is, de még a családját is foglalkoztatja ez. Hogy gyors a világ, néha már annyira, hogy ha az ember egy pillanatra kiesik a pörgésből, akkor hihetetlenül idegenül csak áll és nézi kívülről a körforgatagot, miközben mindenki, aki odabennt van, azt hiszi, hogy ő bolondult meg. Vagy csak alszik. Esetleg halott. Míg kívülről nézve az a fajta rohanás és hajszoltság, amit nap, mint nap átélünk odabennt, már nem tűnik normálisnak. És amíg úgy gondoltam, hogy ezt csak én élem meg, látom így és csak az én sci-fi bolond fantáziámat piszkálja ez a téma, még nem is vettem annyira komolyan.De amióta láttam a barátnőmön a változást, amin keresztül ment a téma feldobása után, azóta ott motoszkál bennem a félelem is a téma komolyanvétele mellett.

Mély levegőt, biztosítékcsere! - Azaz az alábbiak olvasása csak türelmeseknek, törülközővel és oxigénpalackkal. Ergo én szóltam, hogy ez hosszú lesz. De végső soron olyan post, amit bárki megérthet, aki kíváncsi arra, hogy mi lakik odabennt a fejemben, az agyrágó pók és a szőke tincsek mellett.

Le Nom de la rose / Il nome della rosa

Azt hiszem vagy nem vagyok egészen komplett, vagy csak szimplán nem vagyok normális. Ja, hogy ugyanazt mondtam volna? Mindegy. Ma valami randiféleségem lett volna valakivel, aki odáig van és vissza (állítólag), de lemondtam. Miért? Jó kérdés lenne, de ne tegyétek fel. Manapság én is csak alig értem magamat. Egy gyenge pillanatomban beleegyeztem a hetek óta tartó unszolásba, csak azért, hogy délután, miután gyak kivégeztem a breach listet (nem fogom elmondani mijaz) és finoman dorgáló leveleket írtam a lengyel és német kollégáknak, rájöttem, hogy tulajdonképpen amihez kedvem van, az az, hogy hazajöjjek és megkörnyékezzem a blogomat, eltöltsek egy estét kettesben önmagammal, leírjam szépen belé a vasárnap egy átütő élményét, ami olyan egyszerű látomás-szerű dolog volt és mégis annyi mindent hozott fel magával, hogy tudtam: hajjaj, mindenképp elmenne vele az este. Szóval csak ültem ott az asztalomnál délután 6 tájt, a Dunát nézve és már előre sajnáltam azt az x órát, amit arra az emberre vesztegetek el, aki odáig van (állítólag), de aki nekem még senki és semmi, majd rájöttem, hogy hoppá: tulajdonképpen nem is muszáj az a találka. Akár haza is jöhetek és pötyöghetek a billentyűzeten. Mert aki hülye, annak szíve-joga úgy kihalni, ahogy csak óhajtja, hát nem? És mindez csak egy telefon kérdése. A sorsomat meg innentől (meg amúgy is) azt hiszem méltán megérdemlem, vállalom. Na jó, nem csak ezért mondtam le a randit, hanem azért is, mert nekem is van valaki a fejemben, akivel ezerszer szívesebben töltöm, de leginkább csak tölteném sajnos az időmet, olyan valaki, akivel szerintem évekig is tudnánk dumálni, maximum az éhenhalás állhatna közénk. Csak egy kicsit kemény a feje, azaz jobban mondva annyira erős személyiség, hogy ilyet én még nem is láttam, pedig volt már egy-két kezelhetetlennek minősülő főnököm is pl, akikkel ügyesen elboldogultam. Már legalább egy fél doboznyi leszarom tablettát vetetett be velem és mégis, ha nem figyelek oda, pikk-pakk marionett bábut csinálna belőlem. Hát kikérném magamnak… ha nem tetszene valahol, hogy ilyen. A röhejes az, hogy sok szempontból ugyanolyan, mint én: taszítja, ha valakit bele tud kényszeríteni abba a szerepbe, amitől ódzkodik. De azért megpróbálja. Néha még azért kényszerítenem kell magamat, hogy ne vegyem komolyan, pedig kár érte. Tudom hogy le fogja magát beszélni rólam. Nagy kár, de hát tudjuk: az élet bonyolult dolog, amiben minden fél szerint a hülyék a túloldalon laknak, szóval dupla adag pillanatragasztóval fixálom is a lelkiállapotomat és hagyom ezt a szálat.